19. fejezet

A valóság néha törékeny illúzió lehet

A friss hajnali levegő az arcát simogatta, a bőrkeményedéses ujjak pedig a karját. Anneliese felköhögött, és ülőhelyzetbe tornázta magát.

– Lassan! – a barlangban nem fázott, most viszont, hogy kinn volt a friss levegőn, a nyári hajnal hűvös volt, és dermesztő ölelésbe vonta őt. Még Nevra nyugtató simogatása sem segített. – Anneliese, jól vagy?

– Igen. Csak úgy érzem magam, mint aki párszor felült volna a hullámvasútra, és út közben elhagyta valahol a gyomrát. – Nevra halkan felnevetett.

– Megijesztettél! Mi történt? Ott voltál mellettem… és mi van a hajaddal? – húzott meg egy tincset. A lány elhessegette a kezét.

– A folyó alatt van egy barlang. Találkoztam a szírénnel. – a fiú homloka ráncba szaladt, de nem szólt. – Nézd!

Anneliese felemelte a kezében szorongatott virágot. Szerencsére nem lett semmi baja, habár kicsit megviseltnek tűnt. A fiú felé nyújtotta, hagyva, hogy átvegye. Ujjbegyei súrolták az övét, amitől hevesebben kezdett verni a szíve, érezte, hogy arcán szirmot bont a zavar rózsás pírja.

Nevra pillantása összekapcsolódott az övével, olyan megfejhetetlen, mégis olvasható volt az a szürkeség, hogy Anneliese-nek el kellett fordulnia. Minden figyelmét a felkelésre összpontosította. A világ egy pillanatra megbillent, a fák táncot jártak körülötte, majd lassan mozdulatlan némaságba merevedtek. A lány megrázta a fejét. Rövid tincsei az arcába kaptak, nedvesen tapadtak a nyakára azután is, hogy rutinosan kifacsarta belőlük a vizet.

– Mi az? – nézett fel Anneliese a trikója kicsavarásából. A fiú elgondolkodva méregette, míg a lány le nem pillantott magára. A felsője oldalt túlságosan kivágott volt az ő ízlésének, ezért felvett alá egy toppot, ami eltakarta a melltartóját. Azonban ahhoz nem volt elég, hogy teljesen elrejtse a mellkasán húzódó heget. Anneliese kapkodva húzta vissza magára a trikót. A haja mindig eltakarta, de most… Hogy is feledkezhetett meg róla?

– Anneliese…

– Nagyon fura a hajam? – nyögte ki az első dolgot, ami eszébe jutott. Nevra tekintete megvillant, de nem firtatta a dolgot – legalábbis egyelőre –, és a lány ezért hálás volt.

– Vad, és szexi. De mi történt? – a fiú közelebb lépett hozzá, finoman a tincsek közé fúrva az ujjait.

– Ööö… a szírén a hajamat kérte a virágért cserébe – a lány gyanította, hogy olyan színe az arcának, mint a paradicsom. Úgy tűnt Nevra jót mulat rajta, ámbár egy pillanatra kizökkentette a jókedvből a mondat.

– A hajadat?

– Igen. Vagy a nyakláncomat – érintette meg Anneliese az említett tárgyat, kézfeje a fiú mellkasát érintette. Csak most tudatosult benne, hogy milyen közel is vannak egymáshoz. Érezte Nevra leheletét az arcán, a friss, éjszakai levegővel keveredett férfias illatát, s ha nagyon koncentrált volna, még szívének egyenletes dobogását is hallhatta volna. Azonban gondolatai lassan összekuszálódtak, hirtelen már nem érzékelt más Nevrán kívül. Vajon azok a sötét viharfelhőkre emlékeztető pöttyök eddig is ott voltak íriszének finom körvonalánál? És vajon ez a gondolat az övé volt vagy csak Éabha varázsának a maradéka? Ez tényleg a valóság? A lány bizonytalan volt. Ennek ellenére hagyta, hogy a fiú gyengéden közelebb húzza magához. Az orruk hegye egymásét érintette.

– Nevra – ajkuk épphogy összeért, ahogy beszélt. Nem tudta nem észrevenni, hogy a fiú beleremeg az apró érintésbe, hogy mélyet lélegzik, mintha csak visszakellene fognia magát. Talán így is volt. Talán Anneliese a tűzzel játszott. Valahogy mégsem akaródzott hátrébb lépni. Csak hagyta, hogy a fiú a karjában tartsa, hogy lélegzetük összekeveredjen. Csupán akkor húzódott el, mikor Nevra előrébb hajolt, hogy elérje az ajkát.

– Ez nem a valóság. – nem tudta, hogy ezt magának mondta, vagy a fiúnak. Talán mindkettőjüknek. Egy emlékeztető, egy kérdés, egy mantra volt. A bizonytalanság.

– Sokan mondták már, hogy hihetetlen vagyok.

– Nem.

– Nem?

– Nem.

– Miért nem? – Nevra felhúzta a szemöldökét, őszinte kíváncsiság keveredett a folyton ott lapuló pajkossággal.

– Úgy értem, hogy ez – a lány ellépett a fiútól, karjait összefonva maga körül. – Ez csak Éabha varázsának az utóhatása.

Nevra kikerekedett szemekkel nézett rá.

– Anneliese, én… ez nem az.

– Hogyan híhetném el? Te… nagyon is kedveled a hölgyek társaságát. Az enyémet is. Éabha varázsa egyszerűen csak felnagyította a vágyad… – a szavakat fájdalmasan igaznak érezte, mégis ott verdesett a szívében a remény az apró szárnyaival. Talán csak bebeszéli magának. Talán, a lelke mélyén úgy gondolta, ha elhiszi ezt, könnyebb lesz majd az elválás… mikor eljön az idő… mikor a fiú nem lesz mellette… Nevra komoly pillantása pedig mindent csak bonyolultabbá tett.

– Tévedsz.

– Akkor miért most? Miért Éabha után?

– Mert… – csak képzelődik, vagy Nevra tényleg zavarban volt? – te más vagy. Az a csók… Kedvellek, nagyon is. És az ott történtek után pedig erődösödött… és ez megrémít.

– Megrémítelek? – suttogta a lány.

– Az érzés.

– Azt hiszem, én is így érzem.

– A csodálat mellett ez a másik, amit kiváltok a lányokban.

– Te és az egod… Nevra?

– Igen?

– Mennünk kellene.

– Igen. Anneliese?

– Igen?

– Komolyan gondoltam. Bebizonyítom neked. – a lány aprót bólintott, hagyta, hogy a fiú szemében csillogó komolyság meggyőzze, reményét még nagyobb tűzzel táplálva. Azonban a szívének egy szegletében a kétségbeesés vasra vert vadállatként rángatta béklyóit, s a lány tudta: ha elszabadul, porig rombol mindent.