2018. június 28., csütörtök

32. fejezet




Fedélzeten

Anneliese szívében valami megrezzent. Elhúzta a kezét. A külvilág zaja hirtelen fülsüketítővé vált a számára. Hallotta a hajótestnek csapódó hullámokat, érezte, ahogy finoman megbillenek. A néma, hívogató óceán zúgása betöltötte a csendet, ami a fedélzeten uralkodott. A legénység még mindig szótlanul bámult le rá.
Nem voltak sokan, de a kilétüktől a lány élesen szívta be a levegőt. A tündérek közé Ziláltak is vegyültek. Ugyanazt a ruházatot viselték, amit volt társaik: csuklya, sodronying, számos derékszíjra csatolt tőr, meg kard. Anneliese viszont észrevett valamit, ami különbözött az eddigi Ziláltaktól. Ezek sokkal elevenebbnek tűntek. Élőbbnek.
A körülöttök folyton mozgó árnyak követték minden egyes rezdülésüket, légzésükkör hol távolabb úsztak tőlük, hol közelebb. A levegőt nyaldosó sötétség mintha incselkedni akart volna a lánnyal: fekete nyelvükkel sziszegtek felé, bőrének selymes felülete után ácsingóztak, majd hirtelen visszahúzódtak. Mintha kóstolgatták volna őt, próbálták kideríteni, hogy hogyan reagál rájuk a lány. Anneliese azonban nem félt tőlük. Úgy tűnt olyanok, mint a pórázon tartott kutyák. Volt egy határ, amit nem tudtak átlépni, és a lány ezen a határon kívülre esett. Jobban aggasztották az új Ziláltak, amik – az izgő-mozgó árnyékoktól eltekintve – rezzenéstelenül várták a parancsot.
– Látom, felismered a katonáimat. Egy aprócska módosítás hajtottunk végre rajtuk, így harciasabbak, mint az előzőek.
Anneliese grimaszolt. Mintha nem lettek volna eddig is harciasak.
– Ó, ne nézz rám ilyen rondán. Sok fejtörést okoztál nekünk – folytatta Heliodor. Úgy beszélt vele, mint egy régi jó baráttal. A lány Elidh-ra gondolt. Talán így is volt. Talán ők hárman még régebben jó barátok voltak.
– Milyen fejtörést? – ki kellett találnia valamit, de míg nem volt semmi használható ötlete, addig az időhúzás tűnt a legjobb megoldásnak. Na, meg a kíváncsiság is hajtotta. Vágyott a válaszokra, mint a szomjazó a vízre.
– Hogy mit kezdjünk veled. Sokat vitatkoztam a fivéremmel ez illetőleg. Ő hajlott arra, hogy… nos, hogy öljünk meg. Én bizakodtam a boldogabb befejezésben. Meggyőztem, hogy mindketten jól járunk, ha életben hagyunk. Persze a fivérem egy makacs öszvér, nem mondott le teljesen a tervéről.
A lány karja libabőrős lett. Emlékezett Morganit szavaira. A szavakra, amiket a sötétségbe lehelt, mikor ő kint elbóbiskolt a kertben.
Nem akarlak bántani. Legalábbis egyelőre.
Nem is akarta haza juttatni őt, vissza a családjához. Végzett volna vele, amint átlép az átjárón. De miért nem ölte meg őt előbb? Miért kellett várnia? Több lehetősége is volt, mégsem élt vele. Úgy döntött hangot ad a kérdésének. Már itt volt, a hajón, az ellenség karmai között. Nem volt visszaút. És talán ők készségesebbek lesznek a válaszadással, mint Eel gárdája.
– A fivérem pontosan tisztában volt a kockázattal. A Kristály egyszer már megmentette Elidh-ot. Nem engedhettük meg maguknak, hogy még egyszer megtörténjen.
– Megmentette? Ezt… nem értem.
A férfi fölényesen mosolygott, hangja azonban barátságosan csengett.
– Oly keveset tudsz a világunkról. Eel gárdája elköveti ugyanazokat a hibákat. Újra- és újra. – sóhajtott Heliodor. – Nem ölhetünk meg téged, mert benne van a kockázat, hogy a Kristály beleavatkozik. Talán mára már nem olyan erős, mint régen, de még mindig nagy hatalommal bír. Morganit úgy tervezte, hogy átvisz téged a Földre, és ott végez veled. A Kristály ereje odáig nem ér el ebben az állapotában. Aztán összekovácsoltunk egy tervet, amiben nagy szerepet játszol, kedves.
Heliodor mosolya vigyorrá szélesedett, és hirtelen már nem is különbözött annyira a fivérétől.
– Bámulatos a tehetséged a Ziláltak elpusztítását tekintve, így minden kétséget kizáróan szükségünk van rád. Morganit kicsit zsémbes emiatt, de hát ki hibáztatja. Ennyi évet egy unalmas, szűkös kis lyukban eltölteni, hogy aztán a tervünkben kitüntetett szerepet játsszon egy emberlány.
– Lyukban? – pislogott a lány.
– Miután Eilidh fohásza eljutott a Kristályhoz, a segítségével létrehozott egy… mondjuk úgy, hogy börtönt. Ugyanúgy, ahogy létrehozták Eldaryát. Csak egy sokkal kisebb, és sötétebb volt. És átmeneti. Magához kapcsolta, így amikor elment, hogy megsegítse a testedet, összeomlott.
– És kiszabadultatok – suttogta a lány. Hát persze. Emlékezett az álomra, ami igazából egy emlékkép volt Eilidh utolsó pillanatairól. A halál perceiben a Kristályhoz imádkozott, de a lány nem tudta, hogy miért. De ha képes volt erejének utolsó cseppjével létrehozni egy börtönt, miért nem véglegessé tette? Miért volt csak átmeneti? Nem hitte, hogy pusztán sajnálatból mentette meg az ő életét, hogy aztán olyan helyzetet zúdítson Eldaryára, ami akár a végét is jelentheti… Talán ahhoz már nem volt elég ereje? Vagy esélyt látott arra, hogy valamilyen úton-módon kiszabadulhatnak az ikrek? Bárcsak megkérdezhetné tőle! Olyan régóta fogalmazódott benne a kérdés, hogy végül nem tehetett róla: kibökte.
– Miért pont én?
Heliodor rezzenéstelenül vizslatta.
– Ez az – szólt lassan, akadozva –, amit még én sem tudok. Eilidh semmit nem tett ok nélkül. De hidd el. Kifogom deríteni. Az együtt töltött idő alatt lesz alkalmunk beszélgetni, és jobban megismerkedni.
– Mi? Én nem… Nem maradok itt. Veletek. Nem fogok segíteni.
– Ó, dehogynem fogsz.
– Ugyan miért tenném? – háborgott Anneliese.
– Mert megígérem, hogy neked és a családodnak nem esik bántódása.
A lány szívét jeges kéz szorongatta. A hideg metsző volt, és fájdalmas, lassan az egész bensőjét jég borította, és megdermesztette. Fagy kocogtatta belülről minden porcikáját, aztán az arcára kiülő rémületet is lassan valami mássá formázta. Közönyösség hűvös álarcát viselte, a pánikot csak szívének megvadult dobogása jelezte. Egyszer már elvesztette ezt a csatát velük szemben. Akkor a családjának édes emlékképe lebegett a szeme előtt, és bármit megtett volna, hogy újra velük legyen. De azóta már nem csak őket látta, hanem egész Eldaryát. Az ártatlanokat, akik csak békére, és nyugalomra vágytak. Eel gárdáját. Haragudott rájuk az információk visszatartása miatt, de nem kívánta a halálukat. A barátaivá váltak, és a barátai ugyanúgy fontosak voltak a számára, mint a családja. Rájött, hogy itt már több forog kockán, mint a szülei, vagy a kistestvérei. Már nem volt ugyanaz a lány. Nem lehetett.
Ha pedig Morganit és Heliodor győz… Talán sosem lesz már hova visszatérnie.
– Nem hiszek neked.
– Az életemre esküszöm, hogy megvédelek nem csak téged, hanem őket is.
– Nem bízom benned – ismételte Anneliese. A férfi felsóhajtott. Fáradt, beletörődött sóhaj volt, mintha számított volna rá. Intett a Ziláltaknak, mire az egyikük beleveszett az árnyakba. Hamar visszatért, de nem egyedül. Karjában a zöld hajú szirén feküdt, uszonyából fenyegetőn meredtek az ég felé a tüskék.
Anneliese már el is feledkezett róla. Arról, hogy miért is jött valójában. Hagyta, hogy Heliodor szavai magával ragadják, és kizökkentsék. Bolond vagyok, hogy megfeledkeztem a küldetésem céljáról, gondolta Anneliese. Végig simított arany pikkelyes uszonyán, csak hogy emlékeztesse magát a történtekről.
– Ráadásul segítek visszaváltozni emberré. Nálunk van minden alapanyag.
– Ha nem éreztél volna kényszert arra, hogy csevegj velem az óceán közepén, nem lenne rá szükség. Nem vagy jobb, mint a fivéred. Ugyanúgy fenyegetőztök, választási lehetőséget sem adtok, csak egy út van, amit kijelöltetek nekem, és ha nem megyek rajta végig, akkor ártatlanok szenvednek a döntésem miatt.
A férfi szeme megvillant, ajkai szétnyíltak, hogy mondjon valamit, de végül meggondolta magát. Összepréselte a száját, tekintete a végtelen óceán vizét fürkészte.
– Ugyan olyan makacs vagy, mint Eilidh volt.
– Talán ez Eilidh jelleme – vonta meg a vállát Anneliese, miközben szeme sarkából a csöndes szírént vizslatta.
– Eilidh ezen tulajdonságai nem ragadhattak át rád. Minden, amit teszel vagy érzel, azt te csinálod önszántadból, nem Eilidh befolyásol. Talán életbe léphet egy hatodik érzék, egy sugallat, de a saját tetteidnek te vagy a felelőse – a lány nyelt egyet, majd még egyet. A szavak egészen megdermedt szíve közepéig hatoltak, darabokra törték a megfagyott réteget, de alatta nem találták már azt a forró szenvedélyt. A bűntudat repdesett szürke, megtört szárnyain a megüresedett helyen, korábbi gondolatai láncra verve nyögtek a fejében. Helyesen döntött. Helyesen, ha még fájdalmasan is.
– Megfogod magad gondolni, Anneliese.
– Honnan tudod? És egyáltalán miért csináljátok ezt? Miért akartok Eel gárdája ellen háborút indítani?
Heliodor összevonta a szemöldökét.
– Nem akarunk ellenük háborút indítani.
– De a Ziláltak…
– Ha valaki egy egész világot érintő változást akar elérni, katonákra és támogatókra van szüksége. Szövetségesekre. Nem állhatsz ki egy száll magad a csatamezőre. A támogatók adják az erőt, a hatalmat, és ha ez nincs meg, akkor nincs semmid, és nem vagy senki.
– Mire valók a katonáitok, ha nem arra, hogy gyilkoljanak? – fortyant fel Anneliese. Egy pillanatra Frederick sápadt arca villant fel benne. A fájdalom megcirógatta borotva éles karmaival.
– Itt többről van szó, mint a pusztításról vagy a hadseregről, Anneliese. Soha semmi nem az, aminek látszik, hát nem tanultad már meg?
Olyan játszma volt az ez, aminek a lány nem ismerte a szabályait. Nem tudta, hogyan kell játszani, hogy hogy irányítsa a bábukat. De ha az ikrek nem háborúra készülnek, akkor mire? Nyilvánvalóan átakarják venni az irányítást minél kevesebb áldozattal, és az egyetlen, ami közéjük áll, az Eel gárdája. Azonban a Ziláltak hadseregét csak a lány tudja megállítani. Te szent istenek! Vajon mekkora hadseregről lehet szó? Mennyi időbe telik létrehozni egy több ezer fős hadsereget? És vajon mennyi alapanyag kelhet hozzá? Ha találnának valami módot, hogy megállítsák őket…
– Nem győzhetsz ellenünk – Heliodor pillantása a lány mellkasára vándorolt. Mintha nem is Anneliese-hez, hanem a tündeszívéhez szólna. Eilidh-hoz. – Most nem.
A férfi kinyitotta a száját, hogy folytassa, de az egyensúlyát vesztve oldalra botladozott. Az egész hajó megbillent, hánykolódott a hirtelen zavarossá vált vízen. A hullámok könyörtelenül fodrozódtak, az óceán dobálta a hajót a folyékony testén. A lány belekapaszkodott az árbocba, tehetetlenül tűrte, hogy a teste becsapódjon a kemény fába.
Alig mert megmozdulni, míg meg nem látta tőlük nem messze felcsillanó vörös hajzuhatagot. Bármi is történik, az Ariel műve. Időt ad neki, hogy megszökjön. Hacsak nem az volt a terve, hogy beleborítsa a hajót a vízbe, mert akkor csak várnia kell, hogy megtörténjen.
Anneliese szorosan átölelte a fát, majd elrugaszkodott. A zöld hajú szirén a közelében fickándozott, úgy tűnt minél hamarabb el akarja érni a hajó szélét. A lány megragadta az uszonya végét, és visszarántotta. Kiáltás harsant, ahogy kitépett egy tüskét. Vér csöpögött a fedélzetre, vörösre festette a lány kezét. Úgy érezte mindjárt elájul. Nem a legkönyörületesebb megoldás volt, de hián volt a fegyvereknek. A vérrel nem törődve magához szorította a zsákmányt, és odébb gurult a dühösen csapkodó szírén mellől. A hajó immár veszélyesen oldalra dőlt, majd behódolva a gravitációnak, és a vad hullámoknak, vízbe fordult. Anneliese valami kapaszkodó után nyúlt, de ujjai csak a levegőt markolták. Torkából hang tört fel, ahogy neki vágódott valami keménynek, a neki ütköző testek kiszorították a tüdöjéből a levegőt. Aztán zuhant, zuhant, míg a hullámok el nem nyelték.

2018. március 18., vasárnap

31. fejezet




Ketten

Mond meg neki… mond meg neki, hogy szeretem – a szavak alig hallható suttogásként törtek fel a torkából. Amint kimondta, valami megfeszült benne, valami nehéz, mégis csodálatos súly legördült róla. És vége volt. Az emlék ott lebegett a fejében, de… nem érzett semmit. Csak üresség volt, feneketlen gödör. A lelke tiltakozóan sajgott, mintha felakarná eleveníteni azt a tüzet, amit Nevra váltott ki belőle, de már nem tudja hogyan… tapogatózott utána, ám hiába… csak közönyösséget talált.
– Anneliese? – kérdezte döbbenten Alajéa.
– Jól vagyok.
– Persze, hogy jól – mosolygott Sibéal.
– Álld a szavad!
– Jól van, jól van. A szírént, akit oly nagyon kerestek az óceán északi részén találjátok. A helyetekben én sietnék, ugyanis hamar elérnek egy földrészre, amire nehezen tudjátok követni őket. Persze a barátnőd talán képes lenne rá, de szerintem elbaltázná.
– Ők?
Sibéal felvillantotta a mézes-mázos mosolyát.
– Horogra akadt.

Anneliese minden egyes uszonycsapással úgy érezte, hogy valamit elhagyott. A bűntudat ott kígyózott benne, mérge befecskendezte a gondolatait, és nem hagyta nyugodni. Hiába kellett volna koncentrálnia a néhány méterrel előttük úszó hajóra, lélekben máshol járt. Azt hitte, hogy nem fog érezni semmit, hogy nem fogja úgy érezni árulást követett el. Vajon milyen lesz viszont látni Nevrát? Ugyanúgy közönyösséget fog érezni? És mit fog mondani? Mi lesz a reakciója? A lány szíve belesajdult, ahogy elképzelte a fiú arcát. Talán már nem volt többé szerelmes belé, de törődött vele. És vajon… vajon lehetséges az, hogy Nevra újra felszítsa ezt a tüzet? Akarná ezt ő? Anneliese nem tudta, de a rájuk vetülő árnyék immár elűzte a gondolatait.
Némán köröztek alatta, igyekezve valami ésszerű tervet összekovácsolni. Egy se jutott eszükbe. Egyik eszementebb volt, mint a másik, s a lány kezdte elveszíteni a türelmét. Elakart innen menni, túl akart lenni rajta. Lábakat akart.
– Felmegyek – bökte ki végül. Nem volt jobb ötlete, és kezdtek kifutni az időből. Alajea egy kis unszolással, de végül elment segítséget szerezni. A lány tudta, hogy nem fog visszaérni időben, és inkább küldte el azért, hogy ne essen baja, minthogy erősítést hozzon. Így volt a legjobb. Megfogja oldani valahogy. Egyedül. Alajea elkísérte idáig, de többet nem tehetett. Nem kapott kiképzést, nem tudna harcba szállni velük, ellenben Anneliese-zel. Habár nem volt nála fegyver, majd szerez egyet. Valószínűleg a fedélzeten harcosok is vannak, ami azt jelentette, hogy kardjuk is van. Vagy íjuk. Vagy bármi, amit elvehet és használni tud. Megfogja tudni csinálni. Bízott magában.
Akkor mégis miért remegsz, Anneliese?
A hidegtől. A hidegtől remegett. A víz hirtelen hűvössé vált, úgy simogatta csupasz bőrét, mintha kiakarná űzni az óceánból. A lány felúszott a felszínre.

A napfény égette a bőrét, szeme könnybe lábadt az éles fénytől. Sűrű pislogások közepette nézett a fölé magasodó hajóra. Közelebbről még hatalmasabbnak tűnt. A hajótest hosszú volt és karcsú, deszkái sötétek, és finoman munkáltak. A magasba törő árbocókra szerelt vitorlákat gyengéden táncoltatta a szél. A hajó mozgása lassú volt, és komótos, mintha csak a természet is arra várt volna, hogy a lány felkerüljön a fedélzetre. Csakhogy fogalma sem volt, hogy hogyan hívja fel magára a figyelmet. Túl alacsonyan volt, ahhoz, hogy a kiabálását meghallják, és nem volt elég erős ahhoz, hogy megbillentse a hajót. Egyetlen esélye maradt. Meg kell várnia, hogy észre vegyék.
Anneliese távolabb evickélt a hajótól, és várt. A nap sugarai lecsókolták a bőréről a vízcseppeket, nedves haja is száradni kezdett. A végtelennek tűnő, kristálykék óceán a hátán ringatta őt és a hajót, csalogató szavaival a lány fülébe duruzsolt. Behunyta a szemét, és elűzött minden gondolatot. Egy pillanatra nem létezett más csak ő és az óceán. Hallotta, ahogy a víz a hajótestének csapódik, hallotta, ahogy a madarak vinnyogva köröznek fölöttük… Aztán a békés csöndbe kiáltások harsantak. Anneliese szeme kipattant. Észrevették.
 A hajó még lassabban mozgott, végül már csak a víz ringatta. A vitorlákat felhúzták, hirtelen csupasznak tűnt nélküle. Emberek lézengtek a fedélzeten, de a lány nem látta tisztán, hogy mit csinálnak. Figyelme arra az egy alakra szegeződött, aki a hajó farában állt, és őt nézte. Legalábbis a lány úgy gondolta. A nap éppen vele szemben magasodott az égen, így az alak árnyékba borult. Mintha a kezével is intett volna, közelebb csalogatva a lányt. Aztán a legénység valamit a vízbe dobott, Anneliese-ben pedig minden kétség elszivárgott azt illetően, hogy neki intett e vagy sem. Tiltakozó porcikáira ügyet sem vetve úszott egyre közelebb a hajóhoz. A víz hűvösebbé vált, szinte már jéghideg volt, a karja libabőrös lett, ahogy meglátta mit dobtak le. Egy halászháló. Mintha csak egy hal lenne, amit ki kifoghatnak. Végül is részben igaz volt, de a lány önbecsülését sértette. Mégis erőt vett magán, és beküzdötte magát a hálóba. Tulajdonképpen nem is esett nehezére. Úgy tekeredett köré, mint a hínár, durva, erős anyaga a bőrébe és az uszonyába vájt. Aranypikkelyek hullottak a vízbe, ahogy a háló összezárult fölötte, és elkezdték felhúzni. A lány ujjai börtönének durva anyagát szorongatták. A torka kiszáradt, a félelem görcsös szorítását érezte a gyomrában. Mielőbb szabadulni akart. Talán csak a szirénné válása miatt volt. A halak sosem ápoltak jó viszonyt a hálókkal.
Anneliese testébe fájdalom nyilallt, ahogy keményen neki vágódott a hajó padlójának. A kötél lassan engedett, fojtogató érintése már csak az uszonyára terjedt ki. A lány némán, a legénység kereszttüzében könyökölt fel, pillantása a hajó farában látott alakot kereste, de már nem volt ott. Felé tartott. Egyenes háttal, könnyed léptekkel, arcának íve lassan kibontakozott a lány előtt.
Anneliese szeme elkerekedett.
– Morganit.
A férfi mosolya már szinte barátságosnak volt mondható. Ez azonban nem illett ahhoz az alakhoz, akit ő ismert. Akit utoljára a főhadiszálláson látott, ahogy átkelt a portálon az ő otthonába. A Földre. Haza.
– Elnézésedet kérem, hogy ilyen kellemetlen helyzetben találkozunk – nézett végig a lány uszonyán, és a rátekeredett hálóra –, de sajnos nem volt más választásunk.
– Választásunk? Miféle választás?
– Az a választás – kezdte a férfi. –, aminek következtében a vízhez lettél kötve.
Anneliese megdöbbent. Nem számított rá, hogy ilyen nyílt lesz, és a legfőképpen pedig arra, hogy ez mind miattuk volt. De gondolhatta volna. A zöld hajú szirén nem dolgozott egyedül. Vajon Sibéal tudta? Biztosan. Hátborzongatóan tisztában volt mindennel. A lányban a meglepettség dühvel keveredett. Most már nem is volt olyan biztos magában. Morganit mindvégig egy lépéssel előtte járt. Számított rá, hogy elfog jönni a szírénért, mert csak így szerezhette vissza a lábait. De vajon miért?
– Felteszem, azon gondolkodsz, hogy miért – folytatta. Leguggolt a lány mellé, szemük egy vonalba került. – A fivérem nem igazán értett egyet a döntésemmel, de hát mindketten a saját módszerünkkel dolgozunk.
– Fivéreddel? – kérdezte Anneliese.
– Pontosabban ikertestvérek – a férfi elvigyorodott a lány döbbenetét látván. – Morganit kicsit szeszélyes, őt inkább a tettek hajtják. Én jobban szeretem először tisztázni a dolgokat.
– Akkor tisztázd, hogy ki vagy! – szólt a lány remegő hanggal. Nem értette. Ketten vannak? Morganitnak van egy… ikertestvére? Ő erről miért nem tudott? Anneliese dühe most a főhadiszállásra irányult, a barátaira, akik titkolóztak előtte. Tisztában volt vele, hogy nem osztanak meg vele mindent, de… azt hitte, hogy a történtek után a fontosabb információk a birtokába kerülnek. Egész végig tudatlan volt, és úgy érezte az is marad.
Haza. Haza. Haza.
Haza akart menni. Ott nincsenek titkok, és ellenségek.
– Örülök, hogy találkozhattunk, Anneliese. – a férfi könnyedén nyúlt a lány ökölbe szorított kezéért, hogy a szájához vonja. Erős ujjai között gyöngéden fogta, kézcsókja pedig még gyöngédebb volt. Zárt ajkai incselkedő mosolyra húzódtak, ahogy meglátta a lány megkövült arcát.
– Nagyra értékelem az udvariasságot.
– Még… – Anneliese nyelt egyet. Össze volt zavarodva. Ez a férfi más volt, mint a fivére, akit ismert. Ő sokkal elegánsabb és udvariasabb volt, látszatra viszont nem tudta volna megmondani, hogy melyikük az.
– Még? – évődött a férfi. Most flörtöl vele?
– Még nem mutatkoztál be.
– A nevem Heliodor. – Heliodor.
Heliodor és Morganit

2018. március 17., szombat

Egy kis szösszenet, hogy mégis hol van már a következő fejezet


Sziasztok! :)

   A következő fejezet a megszokottnál később fog megjelenni, elnézéseteket kérem, hogy ennyire kicsúsztam a (magamnak) felállított határidőből. A közeledő vizsgára való felkészülés, és a kora esti órákba való hazaérés akaratlanul is elveszi az időmet meg a kedvemet. Van, hogy heteknek tűnő napok telnek el anélkül, hogy leülnék és írnék, van hogy megpróbálok, de nem jönnek a szavak, mert kizökkentem, nem tudok koncentrálni vagy egyszerűen csak nem tudom mit írjak, hogy hogyan írjam.
   A másik ok, amiért mostanában annyit késlekedtem, az az hogy a vázlatomnak végére értem, az üres lapok pedig gúnyolódva meredtek rám, így neki láttam lekörmölni az ezer irányba futó gondolataimat, és valami ütőképes történet folytatást létrehozni. Sokat vitatkoztam magammal, húztam az időt, rakosgattam a darabokat. Még mindig nem látom tisztán a végét, van egy darabka, amit egyszerűen nem látok, nem találok, de igyekszem felkutatni, és meglelni.
   Ennyi szócséplés után szeretném a türelmeteket kérni. Próbálom összeszedni magam, kiküszöbölni a hibákat, amennyire csak lehetséges, írni, írni és írni. Fontos nekem ez a fanfiction, szeretnék valami jót létrehozni ebből a csodálatos világból, nem beszélve arról, hogy ez eddig a leghosszabb egybefüggő írásom. Sajnos egyre kevesebb idő jut rá, pedig ez a lényemnek olyan része, ami mindig ott lesz lesz, hol ki akar törni, hol szunnyadva bujkál.

Megjegyzés: A következő fejezetet a holnapi nap folyamán tervezem hozni :) Addig is szép estét Nektek!

Liliana

2018. február 18., vasárnap

30. fejezet




Eloltott láng

– Találkoztatok már vele? – Ariel nem tűnt meglepettnek. Arca komoly volt, szemöldöke ráncba szaladt, a lány szinte látta, ahogy a tekeregnek a fogaskerekek az agyában.
– Egy küldetés alkalmával – bólintott Anneliese.
– Óvatosnak kell lennetek vele. Van bármi, amit feltudtok ajánlani neki?
A két lány összenézett.
– Nálam van egy karkötő – felelte Alajéa.
– Nálam meg a… – Anneliese a nyakához kapta a kezét. Ujjai kitapintották az egymásba kapcsolódó apró láncszemeket, és a rombusz alsó csücskébe elhelyezett ékkövet. Nem. Ezt nem fogja odaadni.
Ariel arca megenyhült, látva a lány vívódását, szavai azonban kíméletlenek voltak.
– A tengeri boszorkány csak olyat fogad el, ami a szívünknek kedves. Nem mást.
– De miért? – Alajéa mintha elsápadt volna.
– Talán azért, mert élvezi mások szomorúságát, és fájdalmát. Nem tudom. Sosem faggattam róla. Amig békén hagyja a népemet, én sem zargatom.
Anneliese újabb bólintással vette tudomásul.
– Köszönjük a segítségedet!
– Ússzatok nyugatnak, míg el nem értek egy szoroshoz. Lesz ott egy folyó, nem messze tőle be lehet úszni a barlangba.
– Rendben.
– Sok sikert, és jó utat! Anneliese? – Ariel közelebb evickélt hozzá, hangját csak a lány füléig sodorta a víz. – Mindig mindenből van kiút, csak meg kell találni.
– Köszönjük! – szólt újra a lány, bár a szírén utolsó mondatát nem tudta értelmezni. Talán csak egy apró biztatás volt, hogy ne adja fel a reményt. Vagy lehetséges, hogy nagyobb a jelentése, mint ahogy képzeli? Valószínűleg csak túl gondolja az egészet. Mostanában minden szóról, minden tettről százféle lehetőség jut eszébe. A bizonytalanság folyton ott volt benne, a karma bele vájt a bensőjébe, és lassan cafatokra tépte.
– Anneliese?
– Hm?
– Van bármiféle ajándékod a tengeri boszorkány számára? Én szívesen odaadom a karkötőm, de lehet, hogy nem tetszik neki, másom meg nincs. – fintorgott Alajéa.
– Nem tudom. Majd kitalálok valamit. – válaszolt a lány, mindent sorra véve, amit szeret. Csak néhány lehetőség jutott eszébe, de mindegyiknek ijesztő volt az elvesztése. Vajon miről kell majd lemondania?

Hamar elérték a barlangot. Sötét falait még a halak is elkerülték, csak a felszín felöl beszivárgó halvány fény merészkedett közel. Csápjai egészen a bejárat szájáig követték a két lányt, aztán a néma sötétség volt a társaságuk. A lány szíve megkönnyebbült, hogy nem kellett egyedül eljönnie ide. Talán nem látta Alajéát, de tudta, hogy ott van, és ez elegendő volt ahhoz, hogy a barlangon belüli felszínhez ússzon.
A lány első pillantásra megállapította, hogy semmi sem változott. Fölöttük a koszos folyó örvénylett, az óceán vize kristálytiszta volt hozzáképest. Most már tudta, hogy ez a barlang az óceánba nyúlik, nem pedig egy kis tóba, mint akkor. Hosszú folyósokon és járatokon nyúlt keresztül, de most rövidebbeknek tűnt. Nyilván emberi lábakkal hosszabb időbe telt végig járni, mint uszonnyal. Csak néhány farok csapás a vízben, és elérték a barlang végét, vele együtt Sibélt is. Nem tűnt meglepettnek, inkább, mintha türelmetlen lett volna. Arcán édeskés mosoly terült el, szeme csillogása mindentudó volt.
– Üdvözöllek újra itt, Anneliese! Most miben lehetek a segítségedre?
– Meg kell találnunk valakit – a szírén csettintett egyet a nyelvével.
– Te folyton csak keresel valamit. Ki a barátnőd?
– Tudsz segíteni vagy sem? – Anneliese figyelmen kívül hagyta a kérdést. Volt a lányban valami, ami nem tetszett neki, valami, amit múltkor még nem vett észre. De most… a víz minden egyes érintésével óvatosságra intette.
– Tudod, hogy tudok segíteni. És azt is tudod, hogy mi az ára.
– Nem adom a nyakláncom, kérj valami mást. – valami mást, valami kevésbé értékest. Valamit, aminek eltudja viselni az elvesztését.
Sibéal sóhajtott egyet.
– Jól van, hát. Épp kiakartam próbálni valamit, és te… segíthetünk egymásnak. – Alajéa óvatosan megérintette a lány karját, mintha csak a rosszelőérzetére akarná figyelmeztetni a lányt.
– Eddig mindig csak tárgyakat kaptam, élettelen dolgokat. Most valami újat akarok.
– Micsodát? – suttogta a lány.
– Ne játszadozzunk tovább. Te tudod, hogy ki vagyok, én is tudom, hogy te ki vagy. Tudom a történetedet, ismerem az érzéseidet.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Sibéal csapott egyet az uszonyával.
– Segítek, hogy tudj dönteni: mész vagy maradsz? Az érzések gyengévé teszik az embert. Adj nekem egyet. Azt akarom, amelyik a legnagyobb húzó erőt jelenti. Add nekem a fiú iránt táplált szerelmed!
Anneliese megdöbbent. A szíve hevesen vert a mellkasában, a fejében kavarogtak a gondolatok. Adja oda a szerelem édes, mégis néha kínzó érzését? És vajon ez szerelem lenne? Sibéal annak nevezte... Akkor ez jelent valamit, nem? De igazán szereti a fiút? Áldozat lenne vajon, vagy megkönnyebbülés? Ha megteszi… ha odaadja, nem fog érezni megbánást, ugye? Akkor nem kell többé azon morfondíroznia, hogy vajon igazi e... Csak egy megfakult emlék lesz, semmi több. És a haza jutását is megkönnyítené. Nem összetört, vérző szívvel menne haza.
Mindig mindenből van kiút, csak meg kell találni!
Vajon erre gondolt Ariel? A szerelem kifürkészhetetlen útjára? A lány előtt kinyíló kiskapu milliónyi gondolatot szült a lányban. Látta a szírén szemében lévő elszántságot. Első alkalommal engedett, de tudta, hogy most nem fog. Vagy elfogadja az alkut, vagy soha többé nem fog a szárazföldön sétálni. Vajon letudná élni az életét uszonnyal? Nem. Képtelen lenne. De Nevra… valamelyik része – övé vagy Eilidhé – szerette.
Anneliese ökölbe szorította a kezét. Halványan érezte Alajéa nyugtató érintését a karján, hallotta  a hangját, de a szavai nem értek el hozzá. Döntenie kell. Erősnek kell lennie. Azt kell választania, ami a legjobb a családjának. Eldaryának. Ha uszonya van, nem fogja tudni felvenni a harcot a Ziláltakkal. Nem fog tudni segíteni az ártatlanokon. Nem tudta volna megmondani, hogy mikor lett ez fontos számára, de akkor döbbent rá, hogy az. Csakhogy a fiú is... Lenne idejük kideríteni, hogy mi folyik közöttük. A hazamenetele nem történt volna meg, míg itt meg nem oldódnak a problémák. Ám már tudta, hogy mit fog választani, és érezte… érezte, ahogy a szíve lassan darabokra törik.
– Mond meg neki… mond meg neki, hogy szeretem.

2018. január 22., hétfő

29. fejezet



Kapcsolat

A napsütés meleg hálója a lányra vetült, szempilláit finoman feszegette. Az óceán felöl fújó hűvös szél felborzolta a haját, tincseit a szemébe fújta. A lány elzsibadt karját rázva ült fel, és pillantását le sem vette a fiú békés arcáról. Hollófekete haját táncra hívta a szél, lágyan simogatta orcáját, gyöngédebben, mint ahogy a lány tudta volna. Ujjai mégis éles állkapocs csontján barangoltak, és ajkának finom ívénél. A kibúvó borosta kellemesen szúrta a tenyerét, ahogy keze levándorolt a fiú nyakára.
Tudta, hogy nem kellene ezt tennie. Az agya tiltakozóan sikoltott, de szívének heves dübögése elnyomta az üvöltését. Azt hitte, elég erős ahhoz, hogy ellenálljon a fiúnak. Csak addig, amíg ki nem deríti az igazságot. Míg rá nem jön, hogy ezt valóban ő érzi e. De tegnap este a falak leomlottak benne. A vágy felperzselte a szívét, és átvette a teste fölött az irányítást. Most is vezérelte az ujjait, amik gyengéden babrálták Nevra felsőjének szegélyét. Talán nem véletlenül alakult át szírénné. Amíg ebben az alakban van, nem tehetnek semmi butaságot. Időt akart, és kapott is. Át tudja gondolni a dolgokat, és ha vége lesz, már tisztán tud gondolkodni.
Anneliese reménykedett gondolatainak helyességében. Nagyot sóhajtva húzta el a kezét a fiútól, és közelebb ficánkolt a vízhez. A hullámok az uszonyát nyaldosták, csillapították az óceán utáni vágyát.
A messzi kékséget betakarta a felkelő nap vörös ruhája. Fodrozódva borult rá a szoknyája, s ahol nem ért elég messzire, mintha csak belilult volna a hidegtől. Legszívesebben ecsetet ragadott volna, és lefestette volna. De nem volt nála semmi, és képtelen volt elmenni érte. Megkérhette volna Nevrát, hogy hozza el neki, de most először látta ilyen békésnek a fiú arcát. Csak akkor rezdült meg, amikor a lány oldalra dőlt, és a napfény rávetült az orcájára. Még arra sem ébredt fel, amikor a víz a lábát nyaldosta, az arcába eső cseppek azonban felriasztották. Halk morgás tört fel a torkából. A lány elmosolyodott, és még egy kis vizet fröcskölt rá, talán kicsit többet is, mint szerette volna.
Nevra az oldalára fordult.
– Éreztem valami szagot, aztán rájöttem, hogy tegnap este nem fürödtél – szólt a lány.
– Túlságosan lefoglalt, hogy kényelmesen tartsalak a karjaimban – Anneliese elpirult. Tisztán hallotta a hangjából, hogy vigyorog, így nem tehetett mást: újabb adag vizet fröcskölt a fiúra, aztán elszökkent az utána kapó kéz elől. A víz a derekáig ért, majd elnyelte a vállát is. A fiú begázolt a vízbe, a körülötte felcsapó vízpermet Anneliese-re fröccsent.
– Mit művelsz? – kérdezte a lány elakadó lélegzettel.
A fiú áthúzta a fején a felsőjét, és a partra dobta. Kidolgozott, meztelen mellkasát szemérmetlenül simogatta a napfény, a víz könyörtelenül ostromolta, mintha csak az érintéséért fohászkodna. Aztán Nevra a nadrág gombjáért nyúlt, a lány pedig elvörösödve fordult el.
Anneliese hallotta a fiú szórakozott nevetését maga mögött.
– Ide nézhetsz, nem fogok meztelenre vetkőzni. Csak ha kéred.
A lány megrázta a fejét, de azért megkockáztatott egy gyors pillantást hátrafelé. Nevra tényleg nem vetkőzött le csupaszra, aminek nem tudta, hogy örüljön e.
– Csalódott vagy? – a fiú forró lehelete a lány nyakát érte. Hogy a csudában tudta észrevétlenül megközelíteni? A lány szinte eggyé vált a vízzel, érezte a mozgását, az olykor dühös, máskor pedig örömteli hullámait, sőt, még az óceán mélyén felbuzdult életet is. Így, hogy Nevra belépett a vízbe, kapcsolatot létesített vele. A lánynak tudnia kellett volna, hogy hol jár.
– Ne-em – csuklott el a hangja, és igyekezett távolabb evickélni a fiútól. Most azonban már észlelte a jelenlétét, és minden egyes mozzanatát, hiába úszott méterekkel odébb. A fiú mosolyogva figyelte, mintha tudná, hogy mi zajlik le benne. Talán így is volt. Nevra tisztában volt a világ működésével. Nyilván azt is tudhatta, hogy a szírének eggyé válnak a vízzel.
– Olyan messze vagy – mondta Nevra duzzogva. A lány gyanította, hogy ha nem kellett volna kar csappásokkal a víz fölött tartani magát, még karba is fonta volna a kezét.
–  Kinek mi a messze.
– Az, amit nem érek el, messze van.
Anneliese felnevetett.
– Hát, gyere és kapj el – merész felszólítás volt, de Nevrának semmi esélye, ha neki uszonya van. Csak néhány farok csapás, és méterekkel képes növelni a távolságot kettőjük között. Úgy tűnt a fiúnak is hasonló gondolatok járnak a fejében, mert arcára fintor ült ki.
– Nem lenne fair rám nézve.
– Csak félsz, mert veszítenél.
– Nem félek. Csak nem szeretek veszíteni.
– Az erdőben sem kaptál el – habár ez nem volt teljesen igaz. Igenis megtalálta, ahogy őket is a fekete kutyák. Nevra egyszerűen csak játszott vele, reményt adott neki, hogy elbújhat előle.
A fiú lassan, szórakozottan elmosolyodott. Aztán könnyedén hátra dőlt, testét nyugodtan tartotta a víz, míg a hátra felé úszott, ki a partra. Anneliese-t ez jobban bosszantotta, mintha csipkelődött volna. Óvatosan követte a fiút, tenyerére homokszemcsék tapadtak. Még mindig mosolygott. Izmai megfeszültek, ahogy a kezét tarkója alá helyezte. A lány igyekezett nem bámulni, ám pillantása néha így is a mellkasára vándorolt.
– Most mit csinálsz?
– Szárítkozom – Anneliese néma maradt. Pislantott néhányat, majd ő is leheveredett mellé, biztos távolságban. Szeretett a napfényben sütkérezni, érezte egyre perzselő sugarait. Ha egy darabig még az óceánnál kell tölteni az idejét, nem sokára napcserzett lesz a bőre. Nyáron mindig lebarnult, de egyébként szinte porcelánfehér bőre volt. Majdnem olyan, mint Nevráé. Nem, nem is olyan. Az ő bőre barnább volt, még ha csak egy kis árnyalattal is. Vajon leszokott barnulni? A sztereotípiákkal ellentétve nem tett kárt benne a nap, így Anneliese már nem volt benne biztos, hogy hat e rá vagy sem. Mindenesetre néhány perc alapos tanulmányozás után észrevette, hogy néhány fekete tincsét kiszívta a nap, a sötét barna csíkok belevegyültek a többi közé. Éppen hogy csak barna árnyalatúak voltak, de elég volt ahhoz, hogy sejtse: a nap igenis képes változást okozni Nevrán.
– Jó a látvány? – a fiú szája széle felfelé ívelt, hagneme elégedettségről árulkodott.
– Csak elgondolkodtam – a lány zavartan kavarta fel a vizet az uszonyával, finom cseppeket szórva a fiúra.
– Tudtam, hogy eljön az idő, amikor majd én járok a fejedben.
– Én nem is…
– Ne szabadkozz, szépségem, úgy sem hiszek neked – vigyorgott Nevra. Anneliese még jobban zavarba jött, ami miatt idegesen csapott egyet az uszonyával, vizet fröcskölve magukra.
Nevra gyorsan mozdult: elkapta a lány csuklóját, és átfordult vele, durván, mégis szerető gyengédséggel préselve Anneliese-t a homokba, eltakarva előle a napot.
– Mit csinálsz? Engedj el! – nem mert mozdulni. A lány uszonya a fiú két lába között volt, és az arca… olyan nagyon közel.
– A hátamat is meg kell szárítanom.
– És nem tudnál nem rajtam fetrengeni közben?
– Abban mi az izgalom?
Anneliese elpirult, mozdulatai lassúak voltak, és erőtlenek. A szabadkezével oldalba vágta a fiút, de az csak nevetett, és leszorította a homokba a másik karját is. Forró lehelete a lány arcát simogatta, s mintha Nevra arca egyre közelebb és közelebb került volna hozzá. Már csak két centi választotta el az ajkukat egymástól, aztán a fiú lefordult róla. Szája szélén még mindig ott ült a pimasz vigyor, még akkor is, amikor társaságuk akadt.
Ykhar és Ewelein igyekezett feléjük, egyenletes lépteiket szinte elnyelte a homok. Ykhar arca vörös volt, de a lány nem tudta megállapítani, hogy csak a sietségtől vagy, mert látott valamit. Ó, szent istenek! Ugye nem látták, ami az előbb történt? Erre még a lány is elvörösödött.
– Hála az égnek, hogy megtaláltunk titeket.
– Tekintve, hogy Anneliese a vízhez van kötve, nem volt nehéz. – Ykhar furcsán nézett Nevrára, de nem méltatta válasszal.
– Anneliese, hogy érzed magad? – Ewelein leguggolt mellé, és végig mérte az uszonyát.
– Jól. De még mindig…
Ewelein bólintott.
– Sejtettem, hogy nem fogsz visszaalakulni.
– Találtatok valamit?
– Azt hiszem, igen, de még dolgozunk rajta. Visszatudnánk fordítani az átalakulást, a gond csak az, hogy kell hozzá a méreg, ami kiváltotta ezt az állapotot.
– A méreg? De hát, azt képtelenség megszerezni.
– Nem képtelenség – Ykhar közelebb lépett hozzájuk, és keresett valamit a táskájában. – A víz alatt kevés a hatáskörünk, de vannak ott barátaink. Miiko parancsba adta Alajénak, hogy kísérjen el téged.
– Szóval újabb küldetésre megyek?
– Igen. Alajéa néhány óra múlva csatlakozik hozzád.
– Csak mi ketten megyünk?
Ewelein bólintott.
– A főzetnek van egy bizonyos ideje. Nem tudhatjuk, hogy mennyi ideig tart majd a küldetés, és nem kockáztathatjuk a gárda tagoknak az életét. Ne aggódj, a víz alatt nem eshet bántódásotok.
– Csak óvakodjatok a leviatánoktól. És a vízi kígyóktól… meg a…
– Ykhar! – Ewelein szigorúan nézett a megszeppent lányra. – Nem lesz semmi baj!
– Mit csináljak, ha megtaláltuk a szírént?
– A sebed alapján méregfullánknak tűnt. Keresd meg, és vágd le, de vigyázz, hogy ne szúrd meg magad! – Anneliese bólintott. Az uszonya megremegett az idegességtől, és önkéntelenül Nevra felé fordult. A fiú feszültnek tűnt, a szemöldöke ráncba szaladt. Pillantása nyugtalan volt, mégis bátorítóan végig simított a lány kézfején. Olyannyira hozzászokott már, hogy Nevra mellette van, hogy fura lesz nélküle küldetésre menni. Még akkor is ezen gondolkodott, amikor Alajéval elindultak.
A víz kellemesen simogatta a bőrét, fodrozódott, táncolt körülötte. Minden egyes farok csapással messzebb kerültek a szárazföldtől, és minden egyes méter után Anneliese reménytelenebbnek érezte a helyzetet. Hogy fognak megtalálni valakit egy hatalmas óceánban? Mára már bárhol lehet, és bármi történhetett vele. Talán ő is egyfajta főzetet használ, hogy lábai lehessenek. Márpedig a szárazföld területe óriásira nyúlt. Az is lehetséges, hogy megtalálják, de nem tudják megszerezni a mérget. Vagy talán a méhhez hasonlóan csak egy fullánkja van. Akkor örökre a víz fogja lesz. Soha többé nem fog sétálni, érezni a talpa alatt a homokszemcséket, a napsütötte beton kellemes melegét. Vajon így besszükül majd az élete? Csak ennyi jut már neki? A víz és a part egy piciny része? Így, ilyen uszonnyal már soha többé nem térhet haza. A húga biztosan élvezné, hogy a nővére sellővé változott, de hogyan is járhatna iskolába? Hogyan mehetne el a boltba bevásárolni, vagy bárhova is? Talán volt jó oldala annak, hogy szírénné változott, de kezdett rájönni, hogy több kárt okoz, mint jót. Ő nem szírénnek született. Nem tudna örökre így élni.
– Anneliese?
– Huh? – a lány a mellette úszkáló Alajéára nézett. A barátnője arcán kíváncsiság ült, a szájából buborék szökött fel a felszín felé. Az első alkalommal furcsa volt a víz alatt beszélni, de most már kezdett hozzászokni.– Minden rendben?
– Igen, igen, csak elgondolkoztam.
– Biztos fura neked ez. Ne aggódj, nekem is. Nagyon régóta nem voltam a vízben, főleg ennyi ideig.
– Miért nem?
– Ez – Alajéa a távolba révedt, teste minden egyes csapásnál merevebb lett. Úgy tűnt, mint aki feszeng. Talán valami komoly dolog húzódott a háttérben? – Ez bonyolult.
– Megértem. Köszönöm, hogy elkísérsz.
– Ugyan, szívesen segítek a barátaimnak – nevetett fel. Anneliese visszamosolygott, és követte le a mélybe.

– Hű! – csak ennyit tudott kinyögni. Az óceán mélyén, a durva szemcséjű homoknál felbuzdult az élet. Anneliese soha életében nem látott még ennyi szirént egy helyen. Ha el kellett volna képzelnie egy víz alatti világot, pont ilyennek festette volna le. Vagyis majdnem. Anneliese apró kis kuckókat képzelt el, de itt nem voltak. Úgy tűnt, hogy egy nagyobb hegy lábánál vannak, amin több barlangbejárat is található volt. Aprók voltak, csak egy nagyobb volt, középen, ahol két felfegyverzet szírén állt őrt. Mozdulatlanok voltak, mintha csak kőből faragták volna őket. Még akkor sem rezdültek meg, amikor egy vörös hajú szírén úszott ki a barlang szájából. A tincsek úsztak utána, bele-bele akadtak a fején viselt ezüstös színű koronába. Magabiztosnak tűnt, arcáról kedvesség sugárzott. Nyilván ő volt az a barát, akit Ykhar említett.
– Legyetek üdvözölve az udvarunkban! Ariel vagyok.
Anneliese meghökkent.
– Ariel? Az az Ariel? – a szírén felnevetett.
– Ismersz másikat?
– De… de hát… van rólad egy mese…
– A meséknek gyakran van igazság alapjuk.
– Igen, de… – Anneliese még egyszer végig nézett a lányon. Titokzatosan csillogó kék szemei kontrasztot alkottak finom vonásokkal rendelkező arcával, melyről nyitott könyvként lehetett olvasni. Zöld színű uszonyával nyugodtan kavarta a vizet. Ott volt előtte, mégis nehezen tudta feldolgozni, hogy tényleg ő az. Ariel, a kishableány, akiről annyit hallott gyermekkorában.
– Ha jól értesítettek, akkor ti Anneliese és Alajéa vagytok.
– Hello – integetett Alajéa. Anneliese-nek egy suta intésre tellett.
– Sajnálom, ami veled történt, remélem, hogy megtalálod a gyógyírt. Tudom, min mész keresztül.
– De hát, te önszántadból adtad oda az uszonyadat, nem?
– Azt hiszem, már ismered a történetemet – mosolygott Ariel, majd közelebb intette őket. – Tájékoztattak a történtektől, de attól tartok, hogy én nem tudok segíteni.
– Hogy? Azt hittem… azt hittük, hogy van egy tipped, hogy ki lehetett az.
– Sok szírén vándor életet él. Ez egy hely, ahová betérhetnek, amikor csak akarnak. Némelyikük marad, más elmegy. Hiába élünk a vízben, a vonzása gyakran mozgásra kényszerít minket.
– És van bármiféle ötleted, hogy merre keressük? – Ariel arca óvatossá vált, hangja csendesen szólt.
– Van valaki, aki megtudja mondani, hogy hol kell keresnetek az illetőt.
– Kicsoda az? – Alajéa arcán kíváncsiság ült.
– A tengeri boszorkány.
– Ursula? Ő is…
– Nem. Nem ő. Hanem a lánya. Közel él a partotokhoz, a mieinkhez hasonló barlangban. Ha felajánlotok neki valamit, cserébe információval szolgál.
– Barlangban? Várj! Azt hiszem, hogy ismerem őt – Anneliese tisztán látta maga előtt a virágokkal teli borvörös uszonyt és a szőke hajat. Sibéalt, a szírént, aki egyszer már segített neki.



2018. január 4., csütörtök

28. fejezet

Sziasztok!
Elnézést a késésért, de mostanában kevesebb időm jut az írásra, azonban igyekszem minél hamarabb hozni a fejezeteket. 
Kellemes estét, és boldog új évet kívánok! :)


Együtt

A lány némán keringett a hajó alatt. A napfény hiánya nélkül hűvösebbnek érezte a vizet, a magány ólomsúllyal nehezedett rá. Vajon milyen hajó lehet? Az övék vagy az ellenségé? Nem tudott semmiféle felderítésről, amihez naszád szükségeltetett, de persze ez nem jelentette azt, hogy nem is volt. Eel gárdája még sok mindent nem mondott el neki, ezzel tisztában volt. Azonban ha az ellenségé, érdemes lenne utána néznie, hátha valamit ki tud deríteni. Csak egyszerűen felúszik a felszínre, és a hajó árnyékában marad. Senki nem venné észre, mert nem várnak vendéget a víz alól. Ha elég ügyes, talán a kristálydarabokat is megnézheti, és arcokat csíphet el. Talán megláthatja Morganitot.
Morganit
A lány libabőrös lett, hirtelen mintha minden még hűvösebbé vált volna. Azóta a nap óta nem látta. Vajon még mindig az ő világában van? Mert ott volt, ezt biztosan tudta. Sohasem fogja tudni kiverni a fejéből az erdő széles lombkoronáit, a törzsük hol göcsörtös, hol egyenes vonalát. Az energiát, ami hasonló volt az e világéhoz, mégis annyira más. Eddig sosem tűnt fel neki, de amióta ide került… valahogy akkor érezte és tudta, sosem felejti el.
A hajó tovább szántotta fölötte a vizet, a napfény újra a lány uszonyát simogatta. Anneliese még tett egy bizonytalan kört, majd a szívére hallgatva elúszott onnan. Volt egy megérzése, ami a fülébe duruzsolva kérte, hogy ne menjen közelebb. Már-már horogként kapaszkodott belé, és nem enyhült, míg a közelében volt. Távol a hajótól az élet újra felbolydult, megnyugtatón körülvette a lányt. Nevra arckifejezése viszont egy cseppet sem volt megnyugtató, amikor a lány visszaért.
– Hol a fenében voltál?
– Úsztam.
– Már fél órája várlak.
– Sajnálom – tényleg sajnálta… részben. Varázslatos volt az óceán, és óriási. Minden egyes hullám csalogatta, a felderítés lehetőségét kecsegtetve neki. És ráadásul elcsípett egy hajót. Talán nem volt fontos, és nem szerzett ennél több információt, de jobbnak látta megosztani a fiúval.
– Láttam egy hajót.
– Milyen hajót? – húzta fel a szemöldökét a fiú.
– Hát, azt nem tudom. Pontosabban nem láttam, csak az alját, de… kristály darabok voltak rajta.
– Ez biztos?
– Igen.
– Mennyi?
– Nem tudom. Egy pár… talán egy tucat. – a fiú némán előre szegezte a tekintetét, mintha megnézhetné magának a hajót. A lány nem követte a pillantását. Tudta, hogy csak az óceán végtelen kéksége tárul a szemük elé, semmi más.
Anneliese feltornázta magát egy sziklára, uszonyát kényelmesen belelógatta a vízbe. Nevra átnyújtott neki egy batyut, majd elnézést kérve elsietett. Habár nem világosította fel hova megy, a lány gyanította, hogy jelentést tesz Miikonak a kristályokról. Vajon helyesen cselekedett, amikor elúszott onnan? Nem kellett volna megnéznie? A kérdések feszegették belülről. Most már cseppet sem volt biztos abban, hogy helyesen döntött. Talán még az is lehetséges, hogy tudott volna szerezni pár… nem. Az képtelenség. Lehetetlen lett volna felküszködnie magát így a fedélzetre , még lábakkal is nehezen lopódzott volna fel észrevétlenül. Még az is lehet, hogy elkapták volna kémkedés közben. Valahogy mégis olyan érzése volt, hogy hagyta elúszni a lehetőséget. Szó szerint.
– Anneliese! – Nevra néhány perccel később öles léptekkel közeledett felé. Arcán megfejthetetlen arckifejezés ült, még akkor sem tudott kivenni belőle semmit, amikor letelepedett mellé. A lány a kis csomagban hozott ételt majszolta, a gyomra elégedetten fogadott minden egyes falatot.
– Mit mondott Miiko? Utána mentek?
Nevra megrázta a fejét.
– Túl nagy a terület, ahhoz, hogy átkutassuk még az éj leszállta előtt. Ráadásul a pontos helyét sem tudjuk. Ezzel az uszonnyal kilométerekre is elúszhattál. Holnap kiküld néhány felderítőhajót.
– De hát épp az előbb, mondtad, hogy értelmetlen.
– Talán hátra hagytak néhány nyomot. – a lány bólintott. Nem akart kötözködni vele. De vajon van esély arra, hogy találnak bármiféle jelet, hogy merre mentek? Vagy hogy mit csináltak? Még mindig nem bogozta ki teljesen a szálakat, azzal kapcsolatban, hogy mi a pontos tervük. Annyi dolog volt, amire még rá kellett jönnie, annyi minden, amit meg kell még tanulnia. Vajon mennyi időbe fog telni megérteni mindent? Mikor lesz ennek vége? Úgy érezte, hogy sosem. Ennek ellenére félre söpörte a gondolatot, és némán falatozott, közben a fiú megnyugtató hangját hallgatva.

Az est sötét árnyékként ereszkedett rájuk, a víz baljósan csillogott előttük. Már jó ideje átköltöztek a part finom szemcséjű homokjára, és a felettük tündöklő csillagokat figyelték. Az éjszaka békés csöndje álmosító volt, de a belenyilalló kérdés pillanatnyi éberséget kölcsönzött neki.
– Nevra?
– Hm?
– Hol fogok aludni? – a fiú elmosolyodott, s a lány ezt látva megbánta, hogy feltette a kérdést. Azonban a várva várt incselkedés elmaradt. Helyette a lány álla alá nyúlt, édes köröket rajzolva hüvelykujjával az érzékeny bőrre.
– Ne aggódj! Nem hagylak magadra.
– Nem kell velem kint éjszakáznod – Anneliese egyik fele el akarta taszítani magától, és a vízbe menekülni előle, de a másik fele közelebb vonta volna magához. A keze ösztönösen felemelkedett, azonban az utolsó pillanatban visszahúzta. Zavartan feküdt a fiú mellett, végül közelebb húzódott hozzá. A fejét a mellkasára fektette, kezét remegve tette a feje mellé. Nevra mélyet lélegzett, karja a lány derekára csúszott. A szívük szinte táncra kelt egymással, Anneliese érezte a heves dobogást a tenyere alatt, amely felriasztotta az álmosságból. Olyan volt, mint egy szenvedélyes keringőzés, amivel képtelenség leállni, annyira magával ragadja az embert. Tisztában volt a kimondott szavaival, hogy időt akar. Ám a fiú közelsége részegítő volt, annyira ellenálhatatlan. Igyekezett arra gondolni, hogy ez csak a kényelem miatt szükségeltetik. Nem jelent semmit, hogy egymás karjában fekszenek.
– Hol szoktak a szírének aludni?
– Egy biztonságos helyet szoktak keresni, ahol nyugovóra térhetnek. Általában a víz és a szárazföld találkozásánál.
– Akkor én jó helyen vagyok – mormogta a lány. Nevra simogató ujjai, és a békés hullámverés volt az álmok színes kavalkádjába való belépés kulcsa.




Nevra szemszög

Nevra tudta, hogy a lány mikor aludt el. Az eddig oly heves szívverése csillapodni látszott, a lélegzete lelassult. A szempillája nyugtalanul megrebbent, de a karján végig simító ujjak újra békés álomképekbe segítették. Nagyot szusszanva furakodott még közelebb a fiúhoz, hajának finom tincsei Nevra arcát csiklandozták.
A fiú csókot lehelt Anneliese feje búbjára, tekintete némán pásztázta a csillagokkal telehintett égboltot. Nem jött álom a szemére. Talán a lány közelsége, talán a nyugtalanság miatt. Amikor nyílt területen éjszakázott mindig éber volt. Sosem aludt mélyen, csak annyira, hogy teste és az agya ne ébredjen másnap ólmos fáradtságra. De figyelt, hallott, és amikor kellett már ébren is volt. Most viszont… a lány szavai jártak a fejében, melyek annyira ellentmondásosak voltak azzal, ahogy ott feküdt a karjában. Nem tudott eligazodni rajta. Anneliese teljesen összezavarta, és olyan érzelmeket eresztett szabadon benne, amik egyszerre voltak örömteliek, és ijesztőek. Vajon a lány tisztában van vele, hogy a távolságtartása mennyire gyötri őt? Nem hitte volna, ám látta rajta, hogy ugyan ez a folyamat játszódik le benne is. A különbség csak annyi volt, hogy Anneliese tudott rajtuk uralkodni, de ő nem. Csak a lány iránt érzett tisztelet miatt nem hallgatott az ösztönre, hogy felkapva a szobájába cipelje, és napestig csókolja. Talán azt lett volna az ésszerű, hogy emlékezteti a lányt a korábbi szavaira, de nem akarta megszakítani ezt a boldog pillanatot. Nem fogja eltaszítani magától, ha egyszer a karjaiba fut…
Nevra tenyere a lány csupasz hátára siklott. A melegsége táplálta a benne lobogó öröm tűzét, a közelsége egy cseppnyi nyugodt pillanatot sem hagyott zakatoló szívének. Még az esti levegő hűvösségét sem bánta. Habár Miiko kijelentette, hogy akár a betegszobában is kialakítható egy átmeneti szállás a lánynak, Nevra hezitálás nélkül rávágta, hogy Anneliese a parton kívánja tölteni az éjszakát. Talán meggondolatlanság volt a részéről, és meg kellett volna érdeklődni a lány véleményét is, de… itt egyedül lehetett vele. Tudta, pontosan érezte, hogy néhány őrszem biztos távolságban felügyeli a környéket, ám túl messze voltak ahhoz, hogy tökéletesen lássák őket. És Miiko sem ellenkezett. Ő is tisztában volt, hogy a szírének vonzódása a vízhez kiolthatatlan, így rábólintott. De vajon meddig tart még ez a különös állapot? Vajon Anneliese visszakapja valaha is a lábait? A fiúnak nem tetszett az a lehetőség, hogy nem.
A fiú keze lejjebb csúszott a pikkelyekhez, hogy megbizonyosodjon róla: nem álmodott. Talán amikor reggel felébred, Anneliese itt fekszik majd mellette uszony nélkül… és ruha nélkül. Nevra elmosolyodott a gondolatra. Állát finoman a lány feje búbjához érintette, lába kezdett elzsibbadni a rajta lévő nehéz halfarok miatt. De nem törődött vele. Anneliese megnyugtató szuszogása lassan álomba ringatta.