Eldarya fanfiction || Idegenben

Felfedés Anneliese megtorpant a lépcsőn, farkaszemet nézve az ismeretlennel. Az felhúzott szemöldökkel mérte végig, majd egy grimasz kíséretében tovább indult. A lány nem tudta hova vélni a reakciót. Talán odáig érződik az izzadság szaga? Lopva megszagolta magát, de nem érzett különösképpen semmit, sőt a ruháját sem találta piszkosnak. Akkor vele van valami baj? Még csak nem is találkoztak, sőt még nem is hallott erről a lányról. Azonban lehet, hogy ő meg róla igen… vajon miket pletykálhatnak? Frederick említett pár dolgot, de úgy érezte, hogy az alig súrolja a felszínt. Az idegen kezében cipelt doboz egy pillanatra megdőlt, de a lány hamar visszanyerte egyensúlyát. Anneliese utána sietett. – Esetleg segíthetek? – igyekezett lépést tartani vele, de amaz rá sem nézett. Csak maga elé meredve, sietős léptekkel haladt. – Nem, kösz. – Hát, jó… Anneliese vagyok. – Tudom ki vagy. Az Árnyék gárda zöldfülűje, aki csodával határos módon megtudja ölni a Ziláltakat. – úgy köpte a sz

Célba lőve A nap gömbölyű, vörös tűzgolyóként lángolt az égen, megperzselt mindent, amit hosszú karjai elértek. A fénycsápok átúsztak a csarnok üvegajtaján, még jobban megizzasztva a lány felhevült testét. Már vagy öt perce fel-le rohangált a lépcsőkön, kikerülve a rávigyorgó gárda tagokat, miközben magában elátkozta Nevrát. A fiú a korlátnak dőlve ácsorgott, szórakozott arccal figyelve Anneliese-t, azonban néha-néha az arra csapongó lányokra terelődött a tekintete. A lány nem is törődött vele, még az oldalába nyilalló fájdalommal sem, csak akkor, mikor elviselhetetlenné vált. Ekkor lihegve támaszkodott a korlátnak, leereszkedve egy hűvös lépcsőfokra az árnyékban. A homlokát a kőnek nyomta, s behunyt szemekkel hallgatta a közeledő lépteket. Azok nem messze megálltak tőle. Valaki finoman megcirógatta a karját, amitől libabőrős lett. – Még sosem alkalmaztam szájon át lélegeztetést, de szívesen kipróbálom – a lány morgott valamit, arról hogy hagyja békén. A reakciót nem hallott

Egyezség A seb a keze alatt lüktetett, a vér meleg volt, és ragacsos. Olyan erősen szorította, ahogy csak bírta, de mindent megadott volna egy rongyért. Nem. Nem is rongyért. Egy elsősegélydoboz lett volna legjobb. Azonban nem volt nála egyik sem. A fenébe is! El kellett volna hozni a pulcsiját! Most azonban csak a pólója maradt, amit már kezdett leráncigálni magáról, csitító szavakat suttogva a fiúnak. – Majd én – valaki elkapta a karját, és odébb tolta. Nevra letekerte a sálját, és erősen a sebre szorította. – Menj már! A lány remegő lábakkal egyenesedett fel. A keze ragacsos volt a vértől, a kard kifordult a kezéből. Két kézzel markolta meg, de ez sem segített. Egész testében reszketett, a szíve heves ütemben dobolt a mellkasában, ahogy a harcot figyelte. Csak figyelte. Nem tudta mit csináljon. Még Nevra kiabálására sem reagált. Ez mind az ő hibája. Gyenge volt. Képzetlen. Nem harcra termett. Mit is képzelt? A tegnapi megmenekülése is csupán a szerencse műve volt, erre m

5. fejezet Üldözve A festett üvegablakon beszűrődő napfényt elnyelte a szoba sötétrózsaszín fala. A bútorok huzatjai is hasonló színűek voltak, egyedül a bársonyfüggöny, és a sarokban elhelyezett babzsák volt vörös. Ahogy a lány beljebb lépett, megérezte az éjjeliszekrényre rakott vörös rózsák bódító illatát. Baldachinos ágyát szürkés selyemágyneművel fedték le. Az egész gótikus hatású volt, ami nagyon tetszett neki. – Tetszik? – Nagyon! És az az ablak! – Anneliese oda szaladt, ujjával végig követte a rózsa finom vonalát. – Olyan Szépség és a Szörnyeteges! A lány megfordult, pillantása Nevráét kereste. – Köszönöm! Fantasztikus! – Igen, tudom, hogy az vagyok. – A szobára értettem. – És ki csinálta? – húzta fel a szemöldökét csúfondáros vigyorral az arcán. A lány csak a szemét forgatta. – Egyszer úgyis kifogod mondani. Mellesleg csináltattam magamnak pótkulcsot. – Mi? – a fiú szórakozottan pörgette az ujjai között a kulcsot – Ugye csak viccelsz? – Nem, komo