2018. február 18., vasárnap

30. fejezet




Eloltott láng

– Találkoztatok már vele? – Ariel nem tűnt meglepettnek. Arca komoly volt, szemöldöke ráncba szaladt, a lány szinte látta, ahogy a tekeregnek a fogaskerekek az agyában.
– Egy küldetés alkalmával – bólintott Anneliese.
– Óvatosnak kell lennetek vele. Van bármi, amit feltudtok ajánlani neki?
A két lány összenézett.
– Nálam van egy karkötő – felelte Alajéa.
– Nálam meg a… – Anneliese a nyakához kapta a kezét. Ujjai kitapintották az egymásba kapcsolódó apró láncszemeket, és a rombusz alsó csücskébe elhelyezett ékkövet. Nem. Ezt nem fogja odaadni.
Ariel arca megenyhült, látva a lány vívódását, szavai azonban kíméletlenek voltak.
– A tengeri boszorkány csak olyat fogad el, ami a szívünknek kedves. Nem mást.
– De miért? – Alajéa mintha elsápadt volna.
– Talán azért, mert élvezi mások szomorúságát, és fájdalmát. Nem tudom. Sosem faggattam róla. Amig békén hagyja a népemet, én sem zargatom.
Anneliese újabb bólintással vette tudomásul.
– Köszönjük a segítségedet!
– Ússzatok nyugatnak, míg el nem értek egy szoroshoz. Lesz ott egy folyó, nem messze tőle be lehet úszni a barlangba.
– Rendben.
– Sok sikert, és jó utat! Anneliese? – Ariel közelebb evickélt hozzá, hangját csak a lány füléig sodorta a víz. – Mindig mindenből van kiút, csak meg kell találni.
– Köszönjük! – szólt újra a lány, bár a szírén utolsó mondatát nem tudta értelmezni. Talán csak egy apró biztatás volt, hogy ne adja fel a reményt. Vagy lehetséges, hogy nagyobb a jelentése, mint ahogy képzeli? Valószínűleg csak túl gondolja az egészet. Mostanában minden szóról, minden tettről százféle lehetőség jut eszébe. A bizonytalanság folyton ott volt benne, a karma bele vájt a bensőjébe, és lassan cafatokra tépte.
– Anneliese?
– Hm?
– Van bármiféle ajándékod a tengeri boszorkány számára? Én szívesen odaadom a karkötőm, de lehet, hogy nem tetszik neki, másom meg nincs. – fintorgott Alajéa.
– Nem tudom. Majd kitalálok valamit. – válaszolt a lány, mindent sorra véve, amit szeret. Csak néhány lehetőség jutott eszébe, de mindegyiknek ijesztő volt az elvesztése. Vajon miről kell majd lemondania?

Hamar elérték a barlangot. Sötét falait még a halak is elkerülték, csak a felszín felöl beszivárgó halvány fény merészkedett közel. Csápjai egészen a bejárat szájáig követték a két lányt, aztán a néma sötétség volt a társaságuk. A lány szíve megkönnyebbült, hogy nem kellett egyedül eljönnie ide. Talán nem látta Alajéát, de tudta, hogy ott van, és ez elegendő volt ahhoz, hogy a barlangon belüli felszínhez ússzon.
A lány első pillantásra megállapította, hogy semmi sem változott. Fölöttük a koszos folyó örvénylett, az óceán vize kristálytiszta volt hozzáképest. Most már tudta, hogy ez a barlang az óceánba nyúlik, nem pedig egy kis tóba, mint akkor. Hosszú folyósokon és járatokon nyúlt keresztül, de most rövidebbeknek tűnt. Nyilván emberi lábakkal hosszabb időbe telt végig járni, mint uszonnyal. Csak néhány farok csapás a vízben, és elérték a barlang végét, vele együtt Sibélt is. Nem tűnt meglepettnek, inkább, mintha türelmetlen lett volna. Arcán édeskés mosoly terült el, szeme csillogása mindentudó volt.
– Üdvözöllek újra itt, Anneliese! Most miben lehetek a segítségedre?
– Meg kell találnunk valakit – a szírén csettintett egyet a nyelvével.
– Te folyton csak keresel valamit. Ki a barátnőd?
– Tudsz segíteni vagy sem? – Anneliese figyelmen kívül hagyta a kérdést. Volt a lányban valami, ami nem tetszett neki, valami, amit múltkor még nem vett észre. De most… a víz minden egyes érintésével óvatosságra intette.
– Tudod, hogy tudok segíteni. És azt is tudod, hogy mi az ára.
– Nem adom a nyakláncom, kérj valami mást. – valami mást, valami kevésbé értékest. Valamit, aminek eltudja viselni az elvesztését.
Sibéal sóhajtott egyet.
– Jól van, hát. Épp kiakartam próbálni valamit, és te… segíthetünk egymásnak. – Alajéa óvatosan megérintette a lány karját, mintha csak a rosszelőérzetére akarná figyelmeztetni a lányt.
– Eddig mindig csak tárgyakat kaptam, élettelen dolgokat. Most valami újat akarok.
– Micsodát? – suttogta a lány.
– Ne játszadozzunk tovább. Te tudod, hogy ki vagyok, én is tudom, hogy te ki vagy. Tudom a történetedet, ismerem az érzéseidet.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Sibéal csapott egyet az uszonyával.
– Segítek, hogy tudj dönteni: mész vagy maradsz? Az érzések gyengévé teszik az embert. Adj nekem egyet. Azt akarom, amelyik a legnagyobb húzó erőt jelenti. Add nekem a fiú iránt táplált szerelmed!
Anneliese megdöbbent. A szíve hevesen vert a mellkasában, a fejében kavarogtak a gondolatok. Adja oda a szerelem édes, mégis néha kínzó érzését? És vajon ez szerelem lenne? Sibéal annak nevezte... Akkor ez jelent valamit, nem? De igazán szereti a fiút? Áldozat lenne vajon, vagy megkönnyebbülés? Ha megteszi… ha odaadja, nem fog érezni megbánást, ugye? Akkor nem kell többé azon morfondíroznia, hogy vajon igazi e... Csak egy megfakult emlék lesz, semmi több. És a haza jutását is megkönnyítené. Nem összetört, vérző szívvel menne haza.
Mindig mindenből van kiút, csak meg kell találni!
Vajon erre gondolt Ariel? A szerelem kifürkészhetetlen útjára? A lány előtt kinyíló kiskapu milliónyi gondolatot szült a lányban. Látta a szírén szemében lévő elszántságot. Első alkalommal engedett, de tudta, hogy most nem fog. Vagy elfogadja az alkut, vagy soha többé nem fog a szárazföldön sétálni. Vajon letudná élni az életét uszonnyal? Nem. Képtelen lenne. De Nevra… valamelyik része – övé vagy Eilidhé – szerette.
Anneliese ökölbe szorította a kezét. Halványan érezte Alajéa nyugtató érintését a karján, hallotta  a hangját, de a szavai nem értek el hozzá. Döntenie kell. Erősnek kell lennie. Azt kell választania, ami a legjobb a családjának. Eldaryának. Ha uszonya van, nem fogja tudni felvenni a harcot a Ziláltakkal. Nem fog tudni segíteni az ártatlanokon. Nem tudta volna megmondani, hogy mikor lett ez fontos számára, de akkor döbbent rá, hogy az. Csakhogy a fiú is... Lenne idejük kideríteni, hogy mi folyik közöttük. A hazamenetele nem történt volna meg, míg itt meg nem oldódnak a problémák. Ám már tudta, hogy mit fog választani, és érezte… érezte, ahogy a szíve lassan darabokra törik.
– Mond meg neki… mond meg neki, hogy szeretem.

2018. január 22., hétfő

29. fejezet



Kapcsolat

A napsütés meleg hálója a lányra vetült, szempilláit finoman feszegette. Az óceán felöl fújó hűvös szél felborzolta a haját, tincseit a szemébe fújta. A lány elzsibadt karját rázva ült fel, és pillantását le sem vette a fiú békés arcáról. Hollófekete haját táncra hívta a szél, lágyan simogatta orcáját, gyöngédebben, mint ahogy a lány tudta volna. Ujjai mégis éles állkapocs csontján barangoltak, és ajkának finom ívénél. A kibúvó borosta kellemesen szúrta a tenyerét, ahogy keze levándorolt a fiú nyakára.
Tudta, hogy nem kellene ezt tennie. Az agya tiltakozóan sikoltott, de szívének heves dübögése elnyomta az üvöltését. Azt hitte, elég erős ahhoz, hogy ellenálljon a fiúnak. Csak addig, amíg ki nem deríti az igazságot. Míg rá nem jön, hogy ezt valóban ő érzi e. De tegnap este a falak leomlottak benne. A vágy felperzselte a szívét, és átvette a teste fölött az irányítást. Most is vezérelte az ujjait, amik gyengéden babrálták Nevra felsőjének szegélyét. Talán nem véletlenül alakult át szírénné. Amíg ebben az alakban van, nem tehetnek semmi butaságot. Időt akart, és kapott is. Át tudja gondolni a dolgokat, és ha vége lesz, már tisztán tud gondolkodni.
Anneliese reménykedett gondolatainak helyességében. Nagyot sóhajtva húzta el a kezét a fiútól, és közelebb ficánkolt a vízhez. A hullámok az uszonyát nyaldosták, csillapították az óceán utáni vágyát.
A messzi kékséget betakarta a felkelő nap vörös ruhája. Fodrozódva borult rá a szoknyája, s ahol nem ért elég messzire, mintha csak belilult volna a hidegtől. Legszívesebben ecsetet ragadott volna, és lefestette volna. De nem volt nála semmi, és képtelen volt elmenni érte. Megkérhette volna Nevrát, hogy hozza el neki, de most először látta ilyen békésnek a fiú arcát. Csak akkor rezdült meg, amikor a lány oldalra dőlt, és a napfény rávetült az orcájára. Még arra sem ébredt fel, amikor a víz a lábát nyaldosta, az arcába eső cseppek azonban felriasztották. Halk morgás tört fel a torkából. A lány elmosolyodott, és még egy kis vizet fröcskölt rá, talán kicsit többet is, mint szerette volna.
Nevra az oldalára fordult.
– Éreztem valami szagot, aztán rájöttem, hogy tegnap este nem fürödtél – szólt a lány.
– Túlságosan lefoglalt, hogy kényelmesen tartsalak a karjaimban – Anneliese elpirult. Tisztán hallotta a hangjából, hogy vigyorog, így nem tehetett mást: újabb adag vizet fröcskölt a fiúra, aztán elszökkent az utána kapó kéz elől. A víz a derekáig ért, majd elnyelte a vállát is. A fiú begázolt a vízbe, a körülötte felcsapó vízpermet Anneliese-re fröccsent.
– Mit művelsz? – kérdezte a lány elakadó lélegzettel.
A fiú áthúzta a fején a felsőjét, és a partra dobta. Kidolgozott, meztelen mellkasát szemérmetlenül simogatta a napfény, a víz könyörtelenül ostromolta, mintha csak az érintéséért fohászkodna. Aztán Nevra a nadrág gombjáért nyúlt, a lány pedig elvörösödve fordult el.
Anneliese hallotta a fiú szórakozott nevetését maga mögött.
– Ide nézhetsz, nem fogok meztelenre vetkőzni. Csak ha kéred.
A lány megrázta a fejét, de azért megkockáztatott egy gyors pillantást hátrafelé. Nevra tényleg nem vetkőzött le csupaszra, aminek nem tudta, hogy örüljön e.
– Csalódott vagy? – a fiú forró lehelete a lány nyakát érte. Hogy a csudában tudta észrevétlenül megközelíteni? A lány szinte eggyé vált a vízzel, érezte a mozgását, az olykor dühös, máskor pedig örömteli hullámait, sőt, még az óceán mélyén felbuzdult életet is. Így, hogy Nevra belépett a vízbe, kapcsolatot létesített vele. A lánynak tudnia kellett volna, hogy hol jár.
– Ne-em – csuklott el a hangja, és igyekezett távolabb evickélni a fiútól. Most azonban már észlelte a jelenlétét, és minden egyes mozzanatát, hiába úszott méterekkel odébb. A fiú mosolyogva figyelte, mintha tudná, hogy mi zajlik le benne. Talán így is volt. Nevra tisztában volt a világ működésével. Nyilván azt is tudhatta, hogy a szírének eggyé válnak a vízzel.
– Olyan messze vagy – mondta Nevra duzzogva. A lány gyanította, hogy ha nem kellett volna kar csappásokkal a víz fölött tartani magát, még karba is fonta volna a kezét.
–  Kinek mi a messze.
– Az, amit nem érek el, messze van.
Anneliese felnevetett.
– Hát, gyere és kapj el – merész felszólítás volt, de Nevrának semmi esélye, ha neki uszonya van. Csak néhány farok csapás, és méterekkel képes növelni a távolságot kettőjük között. Úgy tűnt a fiúnak is hasonló gondolatok járnak a fejében, mert arcára fintor ült ki.
– Nem lenne fair rám nézve.
– Csak félsz, mert veszítenél.
– Nem félek. Csak nem szeretek veszíteni.
– Az erdőben sem kaptál el – habár ez nem volt teljesen igaz. Igenis megtalálta, ahogy őket is a fekete kutyák. Nevra egyszerűen csak játszott vele, reményt adott neki, hogy elbújhat előle.
A fiú lassan, szórakozottan elmosolyodott. Aztán könnyedén hátra dőlt, testét nyugodtan tartotta a víz, míg a hátra felé úszott, ki a partra. Anneliese-t ez jobban bosszantotta, mintha csipkelődött volna. Óvatosan követte a fiút, tenyerére homokszemcsék tapadtak. Még mindig mosolygott. Izmai megfeszültek, ahogy a kezét tarkója alá helyezte. A lány igyekezett nem bámulni, ám pillantása néha így is a mellkasára vándorolt.
– Most mit csinálsz?
– Szárítkozom – Anneliese néma maradt. Pislantott néhányat, majd ő is leheveredett mellé, biztos távolságban. Szeretett a napfényben sütkérezni, érezte egyre perzselő sugarait. Ha egy darabig még az óceánnál kell tölteni az idejét, nem sokára napcserzett lesz a bőre. Nyáron mindig lebarnult, de egyébként szinte porcelánfehér bőre volt. Majdnem olyan, mint Nevráé. Nem, nem is olyan. Az ő bőre barnább volt, még ha csak egy kis árnyalattal is. Vajon leszokott barnulni? A sztereotípiákkal ellentétve nem tett kárt benne a nap, így Anneliese már nem volt benne biztos, hogy hat e rá vagy sem. Mindenesetre néhány perc alapos tanulmányozás után észrevette, hogy néhány fekete tincsét kiszívta a nap, a sötét barna csíkok belevegyültek a többi közé. Éppen hogy csak barna árnyalatúak voltak, de elég volt ahhoz, hogy sejtse: a nap igenis képes változást okozni Nevrán.
– Jó a látvány? – a fiú szája széle felfelé ívelt, hagneme elégedettségről árulkodott.
– Csak elgondolkodtam – a lány zavartan kavarta fel a vizet az uszonyával, finom cseppeket szórva a fiúra.
– Tudtam, hogy eljön az idő, amikor majd én járok a fejedben.
– Én nem is…
– Ne szabadkozz, szépségem, úgy sem hiszek neked – vigyorgott Nevra. Anneliese még jobban zavarba jött, ami miatt idegesen csapott egyet az uszonyával, vizet fröcskölve magukra.
Nevra gyorsan mozdult: elkapta a lány csuklóját, és átfordult vele, durván, mégis szerető gyengédséggel préselve Anneliese-t a homokba, eltakarva előle a napot.
– Mit csinálsz? Engedj el! – nem mert mozdulni. A lány uszonya a fiú két lába között volt, és az arca… olyan nagyon közel.
– A hátamat is meg kell szárítanom.
– És nem tudnál nem rajtam fetrengeni közben?
– Abban mi az izgalom?
Anneliese elpirult, mozdulatai lassúak voltak, és erőtlenek. A szabadkezével oldalba vágta a fiút, de az csak nevetett, és leszorította a homokba a másik karját is. Forró lehelete a lány arcát simogatta, s mintha Nevra arca egyre közelebb és közelebb került volna hozzá. Már csak két centi választotta el az ajkukat egymástól, aztán a fiú lefordult róla. Szája szélén még mindig ott ült a pimasz vigyor, még akkor is, amikor társaságuk akadt.
Ykhar és Ewelein igyekezett feléjük, egyenletes lépteiket szinte elnyelte a homok. Ykhar arca vörös volt, de a lány nem tudta megállapítani, hogy csak a sietségtől vagy, mert látott valamit. Ó, szent istenek! Ugye nem látták, ami az előbb történt? Erre még a lány is elvörösödött.
– Hála az égnek, hogy megtaláltunk titeket.
– Tekintve, hogy Anneliese a vízhez van kötve, nem volt nehéz. – Ykhar furcsán nézett Nevrára, de nem méltatta válasszal.
– Anneliese, hogy érzed magad? – Ewelein leguggolt mellé, és végig mérte az uszonyát.
– Jól. De még mindig…
Ewelein bólintott.
– Sejtettem, hogy nem fogsz visszaalakulni.
– Találtatok valamit?
– Azt hiszem, igen, de még dolgozunk rajta. Visszatudnánk fordítani az átalakulást, a gond csak az, hogy kell hozzá a méreg, ami kiváltotta ezt az állapotot.
– A méreg? De hát, azt képtelenség megszerezni.
– Nem képtelenség – Ykhar közelebb lépett hozzájuk, és keresett valamit a táskájában. – A víz alatt kevés a hatáskörünk, de vannak ott barátaink. Miiko parancsba adta Alajénak, hogy kísérjen el téged.
– Szóval újabb küldetésre megyek?
– Igen. Alajéa néhány óra múlva csatlakozik hozzád.
– Csak mi ketten megyünk?
Ewelein bólintott.
– A főzetnek van egy bizonyos ideje. Nem tudhatjuk, hogy mennyi ideig tart majd a küldetés, és nem kockáztathatjuk a gárda tagoknak az életét. Ne aggódj, a víz alatt nem eshet bántódásotok.
– Csak óvakodjatok a leviatánoktól. És a vízi kígyóktól… meg a…
– Ykhar! – Ewelein szigorúan nézett a megszeppent lányra. – Nem lesz semmi baj!
– Mit csináljak, ha megtaláltuk a szírént?
– A sebed alapján méregfullánknak tűnt. Keresd meg, és vágd le, de vigyázz, hogy ne szúrd meg magad! – Anneliese bólintott. Az uszonya megremegett az idegességtől, és önkéntelenül Nevra felé fordult. A fiú feszültnek tűnt, a szemöldöke ráncba szaladt. Pillantása nyugtalan volt, mégis bátorítóan végig simított a lány kézfején. Olyannyira hozzászokott már, hogy Nevra mellette van, hogy fura lesz nélküle küldetésre menni. Még akkor is ezen gondolkodott, amikor Alajéval elindultak.
A víz kellemesen simogatta a bőrét, fodrozódott, táncolt körülötte. Minden egyes farok csapással messzebb kerültek a szárazföldtől, és minden egyes méter után Anneliese reménytelenebbnek érezte a helyzetet. Hogy fognak megtalálni valakit egy hatalmas óceánban? Mára már bárhol lehet, és bármi történhetett vele. Talán ő is egyfajta főzetet használ, hogy lábai lehessenek. Márpedig a szárazföld területe óriásira nyúlt. Az is lehetséges, hogy megtalálják, de nem tudják megszerezni a mérget. Vagy talán a méhhez hasonlóan csak egy fullánkja van. Akkor örökre a víz fogja lesz. Soha többé nem fog sétálni, érezni a talpa alatt a homokszemcséket, a napsütötte beton kellemes melegét. Vajon így besszükül majd az élete? Csak ennyi jut már neki? A víz és a part egy piciny része? Így, ilyen uszonnyal már soha többé nem térhet haza. A húga biztosan élvezné, hogy a nővére sellővé változott, de hogyan is járhatna iskolába? Hogyan mehetne el a boltba bevásárolni, vagy bárhova is? Talán volt jó oldala annak, hogy szírénné változott, de kezdett rájönni, hogy több kárt okoz, mint jót. Ő nem szírénnek született. Nem tudna örökre így élni.
– Anneliese?
– Huh? – a lány a mellette úszkáló Alajéára nézett. A barátnője arcán kíváncsiság ült, a szájából buborék szökött fel a felszín felé. Az első alkalommal furcsa volt a víz alatt beszélni, de most már kezdett hozzászokni.– Minden rendben?
– Igen, igen, csak elgondolkoztam.
– Biztos fura neked ez. Ne aggódj, nekem is. Nagyon régóta nem voltam a vízben, főleg ennyi ideig.
– Miért nem?
– Ez – Alajéa a távolba révedt, teste minden egyes csapásnál merevebb lett. Úgy tűnt, mint aki feszeng. Talán valami komoly dolog húzódott a háttérben? – Ez bonyolult.
– Megértem. Köszönöm, hogy elkísérsz.
– Ugyan, szívesen segítek a barátaimnak – nevetett fel. Anneliese visszamosolygott, és követte le a mélybe.

– Hű! – csak ennyit tudott kinyögni. Az óceán mélyén, a durva szemcséjű homoknál felbuzdult az élet. Anneliese soha életében nem látott még ennyi szirént egy helyen. Ha el kellett volna képzelnie egy víz alatti világot, pont ilyennek festette volna le. Vagyis majdnem. Anneliese apró kis kuckókat képzelt el, de itt nem voltak. Úgy tűnt, hogy egy nagyobb hegy lábánál vannak, amin több barlangbejárat is található volt. Aprók voltak, csak egy nagyobb volt, középen, ahol két felfegyverzet szírén állt őrt. Mozdulatlanok voltak, mintha csak kőből faragták volna őket. Még akkor sem rezdültek meg, amikor egy vörös hajú szírén úszott ki a barlang szájából. A tincsek úsztak utána, bele-bele akadtak a fején viselt ezüstös színű koronába. Magabiztosnak tűnt, arcáról kedvesség sugárzott. Nyilván ő volt az a barát, akit Ykhar említett.
– Legyetek üdvözölve az udvarunkban! Ariel vagyok.
Anneliese meghökkent.
– Ariel? Az az Ariel? – a szírén felnevetett.
– Ismersz másikat?
– De… de hát… van rólad egy mese…
– A meséknek gyakran van igazság alapjuk.
– Igen, de… – Anneliese még egyszer végig nézett a lányon. Titokzatosan csillogó kék szemei kontrasztot alkottak finom vonásokkal rendelkező arcával, melyről nyitott könyvként lehetett olvasni. Zöld színű uszonyával nyugodtan kavarta a vizet. Ott volt előtte, mégis nehezen tudta feldolgozni, hogy tényleg ő az. Ariel, a kishableány, akiről annyit hallott gyermekkorában.
– Ha jól értesítettek, akkor ti Anneliese és Alajéa vagytok.
– Hello – integetett Alajéa. Anneliese-nek egy suta intésre tellett.
– Sajnálom, ami veled történt, remélem, hogy megtalálod a gyógyírt. Tudom, min mész keresztül.
– De hát, te önszántadból adtad oda az uszonyadat, nem?
– Azt hiszem, már ismered a történetemet – mosolygott Ariel, majd közelebb intette őket. – Tájékoztattak a történtektől, de attól tartok, hogy én nem tudok segíteni.
– Hogy? Azt hittem… azt hittük, hogy van egy tipped, hogy ki lehetett az.
– Sok szírén vándor életet él. Ez egy hely, ahová betérhetnek, amikor csak akarnak. Némelyikük marad, más elmegy. Hiába élünk a vízben, a vonzása gyakran mozgásra kényszerít minket.
– És van bármiféle ötleted, hogy merre keressük? – Ariel arca óvatossá vált, hangja csendesen szólt.
– Van valaki, aki megtudja mondani, hogy hol kell keresnetek az illetőt.
– Kicsoda az? – Alajéa arcán kíváncsiság ült.
– A tengeri boszorkány.
– Ursula? Ő is…
– Nem. Nem ő. Hanem a lánya. Közel él a partotokhoz, a mieinkhez hasonló barlangban. Ha felajánlotok neki valamit, cserébe információval szolgál.
– Barlangban? Várj! Azt hiszem, hogy ismerem őt – Anneliese tisztán látta maga előtt a virágokkal teli borvörös uszonyt és a szőke hajat. Sibéalt, a szírént, aki egyszer már segített neki.



2018. január 4., csütörtök

28. fejezet

Sziasztok!
Elnézést a késésért, de mostanában kevesebb időm jut az írásra, azonban igyekszem minél hamarabb hozni a fejezeteket. 
Kellemes estét, és boldog új évet kívánok! :)


Együtt

A lány némán keringett a hajó alatt. A napfény hiánya nélkül hűvösebbnek érezte a vizet, a magány ólomsúllyal nehezedett rá. Vajon milyen hajó lehet? Az övék vagy az ellenségé? Nem tudott semmiféle felderítésről, amihez naszád szükségeltetett, de persze ez nem jelentette azt, hogy nem is volt. Eel gárdája még sok mindent nem mondott el neki, ezzel tisztában volt. Azonban ha az ellenségé, érdemes lenne utána néznie, hátha valamit ki tud deríteni. Csak egyszerűen felúszik a felszínre, és a hajó árnyékában marad. Senki nem venné észre, mert nem várnak vendéget a víz alól. Ha elég ügyes, talán a kristálydarabokat is megnézheti, és arcokat csíphet el. Talán megláthatja Morganitot.
Morganit
A lány libabőrös lett, hirtelen mintha minden még hűvösebbé vált volna. Azóta a nap óta nem látta. Vajon még mindig az ő világában van? Mert ott volt, ezt biztosan tudta. Sohasem fogja tudni kiverni a fejéből az erdő széles lombkoronáit, a törzsük hol göcsörtös, hol egyenes vonalát. Az energiát, ami hasonló volt az e világéhoz, mégis annyira más. Eddig sosem tűnt fel neki, de amióta ide került… valahogy akkor érezte és tudta, sosem felejti el.
A hajó tovább szántotta fölötte a vizet, a napfény újra a lány uszonyát simogatta. Anneliese még tett egy bizonytalan kört, majd a szívére hallgatva elúszott onnan. Volt egy megérzése, ami a fülébe duruzsolva kérte, hogy ne menjen közelebb. Már-már horogként kapaszkodott belé, és nem enyhült, míg a közelében volt. Távol a hajótól az élet újra felbolydult, megnyugtatón körülvette a lányt. Nevra arckifejezése viszont egy cseppet sem volt megnyugtató, amikor a lány visszaért.
– Hol a fenében voltál?
– Úsztam.
– Már fél órája várlak.
– Sajnálom – tényleg sajnálta… részben. Varázslatos volt az óceán, és óriási. Minden egyes hullám csalogatta, a felderítés lehetőségét kecsegtetve neki. És ráadásul elcsípett egy hajót. Talán nem volt fontos, és nem szerzett ennél több információt, de jobbnak látta megosztani a fiúval.
– Láttam egy hajót.
– Milyen hajót? – húzta fel a szemöldökét a fiú.
– Hát, azt nem tudom. Pontosabban nem láttam, csak az alját, de… kristály darabok voltak rajta.
– Ez biztos?
– Igen.
– Mennyi?
– Nem tudom. Egy pár… talán egy tucat. – a fiú némán előre szegezte a tekintetét, mintha megnézhetné magának a hajót. A lány nem követte a pillantását. Tudta, hogy csak az óceán végtelen kéksége tárul a szemük elé, semmi más.
Anneliese feltornázta magát egy sziklára, uszonyát kényelmesen belelógatta a vízbe. Nevra átnyújtott neki egy batyut, majd elnézést kérve elsietett. Habár nem világosította fel hova megy, a lány gyanította, hogy jelentést tesz Miikonak a kristályokról. Vajon helyesen cselekedett, amikor elúszott onnan? Nem kellett volna megnéznie? A kérdések feszegették belülről. Most már cseppet sem volt biztos abban, hogy helyesen döntött. Talán még az is lehetséges, hogy tudott volna szerezni pár… nem. Az képtelenség. Lehetetlen lett volna felküszködnie magát így a fedélzetre , még lábakkal is nehezen lopódzott volna fel észrevétlenül. Még az is lehet, hogy elkapták volna kémkedés közben. Valahogy mégis olyan érzése volt, hogy hagyta elúszni a lehetőséget. Szó szerint.
– Anneliese! – Nevra néhány perccel később öles léptekkel közeledett felé. Arcán megfejthetetlen arckifejezés ült, még akkor sem tudott kivenni belőle semmit, amikor letelepedett mellé. A lány a kis csomagban hozott ételt majszolta, a gyomra elégedetten fogadott minden egyes falatot.
– Mit mondott Miiko? Utána mentek?
Nevra megrázta a fejét.
– Túl nagy a terület, ahhoz, hogy átkutassuk még az éj leszállta előtt. Ráadásul a pontos helyét sem tudjuk. Ezzel az uszonnyal kilométerekre is elúszhattál. Holnap kiküld néhány felderítőhajót.
– De hát épp az előbb, mondtad, hogy értelmetlen.
– Talán hátra hagytak néhány nyomot. – a lány bólintott. Nem akart kötözködni vele. De vajon van esély arra, hogy találnak bármiféle jelet, hogy merre mentek? Vagy hogy mit csináltak? Még mindig nem bogozta ki teljesen a szálakat, azzal kapcsolatban, hogy mi a pontos tervük. Annyi dolog volt, amire még rá kellett jönnie, annyi minden, amit meg kell még tanulnia. Vajon mennyi időbe fog telni megérteni mindent? Mikor lesz ennek vége? Úgy érezte, hogy sosem. Ennek ellenére félre söpörte a gondolatot, és némán falatozott, közben a fiú megnyugtató hangját hallgatva.

Az est sötét árnyékként ereszkedett rájuk, a víz baljósan csillogott előttük. Már jó ideje átköltöztek a part finom szemcséjű homokjára, és a felettük tündöklő csillagokat figyelték. Az éjszaka békés csöndje álmosító volt, de a belenyilalló kérdés pillanatnyi éberséget kölcsönzött neki.
– Nevra?
– Hm?
– Hol fogok aludni? – a fiú elmosolyodott, s a lány ezt látva megbánta, hogy feltette a kérdést. Azonban a várva várt incselkedés elmaradt. Helyette a lány álla alá nyúlt, édes köröket rajzolva hüvelykujjával az érzékeny bőrre.
– Ne aggódj! Nem hagylak magadra.
– Nem kell velem kint éjszakáznod – Anneliese egyik fele el akarta taszítani magától, és a vízbe menekülni előle, de a másik fele közelebb vonta volna magához. A keze ösztönösen felemelkedett, azonban az utolsó pillanatban visszahúzta. Zavartan feküdt a fiú mellett, végül közelebb húzódott hozzá. A fejét a mellkasára fektette, kezét remegve tette a feje mellé. Nevra mélyet lélegzett, karja a lány derekára csúszott. A szívük szinte táncra kelt egymással, Anneliese érezte a heves dobogást a tenyere alatt, amely felriasztotta az álmosságból. Olyan volt, mint egy szenvedélyes keringőzés, amivel képtelenség leállni, annyira magával ragadja az embert. Tisztában volt a kimondott szavaival, hogy időt akar. Ám a fiú közelsége részegítő volt, annyira ellenálhatatlan. Igyekezett arra gondolni, hogy ez csak a kényelem miatt szükségeltetik. Nem jelent semmit, hogy egymás karjában fekszenek.
– Hol szoktak a szírének aludni?
– Egy biztonságos helyet szoktak keresni, ahol nyugovóra térhetnek. Általában a víz és a szárazföld találkozásánál.
– Akkor én jó helyen vagyok – mormogta a lány. Nevra simogató ujjai, és a békés hullámverés volt az álmok színes kavalkádjába való belépés kulcsa.




Nevra szemszög

Nevra tudta, hogy a lány mikor aludt el. Az eddig oly heves szívverése csillapodni látszott, a lélegzete lelassult. A szempillája nyugtalanul megrebbent, de a karján végig simító ujjak újra békés álomképekbe segítették. Nagyot szusszanva furakodott még közelebb a fiúhoz, hajának finom tincsei Nevra arcát csiklandozták.
A fiú csókot lehelt Anneliese feje búbjára, tekintete némán pásztázta a csillagokkal telehintett égboltot. Nem jött álom a szemére. Talán a lány közelsége, talán a nyugtalanság miatt. Amikor nyílt területen éjszakázott mindig éber volt. Sosem aludt mélyen, csak annyira, hogy teste és az agya ne ébredjen másnap ólmos fáradtságra. De figyelt, hallott, és amikor kellett már ébren is volt. Most viszont… a lány szavai jártak a fejében, melyek annyira ellentmondásosak voltak azzal, ahogy ott feküdt a karjában. Nem tudott eligazodni rajta. Anneliese teljesen összezavarta, és olyan érzelmeket eresztett szabadon benne, amik egyszerre voltak örömteliek, és ijesztőek. Vajon a lány tisztában van vele, hogy a távolságtartása mennyire gyötri őt? Nem hitte volna, ám látta rajta, hogy ugyan ez a folyamat játszódik le benne is. A különbség csak annyi volt, hogy Anneliese tudott rajtuk uralkodni, de ő nem. Csak a lány iránt érzett tisztelet miatt nem hallgatott az ösztönre, hogy felkapva a szobájába cipelje, és napestig csókolja. Talán azt lett volna az ésszerű, hogy emlékezteti a lányt a korábbi szavaira, de nem akarta megszakítani ezt a boldog pillanatot. Nem fogja eltaszítani magától, ha egyszer a karjaiba fut…
Nevra tenyere a lány csupasz hátára siklott. A melegsége táplálta a benne lobogó öröm tűzét, a közelsége egy cseppnyi nyugodt pillanatot sem hagyott zakatoló szívének. Még az esti levegő hűvösségét sem bánta. Habár Miiko kijelentette, hogy akár a betegszobában is kialakítható egy átmeneti szállás a lánynak, Nevra hezitálás nélkül rávágta, hogy Anneliese a parton kívánja tölteni az éjszakát. Talán meggondolatlanság volt a részéről, és meg kellett volna érdeklődni a lány véleményét is, de… itt egyedül lehetett vele. Tudta, pontosan érezte, hogy néhány őrszem biztos távolságban felügyeli a környéket, ám túl messze voltak ahhoz, hogy tökéletesen lássák őket. És Miiko sem ellenkezett. Ő is tisztában volt, hogy a szírének vonzódása a vízhez kiolthatatlan, így rábólintott. De vajon meddig tart még ez a különös állapot? Vajon Anneliese visszakapja valaha is a lábait? A fiúnak nem tetszett az a lehetőség, hogy nem.
A fiú keze lejjebb csúszott a pikkelyekhez, hogy megbizonyosodjon róla: nem álmodott. Talán amikor reggel felébred, Anneliese itt fekszik majd mellette uszony nélkül… és ruha nélkül. Nevra elmosolyodott a gondolatra. Állát finoman a lány feje búbjához érintette, lába kezdett elzsibbadni a rajta lévő nehéz halfarok miatt. De nem törődött vele. Anneliese megnyugtató szuszogása lassan álomba ringatta.

2017. december 10., vasárnap

27. fejezet



Újra a vízben

A víz úgy ringatta a lányt, mint egy anya a gyermekét. Lágyan simogatta a karját, hívogató szavaival a fülébe duruzsolt. A szemhéja mögül éles fényt érzékelt, de a testébe kúszó melegségtől szinte észre se vette. Kinyitotta a szemét.
Az ég finom bárányfelhőkkel barázdált szeletét látta maga előtt, ujjai egy mellkast tapintottak ki. A lány elfordította a fejét, addig ficánkolt, amíg meg nem látta Nevra arcát. A fiú szemébe hulló tincsek sem tudták eltakarni a tekintetéből sütő aggodalmat.
– N-Nevra? Mi történt?
– Jól vagy, Anneliese?
– Igen. Kicsit furán érzem magam, de igen, jól vagyok. Engedj el! – finoman eltaszította magától a fiút, de az nem engedte el. Erősen tartotta a lányt. Anneliese kiakart fordulni a szorításából, de hiába kapálódzott a lábával, csak halk loccsanó hangot hallott. Megdermedt. Ezt a hangot ő adta ki? Vajon hogyan? A lányt rossz érzés fogta el, ahogy most először nézett végig magán. A látványtól elakadt a lélegzete, és ha Nevra nem tarja, biztosan megroggyant volna a térde. Már ha lett volna.
Anneliese szirén lett. A domborulatát aranypikkelyek fedték, olyan volt, mintha egy nyakba akasztós toppot hordott volna, csak ez sokkal… élőbb, és igazibb volt. Az uszonyának egy része napfényben fürdött, a vége belelógott az óceánba. A lány finoman megemelte, végig szántott vele a víz felszínén.
– Mi a fene történt? Miért van uszonyom? – suttogta döbbenten. Most már örült, hogy ott van vele a fiú. Ez volt a bizonyíték, hogy nem álmodik.
– Nem vagyunk biztosak benne. Ewelein mindjárt itt lesz.
– Vigyük el Karutonak. Biztos örülne ekkora halnak – Anneliese mérgesen csapott egyet az uszonyával. A víz permet nem érte el Ezarelt, csak a lába előtt elterülő homokot pettyezte.
– Nem vagyok hal!
– Ne felejtsd el, hogy Alajéa is szírén! – szólt Karenn, tekintetében rosszallás villant.
– És azt se, hogy mekkorát tudnék csapni ezzel itt!
Ezarel elvigyorodott.
– El se tudsz jönni idáig.
– Érted bármit megteszek, barátom.
– Itt vagyok! – Ewelein fulladt hangja szólalt meg a közelből, s már gázolt is a vízben. Óvatosan végig tapogatta a lányt, keresve bármiféle sebesülést, majd a csuklójáért nyúlt. A szíve egyenletesen vert – habár talán a fiú közelsége miatt hevesebben –, a hőmérséklete megfelelő volt. Ewelein ujjai csiklandozták a lány uszonyát, amíg az fel nem szisszent a belenyíllaló fájdalomtól.
– Itt fáj?
– Igen – a nő alaposabban megvizsgálta, homloka ráncba szaladt.
– Van három szúrásnyom. Nem túl mélyek, talán három centi. Mi történt pontosan mielőtt átváltoztál volna? – Anneliese részletesen elmesélte. A megjelenő szírént, a kristályt, a lábába nyilalló fájdalmat.
– Hm. Sosem hallottam még, hogy így át lehet változtatni valakit szírénné… természetesen vannak főzeteink, de…
– Vissza lehet csinálni? – a lány aggodalmas hangjától a fiú még közelebb húzta magához. Csendes volt, és ez megrémisztette Anneliese-t. Vajon olyat tud, amit ő nem?
– Nem tudom. A szervezetből kiürülő főzet automatikusan visszafordítja a folyamatot… könnyen lehet, hogy ennek is van egy bizonyos ideje. Utána nézek.
– Köszönöm. De… én addig mit csináljak?
– Majd én itt maradok vele – szólt Nevra. A többiek beleegyezően bólintottak, majd magukra hagyták őket. A fiú óvatosan beeresztette a vízbe, majd leült a partra. Fekete haját összekócolta a szél, de az aggodalmát nem tudta elsöpörni az arcáról.
– Szerinted Ewelein talál gyógymódot?
– Igen. De ha mégsem, ne aggódj: nálam aludhatsz. Majd építettek neked egy kis medencét.
– A szobádba?
Nevra elvigyorodott.
– A gárdavezetőknek jut némi kiváltság.
– Egy dolog jó benne: reggel hideg vízzel ébreszthetnélek – felelte a lány, néhány csepp vizet fröcskölve a fiú felé, hogy igazolja a kijelentését. Már egészen hozzászokott az uszonyhoz. Fura volt, de ennek is meg voltak a maga előnyei. Kevésbé rettegett a víztől, sőt. A testét folyamatosan ringató hullámok hívogatták, kérték, hogy tartson velük. A lány uszonya bizsergett, hogy teljesítse a kérést. Vajon képes így úszni? És a víz alatt lélegezni? Volt valami megmagyarázhatatlan érzés, ami összekapcsolta őt az óceánnal, amitől minden apró rezdülését érezte. Eggyé vált vele.
– Anneliese?
– Hm? – a lány Nevra felé fordult. A fiú összevont szemöldökkel vizslatta. Úgy tűnt haragos, amiért nem figyelt rá.
– Azt kérdeztem, hogy szükséged lenne e valamire.
– Ó, nem! Vagyis… azt hiszem, éhes vagyok… a szírének mit esznek?
– Alajéa szerinted mit szokott? – a fiút mintha szórakoztatta volna a tudatlansága. Valószínűleg így is volt.
– Ugyanazt, mint mi?
– Pontosan. Megyek, és hozok neked valamit – Nevra feltápászkodott, majd bizonytalanul ácsorgott egy pillanatig. – Ne tűnj el!
– Itt várlak! – ígérte a lány, de amint elvesztette a fiút szemelől, belevetette magát az óceánba.

A víz mélyén nem érezte haragos hullámokat. Csendes volt minden, mégis hívogató szavakat suttogtak a fülébe. Megnyugtatóak voltak, de kétséget szültek. Pont mikor a vízbe ereszkedett. Egy félelmetes másodpercig nem tudta mit csináljon: esetlenül csapkodott az uszonyával, karjai könyörgően csépelték az óceánt. Végül elengedte magát. Nem süllyedt le. A farka halkan szántotta a vizet, a többi pedig gyerekjáték volt. Magabiztosan előre tört, percek alatt métereket haladt. Úgy érezte magát, mint a kishableány. Lenyűgözve úszott el a halrajok mellett, ujjai finoman végig tapogatták a színes pompába öltözött korallokat, a hínárok üdvözölve nyúltak fel hozzá.
Anneliese csapott egyet az uszonyával, és feljebb tornázta magát a felszínhez. A haja körülötte úszott, olyan volt, mint a tinta. Néhány kíváncsi hal követte, de nem merészkedtek közel. Körülötte úszkáltak, néha az uszonyához dörgölődztek, de ahányszor a lány feléjük nyúlt, távolabb evickéltek. Így ment ez egészen addig, amíg valami elsötétítette az óceánt. Valami nagy volt, és égbe törő, finoman megmunkált alja a víz felszínét szántotta. Egy hajó.
A halak eltűntek, de a lány nem hátrált, hiába fohászkodtak az ösztönei a menekülésért. Valami vonzotta. Valami erős, és fájdalmasan ismerős, ami pontosan a feje fölötti fa tákolmányon volt.
Kristály darabok



2017. november 21., kedd

26. fejezet



Tüskék

Anneliese döbbenten szívta be a látványt. Némán figyelte a párost, ahogy elválnak, érezte a fiú rászegeződő tekintetét. Halkan belesuttogott Karenn fülébe, aki szintén feléje fordult. Aztán leesett neki. A hasonlóság kézenfekvő volt, nem is értette, hogy nem vette eddig észre.
– Anneliese! – a fiú elindult feléje. Látta, hogy Karenn kíváncsian, mégis gyanakodva figyeli kettősüket. – Kerestelek.
A lány bőrén forróság futott végig, ahogy Nevra ujjai végig simítottak a karján. Elhátrált tőle.
– Nevra… Komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Adj időt, hogy kibogozzam ezt az egészet. Kérlek. – a fiú néhány percnyi hallgatás után bólintott. Szemében, mintha megbántottság tükröződött volna, de hamar szórakozottság vette át a helyét.
– Rendben van. De ez ugye nem kifogás az edzés alól? – vigyorgott.
– Nem.
– Remek. Akkor tíz perc múlva a parton.

A tenger nyugodt hullámzása víz permetet köpött a lány lábára, de a szikrát hányó nap, hamar felszárította. A lábujjai közé homok süppedt, az apró szemcsék a talpába fúródtak. Összekötött haja kiszabadult a harcban, a szél vidáman táncoltatta a levegőben. Anneliese reménykedett benne, hogy úgy néz ki, mint egy harcos istennő, aki ádáz, fenyegető tekintettel néz az ellenségére. Nevra azonban cseppet sem tűnt úgy, mint aki megijedt volna. Szórakozottan figyelte a lányt, minden egyes rezdülését tanulmányozta. Anneliese is próbálta a fiúét, de kiszámíthatatlan volt, nem tudta kikövetkeztetni a lépéseit. Így hát ő támadott előbb.
A lábujjai a homokba fúródtak, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, majd ütött. Nevra könnyedén kivédte, és kicsavarta a karját. A lány kezébe fájdalom nyílalt, az adrenalin végig száguldott a testén. Hátra rántotta a fejét. A koponyája keményen ütközött a fiúénak, és úgy érezte menten szétreped a feje. A szorítás a karján engedett. Kitépte magát, és rúgott. A talpa Nevra gyomrába érkezett, nem túl erősen, de elég volt ahhoz, hogy levegő után kapjon. Anneliese megperdült, hogy ne veszítse szemelől az ellenfelét. A fiú elégedett vigyorral egyenesedett fel, homlokán vöröslő folttal nem is foglalkozott. A lány elég tételt érzett, de nem tartott sokáig. Nevra rávetette magát. Anneliese kitért balra, de nem elég gyorsan. A bal oldalának csapódott testtől hátra tántorodott. Botladozva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, de Nevra, kihasználva az alkalmat, kisöpörte alóla a lábát. A lány fogsora durván összecsattant, ahogy a homokos talajra esett.
– Szép, de nem elég gyors. Ha kisebb vagy a támadódnál, azt az előnyödre kovácsolhatod. Gyorsabb lehetsz, és azt ki kell használnod.
– Nem mintha nálad bárki is gyorsabb lehet… – morogta Anneliese. A fiú halkan nevetett, és a kezét nyújtotta. A lány elfogadta, majd lerántotta maga mellé a fiút. Pont, ahogy gondolta. Nevra testtartása laza volt, könnyű volt kibillenteni az egyensúlyából. Anneliese felpattant, és megpördült, lábával egy kevéske homokot rúgott a felszökkenő ellenfele arcába. A fiú hátra tántorodott, mérgesen próbálta kidörzsölni a szeméből a homokot. A lány diadalittasan állt előtte, majd mikor a fiú még mindig nem fordult feléje, aggódnia kezdett.
– Nevra? Jól vagy? Sajnálom, nem akartam… – óvatosan feléje nyúlt. Nem volt ideje reagálni. Nevra teste az övének vágódott, és ledöntötte a lábáról. A fiú leszorította a lábaival a térdét, a kezét a feje fölé húzta. Anneliese legyőzöttnek érezte magát. Hiába próbált kifordulni a szorításból, nem tudott. A fiú erősen tartotta. Végül feladta. Szuszogva ernyedt el a teste, szeme a fiújéba olvadt. Annyira közel volt hozzá az arca, hogy érezte a fiú forró lélegzetét, és az illatát, ami enyhe izzadtsággal keveredett.
– Mit is sajnálsz?
– Hogy ilyen tökkel ütött vagy.
Nevra felnevetett.
– Ha már itt tartunk, szép fejes volt.
– Fáj is a koponyám. – bólintott a lány.
– És a homok is jó ötlet volt. Fel kell használnod bármit, ami a közeledben van.
– Igen, de… megijedtem… nem akarom, hogy miattam veszítsd el a másik szemed. Mi történt a másikkal?
– Néha áldozatot kell hozni, ha valami különlegeset akarunk.
– Ez meg mit jelent? – ráncolta a lány a homlokát.
– Nevra és az ő idióta ötletét. Csak nem zavarunk? – mindketten a hang irányába fordultak. Karenn somolyogva állt nem messze tőlük, mögötte Alajéa botladozott. Még Ezarel és Valkyon is ott volt.
– Mit csináltok itt? – Anneliese hagyta, hogy a fiú felsegítse.
– Szép az idő, és arra gondoltam, hogy piknikezhetnénk egyet. – rántotta meg a vállát a lány.
– Karenn, edzünk.
– Akkor tartsatok szünetet. – oda se figyelve sétált el mellette, leterítve az árnyékba egy pokrócot. Anneliese nem tétovázott, mikor felé nyújtott egy vizes kulacsot. Sajgó izmokkal telepedett le a takaró egyik sarkára Alajéa és Karenn mellé.
– El se tudom képzelni milyen lehet mindennap így edzeni – szólt Alajéa kikerekedett szemekkel. – Nem fárasztó?
– Egy idő után. De kezdek hozzá szokni.
– Karenn is szokott edzeni. Látnod kellene milyen gyors!
– Ugyan Alajéa – mosolyogott Karenn. – Inkább beszéljünk Anneliese-ről. Alig tudok róla valamit.
– Nem sikerült kikémkedned?
– Psszt! – Karenn a fiúkra sandított, de az ajkán ülő mindentudó mosolytól a lánynak nevetnie kellett.
– Nem tudok magamról mondani semmi érdekeset.
– A Földön éltél. Ez már érdekes.
– Lehet, de átlagos lány voltam, és átlagos dolgokat csináltam. Tanultam, a barátaimmal lógtam, rajzoltam… és gyakran a kistestvéreimet hajkurásztam az erdőben.
– Vannak kistestvéreid?
– Igen. Kettő.
– Akkor biztos rosszak voltak – állapította meg Alajéa az ajkát biggyesztve, s mintha szomorúság villant volna a tekintetében – Miért kellett őket hajkurásznod az erdőben?
– Szeretnek kint bújócskázni, főleg Jack. Melody pedig imád levelet gyűjteni.
– Ó, én is szeretek gyűjtögetni! Az Azúrgyöngy a legszebb kagyló, és nagyon sok színben található.
– A micsoda? – pislogott a lány. Még sosem hallott ilyen nevű élőlényről.
– Azúrgyöngy. A tenger a fenekén található.
– Mutasd meg neki, Alajéa! – szólt Karenn.
– Ó, rendben – mondta Alajéa, és már sietett is a víz felé.
– Én…
– Tényleg érdemes megnézned.
– Azt hiszem, inkább megvárom idekint.
– Félsz a víztől? – kérdezte Karenn félre döntött fejjel, ajkán halvány mosoly függött.
– Nem, én… –Anneliese elakadt. Nem félt tőle, csak nem szerette. Volt közte különbség… ugye?
– Alajéa sem kedveli különösképpen a vizet. Ne aggódj, csak a sziklák mentén mentek. Különben is – Karenn elfintorodott – Rád fér a fürdés.
– Kösz – morogta a lány, majd feltápászkodott, igyekezett utol érni Alajéát. A lány bokáig gázolt a vízbe, amikor ráeszmélt, hogy ruhástul akart bemenni. Végül a kíváncsian pislogó fiúk tekintetének kereszttüzében magán hagyta őket, és Alajéa után gázolt. A lány már a hullám ostromolta szikláknál járt, amikor Anneliese oda ért hozzá. A szíve vadul dobogott, ahogy a víz vadul a mellkasának csapódott, mintha csak magának követelte volna őt. Az ujjai belemélyedtek a sziklába. Az örvény durva cibálására gondolt, a rettegésre, amikor lehúzta a víz alá, elzárva a felszín friss levegőjétől. Nem is értette, hogy miért hagyta magát meggyőzni. Megmondhatta volna Alajénak, hogy kint megvárja. 
– Minden rendben, Anneliese?
– Csak… nem vagyok valami jó úszó.
– Ó! Sajnálom. Megvárhattál volna kint is – szólt Alajéa, s úgy tűnt tényleg sajnálja.
– Semmi gond. Karenn szerint rám fért a fürdés.
– Én sem rajongók különösen a vízért, ne aggódj! Várj meg itt! Sietek! – Alajéa lemerült, hajának fehér tincsei úsztak utána. Anneliese nem tudta, hogy milyen mélyen van alatta a talaj, és hiába mozgatta a lábujjait, nem érzett semmit.
A lány némán pásztázta a felszínt, de nem látott át rajta. Vajon Alajéa miért nem szereti a vizet? Hisz ő szirén. Szeretnie kellene, nem?
– Itt vagyok! – a barátnője feje emelkedett ki a hullámok közül, karján egy marék hínár lógott. A lányhoz evickélt, és eldobta a fölösleget, csak egy gyöngyös kagyló féle és egy apró hajtű maradt a tenyerében. Finom kidolgozású volt, a közepén egy…
– Alajéa… – a lány elvette tőle a hajtűt, ujjai végigsimítottak a kavicsméretű kristályon. Kékes fénye halványan derengett, a felcsendülő suttogás a fülét csiklandozta.
– Ez… a kristály. Találtam egy kristályt! – kiáltott fel boldogan Alajéa.
– Igen, de ilyen közel? És… miért van egy hajtűben?
– Az nem egy hajtű – Anneliese megfordult, kézfejének finom bőrét lemarta a szikla a nagy igyekezetében. De ez mégis semmi volt a lábába maró fájdalomtól. Felkiáltott, ujjai eresztették a hajtűt. Vékony vércsík úszott a felszínre, lába mintha elzsibbadt volna.
– Ha nem gond visszaveszem. Nem való gyerekek kezébe – a nő elégedetten csapott az uszonyával, zöld haja ázottan tapadt a fejére. Tincsei kígyókként úsztak körülötte, hosszú körmei mohón a vízbe martak a hajtűért.
– Add vissza! – Alajéa hangja meglepően határozottan szólt, de nem mozdult. Zavartan kapott a süllyedő Anneliese felé, s mire felkapták a fejüket, a szírén zöld hajzuhatagja már messze járt. – Anneliese, mi történt?
A lány megrázta a fejét. A zsibbadás fokozatosan terjedt szét a lábában, lassan az egész mellkasát is maga alá gyűrte. A tüdejébe fájdalom nyilallt, a szeme könnybe lábadt. Igyekezett segíteni Alajénak az úszásban, de kalitkában érezte magát, amire lassan fekete leplet húznak. Aztán elveszett minden fénynyaláb.