-->

2017. október 8., vasárnap

23. fejezet



Add nekem az utolsó perced!

A lányból kitörő szavakat döbbent csend fogatta. Nevra keze megmerevedett a hátán, érezte, ahogy teste megfeszült mellette. Pillantása, a többiekhez hasonlóan, értetlenséget sugárzott. Anneliese behunyta a szemét. A szíve kétségbeesetten verdesett a levegőben logó igazságtól.
A lány remegő lélegzetet vett.
– Gyermekkoromban nem volt minden rendben a szívemmel. Gyenge voltam, sok időt töltöttem a kórházban. Tizenöt éves koromban az állapotom még súlyosabb lett. Szívátültetést kellett végrehajtani. A gond az volt, hogy nem volt megfelelő donor. Aztán behoztak egy lányt, súlyos sérülésekkel. Nem tudták életben tartani, úgyhogy az orvosok úgy döntöttek, megmentenek belőle valamit, amire nekem szükségem van. Azt tudom, hogy egyidősek voltunk. De senki nem tudta, hogy ki az, honnan való, nem voltak rokonai. Az erdőben találtak rá. Csak a ruhái, és a nyaklánc volt a tulajdona. – nézett a szóban forgó láncra. Eztán elmesélte, hogy jól sikerült a műtét. Gyorsan felépült, jól érezte magát, sokkal jobban, mint annak előtte. Óva intették, hogy nehéz lesz, hogy talán sose fog rendesen sportolni, de a nem így történt. A kondíciója nagyon jó lett, erős volt, és egészséges, mintha nem is esett volna át szívátültetésen. Az orvosok csodának tekintették, a szülei repdestek a boldogságtól. Anneliese meg nem értette. Habár az életét köszönhette neki, szégyellte a heget. Otthon persze tudták mi történt, de a lány sosem mesélt róla.
A többiek csendesen hallgatták, még jóval a történet befejezte után sem szólaltak meg. Elgondolkodva meredtek maguk elé, míg Valkyon meg nem szólalt.
– Gondoljátok, hogy…?
– Igen, elképzelhető – bólintott Leiftan.
– Micsoda? – kérdezte a lány.
– Ha igaz is, hogy került volna oda egy tündér? – kotyogta közbe Ezarel, arcáról leolvasható volt, hogy egy percig sem hiszi el, amit a többiek.
– A portálon nem jutott át senki, viszont a Földön élhetnek még tündérek.
–  Mi történt pontosan a lánnyal? Hogy sérült meg? – szegezte neki a kérdést Miiko.
Anneliese megrázta a fejét.
– Senki nem tudta pontosan. Úgy tűnt, mintha harci sérülései lennének. De nem értem…
– Gondolkodj! A műtéted felettébb jól sikerült, csodával határos módon felgyógyultál. Nem szokatlan ez számodra?
– Úgy értitek… szerintetek a lány, akinek megkaptam a szívét, tündér volt?
– Elképzelhető – Anneliese nem szólt. Némán, a gondolataiba merülve álldogált, körülötte a többiek vitatkoztak, de nem is hallotta. A szavak egybe mosódtak, az újra felhangzó suttogás a háttérbe szorított mindent. Vajon ezek neki szólnak, vagy a szívének? Ha tényleg igaz, hogy egy tündér szíve dobog a mellkasába, akkor ez az egyetlen dolog, ami ideköti őt. Pontosabban nem is őt. Csak egy részét, ami valójában nem is övé. Ő nem is tartozik ide. Soha nem is fog.
Anneliese hátrébb botorkált, el a többiektől, el mindentől. Hallotta Nevra aggódó hangját, ahogy utána szólt, de ő már a lépcsőn botladozott le, egyenesen a szobájába tartva.
Az ágyra vetette magát. A takaró felgyűrődött alatta, idegesen magához szorította a puha anyagot. A honvágy erősebben tört rá, mint valaha. Haza akart menni. A saját szobáját akarta, a családját, a saját életét. De egyáltalán volt saját élete? Régebben is gondolkodott rajta, hogy az új szív vajon mennyiben befolyásolja őt, és a tetteit. Ha minden rendben lett volna, ha nem kellett volna szívátültetésen átesnie, vajon ugyanezeket a döntéseket hozta volna? Nem. Akkor valószínűleg sose került volna ebbe a világba. Mert abban a pillanatban rájött: egyedül a szívének köszönheti, hogy itt van. És fogalma se volt, hogy valaha tudni fog e bízni benne.

A lány érezte, hogy nincs minden rendben. Bizsergett a bőre, a szíve hevesen verte a mellkasát. A fülébe suttogó szavak veszélyre hívták fel a figyelmét. Alig telt néhány pillanatába éles fordulatot venni, és a bejárati ajtóhoz érni.
A friss festék szag betöltötte az épületet, a csarnokra nyíló helyiségek félkészen ásítoztak rá, ahogy elhaladt mellettük. A kristályteremhez vezető szürke lépcsőhöz illő azonos színű falak komorak voltak, hatására az aggodalom még mélyebbre rágta magát a lányban. Lábai alatt ropogtak a kitört ablakok szilánkjai, a kőpadló összezúzott darabjai szétszórva hevertek. Ez volt az első helység, amit megcsináltattak. Ez volt a legszebb, a lány kedvence. De most szét volt zúzva, a fényűzés egy pillanat alatt megszűnt, a nagykristály eddig lágy fénye most ijesztő derengésbe vonta a romokat.
A lány egy éles mozdulattal húzta ki a hüvelyéből a kardját, markolata megnyugtatóan simult tenyerébe. A mozzanatra két fej fordult felé. Az egyik egy férfi volt. Fiatal, barna hajjal, és azonos színű szemmel, melynek ismerős, hideg csillogása arra késztette a lányt, hogy még erősebben markolja a fegyvert. A másik a harcostársa volt. Vörös haja zilált fonatban lógott a hátára, ajkát keskeny vonalra préselte, de mintha a megjelenésével megkönnyebbült volna. Védekezően tartotta maga elé – és a kristály elé – a kardot, egy pillanatra sem véve le a férfiról a tekintetét. Az viszont mit sem törődve a lány felé fordult, ajka mosolyra görbült.
– Eilidh.
– Morganit.
– Örülök, hogy látlak – a férfi mosolya még szélesebb lett.
– Kotródj innen, amíg még tudsz!
– Heves személyiséged mit sem változott, mióta utoljára találkoztunk.
– Az egyetlen, ami változni fog, az te leszel. Meg fogsz halni.
Morganit felnevetett.
– Ki kell, hogy ábrándítsalak, szívem. Nem én leszek, aki meghal. Te sem. Még dönthetsz.
– Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy csatlakozom hozzátok, és az őrült követőitekhez. – a lány igyekezett észrevétlenül közelebb osonni. Ha szóval tartja a férfit, és sikerül a közelébe kerülnie, csak le kell szúrnia.
– Sosem láttál tisztán.
– Kérlek! – szólt a lány. A férfi arcát újra elöntötte a gúnyos vigyor.
– Tudod, hogy sose tennénk. És kérlek, ne sunnyogj felém azzal az éles piszkálóval. Nem szeretném, hogy… – Morganit elharapta a mondat végét. Karjai villámgyorsan mozdultak. Tőrjei felfogták a vörös hajú lány hirtelen lecsapó kardját. A férfi felmordult, és erősen gyomorszájon vágta támadóját, aki hátra tántorodott. Eilidh előre tört. A penge dühösen szelte ketté a levegőt, Morganit időben ugrott el előle. A lány egy jól irányzott csapással sújtott ismét le, ám a férfi kivédte, de Eilidh ökleit, és lábait nem mindig tudta.
– Add fel, Morganit! – mondta a lány egy szúrás közben, ami átszaladt a férfi köpenyegének érdes anyagán, húsának felszínét szaggatva. Diadalittas öröm kúszott fel a mellkasába, aztán ahogy egy könyök vágódott az arcába, tova is tűnt. Eilidh lezuhant a padlóra, kardja végig szántotta a padlót, egy nagyobb, egyben maradt törmeléknek ütközve állt meg. A lány feje hasogatott, a fájdalom hullámokban tört rá, de nem akadályozta meg, hogy feltápászkodjon, és az oldalához tűzött törökért nyúljon. Az orra rettenetesen sajgott, érezte, ahogy a vér a szájába folyik.
Két tőrrel támadt a férfira. Társa épp lefoglalta a férfit, így kiváló esélynek látta a helyzetet, hogy a pengét Morganit hátába mártsa. Azonban a férfi számított rá. Egy gyors mozdulattal csavarta ki társnője kezéből a fegyvert, a lány hallotta, hogy egy éles sikoly hagyja el a száját, ahogy Morganit magával rántotta. Eilidh megállíthatatlanul csapott előre, a torkába toluló hangok megrekedtek. A tőr nem sokkal a szív fölött hatolt be, a vér a kezére csordult.
– Ne! – az őrző társa elkerekedett szeme meglepetést sugárzott, hitetlenkedve meredt le a testébe vájó fegyverre. Aztán a pillanatnak vége szakadt. Eilidh rettegve, lebénulva figyelte, ahogy a férfi előrántja a saját tőrjét, és erős, pontos vágással átmetszi a lány torkát. A vér spriccelve tört utat magának, a földre csúszó test körül vörösre festette a padlót.
– Ne… Ne! – Eilidh a könnyein keresztül, haragtól fűtve ugrott előre. Ám Morganit erőlködés nélkül kapta el a karját, és erősen a földre taszította a lányt. Karjába vájó ujjak fájdalmát szinte megsem érezte a szívét hasogatótól. A térdébe üvegszilánkok martak, a férfi lehelete az arcát simogatta. Eilidh elakarta taszítani magát, de nem tudta: Morganit vasmarokkal szorította.
– Igazán nem szerettem volna, ha így végződik.
– Engedj el, és nem fog! – ígérte a lány, s még egyszer megrántotta magát, de hiába.
– Nem hagysz más esélyt nekem – Eilidh érezte a mellkasának feszülő pengét. Szeme megtelt könnyel, de tekintetében harag villant.
– Sosem fogsz te győzni.
– Ó, szívem, már most én győztem – a lány felnyögött a gyomrába maró fájdalomtól, ami lassan az egész testét égetni kezdte. A padlóra zuhant. A keze meleg, és ragacsos lett a vértől. Tehetetlenül figyelte, ahogy a férfi közelebb lép a nagykristályhoz. Eilidh pedig fohászkodott hozzá, ujjai nyakláncát érintették. Az utolsó szavai beleégtek a levegőbe, az utolsó lélegzeténél megremegett a levegő, és lágy fénybe borította a testét.

Anneliese zihálva ült fel. A torka kapart, ahogy éles sikoly hagyta el a száját, a könnyek végig szántották az arcát. Lassan kezdett kikörvonalodzni szobájának ismerős vonalai, és az ágya szélén ülő Nevra. A fiú arckifejezése aggodalmas volt, de a homályban nem látta tisztán a szemét. Ujjbegyei finom köröket rajzoltak a lány kézfejére, akinek lassan csillapodott a szívverése.
– Anneliese, nyugodj meg! Csak egy rémálom volt, minden rendben! – Anneliese megrázta a fejét. A szavak akadozva törtek fel belőle. Elmesélt mindent a fiúnak. Hogy a főhadiszálláson voltak, de annyira máshogy nézett még ki, hogy ezeket a lányokat látta az egyik könyvben, és a fiú. Ő volt az álruhás, aki átszökött a Földre. Morganit. Az egész testében érezte, hogy ez nem egy rémálom volt. Hanem a tündér utolsó percei, akinek megkapta a szívét.

2017. szeptember 27., szerda

22. fejezet



Sírba viszem a titkot

Az ebédlőben pislákoló lámpák halk sercegése egyszeriben túlságosan hangos lett. A lány szíve szinte kirobbant a mellkasából. Még mindig nem értette, hogy miért mondta el. Legfőképp miért Ezarelnek, és Valkyonnak? De már nem tudta őket visszaszívni, mintha csak a levegőt tartaná vissza. Remegve sóhajtott egyet, igyekezve kibogozni a két fiú arcára írt érzelmeket.
– Hogy érted azt, hogy az életedet? – Valkyon zavarodottan hunyorított a lányra.
– Ez… bonyolult, nem is tudom, hogy miért mondtam el.
– Nem bízol bennünk?
– Én… ez olyan dolog, amiről sosem beszélek.
– Magyarázd el, kérlek! – szólt Ezarel, arckifejezése hirtelen komollyá vált.
– Csak… volt egy ember, akinek az életemet köszönhetem. Ennyi.
– Ez annyira nem tűnik bonyolultnak. Bár meglehet, hogy egy emberi agynak az…
Anneliese kelletlenül mocorgott a székén.
– Késő van, mindnyájunknak pihennie kéne – szúrta közbe Valkyon, akinek empátia fanyar villanását látta a szemében. Mintha csak megbeszélték volna, Karuto érdes, mély hangja hasította szét csendet, a harang éles kongása pedig a lány fülébe mart. Még akkor is hallotta a visszhangját, mikor némán, mozdulatlanul feküdt az ágyában.
Miért nem tudott erről soha beszélni? Miért érzett késztetést arra, hogy eltitkolja? Mintha egy belső erő akadályozta, cibálta volna, akárcsak a szél a zászlót. Viszont az anyag egy idő után megadja magát, szétfoszlik, míg nem marad belőle semmi. A lánynak kedve lett volna lerajzolni, azonban az álom elnehezítette a szempilláit. A sötétség leereszkedett rá, és lassan elringatta.

A könyvtár ajtaja tárva-nyitva állt, mikor Anneliese odaért. A helyiség a délelőtti nap fényében ragyogott, minden egyes pontot alaposan felmérve magának. Csak Ykhar volt ott, de a hamarosan ő is elhagyta a könyvtárt, egy fontos intézni való miatt.  Így a lány magányosan kóborolt a könyvespolcok között, hogy aztán lekuporodjon az egyik elé, és olvasgassa a levett olvasmányt. Az egyike volt azoknak a könyveknek, amiket megértett, habár a nyelv régiessége így is nehézséget okozott neki. Lassan haladt, s mikor a betűk táncot jártak a szeme előtt, szünetet tartott. Csak ekkor figyelt fel halk suttogásra. Már jó ideje nem hallotta, most azonban mintha egyenesen a fülébe duruzsoltak volna.
Anneliese feltápászkodott, s óvatosan visszahelyezte a könyvet, miközben tekintete ide-oda járt. Legutóbb a kristályterem felől hallotta, de nem volt alkalma ellenőrizni. Gyanította, hogy most sem lesz, hisz kicsi volt annak az esélye, hogy valaki ne lenne a teremben. Ennek ellenére a fülét hegyezve indult az ajtó felé, próbálva megérteni a szavakat, de azok értelmetlen, dallamos masszát alkottak a számára.
– Minden rendben? – Anneliese megugrott ijedtében. Leiftan kellemes, nyugodt hangja szólt mögüle. Tekintete vidáman csillogott, mosolya lecsillapította a lány vadul lüktető szívét.
– Megijesztettél.
– Elnézést. Láttam, hogy elmélyültél a gondolataidban. Nem lett volna szabad hirtelen így megszólítanom téged.
– Semmi gond.
– Min gondolkodtál? – lépett közelebb a férfi.
– Nem fontos.
Leiftan bólintott.
– Megértem, ha nem akarod elmondani. De azt ugye elmeséled, hogy mi történt a hajaddal?
– Azt hiszem, hogy összekéne hívni egy gyűlést. Mindenki ezt kérdezi tőlem. – nevetett fel a lány, de nem bánta, hogy el kell mondania a férfinak. Leiftan társasága megnyugtató volt, olyankor Anneliese mindenről elfeledkezett, még a suttogás is a háttérbe szorult.
A férfi lekuporodott a földre, hátát a falnak vetette. A lány nem messze tőle foglalt helyet, lábait maga alá húzta, és mesélt. Elmondta, hogy hogyan kergette őket egy falkányi fekete kutya Éabha karjaiba – természetesen a Nevrával történt bizalmas pillanatokat nem említette –, hogy hogyan kényszerültek a folyóba, aztán meg a kalandját a barlangban a szírénnel, végül pedig a visszaútat. Leiftan figyelmesen hallgatta, s mikor a történet végére értek, elmosolyodott.
– Jól áll neked ez a frizura.
– Köszönöm – felelte a lány, arca kellemes pírba borult, tekintete a felé nyúló erős férfikézre villant. Leiftan ujjai finoman végig simítottak a lány állán, szemének elképesztő zöld írisze elbűvölte Annelies-t. Mindig is lenyűgözőnek, és a legérdekesebbnek tartotta a zöld színű szempárt a világon.
– Aggódtam, hogy valami rossz történt. – szólt Leiftan. Szemöldökét összevonta, ujjai lesiklottak a lány nyakára. – Honnan van ez a nyaklánc?
Anneliese értetlenül pislogott.
– Kaptam. Miért? – a férfi zavart arckifejezéssel tanulmányozta. Kérésére a lány levette, hagyva, hogy Leiftan az ujjai között forgassa.
– Ez a kő… olyan, mintha a nagy kristályból lenne…
– Az nem lehet – rázta a fejét Anneliese. Még az e világba való érkezése előtt kapta jóval, kizárt volt, hogy a kristály egyik darabja legyen.
– Nem vagyok biztos benne, de… olyan, mintha az lenne, de mégsem. Eddig nem igazán figyeltem fel rá, most viszont enyhe energiát érzek kiáramlani belőle. – magyarázta a lány értetlen tekintetét látva.
– Én nem érzek semmit.
– Csak koncentrálni kell. Gond lenne, ha elvinném a kristály terembe? Ha ez tényleg az, amire gondolok, akkor azt látni fogjuk.
A lány legszívesebben a fejét rázta volna, végül habozva, de bólintott.
– Nyugodj meg! Ígérem, visszakapod. – Anneliese nem akart zsörtölődni vele, hogy ha kiderül, akkor oda kell adnia. Bízott a férfiban, és biztos volt benne, hogy nem lehet a kristály része az a kis ékkő a nyakláncában.
Anneliese a férfi oldalán lépett be a kristályterembe, szerencsétlenségesre, azonban nem csak Miiko volt ott, hanem mind a három gárdavezető is. Érdeklődő pillantásokkal követték őket, ahogy melléjük sétáltak. Nevra tekintete mintha a kelleténél hosszabban időzött volna a lányon, homloka zavartan szaladt ráncba. Anneliese a szemét forgatta, ennek ellenére jól szórakozott magában a fiú reakciója miatt.
– Anneliese, Leiftan, mit kerestek itt? – húzta fel a szemöldökét Miiko.
– Csak ellenőrzők valamit. – válaszolta a férfi, majd közelebb lépett a kristályhoz, magasra emelve a nyakláncot. Az eddig elcsitult suttogás most újra a lány fülét cirógatta, hangosabb volt, mint eddig. Sejtelmes, és követelődző hangok törtek a magasba, együtt vibráltak a nyaklánc ékkőével. A nagy kristály halvány kék fénye körülöttük táncolt, melegsége simogatta a bőrüket.
Anneliese ámulva meredt a nyakláncára. Még sosem történt ilyesmi, pedig többször járt a kristály terembe vele. Vajon mi változott meg? És mi történik pontosan?
– Mi a fene ez? – kérdezte értetlenül Ezarel.
– Nem tudom – rázta a fejét Leiftan, lassan feléjük fordulva. – Anneliese nyaklánca vibrálni kezdett. Sosem tapasztaltam eddig, de akkor úgy tűnt, mintha ez az ékkő a kristály egy darabja lenne.
– Ezt hogy csináltad? – kérdezte Miiko, pillantása szigorú volt. A lány a láncáért nyúlt, mielőtt valaki elkobozhatta volna. Érezte a bőrébe ivódó vibrálást, a meleg kellemesen bizsergette, míg lassan el nem tűnt. A terem lecsendesült, a suttogás édes zsongássá szelídült, aztán lassan elült.
Anneliese megvonta a vállát.
– Nem csináltam semmit. 
– Ez érdekes – Valkyon merengve nézte a lányt.
– Nem értem. Ide jön ez, és hirtelen minden a feje tetejére áll.
– Nem lehet véletlen, ahogy az sem, hogy csak ő tudja a Ziláltakat megölni.
– Anneliese, honnan van az a kristály darab? – Miiko úgy tűnt kezdi elveszíteni a türelmét. A lány bizonytalanul lépett egyet hátra.
– Nem tudom. Kaptam.
– Kitől? Ki volt az?
– Nem tudom!
– Hogy nézett ki?
– Nem tudom, nem láttam, nem engedtek a közelébe – rázta a fejét a lány, szíve vad dobogása szinte szétfeszítette a mellkasát. Az emlékek lassan utat törtek benne, hatásuk most intenzívebb volt a lányra. Látta maga előtt a szüleit, ahogy fölé hajolnak, ahogy kezük aggódon szorítják az ujjait, ahogy a feje lassan oldalra fordul, mert valami arra csalogatta, vonta őt. Látta, ahogy megpihen a tekintete az ágy mellett elhelyezett kisasztalra fektetett láncra.
– Mi? Ezt meg, hogy érted?
– Lehet, hogy megőrült – szúrta közbe Ezarel.
– Anneliese, nyugodj meg – Nevra finom megérintette a hátát, de nem érzett semmit, csak enyhe zsibbadtságot.
– Nem tudom, oké? Nem tudom, mert halott volt!

2017. szeptember 13., szerda

21. fejezet


Visszatérés

A főhadiszállás ismerős épülete lassan bontakozott ki a fák lombkoronái közül. A nap még alacsonyan járt az égen, ennek ellenére már kezdték megérezni perzselő orcáját. A hőmérséklet magasabbra hágott, mint tegnap reggel. Az egész teste vizet kívánt, a szája már szinte száraz volt. És még mindig érezte vérének vas ízét.
A csók édes emléke behálózta a gondolatait, és heves ütemre késztette a szívét. Legalábbis a gondtalan, boldog részét, ami most maga alá gyűrte a vészmadárként károgó felét. Arról a lány tudomást sem akart venni. Nem még.
– Csak nem rám gondolsz?
Anneliese érezte, hogy elpirul.
– Nem – nem hazudott. Nem egészen a fiúra gondolt, csak az érzésre, amit kiváltott belőle. Az nem ugyanaz…
– Na, persze.
– Csak képzelődsz.
– Sokat szoktam fantáziálni kettőnkről. – Anneliese még jobban elvörösödött a gondolatra. Nevra elégedett nevetését hallotta maga mellett, s hiába kapott utána, nem érte el: a fiú eltáncolt a kezei elől. Utána vethette volna magát, hogy csillapítsa tenyerének viszketését, de a kergetődzés nem sült el jól legutóbb. Így hát törte előre az utat, szemét az egyre közeledő főhadiszállásra függesztve. Nevrával majd leszámol akkor, mikor az a legkevésbé számít rá.
A fejük fölé magasodó impozáns ajtó csukva volt. A szárnyakon futó mintázatok, mintha a kinyílással együtt mozogtak volna, egészen lenyűgözte a lányt. A bejárat előtt Jamon ismerős, óriási alakja jelent meg.
– Visszatértek!
– Szia, Jamon! – Anneliese szélesen mosolygott az ogre könnybe szökő szemei láttán. A háziőrizete alatt lehetősége volt jobban megismerni Jamont, és rájött, hogy az ijesztő külső mögött nemes lélek bújik meg.
– Nevra és Anneliese késett. Jamon aggódott. Minden rendben?
– Igen – a lány pillantása összekapcsolódott egy pillanatra a fiúéval. Anneliese-nek hirtelen kellemetlen érzés kezdte feszíteni a mellkasát, s mintha a hegnél felemésztő égő érzés is szavainak cáfolataként szólt volna. Nagyot nyelve próbált mosolyt erőltetni magára, de úgy sejtette, hogy grimaszba torzult, mert Jamon fátyolos szemeiben zavar csillant meg. A lány elfordult tőle, és átvágott a kerten, egyenesen az épület bejárata felé tartva.
– Azt hiszem, elkéne mennünk Miikohoz, nem? – szólt hátra a válla felett, választ azonban nem várt. Deja vu félreismerhetetlen érzése kerítette hatalmába. Nem sokkal korábban a fiúval is ezt az elterelő taktikát alkalmazta. Sőt. Mintha mindvégig ezt tette volna, ahányszor szóba került a dolog... ami igaz is volt, ha jobban belegondolt, de ezt tűnt a legegyszerűbb, és legkézenfekvőbb megoldásnak. Márpedig Nevra szemeiben a határozottság olyan volt, mint az acélpenge villanása: veszélyt ígérő. A lány biztos volt benne, ha alkalom adódik rá, a fiú felteszi a kérdést, amire ő nem szeretett volna válaszolni.
– Anneliese! – a lány megtorpant a kristály terembe vezető lépcső előtt. Ykhar lábdobogásának ütemes hangja hallatszódott, majd maga a brownie is megjelent. Arca ismét ki volt pirulva, ennek ellenére nem tűnt el az ajkán ülő vidám mosoly. – Hála az égnek! Kezdtünk aggódni értetek! Bár igaz, hogy Nevra mindig sikeresen teljesíti a küldetéseket, de aztán ki tudja, főleg ebben a bizonytalan időszakban…
– Ykhar! – nevetett fel Anneliese – Én is örülök neked!
– Jó, hogy visszatértél. Komolyan. Nahát, mi történt a hajaddal?
– Ez… hosszú történet.
– Semmi gond. Majd jelentés közben elmeséled. Azt hiszem, Miiko már látni akar.
Anneliese felnevetett.
– Épp oda készültem, ha nem tartottál volna fel.
– Bocsánat! – mosolygott Ykhar, aki elbúcsúzva tőle, a könyvtár felé vette az irányt.
Miiko határozott hangja visszaverődött a kristályterem falain. A kitsune fekete hajának kék vége, mintha a kalitkában lobogó tűzzel együtt lángolt volna. Érdekes volt látni, ahogy Miiko hangulatának ingadozásával hol fakul, hol élénkebb lesz a szín.
– Anneliese, Nevra! Hát, visszaértetek! – a rókalány elfordult Leiftantól, pillantása átsiklott a lányon. Habár nem látta, hogy mikor csatlakozott hozzájuk a fiú, de érezte a belőle áradó meleget, ahogy elsétált mellette.
– Akadt egy kisebb probléma – felelte Nevra.
– Miféle probléma? – Miiko szemöldöke kérdőn szaladt fel.
– Az… most mellékes. Megtaláltuk a Szírének koszorúját. – ó, hát így hívták! Pedig cseppnyit sem hasonlított egy koszorúra…
– Remek! Már csak két hozzávaló hiányzik! – Miiko megforgatta a virágot, majd a lány felé nyújtotta. – Vidd el Ezarelhez.
– Ööö… Oké – felelte, majd, ahogy távolodott, fojtott beszélgetés ütötte meg a fülét. A kitsune nyilván olyan dolgokat akart megbeszélni a fiúval, amit a lánnyal nem állt szándékában megosztani. A gondolatra gyökeret eresztett benne a bosszúság és a csalódottság keserű keveréke. Vajon az utóbbiak miatt? Még mindig nem bíztak meg benne? A friss levegő jót tett neki, távol mindenkitől, azonban arról fogalma sem volt, hogy a jelenléte hiányában mi történt. Ugyanakkor az alkímia labor felé haladva ismét magán érezte az arra ténfergő gárda tagok pillantását, szinte vibrált a belőlük áradó kétkedés. De lerázta magáról, s néhány gyors mozdulattal már bent is volt a laborban.
– Nocsak, kit látnak szemeim! Kezdtem reménykedni, hogy megevett valami. Mondjuk Nevra.
– Nincs szerencséd!
–Ami késik, nem múlik – vigyorgott az elf. Anneliese a szemét forgatva tette le elé a virágot.
– Én is örülök neked, Ezarel!
– Hát, még én. Hé! – a fiú összeráncolt homlokkal hajolt közelebb a lányhoz. – Az ott harapás nyom a nyakadon?
Anneliese elpirulva hátrált tőle, igyekezve feljebb húzni a felsőjét.
– Nem.
– Ez csak idő kérdése volt. Habár ellenállásod ideje egész meglepő. Azt hittem, hamarabb sikerül az ujja köré csavarni.
– Nem csavart az ujja köré! – ezt még a lány sem hitte el teljesen, nemhogy a fiú. Anneliese megrázta a fejét. – Nem fogok veled erről beszélni! Elhoztam a virágot, és most megyek!
– Csak nem dühös a kicsilány?
– Nem.
– Az igazság fájhat.
– Az orr is, ha kellőképpen megütik.
– A fenyegetésed hasztalan, és nevetséges.
– Beszoktam váltani az ígéreteimet – fonta karba a kezét a lány, mérgesen pillantva a jól szórakozó Ezarelre.
– Ha jó pár centivel magasabb lennél, talán komolyabban vennélek.
– Nem, Ezarel. Sosem vennél komolyan.
Az elf elvigyorodott.
– Ez igaz. Most pedig megkérhetlek, hogy ne téblábolj itt? Zavarsz.
– Jól van, már itt sem vagyok! – öltötte ki a nyelvét a lány, majd kilépett a helyiségből.
Anneliese ráérősen vette a fokokat a könyvtár felé. A válla kellemesen melegedett a napsütésben, ami újra eszébe juttatta hajának hosszát. Egészen megszokta már, habár még nem látta magát tükörben, nem tudta volna megmondani, hogy jól is áll. Az édesanyjának biztos tetszett volna. Mindig azt mondta a lányáról, hogy amilyen szelídnek tűnik, olyannyira vad. A fiú az mondta, hogy vad, és szexi a frizurája. Nevrára gondolva pedig eszébe jutott, ahogy szenvedélyesen beletúrt a hajába, ujjai közé csavarva a lágy tincseket. Az ő fekete, éjsötét fürtjei is ugyanolyan puhák voltak, és mindig enyhén kócosak.
– Te meg min mosolyogsz ennyire? – a lány észre sem vette, hogy a könyvtár nehéz tölgyfaajtaja kinyílt előtte. Ykhar kíváncsian pislogott, míg Anneliese meg nem rázta a fejét. Finoman, de határozottan beljebb tuszkolta barátnőjét.
– Csak elgondolkodtam. Megcsináljuk a papírokat?

Az éjszaka a sötét ujjaival fojtogatta a főhadiszállást, a hold fénynyalábokkal igyekezett szétfeszíteni. Azonban az megállíthatatlanul tört előre, nyalogatta a világosságot. Csak a lány álmait tudta elűzni, ahogy benyomult az ablakon. Anneliese megrezdült, és átfordult a másik oldalára, de már késő volt. Az álom fürge szarvasként illant el. Vajon mennyit aludhatott, hogy már beesteledett? A gondolatra kitisztult a feje, s felpattant. A gyomra hangosan korgott, a cipője a lábán volt, így megállás nélkül siethetett az ajtó felé. Csak egy fél órára akart ledőlni vacsora előtt, nem pedig átaludni a fél napot. Nem volt benne biztos, hogy meddig van nyitva a kantin, de remélte, hogy Karuto még nem kongatta meg a takarodót jelző harangot.
Az ebédlőben kevesen ücsörögtek, köztük Ezarel, és Valkyon is. A némaságot halk csevegés törte meg, de mintha a lány beléptével még halkabbra vált volna.
– Neked nem ágyban a helyed? – kérdezte Ezarel.
– Nem vagyok ötéves. – szólt bosszúan Anneliese – Ledőltem pihenni vacsora előtt, és elaludtam… éhes vagyok.
– Azt hiszem, Karuto még itt van – szólt Valkyon, pillantása a háta mögé esett. A konyhában lézengő férfi összevont szemöldöke láttán Anneliese majdnem lemondott a vacsoráról, de miután gyomra fájdalmasan korgott, elvetette ezt a gondolatot. Néhány pillanattal később egy szerény tálcányi étellel csatlakozott a fiúkhoz.
– Milyen volt a küldetés? – kérdezte Valkyon. Ezarel somolyogva pillantott a lányra.
– Voltak kisebb zökkenők.
– Igen, hallottuk, hogy egy falkányi fekete kutya támadt rátok. Szokatlan, hisz sosem járnak falkában, erre felé pedig ritkák.
– Lehetséges, hogy a Ziláltak miatt? Kiugrasztották volna őket a bokorból?
– Mire célzol?
– Hát… talán van okuk arra, hogy csapatban járnak. Valami miatt.
– Lehet, hogy igazad van.
– De azért ne törd nagyon rajta a fejed. A végén még megárt – vigyorgott az elf.
– Erről jut eszembe. Mi történt a hajaddal?
Anneliese automatikusan nyúlt a tincseihez.
– Hát… többek között ez is a zökkenőkhöz tartozott. A szírén a hajamat kérte a virágért cserébe.
– A hajadat? Biztos satnya dolgokat gyűjt.
– A hajam nem satnya!!
– Ne is törődj vele, csak viccelt.
– Vagy nem – Ezarel arckifejezését látva, a lány el is hitte.
– A hajam mindig az édesanyámra emlékeztetett. – szólt Anneliese elmélyülten, ujjai a láncát babrálták. Nem is tudta, hogy miért mondja ezt el nekik, hisz szinte sose mesélte el senkinek. Egyszerűen csak kitörtek a szavak a szájából. – De az visszanőhet. Viszont a nyakláncom… ez egy emlékeztető.
– Mire emlékeztett? – húzta fel a szemöldökét Valkyon.
– Hogy mit kaptam.
– Agybajt? – úgy tűnt Ezarel tényleg kíváncsi. A lány megrázta a fejét, s lelki szemei előtt megjelent egy távoli, homályos emlékkép.
– Nem. Egy második esélyt. Életet.

2017. szeptember 2., szombat

20. fejezet

Sziasztok! 
Mivel elérkeztünk egy kerek fejezet számhoz, arra gondoltam eme részt a felétől Nevra szemszögéből olvashatjátok (mivel örömmel tapasztaltam, hogy tetszett nektek a legutóbbi ilyen :) ). A tizes fejezetet pedig lehet, hogy bepótlom vagy hozok megint valami kis bónusz részletet :) 
További szép estét! ^^

A vér dallama

A levegő hűvös cirógatása lassan enyhült, kellemes meleget lehelt a fák között kibukkanó nap. A ruhájuk még mindig nedvesen tapadt rájuk, de nem várhattak tovább. Olyan gyorsan haladtak, ahogy csak tudtak, azonban minden nagyobb neszre óvatosabbá váltak, és várakoztak. Ilyenkor Anneliese nyugtalanul ácsorgott a fiú mellett, figyelve minden rezdülését. Nevra már jó néhány mérföldről meghallotta a neszeket, így a lány ráhagyatkozott, s már pattant is fel, hogy tovább induljon, mikor látta, hogy ráncba szaladt homloka kisimul. Anneliese mostanáig nem érzékelte, de túl sok időt veszítettek. Éjfél panaszos nyávogása is emlékeztető volt, hogy haladniuk kellene. Nevra szerint jó egy nappal elcsúsztak. Ennek az is volt az oka, hogy jó fél órányi kitérőt kellett tenniük, hogy megtaláljak a rozzant hidat, ami átvitte őket a folyón túlra. A lány kezdetben tiltakozott, de végül belátta, hogy a fiúnak igaza van, és értelmetlen lenne újra átúszni a folyón.
A nap már magasan járt az égen, mikor elértek az ismerős kidőlt fához. A törzse vastag volt, több méter széles is lehetett, de kiváló kapaszkodok voltak rajta, aminek segítségével a lány áttornázta magát, végül hagyva, hogy Nevra lesegítse. A társalgásuk ugyanúgy folyt tovább, mint eddig, de a fiú többször kereste Anneliese tekintetét, és sokszor meg is érintette. Udvariasságát a lány mosolyogva fogadta, a szíve pedig boldog vadsággal verte a mellkasát.
Kicsivel kevesebb, mint egy napi járóföldnyire voltak, és a lány kelletlenül vallotta be magának, hogy nem akarja, hogy véget érjen ez a küldetés. Szeretett a fiúval lenni, és önzően arra gondolt, hogy ha visszaérnek, már nem csak az övé lesz. Erre kicsit el is szégyellte magát, még másnap reggel is ezen gondolkodott, miközben utat törtek maguknak. Mintha most lassabban haladtak volna, mint előző nap, de nem szólt semmit. Csak halkan követte Nevrát, amíg fájdalom nem nyilallt az ujjába. Elrántotta a kezét a bokortól, az ágak összecsaptak körülötte, tüskéi belemartak a ruhájába.
– Minden rendben? – kérdezte a fiú.
– Csak egy tüske volt. – szólt Anneliese, masszírozva az ujját, mintha csak elmulaszthatná vele a fájdalmat. Ez már a héten a második alkalom, hogy megszúrta magát. És mind a kétszer Nevra jelenlétében. Vajon ez a sors fintora volt?
A fiú megint őt figyelte. Pontosabban az ujját. Szemében vágy csillogott, de ez másfajta volt. A lány ekkor döbbent rá, hogy már jó ideje nem juthatott vérhez. A hátizsákjukat Éabhanál hagyták, bennük minden felszereléssel. Anneliese aggódva nézte a kitágult pupillákat, a gondolat megállíthatatlanul ott cikázott a fejében. Aztán Nevra utána nyúlt, a lány pedig elhátrált.

Nevra

Nevra tisztán ki tudta venni a lány szemében hirtelen fellángoló aggodalmat, amit egy pillanattal később már meg is érzett. Csak azt nem tudta, hogy őt félti, vagy tőle fél. A szemfogai kellemetlenül szúrták az alsó ajkát, a vér szinte dalolt neki, de visszatudta fogni magát. Nem állt szándékában a lányra támadni. Sosem bántaná.
A gondolatra bevillant a mellkasán látott heg. Vajon mi történt vele? Miért titkolja? Nevrában az indulat, és a kíváncsiság lobbant fel. Talán most nem erőltette a témát, de ráfog még kérdezni. Egyelőre azonban elég volt egy problémával megküzdeni.
– Nyugi, nem akartam rád vetni magam. Csak megakartam nézni az ujjad.
– Ó! – Anneliese rózsaszín ajkai elnyíltak, a fiú pedig legszívesebben magához vonta volna. Amióta először találkoztak, valamiféle szokatlan érzés kezdett elhatalmasodni rajta, ami azóta csak erősödött. Kívánta őt, de nem csak úgy, mint a többi lányt. Anneliese más volt, ezt már akkor tudta, mikor azon a folyosón belé rohant az az aprócska test, aztán elszökött előle.
– Nevra… – a fiú csak nézte a lányt, szája széle mosolyra görbült. Anneliese mindig azt hitte, hogy kineveti őt, de nem így volt. Jó, néha tényleg így volt, de leginkább azért csinálta, mert szerette nézni, ahogy a lány zavarában elpirul. Most sem volt másként. Az orcáin édes, vörös szirmok bomlottak ki, ujjai zavartan simogatták azt, amelyiket megszúrta. – Tudom, hogy már rég jutottál vérhez… ha gondolod… tudod…
A lány felpillantott rá. Tudta, hát persze, hogy tudta mire gondol. De azért Nevra felhúzta a szemöldökét, mintha sejtelme sem lenne róla.
– Én… megengedem, hogy megharapj. – nyújtotta felé a kezét. Ujjbegyéből vér serkent ki, végig futott a bőrén, majd a talaj szomjazva nyelte el, ahogy lecsöppent.
A fiú egy darabig némán figyelte, miközben a szemfogai türelmetlenül lüktettek. Aztán somolyogva megfogta a lány kezét, és közelebb húzta magához.
– Bármennyire is aranyosak az aprócska ujjaid, a nyakad sokkal vonzóbb.
– Nem is aprók – ráncolta össze a homlokát Anneliese, az ujjaira meredve. Nevra felnevetett. Talán nem ő volt a legalacsonyabb lány a főhadiszálláson – Alajea és Ykhar sokkal kisebb volt nála –, de a harmadik legapróbb, biztosan. A feje búbja kicsivel a fiú álla fölé ért.
– Hány centi is vagy?
– 165. Hát te?
– Nem tudom melyik…
– Ne! – rázta a fejét a lány. A fiú megint felnevetett. – Szóval akkor most akarsz vért vagy nem?
– Megígértem, hogy nem nyúlok hozzád.
– Kinek ígérted meg? – ráncolta a homlokát Anneliese.
– Az mindegy.
– Tudni akarom. – Nevra nem válaszolt. Jót mulatott a lány morcos tekintetén. – Az ígéreteket néha legyőzi a szükség. Biztos vagyok benne, hogy akárkinek is tettél fogadalmat, az megértené. Próbálod titkolni, de látom, hogy gyengülsz. Egy ideje már lassabban haladunk, és kevésbé koncentrálsz. Vérre van szükséged… meggyengültél, és ez mindkettőnket veszélybe sodorhat.
– Mond csak ki: pótolhatatlan vagyok.
– Nem te, hanem a… felturbózott érzékszerveid. Hasznunkra lehet. – a fiú igazat adott neki, mégis tartani akarta magát az ígéretéhez. Volt igazság a lány szavaiban, tényleg legyengült, de még mindig jobban érzékelt mindent, mint Anneliese. Viszont hiába volt csendes időszak, a falka bárhol lehetett, és a Ziláltak felbukkanására is mindig számítani kellett.
– Biztos vagy benne? – a lány bólintott.
– De csak egy kicsit. Nem szeretném, ha teljesen lecsapolnál.
– Mit gondolsz, mi vagyok én? Egy vérszomjas szörnyeteg? – Nevra durcás arcot vágott, amire Anneliese felkuncogott. – Gyere. Ülj le!
Nevra leültette egy fa tövébe, és gyengéden elsöpörte a haját. Szokatlan volt rövid tincsekkel látni, de kétségtelenül jól állt neki.
– Nem fogsz átváltoztatni, ugye?
– Egy harapásnál azért több kell, hogy átváltoztassalak.
– Oké – Nevra végig simított a lány karján, aztán fel a kulcscsontja ívén. Anneliese szíve vadul lüktetett, érezte az ujjai alatt. A fiú először lágy csókot nyomott a bőrére, majd finoman belemélyesztette a fogát. Érezte, ahogy a vér a szájába ömlik, hogy a lány megrezdül. A mámor édes íze a hatalmába kerítette, eltompult vámpírérzékei újra kiélesedtek. Még akkor is érezte a lány vérének ízét a nyelvén, mikor ajkuk egymásét kóstolta.

2017. augusztus 27., vasárnap

19. fejezet



A valóság néha törékeny illúzió lehet

A friss hajnali levegő az arcát simogatta, a bőrkeményedéses ujjak pedig a karját. Anneliese felköhögött, és ülőhelyzetbe tornázta magát.
– Lassan! – a barlangban nem fázott, most viszont, hogy kinn volt a friss levegőn, a nyári hajnal hűvös volt, és dermesztő ölelésbe vonta őt. Még Nevra nyugtató simogatása sem segített. – Anneliese, jól vagy?
– Igen. Csak úgy érzem magam, mint aki párszor felült volna a hullámvasútra, és út közben elhagyta valahol a gyomrát. – Nevra halkan felnevetett.
– Megijesztettél! Mi történt? Ott voltál mellettem… és mi van a hajaddal? – húzott meg egy tincset. A lány elhessegette a kezét.
– A folyó alatt van egy barlang. Találkoztam a szírénnel. – a fiú homloka ráncba szaladt, de nem szólt. – Nézd!
Anneliese felemelte a kezében szorongatott virágot. Szerencsére nem lett semmi baja, habár kicsit megviseltnek tűnt. A fiú felé nyújtotta, hagyva, hogy átvegye. Ujjbegyei súrolták az övét, amitől hevesebben kezdett verni a szíve, érezte, hogy arcán szirmot bont a zavar rózsás pírja.
Nevra pillantása összekapcsolódott az övével, olyan megfejhetetlen, mégis olvasható volt az a szürkeség, hogy Anneliese-nek el kellett fordulnia. Minden figyelmét a felkelésre összpontosította. A világ egy pillanatra megbillent, a fák táncot jártak körülötte, majd lassan mozdulatlan némaságba merevedtek. A lány megrázta a fejét. Rövid tincsei az arcába kaptak, nedvesen tapadtak a nyakára azután is, hogy rutinosan kifacsarta belőlük a vizet.
– Mi az? – nézett fel Anneliese a trikója kicsavarásából. A fiú elgondolkodva méregette, míg a lány le nem pillantott magára. A felsője oldalt túlságosan kivágott volt az ő ízlésének, ezért felvett alá egy toppot, ami eltakarta a melltartóját. Azonban ahhoz nem volt elég, hogy teljesen elrejtse a mellkasán húzódó heget. Anneliese kapkodva húzta vissza magára a trikót. A haja mindig eltakarta, de most… Hogy is feledkezhetett meg róla?
– Anneliese…
– Nagyon fura a hajam? – nyögte ki az első dolgot, ami eszébe jutott. Nevra tekintete megvillant, de nem firtatta a dolgot – legalábbis egyelőre –, és a lány ezért hálás volt.
– Vad, és szexi. De mi történt? – a fiú közelebb lépett hozzá, finoman a tincsek közé fúrva az ujjait.
– Ööö… a szírén a hajamat kérte a virágért cserébe – a lány gyanította, hogy olyan színe az arcának, mint a paradicsom. Úgy tűnt Nevra jót mulat rajta, ámbár egy pillanatra kizökkentette a jókedvből a mondat.
– A hajadat?
– Igen. Vagy a nyakláncomat – érintette meg Anneliese az említett tárgyat, kézfeje a fiú mellkasát érintette. Csak most tudatosult benne, hogy milyen közel is vannak egymáshoz. Érezte Nevra leheletét az arcán, a friss, éjszakai levegővel keveredett férfias illatát, s ha nagyon koncentrált volna, még szívének egyenletes dobogását is hallhatta volna. Azonban gondolatai lassan összekuszálódtak, hirtelen már nem érzékelt más Nevrán kívül. Vajon azok a sötét viharfelhőkre emlékeztető pöttyök eddig is ott voltak íriszének finom körvonalánál? És vajon ez a gondolat az övé volt vagy csak Éabha varázsának a maradéka? Ez tényleg a valóság? A lány bizonytalan volt. Ennek ellenére hagyta, hogy a fiú gyengéden közelebb húzza magához. Az orruk hegye egymásét érintette.
– Nevra – ajkuk épphogy összeért, ahogy beszélt. Nem tudta nem észrevenni, hogy a fiú beleremeg az apró érintésbe, hogy mélyet lélegzik, mintha csak visszakellene fognia magát. Talán így is volt. Talán Anneliese a tűzzel játszott. Valahogy mégsem akaródzott hátrébb lépni. Csak hagyta, hogy a fiú a karjában tartsa, hogy lélegzetük összekeveredjen. Csupán akkor húzódott el, mikor Nevra előrébb hajolt, hogy elérje az ajkát.
– Ez nem a valóság. – nem tudta, hogy ezt magának mondta, vagy a fiúnak. Talán mindkettőjüknek. Egy emlékeztető, egy kérdés, egy mantra volt. A bizonytalanság.
– Sokan mondták már, hogy hihetetlen vagyok.
– Nem.
– Nem?
– Nem.
– Miért nem? – Nevra felhúzta a szemöldökét, őszinte kíváncsiság keveredett a folyton ott lapuló pajkossággal.
– Úgy értem, hogy ez – a lány ellépett a fiútól, karjait összefonva maga körül. – Ez csak Éabha varázsának az utóhatása.
Nevra kikerekedett szemekkel nézett rá.
– Anneliese, én… ez nem az.
– Hogyan híhetném el? Te… nagyon is kedveled a hölgyek társaságát. Az enyémet is. Éabha varázsa egyszerűen csak felnagyította a vágyad… – a szavakat fájdalmasan igaznak érezte, mégis ott verdesett a szívében a remény az apró szárnyaival. Talán csak bebeszéli magának. Talán, a lelke mélyén úgy gondolta, ha elhiszi ezt, könnyebb lesz majd az elválás… mikor eljön az idő… mikor a fiú nem lesz mellette… Nevra komoly pillantása pedig mindent csak bonyolultabbá tett.
– Tévedsz.
– Akkor miért most? Miért Éabha után?
– Mert… – csak képzelődik, vagy Nevra tényleg zavarban volt? – te más vagy. Az a csók… Kedvellek, nagyon is. És az ott történtek után pedig erődösödött… és ez megrémít.
– Megrémítelek? – suttogta a lány.
– Az érzés.
– Azt hiszem, én is így érzem.
– A csodálat mellett ez a másik, amit kiváltok a lányokban.
– Te és az egod… Nevra?
– Igen?
– Mennünk kellene.
– Igen. Anneliese?
– Igen?
– Komolyan gondoltam. Bebizonyítom neked. – a lány aprót bólintott, hagyta, hogy a fiú szemében csillogó komolyság meggyőzze, reményét még nagyobb tűzzel táplálva. Azonban a szívének egy szegletében a kétségbeesés vasra vert vadállatként rángatta béklyóit, s a lány tudta: ha elszabadul, porig rombol mindent.