-->

2017. június 25., vasárnap

12. fejezet

Elragadva

Anneliese remegő lábakkal verekedte át magát a folyosón. Nem mert rögtön visszarohanni a szobájába, de nyugtalanította a gondolat, hogy maradt e valami nyoma az idegen látogatásának. Nem tűnt fel neki, azonban ez nem jelenti azt, hogy tényleg így lenne. Körbe akart nézni még mielőtt az ő szobáját is átkutatják. Egy négyzetcentimétert sem hagynak ki, és a legjobbakat bízta meg ezzel Miiko. Az ő figyelmüket pedig semmi nem fogja elkerülni.
Az ajtók tárva nyitva voltak, ahogy végig botladozott a szőnyegen. Már méterekről kiszúrta, hogy az övé is erre a sorsra jutott. Bénultan állt meg a küszöbön, némán figyelve, ahogy átkutatják a szobáját. Nevra is ott volt.
A lányt jeges félelem szorította a markába. Ha a fiú kiváló szaglással rendelkezett… vajon megérez valami szokatlant? Te jó istenek! Még ő maga is érezte a tábortűz és az erdő illatát az idegenen, hát persze, hogy ő is megfogja! Minden bizonyíték ott volt. De az vajon elég? Anneliese nagyot nyelt, ahogy a fiú megpillantotta. Nevra épp a rajzait tartotta a kezében. Vigyorogva emelt fel egy lapot, amin az ő arca nézett vissza rá. A lány lehunyta a szemét. Ez a zavarba ejtő helyzet nem volt semmi ahhoz képest, amit érzett. A félelem, és a kétségbeesés szilánkjai fúródtak belé, csak azt nem tudta, hogy a leleplezés vagy a terv befuccsolásának lehetősége miatt. Mindkettő megrémisztette.
– Biztos voltam benne, hogy gondolsz rám, de ennyire… Ha szólsz, tele rakom a szobádat a képeimmel – a lány odalépett a fiúhoz, és kirántotta a kezéből a rajzokat, magához szorítva őket. Ezek az ő titkos firkálmányai voltak. A naplója.
– Nem volt jogod ahhoz, hogy megnézd őket!
– Igazából volt.
– Igen, egy titkos hadjáratot indítottam elleneteket, és a terveket a párnám alá rejtettem el – gúnyolódott a lány, azonban szíve hevesen dobolt. A fiú csak felvonta a szemöldökét, majd egy mosollyal az arcán közelebb hajolt.
– Még a duzzogás is jól áll neked. Indulás! – szólt hátra Nevra. Ujjai finoman érintették a lány karját, ahogy elhaladt mellette. Anneliese sóhajtva ült az ágyára, ahogy az ajtó becsukódott, magányba burkolva őt.
A teste még mindig remegett. Igyekezett mélyeket lélegezni, s csillapítani zakatoló szívét. Megúszta, és csak ez számított. Holnap elmegy innen. Otthon lesz, biztonságban.
Otthon
A lány le se zuhanyozva, ruhástul fészkelte be magát az ágyba. Nem mintha tudott volna aludni, de erre volt szüksége. Egyszerűen csak magához szorította Éjfélt, s addig simogatta, míg a halk dorombolás álomba nem ringatta.

A reggel komoran és bágyadtan telt el, annak ellenére, hogy a nap hét ágra sütött. A temetésen résztvevő kis csoport már a visszaért a főhadiszállás területére. Anneliese fáradtan dörzsölte meg a szemét. Soha többé nem akart gyászszertartáson részt venni. A tompa szomorúság és idegesség belülről marcangolta, többször pedig arra lett figyelmes, hogy a körmét rágja. Sosem csinált ilyet, még a legreménytelenebb helyzetekben sem. Bárcsak már éjfél lenne! Akkor végre kiszabadul innen, és elfelejthet mindent.
– Neked meg mi bajod? – jelent meg Ezarel mellette. A lány megrezdült. A fiú összevont, gyanakvó tekintettel méregette.
– Semmi.
– Nem kell félned. Biztonságban vagy – csatlakozott hozzájuk Valkyon. Anneliese nem tudott kiolvasni semmit a tekintetéből, de ajka halvány mosolyra görbült. A lány igyekezett viszonozni. Ó, ha tudnák, hogy mitől fél! Nem is tudta, hogy mitől tart jobban. Néha valamelyik félelme felülkerekedett a másikon, de hamar felcserélődtek az erőviszonyok. Úgy érezte magát, mint egy fuldokló, aki bármelyik pillanatban elsüllyedhet. A mentőöv még messze volt, és csak lassan közeledett. A lány csak abban reménykedett, hogy sikerült megkapaszkodnia benne mielőtt túl késő lesz.
– Attól még nem kell füled-farkad behúzni. Segítek, hogy eltereld a gondolataidat – vigyorgott Ezarel – Le kell töltened a büntetésed, és pont vár is egy kis munka a laborban.
– Azt hiszem, jó lesz, ha valami eltereli a gondolataimat.
Ezarel kikerekedett szemekkel nézett rá.
– Nahát, mindenre számítottam, csak erre nem.
– Mi?
– Azt hittem, hogy egész napra bezárkózol pityeregni a szobádba. – Anneliese lesújtó pillantást vetett rá, és egyenesen a labor felé vette az irányt.

– Menj már odébb!
– Menj te! – felelte a lány ingerülten. Króm mérgesen, a kezében seprűvel ácsorgott mellette. Vagyis nem sokkal alatta, ugyanis Anneliese egy létrára kapaszkodott fel, hogy elérje a polcokat. Finoman, de annál hevesebb mozdulattal söpört le egy halom port, ami a fiú felé szállt.
– Hé! Vigyázz már!
– Bocsánat, nem láttam, hogy ott vagy.
– Na, persze! Így is elég megalázó ez a munka, erre még pont téged kaplak meg társnak.
– Mi az, hogy pont engem?? – Króm nem válaszolt, csak gúnyosan vigyorgott.
Még egy adag por szálingózott a levegőben.
– Nem lehet miattad haladni.
– Miattam? Nem én ácsorgok ott!
– Útban vagy!
– Akkor kerülj ki!
– Ha nem söpörnéd állandóan le a mocskot, nem kéne folyton parfissal rohangálnom.
– A rohangálás túl erős fogalom – morgolódott a lány, de azért lekászálódott, odébb vonszolva a létrát, hogy fiú elférjen.
Anneliese mérgesen vitatkozott Krómmal, miközben különböző dolgokat porolt az asztalnál. Voltak elég fura kinézetűek, de nem akarta tudni, hogy mik azok. Egy idő után már nem is foglalkoztatta ez, automatikusan járt a keze, míg egy különös porral teli üveghez nem jutott. Kékes-szürkés színű volt, és ismerős. Ilyenekké váltak a Ziláltak, mikor végzet velük. Na, de miért rakták el őket?
– Mit csinálsz?
– Semmit – rakta félre az üveget, azonban a szeme sarkából továbbra is figyelte. Ha elrakták őket, az csak azt jelentheti, hogy fontos. Na, de miért? Talán ez is valamiféle összetevő lenne, ami tökéletes egy bájitalhoz? A lányt furdalta a kíváncsiság. Legszívesebben rákérdezett volna Krómnál, de nem hitte, hogy a fiú bármit is tudna róla. De mit is számított már? Éjfélkor elmegy innen, és ez már nem az ő dolga lesz.
– Mit csinálnak a kutyulik? – Ezarel szigorú arckifejezéssel lépett be. – Még nem vagytok kész? Mihasznák vagytok.
– Amilyen gyorsan csak tudunk, úgy dolgozunk, Ezarel!
– Végig beszéltetek, igaz?
– Igen. Kibeszéltünk téged.
– Hát, ezt el is hiszem. Tudjátok, van még néhány doboz, ami rátok vár – vigyorgott pimaszul a fiú, lerakva az említett dolgokat, majd kislisszolt, mielőtt tiltakozhattak volna.
– Utálom – morgott Króm. A lány egyetértett.
Tíz percet késett az edzésről. Anneliese futva tette meg az utat, már méterekről kiszúrta Nevra ismerős alakját. A fiú karba font kézzel ácsorgott, félre döntött fejjel figyelve a lányt, aki libabőrős lett a nyári hőség ellenére is. Arcán a pír lágy szirmai bomlottak ki, ahogy odaért hozzá.
– Vesztegeted az időmet – szólt a fiú, de úgy tűnt nem igazán haragszik.
– Bocsánat! Ezarel elhalmozott feladatokkal.
– Legközelebb megkérem Miikot, hadd én döntsek a büntetésedről.
– Na és mit kellene csinálnom? Egész nap pálmalevelekkel legyeznem téged, és szőlővel etetni?
– Hm… nem hangzik rosszul, de én sokkal izgalmasabbra gondoltam.
– Inkább koncentráljunk a feladatra – vörösödött el még jobban a lány.
Hé, te vér! Ne szórakozz az arcommal!
– Én már is arra koncentrálok. Te vagy a feladatom – szólt búgó hangon Nevra, majd nevetve intett a lánynak, hogy kövesse. Anneliese hálát adott az égnek, hogy nem láthatja a fejét, ami lassan felvette a versenyt a paradicsom színével. Neki van ilyen melege, vagy másnak is?
– Mit kell ma csinálnom?
– Gyakoroljuk a rejtőzködést. – Nevra a zsongó piac felé intett. A feladat egyszerűnek tűnt, de annál bonyolultabb volt. Hiába igyekezett a fiú tanácsai szerint eljárni, és beolvadnia tömegbe, Nevra mindig kiszúrta. A lánynak melege volt, kibontott haja izzadt nyakához tapadt. Zihálva sétált a fiúhoz, eltartva magától a haját. Nem volt bölcs dolog ilyen melegben kibontva hordania, de nem merte összefogni, nehogy meglássa valaki a jelképet a fülénél. A főhadiszállás még mindig szigorú ellenőrzés alatt állt, ami az esti kiosonását is megnehezítette.
– Túlságosan kitűnsz a tömegből. Próbáld meg felvenni a ritmust, légy árnyék, ami mindig ott van, de észrevehetetlen!
– Egy deka árnyékot sem látok itt.
– Miért nem fogod össze a hajad? – húzta fel a szemöldökét a fiú. A lány néhány tincse az arcába hullott, ahogy gyorsan eleresztette őket.
– Jól vagyok így.
– Csak mindjárt meggyulladsz – Nevra a füle mögé simította a haját, Anneliese tiltakozása ellenére. A fiú finoman végig simított a hüvelykujjával a fülénél, és a lány élvezte is volna bőrének érintését, ha nem ott érintette volna ahol. Anneliese igyekezett elhúzódni a fiútól, de az határozottan megragadta az állát, és eltűrte a haját.
A lány nagyot nyelt.
– Ez nem az, amire gondolsz… – nem mert a szemébe nézni. Csak álltak mindketten megdermedve. Anneliese a félelemtől, és kétségbeeséstől, a fiú meg… nos, nem sok mindent tudott leolvasni az arcáról. Egyszerűen csak mereven nézte azt a pontot, ahol a szimbólum volt, míg a lány szemébe nem nézett. Nevra a kelleténél szorosabban ragadta meg a lány karját, és húzta el a tömegtől, el egy csendesebb helyre.
– Ha mégis nem az, amire gondolok, akkor mi?
– Ez… én…
– Miért van rajtad Berill gárdájának a jelképe, Anneliese? – a lány nem tudta mit mondjon. Szabadkozzon, vagy csattanjon fel ingerülten? Már épp kinyitotta a száját, mikor tompa puffanást hallottak.
Ykhar sápadt arccal figyelte őket, a lábai előtt a táskája feküdt. Úgy tűnt mindjárt rosszul lesz, de annyira nem, hogy ne rohanjon el.
– Ykhar! – a hangja kétségbeesetten szólt, híven tükrözte az arckifejezését. Anneliese a fiúhoz fordult, egész testében remegett. Ki kell valamit találnia. Vagy elszöknie. Mennyi időt nyerne, ha most indulna? Van esély egyáltalán a szökésre? Úgy tűnt nincs…
– Nevra… – a lány karját erős kezek ragadták meg, és vonszolni kezdték. El a fiútól, el a szabadságtól. El mindentől.

2017. június 18., vasárnap

11. fejezet


Renegát

– Ez csak egy lehetséges alternatíva. A nyakláncod rémlett a múltkorról, és nemrég megakadt ezen a tekintetem. Véletlen egybeesés is lehet. Megeshet, hogy egyszerűen csak hozzád került, és nem jelent semmit. Nagyon kevés feljegyzés van erről az időszakról, így nem tudok semmi biztosat mondani, sajnálom. Csak megakartam ezt neked mutatni. – a lány udvariasan megköszönte, majd órákat töltött a szobájában, míg úgy érezte ki kell szellőztetnie a fejét. Miután Ykhartól elbúcsúzott, egyfolytában csak rajzolt. Mindent, ami az eszébe jutott, néhányuk elég bizarra, és groteszkre sikeredett, de pontosan tükrözték a hangulatát. Csak akkor tette le a ceruzát, mikor elgémberedett a háta, és sajgott a csuklója. Felhúzta magára a cipőjét, és már kinn is volt.
A folyósó fényben úszott. Néhány gárdatag somfordált el mellette, de mind idegenek voltak a számára. Nem is tudta, hogy akar e valakivel beszélni. A távolban mintha hallotta volna Miiko hangját, valahol a Kristályterem felől. Nem ment be. Egyenesen a csarnokba tartott, majd ki a kertbe, ahol kellemes hőség fogadta. Az utóbbi napokban elég jól lebarnult, s sötétbarna haja is mintha fakult volna egy keveset.
– Anneliese – a lány a tenyerével árnyékolta be a szemét. Áruló szíve megrebbent, ahogy Nevra ismerős alakja közeledett felé. Fáradtnak tűnt, de vidám mosoly ült az ajkán.
– Nevra! – tett néhány bizonytalan lépést felé. Öt napja, hogy nem látta a fiút. – Nem tudtam, hogy visszajöttél.
– Csak nemrég érkeztem. – a fiú rávigyorgott – Hiányoztam?
– Fura volt, hogy nem lihegtél folyton a nyakamban. – rántotta meg a vállát a lány, közönyösen nézve a fiúra. Vagyis megpróbálta.
– Na persze – vigyorgott Nevra.
– Milyen volt a küldetés?
– Fárasztó, de volt már rosszabb is.
– És sikerrel jártál?
– Nincs olyan küldetés, amit ne teljesítenék sikeresen.
– És nincs olyan nap, hogy ne villogtasd az egodat. – forgatta a szemét Anneliese. A lélegzete elakadt, ahogy a fiú közelebb lépett hozzá. Alig néhány centi választotta el őket. A lány a kidolgozott mellkast nézte, ahogy szabályosan emelkedik, és süllyed. Aztán pillantása lassan fel vándorolt a fiú nyakára, majd arcára. Mintha megrándult volna egy izom az állán, tekintete izzott, ahogy Anneliese önkéntelenül megnyalta a száját. Az acélszürke írisz a finoman elnyíló ajkaira tapadt, s a lány megroggyanó térddel vette tudomásul, hogy a fiú minden egyes rezdülését figyeli.
Ne felejtsd el mit mondott neked Celeste, te lány!
Ez kitisztította az elméjét annyira, hogy elkapja a pillantását, és hátrébb lépjen. Csalódottan vette észre, hogy a fiúból áradó melegség – még a bőre hűvössége ellenére is – már nem éri el őt, és a nyugtató illatát sem érzi. Fázott.
A lány megköszörülte a torkát.
– Ykhar talált valamit.
– Tudom. Mesélte – Anneliese bólintással vette tudomásul. Hálás volt a felbukkanó Éjfélnek. Mosolyogva figyelte, ahogy a macska kényelmesen, fenekét riszálva közeledett, mintha csak jól végezte volna dolgát. A lány lehajolt érte, haja függönyként hullott az arca elé.
– Már végeztél a papírmunkával?
– Nem. Épp a könyvtárba tartottam – sóhajtott a fiú.
– Akkor nem tartalak fel. Holnap találkozunk.
– Te sosem tartasz fel. Mindig szórakoztató a társaságod. Habár van néhány ötletem, hogy hogyan tehetnék még élvezetesebbé – Nevra vigyorogva nyúlt a lány felé. Anneliese szíve kihagyott rémületében, ahogy a füle mögé simított egy tincset. Nem érintette a forradást, de közel volt. Nagyon közel. Nem tudta, hogy hogyan magyarázta volna, ha észreveszi. Egyáltalán megtudta volna magyarázni? Lehet, hogy nem engedte volna beszélni, és rögtön Miikohoz sietett volna vele. Ó, csak lenne már vége! De már csak a mai, és a holnapi napot kell kihúzni, aztán haza mehet.
Haza. Milyen lesz végre visszatérni? Vajon már keresik? Vagy nem? Már gondolkodott rajta, hogy mit fog mondani, de egyelőre semmi hihető fedősztori nem jutott eszébe. Az igazság szóba se jöhetett. Nem akarta, hogy elmegyógyintézetben kössön ki. Nem akarta megint bezárva tölteni az életét. Látszólag szabad volt, de igazból nem így volt. Tulajdonképpen ez olyan volt, mint egy börtön. Egész kellemes börtön, kedves társasággal. Azonban mikor elmegy, akkor ezt mind hátrahagyja. Nehéz szívvel, de megteszi.
Anneliese a fiúra pillantott. Ha holnap végleg elmegy… soha többé nem fogja látni őt. Hát, akkor nem használhatná ki ezt a kis időt még vele? Nevra keze még mindig az arcánál volt. A lány belesimult a bőrkeményedéses tenyerébe, ujjai a fiúéra siklottak. Tekintetében szomorúság ült, ahogy a meglepődött szürke íriszbe pillantott.
– Mennem kell – szólt a lány. Nem csak a mostanra gondolt. A szavaiban a holnapi események lappangtak, még ha Nevra nem is tudott róla. Egy búcsú volt. Szíve összefacsarodott, ahogy erre gondolt.
A pillanat tova szállt. Anneliese ellépett a fiútól, s a ciralakkal a karjában elsétált. Még fél órát bolyongott kint, majd átvágott a piacon, egyenesen a főhadiszállás épülete felé tartva. Ki kell verni a fejéből. Nem most. Most még szomorkodik egy kicsit. De holnap. Akkor majd mindent elfog felejteni. Nagyon remélte, hogy otthon, az ágyában fekve sikerül meggyőzni majd magát, hogy ez csupán álom volt. Máskülönben meghasad majd a szíve.


A lány csendesen lépkedett a lépcsőn, mikor összefutott Ezarellel. Az elf mérgesnek tűnt, de ajkán kaján mosoly jelent meg, mikor észrevette őt. Rossz előérzete támadt.
– Nahát, pont jól jönne egy segítőkéz. Habár – nézett végig a lányon. – A végén még elejtesz nekem valamit.
– Nem vagyok olyan oktondi, Ezarel – felelte sértődötten Anneliese, a fiú hanghordozását utánozva.
– Ebben én nem vagyok olyan biztos, de legyen – rántotta meg a vállát az elf, mintha neki kellene szívességet tennie. A lány a szemét forgatva követte az alkímia laborba, hagyta, hogy Ezarel kiélvezhesse, hogy parancsokat osztogathat neki. Nem volt nehéz dolga, csak pakolásznia kellett néhány dolgot. Ebbe nem számította bele azt, hogy Ezarel elküldte néhányszor élelemért, de amikor visszaért vele, mindig meggondolta magát, így végül a lány a fejére borította a mézet. Ekkor hívta Ezarel „háklis nőszemélynek”, és a „inkább a szemünk folyjon ki” mondatával elhagyta a helyiséget. Oké. Talán tényleg nem a legjobb döntés volt azt a mézet a fejére borítania – szó se róla, hogy a fiút sajnálta volna –, de egyszerűen nem bírta ki. Lehet, hogy ezért csökkentik a fejadagját, azonban a pillanat, mikor az egész tálat Ezarel fejére borította, mindent megért. A lány mosolyogva folytatta a pakolást.
Tényleg csökkentették a fejadagját. Sőt. Néhány óra „letöltendő büntetést” is kapott a konyhában. Miiko nem volt túlzottan boldog, hogy pocsékolta az élelmet, de meglepetésére nem kiabált. Nevra és Valkyon annál vidámabban fogadta a hírt. Anneliese csak megrántotta a vállát, és igyekezett nem ő is elröhögni magát. Nehéz volt.

A lány a sötétségbe bámult. A hold halovány ujjai szétfeszítették a függönyt, és bekúsztak az apró réseken, árnyékokat vetve a falakra. A rombusz alakú nyakláncon végig táncolt a fény, ahogy Anneliese a kezében forgatta. Végig simított a finoman kidolgozott felületen, úgy bámulta, mintha bármelyik pillanatban képes lenne megadni a választ. De nem kapott magyarázatot, csak a távolban felhangzó suttogásokat hallotta. Pár perce figyelt fel rájuk, ám nem fogalakozott velük, mert lusta volt kikászálódni az ágyából. Helyette csak csendben hallgatózott. Némán, rezzenéstelenül.
A folyosón hűvös volt, a hideg szétterjedt mezítelen talpában. Lábujjhegyen osont végig a homályba burkolt helyiségén, míg el nem ért a Kristályterem ismerős átjárójához. Talán olyan két perce unta meg az összefüggéstelen suttogást, mikor úgy döntött mégis kijön, és körbenéz. Csak tesz egy kört, aztán visszabújik az ágyába. Éjszaka volt, így nem fogja megzavarni senki. Akkor mégis… miért tétovázott felmenni a lépcsőn? A lány beharapta az ajkát, majd fellépet az első fokra.
– Mit keresel itt? – a lány rémülten sikkantott fel, hátrébb botorkálva az átjárótól. Nevra szinte a sötétbe olvadt, s ha nem szólalt volna meg, észre se vette volna, hogy ott van. De ott volt, nyugodt, mély hangján beszélt hozzá, karba font kézzel dőlve neki a falnak. Nem látta, de eltudta képzelni, hogy ajka pimasz mosolyra görbül, hogy szemében kíváncsiság csillan. Nos, tényleg… Mit is keresett itt?
– Én… nem tudtam aludni, így gondoltam… sétálok egyet.
– Ha legközelebb ilyen történik, gyere át hozzám. Biztos találunk valami elfoglaltságot.
– Egyedül is eltudom foglalni magam.
– Abban biztos vagyok, de ketten izgalmasabb – a lány elpirult a fiú vidám, búgó hangjától. Hálát adott az égnek, hogy sötét van. Habár… ha jobban belegondolt, Nevra múltkor azt mondta, hogy a vámpíroknak kiváló az érzékszervük…
– Akkor én most megyek – szólt Anneliese, de ahogy elhaladt a fiú mellett, az finoman megragadta a karját.
– Anneliese… – Nevra hangja elhalt a felhangzó sikolyra. A lány kénytelen volt betapasztani a fülét. A hang éles volt, a csontjai beleremegtek, szinte vibrált az egész testében. Aztán vége volt. A sikoly megszakadt, mintha elvágták volna, a csönd ólomsúlyként nehezedett rájuk. A lány füle csengett, ahogy futva követte az előtte rohanó fiút. Nevra feltépte az egyik ajtót, Anneliese utána botorkált.
Celeste zihálva ült az ágyában, keze kócos hajába túrt. Egész testében remegett, még akkor is, mikor Miiko egy-két percre rá megjelent, sarkában a többiekkel.
– Kutassátok át a főhadiszállást! – vakkantotta, majd Celestehez lépett. A lány suttogása halk volt, erőtlen.
– Láttam őket.
– Kiket? Mit láttál?
– Miiko… – Ykhar halál sápadt volt, szinte egybeolvadt Celeste fehér színű szobájának falával, ahogy belépett. – Ketten… két… meghaltak.
– Hogy lehet? – kérdezte Keró döbbenten. – Az egész terület védve van.
– Azért, mert nem kívülről jöttek, hanem belülről. – szólt Miiko hűvös hangja. – Áruló van közöttünk.

2017. június 10., szombat

10. fejezet



Miért?

Anneliese megdermedve bámult a lányra. Az kábultan, értetlenül ácsorgott előtte. Úgy tűnt ő ugyanúgy meglepődött, mint Anneliese.
– Nem értem – pillantása kitisztult, ahogy ráfokuszált – Mi vagy te? Mit tettél?
– Nem… – rázta a fejét Anneliese, elhátrálva tőle – Nem tudom.
Elrohant. Kapkodva szedte a levegőt, meg sem állt, míg el nem érte a szobáját. A háta neki feszült az ajtónak, tekintete vadul járta körbe a helyiséget. Mi volt ez? Mit jelentett Celeste mondata? Nem értette. Csak néhány Ziláltat pusztított el, és azok nem véreztek. Vagy talán Frederickre célzott? A lány kétségbeesett. Érezte, ahogy a pánik elviselhetetlenül feszíti a torkát. Síkitani szeretett volna. Vagy bármit, amivel kiadhatja magából ezt a feszültséget. Valamit, amitől jobban érzi magát. Celeste vajon szólni fog a többieknek? Elmondja nekik, hogy mit tudott meg róla? És, ha igen, mit tesznek vele? Annyi kérdés! És hol voltak a válaszok?
– Ne pánikolj, Virágszál! – a lánynak elege volt mára a meglepetésekből. Nem akart mást, mint befeküdni az ágyába, és a fejére húzni a takarót. Elfelejteni mindent. Legalább néhány órácskára.
A csuklyás férfi a kanapén ült, lábát átvetve a karfán. A tőr megint ott volt a kezében, könnyedén pörgette az ujjai között. Úgy nézett ki, mint aki halálosan unatkozik.
– Mit keresel itt?
– Téged vártalak. Azt hittem, már nem is jössz – a csuklya körbe fordult – Csinos kis szoba. Túlságosan rózsaszín az én ízlésemnek, de sötét. Tetszik. A vámpír fiúd csinálta?
– Nem a fiúm, és nincs semmi közöd hozzá! Menj innen!
– Ej, de harapósak lettünk! Nyugi! Csak annyit akartam mondani, hogy holnap éjfélkor. A kertben.
– Megbízhatok benned? – nem is tudta milyen válaszra számíthat. Vagy, hogy számíthat-e az igazságra.
– Virágszál… Csak magadban bízz.
– Berill gárdájába tartozol, ugye? Az a jel… a tiétek. – Anneliese úgy érezte, hogy a férfi elégedett a kijelentéssel. Ráérősen erősítette a derekára a tőrét, majd felállt, és a lányhoz lépett.
– Kicsit lassú vagy, de elnézem neked. Bár… kicsit csalódott vagyok, hogy nem jöttél rá hamarabb. Nem tudom, manapság mit tanítanak az újoncoknak – közelebb hajolt a lányhoz. Erdő, és tábortűz illata volt. – A legfontosabb, mielőtt bármibe is belekezdesz: ismerd meg az ellenséged.
– Miért? – suttogta a lány. A férfi, mintha meglepődött volna.
– Mit miért?
– Miért csináljátok? Miért vagytok…
– Gonoszak? – a férfi közelebb hajolt hozzá – Virágszál, nem létezik olyan, hogy jó vagy gonosz. Ezek olyan fogalmak, amik mindenkinél mást jelentenek.
– Ártatlanok meggyilkolása, igenis gonoszság!
– A cél szentesíti az eszközt. Te is megtennél bármit, hogy haza juss, nemigaz? – Anneliese nem mozdult, még akkor sem, mikor a férfi – látszólag elégedetten – kisurrant mellőle.
Nem volt teljesen igaz. Ha ölnie kellene érte, ha ártatlanok életét kéne elvennie, nem menne haza. Nem volt gyilkos. Legalábbis nem ilyen. A Ziláltak teljesen más kategóriába tartoztak. Vagy nem?
És ha lelépsz innen? Hányan fognak meghalni az önzőséged miatt?
Önző volna? Talán tényleg az volt…
– Anneliese! – a lány odasietett az ajtón túl felhangzó, izgatott hanghoz. Ykhar állt előtte. Az arca megint kipirult, kapkodva vette a levegőt. – Találtam valamit.

– Szóval ilyen tündér lennék? – a lány fejében még mindig kavarogtak a gondolatok. Ykhar elmondása szerint a világ kezdetén – Eldarya kezdetén – létezett a tündéreknek egy csoportja, akik közül néhányan alkották meg a Kristályt. Ekkor tájt bukkantak fel a Ziláltak is, legalábbis a rajzok alapján. Nevük nem volt, a könyvben egyszerűen csak Lényeknek hívták őket. És ott volt egy lány. Többen is voltak, de az az egy, világos hajú ragadta meg Anneliese tekintetét. A nyaklánca rombusz formájú volt, a tetején egy ékkővel.
A lány ujjai kitapintottak az ezüstláncát. Ugyanolyan nyaklánca volt neki is.

2017. június 3., szombat

9. fejezet



Mondd el, amit tudsz!

Az ég szürkületbe borult, mikor a lány belépett az épületbe. A csarnok üresen tátongott, de hallani vélte a csukott ajtók mögül kiszűrödő halk mormogást. A gondolatai még mindig a Mery által mondottakon jártak. Egy csuklyás férfi, aki beszél. Biztosan az volt, akivel ő is találkozott. Akivel alkut kötött. Te jó istenek! Mit csinált? Átgondolta ezt ő? Egy gyilkossal szövetkezni? Mocskosnak érezte magát. Mintha ő is ott lett volna, és végig nézte volna a halál pillanatát.
Ujjai a kis bélyeget simogatták a füle mögött. Bárcsak semmissé tudná tenni! Talán nem nyomná bűntudat a lelkét. Viszont akkor hazafelé szóló útja sem lenne… mérlegelések, és döntések. Olyan dolgok voltak ezek, amik az őrültbe kergették, kettészakították.
– Mit csinálsz itt? Engem kerestél? – a lány riadtan fordult a hang irányába. Még egy probléma, ami megoldásért kiált…
– A fenébe is, Nevra! Utálom, mikor felbukkansz a semmiből!
– Ez az egyik specialitásom. Kíváncsi vagy a többire? – vigyorgott mindentudóan.
– Nem, köszönöm – nyelt egyet Anneliese, pillantását a fiú mellkasára szegezte. Észben kell tartania Celeste figyelmeztetését!
– Kár! Pedig jól szórakoztunk volna… jó lett volna valami, amire gondolhatok a küldetés magányos éjszakáin.
– Küldetésre mész?
– Igen. Holnap reggel indulok.
– Értem – megkockáztatta a szemkontaktust. Acélszürke írisze megbabonázta, nem bírta levenni róla a szemét. Csak akkor tört meg a varázs, mikor Nevra tekintete levándorolt a lány ajkaira. Ó, a fenébe is! Érezte, ahogy az arcát hevíti a zavar forró lángja, még akkor is, mikor elfordult, és a haja mögé bújt.
– Biztonságos ez most?
– Látod? Aggódsz értem. Ez azt jelenti, hogy tetszem neked.
– Nem igaz!
– Akkor miért nézel ki úgy, mint egy paradicsom? – Anneliese dühösen nézett rá.
– Csak melegem van!
– Mindig ezt mondod.
– Mert igaz!
– Érdekes, hogy mindig akkor van meleged, mikor a közeledben vagyok.
– Pusztán képzelődsz! Tökfej – tette hozzá a lány, s leguggolt Éjfélhez, csakhogy ne kelljen a fiúra néznie. A macska lehunyt szemmel, megelégedve hagyta, hogy vakargassák az állát.
– Illik hozzád a ciralak. Pont olyan, mint te. Aranyos, de karmai vannak.
A lány nem szólt, csendesen kényeztette a familiárisát. Visszaszeretett volna menni a szobájába, el a fiútól, de nem tudta mit mondjon. Hogy hogyan búcsúzzon el. Végül Nevra törte meg a csöndet, aki szintén leguggolt, kezét az övére helyezte.
– Minden rendben?
– Igen – felnyalábolta Éjfélt, és lenézett a fiúra. – Viszlát, Nevra!
– Viszlát, Anneliese!
A lány a szobája felé sétált. Érezte, hogy Nevra figyeli, aminek hatására kihúzta magát, és önkéntelenül is a lépéseire figyelt. Egyenletes léptek helyett, szinte végig kacsázta az utat. Nem tehetett róla. Ez ösztönszerű volt, amit minden lány megtapasztal.
Halkan elátkozta magát.

A fiú távoztával a napok egyhangúan, és unalmasan teltek. Nem szívesen vallotta be magának, de így volt. Az edzéseit Valkyon vette át, a lány mindig fáradtan, sajgó izmokkal távozott. Keróval is sok időt töltött, s faggatta őt e világ működéséről, megpróbálva annyi információt megjegyezni, amennyit csak tudott. A szabadidejének másik részét Ykharral töltötte a könyvtárban, aki az egész helységet felforgatta egy könyv miatt. A harmadik napon találta meg. Anneliese az egyik babzsák fotelben lebzselt, élvezve az ablakon beszűrődő nap melegét. Króm az asztalnál ült, és valamit körmölt. Vajon az a jelentés lehetett, amiről még Nevra beszélt?
– Ne bámulj már! – morrant fel Króm.
– Nem bámullak!
– De igen! Érzem, ahogy rám szegezed a tekinteted.
– Inkább egy fegyvert szegeznék rád.
– Amilyen szerencsétlen vagy, azt se tudnád megállapítani, hogy melyik az eleje meg a vége.
Tudok fegyvert használni! – szólt ingerülten a lány. Igenis, hogy tudott. Ne egy kölyök oktassa már ki erről!
–  Na persze – hagyta rá a fiú. Anneliese most már csak azért is bámulta. Résnyire húzott szemekkel figyelte minden mozdulatát, amire Króm dühösen fordult felé, de mielőtt megszólhatott volna, Ykhar jelent meg. A lány kipirult arccal tett le az asztalra egy könyvet, a szavak megállíthatatlanul törtek ki a szájából.
– Tudtam, hogy láttam valahol a rajzodat, de fogalmam sem volt, hogy melyik könyvben, rettentő hosszú idő volt, Keró meg is kérdezte, hogy mit keresek, én meg elmeséltem neki, de sajnos nem tudott segíteni, úgyhogy egyedül álltam neki, pont, mint a múltkor, amikor egy… ó, bocsánat, megint elkalandoztam. Hol is tartottam?
– Nem tudtad melyik könyvben láttad – segítette ki Anneliese, odalépve a lányhoz.
– Ó, igen! Szóval… végül találtam valamit. Egy nagyon régi könyvből való, az elsők között lehetett. Nagyon hasonló a kettő, sőt, ugyanaz, nem is tudom, hogyan lehetséges ez.
– Bedilizett – szólt Króm, de mégis közelebb hajolt, hogy lássa a rajzot. Tényleg hasonlított.
– Jelenthet ez valamit? – kérdezte a lány, még mindig a két művet bámulva.
– Ez csak egy rajz – húzta fel a szemöldökét Króm.
– Két nagyon hasonló rajz – a papír az idő gyűrődését viselte magán. Sosem látta ezelőtt ezt a régebbi változatot, ennek ellenére déja vu érzése volt. Itt volt az orra előtt, mégis annyira lehetetlennek tűnt. Vajon kicsinálhatta? És mi ez a fura érzés a szívében? Nem, nem is a szívében… maga a szíve kezdett vad táncba. Izgatottság lenne? Vagy más?
A por finom szemcséket hányt a levegőbe, ahogy a lány gyengéden lapozott a könyvben. Minden egyes oldalt szemügyre vett, bár a szavakat nem értette, így csak a kis ábrákat, és a néha-néha felbukkanó rajzokat nézegette. Látszott, hogy mindegyiket ugyanaz a személy rajzolta. Lenyűgözőek voltak, és precízek. Néhány szimbólumnál kifejezetten ügyeltek a pontosságra.
A lány végig simított az egyik stigmán. Ismerős volt. De még mennyire hogy az volt! Annliese óvatos mozdulatokkal nyúlt a füle mögé. Sosem nézte meg a bőrébe égetett szimbólumot, de pontosan ki tudta venni a geometriai formákat.
– Mi ez? – kérdezte rekedten. Ykhar közelebb lépett hozzá, összehúzott szemöldökkel vizslatva a szimbólumot.
– Berill gárdájának jelképe.
– Micsoda?
– Röviden, és tömören, hogy értsd – szólt gúnyosan Króm – az ellenségé.
– Bármit hajlandóak lennének azért, hogy megszerezzék a Kristályt.
Bármit.
Anneliese szíve a torkában dobogott. Ha kiderül, hogy azt a szimbólumot viseli a testén… a végén még árulónak hiszik. Vajon börtönbe csuknák? Vagy rosszabb? Hát nem megérdemelte volna? Alkut kötött az ellenséggel… nem. Azt tette, amit tennie kellett, csakhogy haza jusson. Más is ezt tette volna, igaz?
– Anneliese, jól vagy? Nagyon sápadt lettél – kérdezte aggódva Ykhar. A lány elhátrált tőlük. Ki kellett innen szabadulnia. Nem csak a könyvtárból, hanem ebből a világból. El innen, haza, ahol biztonságban van. Minél hamarabb.
– Mennem kell – mondta zavartan, kirobogva a helyiségből, egyenes a mosdóba szaladva. Útközben kibontotta a lófarokból a haját, majd eltűrte a tincseket a tükör előtt. Látta a finoman kanyargó vonalakat, szinte égették a bőrét a hirtelen felismeréstől. Azt hitte, hogy csak valami jel, ami az alkujukat bizonyítja. Nem gondolta volna, hogy rögtön Berill gárdájának a szimbólumát égetik a bőrébe. És mi is volt pontosan Berill gárdája? A nagy zavarban elfelejtette megkérdezni Ykhart… Keró sosem beszélt közvetlenül róluk, ő maga meg sosem kérdezett rá.
– Máris a könnyeidet törölgeted? – Anneliese felsikkantott meglepődöttségében. Csípőjét a mosdókagylónak nyomta, ahogy szembefordult Celeste-el. A lány karba font kézzel álldogált, tekintete még mindig jéghidegen csillogott. – Arcul csapott az igazság? Holtsápadt vagy.
– Nem. Minden rendben. – válaszolta Anneliese. Lassan kihátrált a mosdóból, el Celeste tekintete elől.
– Hé! – megdermedt. Visszafordulva látta, hogy a lány a hajgumiját nyújtja felé, amit a mosdókagylón hagyott. – Az én szokásom a sikítozás. És ha meghallod: fuss.
Anneliese a hajgumiért nyúlt, ujjai a lányéhoz értek. Annak kikerekedtek a szemei, szája megremegett. Hangja halk volt, alig érthető suttogás. Szinte már túlvilági.
– Sok vér tapad a kezedhez.

2017. május 26., péntek

8. fejezet

Felfedés

Anneliese megtorpant a lépcsőn, farkaszemet nézve az ismeretlennel. Az felhúzott szemöldökkel mérte végig, majd egy grimasz kíséretében tovább indult. A lány nem tudta hova vélni a reakciót. Talán odáig érződik az izzadság szaga? Lopva megszagolta magát, de nem érzett különösképpen semmit, sőt a ruháját sem találta piszkosnak. Akkor vele van valami baj? Még csak nem is találkoztak, sőt még nem is hallott erről a lányról. Azonban lehet, hogy ő meg róla igen… vajon miket pletykálhatnak? Frederick említett pár dolgot, de úgy érezte, hogy az alig súrolja a felszínt.
Az idegen kezében cipelt doboz egy pillanatra megdőlt, de a lány hamar visszanyerte egyensúlyát. Anneliese utána sietett.
– Esetleg segíthetek? – igyekezett lépést tartani vele, de amaz rá sem nézett. Csak maga elé meredve, sietős léptekkel haladt.
– Nem, kösz.
– Hát, jó… Anneliese vagyok.
– Tudom ki vagy. Az Árnyék gárda zöldfülűje, aki csodával határos módon megtudja ölni a Ziláltakat. – úgy köpte a szavakat, mintha mérgező lenne. Anneliese elképedve bámult rá. Már nem akarta beérni – nem is kellett. A lány megállt, és szembefordult vele. Tekintetével vágni lehetett volna, Anneliese szinte a bőrén érezte a belőle áradó jéghideget.
– Ne légy az utamban!
– Nem vagyok. Most is szabad a pálya – intett az idegen háta mögé. Úgy tűnt nem ez a legjobb időpont a viccelődésre, mert a lány összeszűkült szemekkel nézett rá.
– Csak, hogy lásd, nem vagyok olyan goromba: figyelmeztetlek. Nevra kiszúrta az új játékszerét. Ami pedig te lennél. Ő pedig hamar ráun egy-egy darabra.
– Mi?
– Csak azért szólok, mert ártatlannak látszol, egy kis naivnak, aki elhisz minden szép szót. Tartsd magad távol tőle, ha nem akarod, hogy szilánkokra zúzza a csöppnyi szívedet.
– Én, nem…
– Ó, dehogynem! Láttalak ám titeket, és kivetette rád a hálóját, nem soká pedig kapása lesz. Nem tudod titkolni, úgy ragyog a szemedben a remény lángja, mintha a napba néznék. De hidd el, nem tart sokáig. Nevra tapasztalt játékos, mindig tudja, mit kell mondani, és mikor, a legfőképpen pedig, hogy kinek.Szállj ki, amíg még tudsz.
Anneliese egyedül maradt a hirtelen hűvössé vált folyosón. A lány szavai még mindig a fülében csengtek.
Ő pedig hamar ráun egy-egy darabra
Mindig tudja, mit kell mondani, és mikor
Szállj ki, amíg még tudsz
A szavakból szinte sütött a fájdalom. Biztos volt benne, hogy ezt tapasztalatból mondta, és talán igaza is volt. De miben is? Tényleg… úgy érzett Nevra iránt? Valóságos volt? Vagy csak ennyire jól esett volna az udvarlása? Nem. Pontosan tudja milyen szerelmesnek lenni. De egyáltalán nevezheti ezt annak? Még alig ismerte a fiút, ő maga pedig sosem hitt a „szerelem első látás” dologban. Mégis úgy érezte, hogy valami hasonló történik vele, és nem tud szabadulni a csapdából. Még abban sem volt biztos, hogy akar e. És Nevra? Ő vajon…? Nem. Ő nem az a fajta. Igaza lehetett annak a lánynak: ő csak egy újabb játék a fiú gyűjteményébe. Talán még most különleges, de később elveszti a fényét. Ő pedig nem volt benne biztos, hogy akarja e. Egyáltalán nem is volt biztos semmiben. Idő kell. Meg egy forró zuhany.

Fél óra múlva a lány már frissen, és üdén üldögélt a könyvtárban, Ykhar társaságában. Előttük az asztalon papírhalom feküdt, a toll finoman sercegett a nyúlfülű lány kezében. Kérdések hosszú sorát zúdította rá Anneliese-re a küldetéssel kapcsolatban. Örült neki, hogy az első beszámolóját segít megírnia, és nem kell egyedül görnyednie az asztal fölött.
A lány elmesélt részletesen mindent. Olyan volt, mintha hetekkel ezelőtt történt volna, nem pedig tegnap. Annyira valószerűtlen volt az egész, hogy Anneliese gondolatai másra terelődtek, míg Ykhar összepakolt. Még azt se vette észre, hogy őt szólítják.
– Anneliese?
– Mi? – pislogva nézett a mellette ácsorgó lányra. A kezében egy papírlap volt, amire egy alakot rajzoltak. Az ő rajza volt.
– Azt kérdeztem, hogy minden rendben van e. Hirtelen elcsendesültél.
– Igen, igen persze. Azt honnan szerezted?
– Itt találtam.
– Én rajzoltam.
– Tényleg? – Ykhar kikerekedett szemekkel nézett rá, majd a rajzot kezdte tanulmányozni. – Ismerősnek tűnik.
– Mert ez az Orákulum.
– Nem, nem. Úgy értem, mintha láttam volna már valahol…– Ykhar még mindig a papírra meredve indult a könyvespolcok felé, lassan elveszett mögöttük. A lány hallotta a csendes lépteket, amik néha meg-megálltak. Egy pillanatra még visszarángatta Ykhart a csöndes elmélkedésből, hogy megkérdezze mehet e, majd kilépett a könyvtárból, és a szobájába indult.

Kikelt a ciralakja. A tojáshéján hajszálvékony repedések futottak, míg egy csinos, szőrös mancs szét nem zúzta. A lény akkora volt, mint egy felnőtt macska, ahogy kiugrott a tojásból, kecsesen landolva a földön. A sárga szemek rá szegeződtek, a két farok lazán összekulcsolódott, ahogy a ciralak minden eleganciával leült vele szemben. Édes, vékony hangja a lányt mosolygásra kényszerítette.
– Hát, szia! – óvatosan közelítette felé a kezét, hagyta, hogy a macska megszagolja, majd megvakargatta az állát. Az elégedetten dorombolt, szőrét már rögtön a lány nadrágján is hagyta. – Éjfélnek foglak hívni. Mit szólsz hozzá?
Éjfél megint rászegezte csillogó tekintetét, majd panaszosan nyávogott. Anneliese biztos volt benne, hogy éhes, így felnyalábolta a ciralakot, és elhagyta a szobáját. Nem tudta, hogy hogyan fog szerezni neki élelmet, de Ykhar biztos mond majd valamit. Vagy Keró. De vajon hol lehetnek?
Éjfél nyugodtan gubbasztott a karjában, ahogy végig flangált vele a főhadiszálláson. Egyiküket sem találta meg. Mintha az egész épület kihalt lett volna, csak Valkyonnal futott össze a kovácsműhelyben, néhány perc bosszantó sétafikálás után.
– Szia, Anneliese. Mit keresel itt? – a helységben meleg volt, a levegőt a szén illata töltötte be. Valkyon ellépett a kovácstűzhelytől, egyenesen az asztalhoz, ahová lerakta a kezében tartott kardot.
– Ki kelt a ciralakom, de nem tudom, hogyan vegyek neki élelmet.
– Maanáért tudsz venni.
– Igen, tudom, csak még nincs nekem. Megakartam keresni Kerót, és Ykhart, de nem találom őket sehol.
– Értem – Valkyon Éjfél felé nyúlt, aki örömittasan dorombolt – Majd én segítek.
– Tényleg? – kérdezte hálásan a lány. Megkönnyebbült a fiú válaszára, ugyanis a húsába belemaró ciralak karmok türelmetlenséget sugaltak.
– Persze – Anneliese lelkesen lépdelt Valkyon oldalán, ahogy a piac felé vették útjukat. A nap még mindig erősen sütött, meleg csápjaival nyalogatta a lány csupasz bőrét. Éjfél bundája is kellemesen felmelegedett, úgy tűnt élvezi a kedvező időjárást.
– Úgy hallottam jól mennek az edzések Nevrával.
– Igen – a fiú gondolatára elcsendesült. Még mindig nem tudta mire vélni az ismeretlen lány kijelentését. – Ismersz egy vállig érő, aranyszőke hajú lányt, jegeskék szemekkel?
– Találkoztál Celeste-tel? – húzta fel a szemöldökét. Arcán megértő kifejezés ült.
– Összefutottam vele, igen. Ő elég… rideg.
– Mindenkinek meg van rá az oka, hogy hogyan viselkedik. Ne ítéld el ezért!
– Nem akartam. Csak… meglepődtem. Ő micsoda?
– Egy banshee.
– Mi? – kérdezte a lány döbbenten. – Úgy érted a sikító fajta?
– Ismersz másikat? – kérdezte mosolyogva Valkyon. A piacra összezsúfolódott tömegben elhallgattak. A lány igyekezett nem szemelől téveszteni a fiút, habár ez magas termete miatt lehetetlen volt. Valkyon utat tört egy bódéhoz, amire különféle élelmet helyeztek el. Egyik sem volt ismerős a számára. Talán némileg hasonlítottak a földi élelmiszerekhez – az egy jégkrém volt?–, de elég különösen néztek ki.
A lány nagyot pislogott. Egy kétlábon járó macska volt a bódé tulajdonosa. Világosbarna bundája sötétbe úszott át a végtagjainál, és a fejénél. Aranyos zöld mellényt viselt, jobb mancsán arany karperec csilingelt, ahogy a kért élelmet átnyújtotta a fiúnak.
– Purreru, ő itt Anneliese.
– Ó, hallottam róla! Örvendek, Annelise!
– Szia!
– Purreru a familiárisok szakértője. Ha bármi kérdés felmerül benned velük kapcsolatban, hozzá fordulhatsz.
– Ó, azért túlzás az, hogy szakértő – a bajusza zavartan megrezdült.
– Köszönöm szépen!
– Szívesen! Ha megbocsátotok, van még néhány vevőm. – a lány integetve búcsúzott tőle, aztán a fiú felé fordult, óvatosan megemelve a kis zsák élelmet, amit Éjfél lelkesen szagolgatott.
– Köszönöm! Ígérem, amint tudom, visszafizetem! – Valkyon tagadólag megrázta a fejét, még az ár felét sem fogadta el, amit a lány felajánlott. Csak annyit mondott, hogy nem kell, aztán magára hagyta a kertben.
– Jól van! Mindjárt kaphatsz! – kiáltott fel a lány. Éjfél leugrott a karjából, két vöröslő karmolást hagyva maga után a bőrén. Anneliese mérgesen nézett rá, amit az állat lusta pislantással fogadott. A barátnője cicája is tudott így nézni. Nos, legalább abban biztos lehetett, hogy mindegy hány feje van egy macskának, az ugyan úgy macska marad.
Anneliese a ciralakkal az oldalán ballagott egy padhoz. Nem tudta megállni, hogy ne szemrevételezze az élelmet, mielőtt odaadja a familiárisának. Végül megrántva a vállát adott neki egy szemet. Többet nem kért, amin meglepődött. Náluk, a Földön napi négyszer kunyerált egy macska kajáért. Éjfél ehelyett csak nyújtózkodott egyet, és összegömbölyödött a padon.
– Oooké.
– Ő a tied? – a lány összerezdült a néma csendből kivált hangtól. Egy kisfiú állt mellette, sárga szemei a ciralakra szegeződtek. Az a gyermek, akit megmentett.
– Igen. Éjfélnek hívják.
– Éjfél? Ez nagyon szép név! Nekem egy crysalimom van.
– Az meg milyen?
– Hát… nem tudom most megmutatni, mert elmászkált valamerre. De ha előkerül, megmutatom!
– Rendben… Merynek hívnak, igaz?
– Igen. Te meg Anneliese vagy – a lány bólintott. – Te voltál az, aki megmentettél.
Újabb bólintás.
– Jól vagy?
– Igen. Anyukám nagyon megijedt. Tudod, fél, hogy elveszít engem is.
– Úgy érted… az apukád… – Anneliese nem tudta, hogyan fogalmazza meg a kérdést. Talán nem is kellett volna megtennie. A kisfiú arcán szomorúság, és zavarodottság váltakozott.
– Nem nagyon emlékszem rá. Csak arra a köpenyes alakra.
A lány megdermedt.
– Úgy érted… egy Zilált? Olyan, mint, ami megtámadott téged? – Mery megrázta a fejét. Ujjai beletúrtak Éjfél puha szőrébe.
– Nem. Aki megölte apukámat, beszélt is.