-->

2017. április 25., kedd

4. fejezet

4. fejezet

Az első nap fényében

A hold sarlója tompán világította meg a kertet, a sötét égboltot csillagokkal hintették tele. Ahogy a lány a fűben feküdt, és bámulta azt a milliónyi világító pöttyöt, elhitte, hogy otthon van. Hogy a kertjükben fekszik. Hogy a kistestvérei mellette vannak. Azonban, ahogy kinyúlt oldalra, csak a fű csiklandozta a tenyerét. Egyedül volt.
Továbbra se tudott másra gondolni, mint az előbb történtekre. Miiko azt mondta, hogy a teszt nem hazudik: igenis tündérvér folyik az ereiben. Ennek fejében itt kell maradnia. Anneliese nem tiltakozott nagy erővel, de nem is mondott le arról, hogy haza menjen. Habár már nem is tudta hova tartozik. Emberként nevelkedett, de tündér származása ide húzta. Csakhogy ez a hely nem az ő otthona volt. Megtudná szeretni, viszont a családja nem itt van. Egyáltalán nevezheti őket a családjának? Immár teljesen összezavarodott. Azt tudta, hogy Jack és Melody csak a féltestvérei – apai ágon. Az édesapja meg nem lehet tündér. Nem igazán tudta elképzelni annak. Netalántán az édesanyja? Viszont ő évekkel ezelőtt meghalt, ha akarná, se tudná megkérdezni. Vagy talán van egy tündér őse? Esetleg örökbe fogadták? Hogy mennyire furdalta most már a kíváncsiság!
– Itt lenni – a lány összerezzent az öblös hangra. Nem vette észre, hogy a varacskosdisznó fejű, robosztus testfelépítésű ogre megjelent mellette. Ha jól emlékezett, Jamonnak hívják.
– Bocsánat! Kerestél?
– Miiko mondani: szoba.
– Szoba? Úgy érted szobát kapok? – Jamon bólintott, majd neki lódult. A lány sietősen leporolta magát, és igyekezett utol érni. Hát, legalább szobát kap. Remélte, hogy nem kell megosztania senkivel. Egyedül szeretett aludni, csendben. Így is rosszalvó volt, és gyakran felébredett az éjszaka közepén. Néha órákig gubbasztott a paplan alatt, és számolta a szobája plafonján felfestett csillagokat. A lány gondolta, hogy itt nem lesznek holmi világító csillagok a szobájában, de arra nem számított, hogy matraca sem. Sőt. A szoba teljesen lepusztult volt. A halvány rózsaszín falakat a penész ette, a padló elszálkásodott, és maga a berendezés is elég foghíjas volt.
Anneliese kétségbeesetten fordult Jamonhoz.
– Jamon, ugye ez csak vicc? Ez a szoba… lepusztult. Kizárt, hogy itt aludni tudnék!
– Mikor te fáradt, jó lesz.
– Kérlek!
– Ha nem tetszik, kérdezni Miiko – a lány felsóhajtott. Nem igazán hitt abban, hogy Miiko foglalkozni fog a panaszával, ami be is igazolódott. Anneliese elpirulva, ökölbe szorított kézzel tűrte, hogy a rókalány ingerülten kioktassa, és visszaküldje a szobájába, míg a többiek közbe nem léptek. Miiko felhúzott szemöldökkel hallgatta őket, majd felemelte a kezét.
– Beleegyeztem abba, hogy itt maradj, de a gondodat nem fogom viselni. Azonban, ha annyira akarjátok, legyen: javaslom, hogy az egyik gárda vezetőt kérd meg, hogy tegye rendbe a szobát.
– Mi? – pislogott a lány. A fiúk nem tűntek túl boldognak, de nem szóltak, ámbár úgy tűnt, Ezarel boldogan kifejtené a véleményét.
– Megengedem, hogy kiválaszd az egyiket, hogy tegye rendbe a szobád. Ezarel, Valkyon, vagy Nevra? – Anneliese a legkevésbé sem gondolt erre a megoldásra. Vajon kit kérjen meg? Egy pillanatig hezitálva vette őket szemügyre, majd szólásra nyitotta a száját.
– Hát… Nevra? – a fiú felsóhajtott.
– Köszi, a melót…
– Megbízom az ízlésedben – vonta meg a vállát a lány.
– Jól van. Akkor ezt megbeszéltük. Nevra holnap neki lát a szobádnak. Van még kérdés?
– Ööö… hol fogok most aludni? – inkább kint alszik a szabad ég alatt, minthogy eltöltsön egy éjszakát is abban a szobában. Miiko nagyot sóhajtott.
– A mai napon majd alszol valakinél. Ki fogadja be?
– Én nem – szólt Ezarel – nem akarom egész éjjel a horkolását hallgatni.
– Nem is horkolok! – tiltakozott a lány. Legalábbis még sosem említették neki…
– Én szívesen befogadom. Elvárok némi ellenszolgáltatást a szobáért cserébe – vigyorgott pimaszul Nevra, mire a lány elpirult.
– Ó, nálam aludhat – felelte mosolyogva a pikkelyes lány.
– Remek. Akkor ez el is dőlt. Alajéánál alszol. Van még valami? – Anneliese nem akarta szóba hozni a ruhát, így megrázta a fejét. Miiko elégedetten konstatálta, majd jó éjszakát kívánva kisietett a teremből. A lány csendesen követte Alajéát a szobájába.
A helyiség kék árnyalatokban fürdött, úgy érezte magát, mintha vízben lenne. Az ágy kagyló formájú volt, a puha szőnyeg tengericsillagot ábrázolt. Alajéa csacsogva lépett oda a kék bársony függönyhöz, kizárva a leskelődő holdat.
– Hihetetlen, hogy Nevra csinálja majd a szobádat! Bárcsak nekem is lenne ilyen szerencsém!
– Miért? Nagyon szép a szobád!
– Lehet – görbült le a szája, végig vizslatva a szobáját. – De nagyon kíváncsi vagyok a tiedre! Nevrának nagyon jó az ízlése. Vagyis gondolom. Még sosem láttam a szobáját, de biztosan nagyon jól nézhet ki! – Alajéa lelkesedése kicsit kimerítette a lányt, így finoman megérdeklődte, hogy merre találja a fürdőszobát. Az vidáman mutatta meg neki, még néhány ruhadarabot is felajánlott neki éjszakára, de Anneliese udvariasan visszautasította. Alajéa ruhái túlságosan is… merészek voltak az ő ízléséhez képest, és amúgy se szerette mutogatni a sebhelyét. Szívesebben maradt a saját – még ha kicsit koszos is – öltözékében. Végül húsz perc múlva a lánytól kapott takaróban, párnával a feje alatt feküdt a puha szőnyegen. Nem volt túlzottan kényelmes, de inkább ez, mint az a szoba.
Némán hallgatta Alajéa halk szuszogását. Álmos volt, de nem tudott elaludni. Egyfolytában járt az agya. Fogalma sem volt, mennyit virrasztott, míg végre eltudott aludni. És mintha akkor is hallott volna valami halk suttogást. Vagy csak a kimerültség volt az oka? Nem tudott megbizonyosodni róla, mert az álom elnehezítette a szempilláit, és magával sodorta.

Anneliese hangos csattanásra ébredt. Álmos szemekkel könyökölt fel. Alajéa épp visszapakolt néhány könyvet az asztalra, sajnálkozó tekintett vetve a lányra.
– Bocsi! Véletlenül levertem őket. Olyan ügyetlen vagyok!
– Nem, semmi baj. Velem is előfordul – elgémberedett végtagokkal kászálódott fel.
– Megyünk reggelizni?
– Hát, én még elszaladok a fürdőbe, de te menj nyugodtan!
– Ó, de biztos? – a lány mosolyogva bólintott, majd a tornacipőjét a kezébe véve, kilépett az ajtón, végig menve a folyosón, míg el nem érte a fürdőszobát. Bárcsak eszébe jutott volna egy fésűt kérni Alajéától! Így a kezével igyekezett a csomókat kifésülni a hajából, nem nagy sikerrel. Végezetül kontyba csavarta a haját, és egy gyors mosakodás után kész is volt. Már amennyire lehetett tiszta ruha, hajkefe, és fogkrém nélkül… remélte, hogy nincs kellemetlen szájszaga, de nem tudott mit tenni ez ellen. Majd reggeli után kunyerál valakitől fogkrémet.
Anneliese még egy pillantást vetett a tükörképére, majd a kilincs után nyúlt. Esetleg, ha iparkodik, még utol éri Alajéát. Megpróbálta elmagyarázni merre találja az étkezőt, de jobban örült volna, ha valaki ismerőssel megy. Sejtelme sem volt, miként működik itt az étkezés – habár Alajéa mondott valamit a fejadagokról –, de azt tudta, hogy nem szeretne az első napon magányosan üldögélni. Vajon itt is vannak klikkek?
– Hé! Vigyázz már merre mész! – a lány összeütközött valakivel, és az egyensúlyát elvesztve, fenékre esett. Kezdett elege lenni ebből.
– Figyelj oda te! – háborgott a lány. A tizenéves fiú mérgesen nézett le rá. Fekete, szénakazal hajába vörös tincsek vegyültek, narancsszínű szeme illet a lila ruháját diszitő aranyos motívumhoz. Farkas fülei, és farka volt, ami akárcsak Miikóé, mintha dühösen rángatózott volna.  
– Még mit nem. Tudod, te ki vagyok?
– Egy felfuvalkodott piperkőc? – a fiú elvörösödött, de még mielőtt visszavághatott volna, Nevra jelent meg.
– Nicsak, ki van itt! – Nevra felhúzott szemöldökkel nézett a vérfarkas fiúra, aki idegesnek tűnt.
– Ne-Ne-Nevra…
– Ismeritek egymást?
– Persze. Króm Eel gárdájának a legfiatalabb tagja, aki el van késve a beszámolójával. Megint.
– Szállj le rólam, jó? Egy kicsit több időt vett igénybe, mint gondoltuk!
– Ismerd be, hogy szereted elvesztegetni az idődet!
– Mert, aki a lányok szoknyája után fut a küldetése teljesítése helyett, az nem vesztegeti az idejét!
– Dehogy – válaszolta Nevra. A lány még mindig a földön ült, kíváncsian követve a beszélgetést, míg Króm durcásan el nem viharzott.
– Na, gyere! Felszedlek – vigyorgott a fiú, felsegítve Anneliese-t a földről.
– Elég viharos a kapcsolatotok.
– Szeretem piszkálni a kis taknyost.
– Igen, azt észrevettem – a fiú erre csak somolygott.
– Reggeliztél már?
– Nem. Épp oda készültem.
– Remek – a lány csendesen baktatott végig a folyosón a fiú oldalán. Egy ideig nem szólt egyikük sem, bár Anneliese a szeme sarkából látta, hogy Nevra őt figyeli. Ettől zavarba jött, érezte, hogy az arca felforrósodik. Igyekezett kibontania a haját, hogy az arcába hulljon, és eltakarja az árulkodó pírt. Ettől függetlenül nem tudta megállni: meg kellett kérdeznie, hogy mit bámul.
– Téged.
– Igen, azt észre vettem. De miért?
– Mert szép vagy – erre még jobban elpirult.
– Hát… köszönöm. Te se vagy épp ronda.
– Sőt, egészen bámulatos vagyok.
– Ezt nem mondtam – tiltakozott a lány.
– De tudom, hogy gondoltad. Valld be: egész éjszaka rám gondoltál.
– Tény, hogy nem tudtam aludni este, de akkor se rád gondoltam.
– Majd fogsz – mosolygott szemtelenül a fiú. Anneliese erre csak sóhajtott, hagyva, hogy Nevra beterelje egy ajtón, át az éléskamrán az étkezdébe. Mint az épület többi helyisége, ez is kupolaszerű volt, meleg színekkel összehangolva. Az ablakon benyújtózkodó napfény csíkokat vetett a körlakú asztalokra, még otthonosabbá téve a helyet. Csak páran lézengtek, ami meglepte a lányt.
– Ülj le valahova. Én hozok harapnivalót – ezzel el is tűnt. Anneliese tanácstalanul fordult körbe, majd a legközelebbi asztalhoz lépett. A finoman megmunkált fa szék nem volt túl kényelmes, örült, hogy nem kell sok időt itt töltenie. A fiú is nem sokára visszatért, két tálcát egyensúlyozva. A lány gyanította, hogy nem lesz mindig ilyen jó dolga.
– Jó étvágyat – Anneliese viszont kívánt, majd neki látott. Nem volt túl nagy adag, de nem panaszkodott. Jó ízűen ette meg a kis szelet mézes vajas kenyerét, és itta meg a pohár tejét. Közben Nevrát hallgatta, akit megkért, hogy meséljen a fejadagokról, s tájékoztassa a fontosabb információkról. Úgy gondolta, ha már itt kényszerült töltenie az idejét, nem árt tudni ilyesmit.

– Szóval tulajdonképpen Eel gárdája Eldarya lakóit segítik? – Anneliese a könyvtárban ült az egyik sarokban elhelyezett babzsákon, figyelmesen hallgatva Kerót. A férfi nem sokkal a reggeli után találta meg őket, és kérte, hogy tartson vele. Azóta kitöltötték a gárda tesztet – ami szerint az Árnyék gárdában a helye –, és megkapta a familiárisát. Az a színes tojás volt, amit Mery anyukájától kapott. Keró úgy vélte, hogy megfelelő lesz a számára, főleg, hogy ajándékba kapta, így a ciralakja épp az inkubátorban kelt, mellette a földön. Otthon nem tarthattak cicát, mert az apukája allergiás rájuk, ezért a lány izgatottan várta, hogy kikeljen. A férfi elmondása szerint ez a familiáris egy két fejű, sötét szőrű macska, a tojással megegyező világos csíkokkal, és azzal azonos köd pászmákkal a fején, s a kellő idő elteltével majd felnő, és kicsit átalakul. A lány már ki is gondolta hogyan fogja hívni: Éjfél.
Még néhány órát töltöttek a könyvtárban. Keró türelmes volt, és kedves, ami megnyugtatta Anneliese-t, így nyíltabban beszélt vele. Úgy tűnt a férfit igazán érdekli a mondanivalója, figyelmesen hallgatta végig, bármiről is volt szó.
– Ki tudjátok deríteni, hogy a tündék melyik fajába tartozom?
– Hát, ez elég nehéz, tekintve a különleges ismertetőjegy hiányát. De Ykhar már végzi a kutatómunkát. Talán talál valamit – Annaliese bólintott, s mielőtt a férfi a dolgára indult volna, megkérte, hogy adjon neki valami könyvet a tündékkel kapcsolatban. Ez fölött ült most a lány, az ablakon beeső napfényben fürödve. Egészen addig fel sem kelt, míg el nem érkezett az ebédidő, s később is visszatért olvasni. Egyedül akkor hagyta abba, mikor a betűk táncot kezdtek járni a szeme előtt. Kinyújtóztatta a végtagjait, és elvett az asztalról egy papírt meg egy tollat. Rajzolnia kellett. De hogy mit, azt nem tudta, csak hagyta, hogy a keze irányítása az íróeszközt. A kristályszellemének kecses női alakja körvonalazódott ki a papíron. A lány elmaszatolt az ujjával egy vonalat, majd jobban szemügyre vette. Egész jól sikerült. Talán még kellene…
Anneliese megdermedt. Az ölében a papírral fordult körbe. Nem volt rajta kívül senki a könyvtárban, csak halk morajlást hallott… és az azon felülemelkedő suttogást. Ezek szerint nem álmodta az este. Tényleg hallotta. De honnan jöhet? A lány letette a rajzát. A könyvespolcok magasak voltak, és roskadásig voltak tele pakolva különböző olvasmányokkal. Hiába járta körbe kétszer is a termet, átnézve minden apró szegletet, nem talált senkit. Az is elképzelhető, hogy nem innen jön.
A lány végig ment a csarnokon, figyelmesen hegyezve a fülét. Olyan volt, mintha mindenhol hallotta volna, de mégsem. Végezetül a Kristályteremben kötött ki. A helyiség üres volt, csak a kristály halvány kék fénye pulzált. És a suttogás is felőle jött, egyre erősödve, ahogy közelebb ért. A bőre vibrált, melegség kúszott fel a tenyerén: két centire volt az ujjaitól a kristály.
– Mit csinálsz itt?? – Miiko parancsoló hangjától összerezzent, és hátrébb araszolt. A rókalány összevont szemöldökkel nézett rá.
– Én csak… – nem tudta, hogy elmondhatja e, hogy suttogásokat hallott. Megbízhat vajon Miikóban? – Téged kerestelek.
– Igen? És akkor miért látszott úgy, hogy megakarod érinteni a kristályt? – a lány megvonta a vállát.
– Nem is tudom. Olyan… impozáns.
– Tudom. Sokan épp ezért akarják megszerezni – Miiko hátra pillantott a válla fölött. A többiek sorjáztak be az ajtón, Nevra kivételével. – Remek. Mindenki itt van, aki kell. Anneliese, Ykhar ad neked tiszta ruhát, amit feltudsz venni. Öltözz át az edző ruhádba, és menj Valkyonnal. Amint Nevra végez a szobáddal, átvesz.
– Edző ruha? – a lány értetlenül pislogott. Edzenie is kell?
– Igen. Habár az Árnyék gárda tagjai nem a harcra specializálódtak, fontos, hogy jó formában legyenek, és megtudják védeni magukat. A te eseted elég egyedi. Nem tudjuk hogyan, de sikerült megölnöd azt a Ziláltat, így ha végeztél az alapokkal, Valkyon megtanít fegyverforgatni.
– Fegyverforgatás?
– Csak a szavaimat tudod szajkózni? – szólt bosszúsan Miiko.
– Bocsánat… én csak… oké – Anneliese beletörődetten követte Ykhart, aki végig vezette a folyosón, be az egyik szobába. Ez sokkal barátságosabb, és melegebb volt, mint Alajéáé. Tavaszias hangulata mosolyra késztette a lányt.
– Itt vannak a ruhák. Két váltó, meg az edző. Később természetesen majd tudsz venni másikat.
– Köszönöm!
– Itt akár át is öltözhetsz. Kimegyek a folyosóra, és akkor átveheted – Ykhar arca kipirult, ahogy levegő nélkül darálta a szavakat, egy idő után teljesen eltérve a tárgytól. A lány igyekezett figyelni, de egy idő után elvesztette a fonalat.
– Hé, oké! Nem sokat értettem abból, amit mondtál, ne haragudj!
– Ó! Bocsánat! Hajlamos vagyok gyorsan beszélni, és elcsapongani. Nyugodtan szólj rám! Akkor most kimegyek – a lány magára maradt a szobában. Tulajdonképpen nem zavarta volna, ha Ykhar nem megy ki. Már megszokta, hogy bámulják a hege miatt, még ha úgy érezte, hogy nem is szívesen mutogatja. Zavarba ejtő volt, de szinte már az élete részévé vált, amikor átöltözött a testnevelés órákra.
Átcserélte a ruháját egy rövidnadrágra, és egy pántos topra – szerencsére elég jól takart –, egyedül csak a tornacipőjét nem. Kizárt, hogy abban a szandálszerűségben vagy a csizmában eddzen. Még azt se tudta, hogyan fogja bírni. Sosem végzett kimerítő fizikai munkát, tesi órákon sem engedték, hogy túl terhelje magát, következésképpen nem volt valami jó formában. Pedig minden jóra fordult, és másra sem vágyott, mint hogy keményen eddzen, és érezze azt a sajgó izomlázat, mint mindenki mást. De féltették. Mindig féltették.
A nap magasan járt az égen, mikor kiért Valkyonhoz. A fiú nyugodtan, kisterpeszben álldogált az egyik pad előtt.
– Itt vagyok – a fiú csak bólintott – Mivel kezdjük?
– Bemelegítéssel.
– Bemelegítéssel?
– Igen. Fontos része az edzésnek. Fel kell készíteni a testünket, mind lelkileg, mind fizikailag. Az ízületek sérüléseinek a lehetőségét is csökkenti.
– Rendben – így hát a lány ezt tette. Percekig végezte a körzést, és guggolásokat, míg Valkyon nem szólt, hogy elég. Utána tíz kör futásra ítélte.
– Tíz kör? – Anneliese nagyot nyelt. Sosem futott még tíz kört, de az osztálytársaitól mindig azt hallotta, hogy kínszenvedés, és lehetetlen végig futni. Hacsak az ember nem olimpiai világbajnok. Talán felkéne hoznia a dolgot a fiúnak, azonban nem akarta, hogy gyengének tartsa, aki megijed a kihívásoktól. Mert nem ijedt meg. Szerette a kihívásokat. És itt legalább egyenlőfélnek kezelik. Tehát a lány egy nagy sóhaj kíséretében búcsúzott a fiútól, majd neki lódult lefutni a tíz kört.

Anneliese trikója megnyirkosodott a verejtéktől. Copfba font haja a hátát verdeste, a lábaiba fájdalom nyílalt minden egyes lépésnél. A szíve heves ütembe verte a mellkasát, úgy érezte, hogy bármelyik pillanatban kiugorhat. De nem ijedt meg. Tudta, hogy ez normális, csak a teste fáradt el a megerőltetéstől. Pedig még volt öt köre. Öt hosszú, kínnal eltöltendő köre. Már kezdte kicsit hiányolni a szinte végig ült testnevelés órákat.
A hatodik körét fejeztbe be, mikor úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Eldőlt a füvön, még a fájdalmasan bevert könyöke sem tudta érdekelni. Csak szimplán örült annak, hogy feküdhet.
– Még van négy kör – Valkyon eltakarta előle a napot, amiért a lány hálás volt. Folyt róla a verejték, és biztos volt benne, hogy a haja csapzott.
– Sajnálom. Ennyit bírtam – lihegte. Ha a fiú azt akarja, hogy befejezze a maradék futást, akkor vonszolnia kell a lányt.
– Azt látom – a fiú mosolyogva pillantott le rá – Megtetted a tőled telhetőt. Ez is elég sok volt első alkalomhoz képest. Ha szorgalmasan edzel, sikerülni fog.
– Köszönöm – Anneliese hagyta, had menjen a fiú. Ő még nem tudott megmozdulni. Csak lehunyta a szemét, és élvezte, hogy az izmai elernyednek. Még a szomjúsággal sem törődött, holott fájdalmasan száraz volt szája. Percekig feküdt a fűben, talán még el is bóbiskolt, csak a halk léptekre figyelt fel. Valaki megbökte az oldalát.
– Nahát! Ennek annyi.
– Ezarel! – szólt Ykhar ideges hangja – Nincs semmi baja! Ugye?!
– De, de. Higgy nekem! Kevésbé bírta, mint gondoltam.
– Még élek! – szólt csakúgy mellékesen a lány.  
– Egyszer mindennek eljön az ideje.
– Ezarel! – Ykhar letérdelt Anneliese mellé. Poharat tartó keze remegett, úgy tűnt mindjárt idegrohamot kap. – Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy… itt egy kis víz! Igyál!
A lány hálásan fogadta el az italt
– Köszi! Mit kerestek itt?
– Téged! Összefutottam Valkyonnal. Épp vizet akart hozni neked, de mondtam, hogy majd én elhozom, mert szólni akartam, hogy kész a szobád.
– Én meg csak kíváncsi voltam, hogy kipurcantál e – rántotta meg közönyösen a vállát Ezarel. A lány fel se vette a csipkelődést. Már kezdett hozzá szokni.
Anneliese remegő végtagokkal állt fel, visszamenve a főhadiszállás épületébe Ezarel, és Ykhar oldalán. A nyúlfülű lány egészen a mosdókig kísérte, majd a kezébe nyomta a ruháit, és tisztálkodószereket. Anneliese boldogan mosta le magáról a piszkot, élvezve, ahogy a hideg víz lehűti felhevült testét. Körülbelül negyed órát töltött zuhanyozással, s további tizenöt percbe telt, míg felöltözött, és úgy ahogy megszárította a haját.
– Nem sietted el!
– Bocsi! – Ykhar megint frusztráltnak tűnt. De hát nem tehetett róla! Még szívesen állt volna a zuhany alatt egy fél órát, de a fejadagokat tekintve, még az is lehet, hogy a vízre vonatkozóan is voltak korlátozások.

– Semmi baj. A többiek már várnak, gyere! – a lány a ruháival a kezében követte Ykhart a szobájáig, aki megállt, és szembe fordult vele a hatás kedvéért. Aztán lenyomta a kilincset. 

2017. április 17., hétfő

3. fejezet

3. fejezet

Amikor felkel a láng


A lány látta a falakat a távolban, ahogy egyre csak csalogatják. Eltudta képzelni magát, ahogy átmászik rajtuk, és eljut a… hova is? Fogalma sem volt. Van innen egyáltalán kiút? Vagy csak a halál jelent szabadságot? A halál, ami oly sebesen közeledett felé. Vagyis ő futott feléje.
Anneliese meglendítette a karját. A kard jól kiegyensúlyozott volt, és éles, könnyed mozdulattal fúródott a húsba, átvágva az ínakat. A lány megborzongott. A sebből fekete köd pára tört fel, nem volt vér, ami végig folyt volna a pengén. A férfi térdre esett, karjai az oldalára hullottak, ahogy Anneliese remegő kézzel kihúzta a fegyvert, majd a sötét, sűrű köd beburkolta és elenyészet. Csak a lassan leülepedő, kékes-szürkés porszemcsék maradtak utána. Megölte? Tényleg megölte… Elvett egy életet. Még csak néhány perce van ezen a fura helyen, és már… nem! Ez nem ő! Biztosan csak egy rémálom. Azonban, ahogy a gyerek rémülettel kitágult pupillájába nézett, rájött, hogy ez a valóság. A lány kezéből kihullott a kard.

– Mondtam már, hogy nem tudom, hogyan csináltam, és hogy hogyan jöttem ide! – szólt türelmetlenül a lány. Ugyanabban a teremben volt, ahova érkezett. Még mindig elképesztőnek tartotta a föléje tornyosuló hatalmas kristályt, bár a döbbent tekintetek kereszttűzében igyekezett nem bámulni. Helyesebben nem is hagyták, hogy legeltesse rajta a szemét, mert folyamatosan kérdéseket tettek fel neki, amire nem tudott választ adni. Ő maga is csak annyit, tudott, mint ők, de úgy érezte, hogy nem hisznek neki. Legalábbis úgy tűnt, hogy a fura botos lányt nem győzte meg. Anneliese még mindig ámulva vette szemügyre. Nem lehetett nála sokkal idősebb, de úgy tűnt, hogy ő a felettese a többieknek. Dresszszerű ruháján a rózsaszín és a lila dominált, egyenesszálú, halványkék árnyalattal fűszerezett fekete haja a derekát súrolta. Kék szeme viharos volt, szemöldöke a frufruja mögé bújt. Anneliese figyelmét nem kerülték el a rókaszerű fülek, és a bolyhos farkak, amik mintha dühösen rángatóztak volna.
– Én csak haza szeretnék menni!
– Az lehetetlen. A boszorkánykörök csakis egyirányba működnek – szólt ingerülten a rókalány, majd a többiek felé fordult – Vigyétek a börtönbe! Hátha visszajön idővel az emlékezete.
– Börtön? V… várj! – hebegte a lány.
– Miiko… – egy sötétkék hajú – Anneliese bizánci kéknek tippelte volna – férfi szólt közbe, akinek unikornis szarva volt. Hangja nyugodtan csengett, de lány látta merev testtartásáról, hogy feszült. – Nem kellene börtönbe küldeni… elmondott mindent, amit tudott, és… megmentette Meryt.
– Ez igaz – mondta egy szőke hajú férfi. A frufruja fekete volt, ahogy a két oldalt befonott egy-egy vékony tincsének aljai is. Ő is testhez simuló ruhát viselt, ami nem sokat takart a felső testéből. Vállára terített fehér színű kabátja lágyan ringott utána, ahogy előrébb lépett.
– Ami kint történt… – a lány elkapta a tekintetét azokról a hasizmokról, ahogy megérezte, hogy figyelik. Atyagatya! Hát, itt minden hímnemű egyed ilyen lengén öltözködik? Nem mintha panaszkodna… – bámulatos volt.
Bámulatos? Az, hogy megölt egy… még azt se tudta pontosan, hogy mivel végzett. Abban biztos volt, hogy nem ember volt, legalábbis részben. De vajon akkor mi? És miért csak neki sikerült megölni? A többiek mért nem tudtak sebet ejteni rajta? Még mindig a bensőjében érezte azt a döbbenetet, hogy leszúrt valakit, vagy valamit. Szerencse, hogy a másik kettő csuklyás alak eltűnt utána, mert a lány tudta: nem lett volna képes végezni a többivel.
–  Nem hinném, hogy hazudna – tette hozzá a fekete hajú fiú, aki a karba tett kézzel dőlt neki a falnak, acélszürke írisze kontrasztot alkotott szemében csillogó vidámsággal.  Fekete, testhez tapadó ujjatlan felsője kirajzolta kidolgozott izmait, fekete sálja ráborult a jobb vállára, eltakarva félig a vörös mintákkal díszített sötétlila selyem… kimonót?? A lány nem igazán tudta megállapítani, főleg, hogy bal ujja magányosan lifegett a lábánál. Furcsa ruha viselet volt, de szabadon hagyott vállával kimondottan… érdekessé tette.
– Amikor összefutottam vele, akkor tényleg a Kristályterem felől jött.
– Micsoda??! És ezt még csak most mondod?? – háborgott Miiko, miközben a kék láng hevesebben kezdett lobogni.
– Nem kérdezted – rántotta meg a vállát amaz. Anneliese csodálta azt a nyugalmat Miiko szembeni dühvel, aki úgy tűnt felrobban, de a szőke hajú férfi a vállára tette a kezét, mire a lány egy nagy sóhaj kíséretében csillapodni látszott.
– Rendben. Akkor te – kecses ujjával a lányra mutatott, azonban nem tudta befejezni. A kristályból derengő kék fény erőteljesebbé vált, Anneliese érezte, hogy kellemes meleg érinti meg a bőrét, egészen a csontjaiig hatolva. Egy pillanatra le kellett hunynia a szemét. Már megint mi történik? Csak nem ismételten egy másik világba kerül? Vagy talán ez a hazaútja? Reménykedett benne, de mikor kinyitotta a szemét csalódnia kellett. Egy nő állt előttük. A bőre átlátszó volt, a haja két szarvval ékesített, finom tollakból állt, testét egy körülötte úszó hosszú, fehér sálszerűség fedte. Fenséges volt, ennek ellenére riasztó volt az a kifejezéstelen tekintet, és az idegen szavak, amik elhagyták az ajkát, s majd, ahogy megjelent, el is tűnt, némaságot hagyva maga után.
– Micsoda? – a kék hajú fiú szólalt meg. Hangjából sütött az elégedetlenség, és a döbbenet. A srác pillantása lekezelő volt, ahogy a lányra nézett, amitől annak kedve szottyant volna fejbe kólintani. – Hogyan lehet?
– Mi volt ez?
– A nagy kristály szelleme. Amióta megsérült, nem jelent meg – válaszolta Miiko, s csodálkozva meredt a lányra. – Nem lehet véletlen az, hogy most bukkant fel…
– És, hogy megtudta ölni azt a Ziláltat – tette hozzá a fekete hajú.
– Hogy mit?
– De miért?
– Én is ezt kérdem! Valaki elmagyarázná, hogy mi folyik itt? – kérdezte Anneliese, de mintha meg se hallották volna.
– Ne vesztegessük az időnket magyarázkodásra! Csak véletlen szerencse volt az egész, ennyi. Semmi „emberi dolog” – szólt a kék hajú.
– Pont ez az. Lehet, hogy nem csak emberi származása van – a lány összevont szemöldökkel pillantott az eddig csöndben álló, fehér hajú srácra. Fura, páncélszerű ruhát viselt, aminek csak a darabja fedték a testének kisebb részét, kidolgozott hasizmát szabadon hagyva. Vajon mennyi súlyt nyomhatnak azok?
– Hogy érted ezt? – Miiko még mindig fürkészően vizslatta. Kezdte kényelmetlenül érezni magát a lány.
– Mivel magyarázod, hogy alig fél órája sikerült megölnie azt a Ziláltat, és hogy most megjelent előtte a kristály szelleme? Nem szokott ok nélkül eljönni.
– Lehet, hogy igazad van… Ezarel! Csináld meg vele tesztet! – a kék hajú fiú értetlenül pislogott Miikóra.
– Hogy mi? Komolyan azt szeretnéd, hogy rá pazaroljuk az időnket?
– Tedd, amit mondtam, és ne vitatkozz! – csattant fel Miiko, azzal elhagyta a termet. A többiek követték, amitől a lány hirtelen furcsán üresnek érezte a termet. Egyedül csak az Ezarel nevű srác maradt, aki valamit mormogott a bajusza alatt.
– Ha a teszt negatív lesz, hazamehetek végre?
– Igen, de fölösleges ez az egész. Kizárt, hogy tündérvér folyjon az ereidben – a fiú néhány másodpercig még szitkozódott, majd magára hagyta a lányt. Anneliese tehetetlenül fordult körbe. Na, és most mihez kezdjen? Nem értette az egészet. Az előbb még börtönbe akarták zárni, most meg itt hagyták egyedül… akkor ezek szerint kedve szerint járkálhat, nem? Addig körbe nézhetne, ameddig várakozik. Vagy akár annak a goromba manó fülűnek is segíthetne, hogy gyorsabban túl legyenek ezen az egészen, és haza mehessen. Te jó ég! Vajon mi lehet otthon? Jack haza ért? Vajon keresik már őt? Még a babákat sem tudta oda adni a húgának, pedig megígérte… de talán a két világ között máshogy telik az idő. Talán még nem késő.
Anneliese megszaporázta a lépteit, szinte száguldott a lépcsőn. A folyosó meleg színei csillapították nyugtalanságát, lépteit elnyelte a puha szőnyeg. A csarnokba érve lelassított. Most jobban szemügyre véve a termet, egészen lenyűgözőnek találta. Egy kupolás helységben volt, a középen elhelyezett oszlopok egészen a mennyezetig törtek fel. Ha nagyon nyújtózkodott volna, akkor talán eléri a rájuk aggatott vörös bársony függönyöket. A terem két szélén lévő boltív jelezte a kisebb lépcsőket, középen lévő hosszú, széles lépcsővel pedig még további négy ajtót lehetett elérni. Anneliese végig húzta a kezét a finoman megmunkált korláton. Merre kéne indulnia? Ha összefutna valakivel, akkor megkérdezhetné, hogy merre találja Ezarelt, de az egész épület kihaltnak tűnt. Talán benézhetne az összes ajtó mögé… lassú, de biztos megoldás volt.
Két helyiségben nézett körül, mikor összefutott a két lánnyal. Az egyiknek vörös hajzuhatagja volt, és nyúl fülei, ruhája a tavasz finom színeire emlékeztette Anneliese-t, míg a másiknak ezüstös-kékes tincsei voltak, sötét bőre pikkelyekkel hímzett volt, telt keblei majdnem kibuggyantak mélyen dekoltált, aranyozott kék felsőjéből. Néhány pillanatig egymást közt beszéltek, majd kénytelen-kelletlen követte őket Miikóhoz, hiába igyekezett elmagyarázni a helyzetet: mintha ott se lett volna. Így végül negyed óra múlva sikerült megtalálni Ezarelt, aki az asztal fölött görnyedt az Alkímia laborban. Hosszú, kék haja volt, amit összekötve hordott, és hegyes fülei. Fura, fehér ruha volt rajta, barna övén néhány különös színű fiola lógott. Anneliese némán figyelte, míg a srác felé nem fordult.
– Meglepett, hogy nem kotnyeleskedtél bele a munkámba.
– Én se szeretem, ha zavarnak munka közben – rántotta meg a vállát. Habár, ha az embernek van két kistestvére, akkor ezt elég nehéz elkerülni.
– Tessék! Szerezd be ezeket! – nyomott egy papírfecnit a kezébe.
– És mégis honnan?
– Innen-onnan. Találd fel magad, emberlány.
– Nem vagy túl segítőkész. És van nevem is! Anneliese!
– Jól van! Menj, és analizáld a listát – a lány pufogva hagyta ott az ördögien vigyorgó fiút. Volt egy olyan érzése, hogy még meg fog gyűlni a baja Ezarellel.
A felhők vidáman kergetőzve úsztak a kék égbolton, a növények boldogan szívták magukba a napfényt. A lány napellenzőként használva a kezét, vágott át a piacon. Gyanította, hogy itt megtalálhatja azt, ami kell neki. A kérdés csak az volt, hogy hol. Ekképpen körbe járta a vásárt, míg meg nem találta azt, amit kellett.
– 134 maana?
– Ennyi, és nem kevesebb – a lány döbbenten nézett az árusra, aki bosszúsnak tűnt, mert feltartja a sort. Anneliese –t ezt a legkevésbé sem érdekelte. Fogalma sem volt mi az a maana vagy, hogy hol szerezhetne, de az ára is borsos volt. Legalábbis is ő így érezte. Mi kerülhet ennyibe? Hisz csak pár dolog van a listán.
– Kell vagy sem, kislány?
– Én…
– Megveszi – a lány a hang irányába fordult. Egy nő volt az, aranyos kis szarvakkal, és sárga szemekkel. Nagyon hasonlított arra a kisfiúra, akit megmentett.
Az asszony rendezte a számlát, majd finoman megfogva a lány könyökét, kivezette a piacról, a kis házikók felé.
– Köszönöm – intett a lány a holmikra – de igazán nem kellett volna… nem tudom, hogyan köszönjem meg.
– Nekem kellene megköszönnöm.
– Micsodát?
– Hogy megmentetted a fiamat.
– Szóval maga tényleg annak a kisfiúnak az anyukája – Anneliese jobban szemügyre véve látta rajta a fáradság, és a veszteség nyomait. Vajon mit élhetett át?
– Igen. Nem tudom mit csináltam volna, ha elveszítem Meryt… – egy pillanatra könnybe lábadt a szeme, mire a lánynak kedve támadt megvigasztalni, de a nő összeszedte magát. Megtörölte a szemét, intett Anneliese-nek, hogy maradjon itt, majd elsietett. Tanácstalanul meredt az asszony után, aki hamarosan fel is tűnt, egy tojással a kezében. Körülbelül akkora lehetett, mint egy strucctojás, sötét zöld volt, szinte már fekete, türkizzöldes csíkokkal. Óvatosan a lány kezébe helyezte.
– Mi ez?
– Egy ciralak tojás. Egy familiáris – tette hozzá az asszony, miután látta Anneliese értetlen tekintetét. – Ajándék. Majd később megtudod.
– Nem fogadhatom el!
– Kérlek! – a lány beleegyezően bólintott. Nem tudta mi ez a familiáris, és hogy mire jó, de nem akart erőszakoskodni azzal, hogy nem fogadja el. Az asszony túlságosan is lelkes volt hozzá. A jószándékáról eszébe jutott az édesanyja. Illedelmesen búcsúzott el tőle, majd visszasietett a laborba Ezarelhez. Minél hamarabb visszaakart jutni, nem akarta pazarolni az időt. Úgy tűnt Ezarelt ezt nem igazán aggasztja, mert egy fölösleges hozzávaló miatt küldte még el, ami nem is volt ott, ahol mondta, s mint kiderült, nem is volt soha. Ez után a lány a lépcsőn kötött ki, kezében a tojással. Csöndesen figyelte meg az itt zajló életet, ahogy az emberek ide-oda rohannak, olyan szavakat és kifejezéseket használva, amit nem értett. Ahhoz képest, hogy nem rég megtámadták őket, egész békésnek tűnt a hely. Otthonosnak.
– Min gondolkodik a kis emberlány? – Anneliese összerezzent. A fekete hajú fiú állt mögötte, ajkán pajkos mosoly függött. Kecses, hangtalan mozdulattal ereszkedett le mellé a lépcsőre, tekintetét nem véve le a lányról.
– Ne hívj így!
– De hát ember vagy, nem?
– Igen. De van nevem is. Anneliese.
– Én Nevra vagyok. Az Árnyék gárda vezetője. És nem válaszoltál a kérdésemre.
– Miért érdekel, hogy min gondolkodtam?
– Minden érdekel, ami veled kapcsolatos – felelte búgó hangon. Ha elhitte volna, hogy lehetséges, akkor azt mondaná, olyan volt, mintha a fiú dorombolna.
– Semmin se – felelte a lány, szembe fordulva vele. Talán nem volt a legjobb ötlet. Nevra pillantása szinte perzselt, amitől Anneliese-nek kellemetlenül melege lett. – Na, és te?
– Tényleg tudni akarod?
– Nem. Az hiszem, nem – nem bírta. Elpirulva fordult megint előre, maga elé bámulva. Bárhova jó volt nézni a fiún kívül. Milyen bosszantó volt a gyengesége! Sosem történt még ilyen vele, pedig volt már pár srác, aki udvarolt neki.
– Pedig szívesen elmondom, ha szeretnéd – hajolt közelebb a lányhoz – Aztán kitárgyalhatjuk… Csodálatos társaság vagyok. Biztos vagyok benne, hogy jól szórakoznánk.
– Nem vagy egy kicsit beképzelt is?
– Dehogy! Csak egészséges az önképem – Anneliese felhorkantott. Elhúzódott a fiútól, és felállt. Sétálnia kellett.
– Körbe nézek. Te csak maradj, és csevegj az egoddal – mielőtt válaszolhatott volna, a lány már el is sietett. Nem figyelte merre megy, csak hagyta, hadd vezesse a lába.


A nap már a horizont mögé bújt, rózsaszín hegeket festve a kék ég szeletébe. A piacról érkező halk morajlás elringatta a lányt. Egy parkszerű helyen volt, amit valami kertiboltívszerűségek díszitettek. Az egyik padon üldögélt, és élvezte a nap utolsó sugarait. Ha jól tippelte, olyan fél óra telhetett el, amióta ott hagyta Nevrát a lépcsőn. Azóta találkozott az egyszarvú férfival, akinek oda adta a tojást. Ő nem tudott most mit kezdeni vele. Vajon pontosan mennyi ideje van már itt? És mennyi időt kell még várnia? Úgy tűnt nem sokat, mert valaki elé állt, eltakarva a fényt. Anneliese kinyitotta a szemét. Emlegetett szamár. A fiú állt előtte, vidáman mosolyogva.
– Itt az idő – a lány kezéért nyújt, s játszi könnyedséggel felhúzta. Mintha nem is lenne súlya.
Biztos, hogy meg kell csinálni a tesztet? – kérdezte harmadszorra Anneliese, míg meg tették az utat a laborig. Ott ismét megállt, pislogva meredve az ajtóra. Nem tudta mi ütött belé. Talán csak félt, hogy kiderül: valamilyen módon van benne tündérvér. Ezarel azt mondta, hogy ha a teszt negatív lesz, akkor hazamehet. De arra vonatkozóan nem mondott semmit, hogy mi van akkor, ha az ellenkezője derül ki?
– Biztos. Na, gyere – Nevra kinyitotta előtte az ajtót, és a derekánál fogva, finoman előre tolta. A lány nagyot nyelt. Miikón kívül ott volt még a fehér hajú srác is, na meg Ezarel. És Nevra, aki épp becsukta maguk mögött az ajtót.
– Jól van, essünk túl rajta – sóhajtott egy nagyot Anneliese, és Ezarelhez lépett. A fiú lapos pillantással nézett körbe.
– Most bebizonyosodik, hogy ez az egész fölösleges volt.
– Csak csináld, Ezarel – forgatta a szemét Miiko, karba font kézzel álldogálva. A fiú morgolódva, durván nyúlt a lány karjáért, majd rákente az alkarja belső felére a löttyöt. Zöld volt, és krém állagú. A hideg bele szúrta tűhegyes fogait a bőrébe, érezte, hogy kezd zsibbadni, majd hirtelen forróság vette át a helyét. Szinte érezni vélte az égett hús szagát. Vagy csak képzelődik?
– Tessék, megmondtam, hogy nincs… – Ezarel elharapta a szót, ahogy Anneliese karján zöld tűz csapott fel. A lángok nyaldosták a bőrét, haragos táncot jártak egymás közt. A lány torkát apró sikoly hagyta el, de mielőtt bármit is tehetett volna, a tűz csillapodni látszott, majd kihunyt. Mi a fene volt ez?
– Ez nem lehet… – Miiko gúnyosan fordult az elfhez.

– Nos, Ezarel. Mit is mondtál?  

2017. március 31., péntek

Eldarya fanfiction- 2. fejezet


Káosz

A vakító fehér fényzuhatag lassan eloszlott, a kellemes meleg hiánya nélkül pedig a lányt kirázta a hideg. Tenyerébe nyilalló fájdalmat enyhítette a hűvös kőpadló, s Anneliese megdöbbenve kapott levegő után, ahogy kinyitotta a szemét. Egy hatalmas, üvegablakokkal borított teremben volt. A helyiségben nyugalmat árasztó, halvány színek uralkodtak, a középen elhelyezett kristály kékes fénybe vont mindent. Békés, és erőt sugárzó volt, a lány megbűvölve bámulta. Óvatosan végigsétált a kristályhoz vezető pallón, körbe az emelvény mentén, fel a lépcsőn. A vér az ereiben pulzált. Mindent elfelejtett: a babákat, Jacket, az erdőt. Csak egy gondolat járt a fejében, azonban az egyre közelebbről hangzó léptek szilánkokra zúzta…
Anneliese lesietett a lépcsőn, és egy pillanatnyi hezitálás után elbújt az emelvény mögé. Ujjai a hűvös felültre simultak, homlokát a kőhöz nyomta. Igyekezett lecsillapítani száguldó pulzusát, és abba hagyni a remegést. Vajon hova került? És hogyan? Emlékezett a gombákra, a vakítófényre, és a bogarakra… Varázslat lenne? Vagy csak egy álom? Igen, talán álmodik, azonban hiába hunyta le szorosan a szemét, amikor kinyitotta, ugyan ott volt: az ismeretlen, tágas teremben, feje fölött a hatalmas kristállyal. És az egyre közeledő hangokkal.
Hallotta, ahogy valaki felszalad lépcsőn, majd hirtelen megáll. A lány visszatartott lélegzettel várt. Csak nem felfedezték? Talán a torkában dobogó szíve árulta el. Ám a cipő ismét halkan nyikorgott a kőpadlón, köröm kopogás társulva hozzá. Ketten lehettek. Egy ember, és egy állat. Valószínűleg egy nagy testű. Talán egy kutya. Csak ne egy kutya legyen! Ha az, kiszagolja, és lelepleződik. Kitudja, mit csinálnának vele ebben az idegen helyen, és ezt nem akarta megkockáztatni. Csak el akart tűnni innen. Biztos van valami kiút, valami, ami által haza mehet. Mert abban biztos volt, hogy nem otthon van. Ott nincsenek kristályok, és nagy kutyaszerű dögök, akik fel akarják falni az embert.
A lány behunyt szemmel hallgatta az egyre közeledő köröm kopogást, és a morgást. Amennyire csak tudta, összehúzta magát, még levegőt sem vett. Hogyan fogja megvédeni magát, ha rátámad az az állat? Nem látott sehol fegyvert, vagy valamit, amit annak használhat. Csupán a telefonja volt nála, de mit tudna kezdeni vele?
– Érzed ezt az energiát? – a hang durván szólt a békés teremben. Anneliese ereiben meghűlt a vér. Neki szóltak? Vagy van az idegenen kívül más is? Halk nyüszítés volt a válasz, mely egy pillanatra megnyugtatta a lányt, de aztán a már ismerőssé vált hangtól újra megfeszült a teste. Nem fog többé haza térni. Sosem fogja beszívni a még édesanyja által elültetett rózsák illatát az ablaka alatt. És nem látja többé a testvéreit. A szemét könny lepte el, ez a gondolat mégis erőt adott neki. A testvérei. Számítanak rá. Nem adhatja fel ilyen könnyen!
Anneliese óvatosan a farmerzsebébe nyúlt. Esetleg megdobhatja a telefonjával azt a dögöt. Vagy akár meg is vakíthatja a vakuval. Csak pár másodperc, de neki nem kellett több. Illetve reménykedett benne, hogy elég időt tud nyerni vele, hogy elszaladjon. Azonban a rideg valóság jeges ölelésbe fonta. Nem volt nála a telefonja.
– Ne! – a lány a szájára tapasztotta a kezét. Kimondta volna hangosan? – Nyomorultak! Menjünk, mielőtt azok az ostoba piperkőcök ide érnének a drága Kristályukhoz!
Sietősen távolodtak a léptek.
– Gyere már, te mihaszna! – a dög felnyüszített, majd a követve a gazdáját, eltűntek. Anneliese hevesen dobogó szívvel ült a földön. Nem mert mozdulni. Megmenekült? Vajon kitől? És kik jönnek? Talán nem kellene megvárnia, hogy még valakivel összefusson. Neki is mennie kell. De mégis merre?
A lány botladozó lábbal indult az ajtó irányába. Sejtelme sem volt, hogy merre vezet, de valamerre muszáj elindulnia. A lábára hagyatkozva rohant le a lépcsőn, körbe se nézve kanyarodott ki a vörös szőnyeggel borított folyosóra.
– Au! – a levegő kiszökött a tüdőjéből, ahogy neki ütközött valakinek. Erős kezek kulcsolódtak a dereka köré, megóvva a fenékre eséstől. Anneliese nyelvére tolultak a szavak, hogy megköszönje, de az intenzív szürke írisztől újra elakadt a lélegzete. A fiú – pár évvel lehetett idősebb nála – fekete tincsei az arcába hullottak, eltakarva a jobb szemén lévő szemfedőt, ajka féloldalas mosolyra húzódott.
– Milyen finom emberillat. Máris eljött a vacsora ideje? – Anneliese kirántotta a kezét a szorításból, és ellökte magától a fiút. Az felháborodottan kiáltott fel, de a lány már ki is szaladt a folyosóról, be egy nagy csarnokba. A helyiségre több ajtó is nyílt, középen egy széles lépcső tekeredett fel az emeletre, még további négy ajtót rejtve. A középső üvegből készült, a nap szikrákat hányt át rajta a padlóra, a lépcsőre egyenetlen csíkokat vetett. Anneliese kettesével vette a fokokat. Úgy gondolta, hogy a fény egyenlő a szabadsággal. Talán, ha kilép azon az ajtón, akkor visszakerül az otthonába, pont, mint a filmekben.
A lány meghökkenve torpant meg a küszöbön. Az előtte elterülő táj varázslatos, és élettel teli volt. Mintha a piac egy nagy teknőben helyezkedett volna el, amit az épülettel megegyező kővel raktak le. Megbabonázva követte a finoman megmunkált korlátot, egészen a lépcsőig, elhaladva különböző stílusú épületek mellett, átmenve a piacon, elérve egy teraszszerűséget, míg a kő lassan eltűnt, átadva a helyét a frissen vágott fűnek.
Belekapaszkodott az oszlopra felnyúló indába, mélyen beszívva a levegőt. Friss volt, frissebb, mint amit valaha is belélegzett a Földön. Nem voltak gyárak, és autók, amik beszennyezték a levegőt. Csak… fa, talaj, és virágok bódító illatát érezte. Vajon a Föld is ilyen volt egykor? Milyen jó is lehet mindennap erre a frissességre felébredni! Még a színek is élénkebbnek tűntek. Egyedül a nap fényes csápjai voltak nagyon hasonlóak, ahogy nyaldosták az arcbőrét, kellemes meleget árasztva. Biztos volt benne, hogy hozzá tudna szokni ehhez a nyugalomhoz. Tudna, de nem akar. Ez nem az ő világa, és otthona. Neki van másik, máshol, ahova visszavárják. Vajon mennyi idő telhetett el, amit bámészkodással töltött el? Sietni kell!
Anneliese átvágott a házak között, kikerekedett szemekkel figyelve a körülötte lévő lényeket. Vajon csak beképzeli, vagy tényleg gyanakvóan méregetik? Talán a ruhája miatt. Szakadt farmerével, és kinyúlt melegítő pulcsijában nem illet oda. Még egy ok, ami miatt minél gyorsabban el kell pucolnia innen. A távolban már ki tudta venni a falakat, amik egyre közelebb értek hozzá, míg valaki elé nem állt. A lány fájdalmasan neki ütközött, botladozva lépett hátrébb. Egy férfi volt, fején csuklyát hordott, mellkasán sodrony ing feszült, derekán különböző szíjak lógtak, amikre kardot, és törőket csatoltak. Anneliese nem tudta eldönteni, hogy csak káprázik e a szeme, vagy testének körvonala tényleg sötét ködbe burkolódzott, itt-ott elmosódva.
A felhangzó sikolyok szétszakították a csöndet, foszló maradványa a távolba veszett, helyét a pánik vette át. A lány még mindig az ismeretlen férfit bámulta maga előtt, szeme sarkából látta, ahogy az itt élők elfutnak, igyekezve búvóhelyet találni. Neki is ezt kellene tennie. Minden porcikája azt kiáltozta, hogy fusson, el innen, jó messzire, de mire megfordult volna, a csuklyás férfi elkapta. Marka a torkára feszült, Anneliese tüdeje kiáltozva követelte a levegőt, szíve mellkasát verte. Küzdött a légszomjjal, igyekezett kifordulni a férfi szorításából, de az ujjak még erősebben feszültek a torkára. A látása elhomályosult, tüdeje égett. Meg fog halni. Érezte a hideg jeges leheletét a gerincén, érezte, hogy a tüdeje elviselhetetlenül ég… aztán a nyomás hirtelen megszűnt.
A lány a földre rogyott, szomjazva nyelte a levegőt, keze finoman nyugodott a torkán. Hallotta, hogy a férfi kivonja a kardját, a pengén megcsillanó fény egy pillanatra elvakította őt. Előbb majdnem megfojtják, most meg ketté akarják vágni. Még mindig szédelegve gurult arrébb, mire a világ táncot járt körülötte. A penge néhány centire csapódott mellette a földbe. Anneliese a hátára fordult, rákjárásban próbált messzebb kerülni a halálos fegyvertől. Miért került ilyen helyzetbe? És ki ez a férfi? Mit akar tőle? Vagy egyszerűen csak útban volt? Ő csak haza akar menni, márpedig fej nélkül aligha tud majd. Hol vannak a katonák? Biztos, hogy kell lennie valami őrségnek! Vagy nem? Bárcsak itt lenne az a fiú, akivel a folyosón találkozott! Jól edzett volt, olyannak tűnt, aki megtudja védeni magát, és ügyes a harcban. Ő meg persze csak a porban tud kúszni, elugrani az éles penge elől, és számlálni élete utolsó perceit. Miért is nem vett önvédelmi órákat, mint a barátnője?! Most tudná, hogyan védhetné meg magát, és nem kellene az akció filmekben látott harcjelenetekre gondolnia, azt kívánva, hogy bárcsak ő is hasonlóan tudna harcolni.
Anneliese torkából sikítás tört elő, ahogy a fegyver bele csapódott a feje fölött az oszlopba. Túl közel volt. Most csak a hajának pár tincsét veszítette el, azonban legközelebb nem lesz ilyen szerencséje. A halál ott függött a feje fölött, mégis megsiratta a hajfürtjét. Az édesanyja mindig is imádta a hosszú hajat. Ezért növesztette ő is évekig, hogy elérje a derekát, hogy olyan legyen, mint az anyukájáé. Az apja gyakran mondogatta, hogy így nagyon hasonlít hozzá, így a halála után csak az emléke miatt tartotta meg a hosszát. Most pedig néhány másodperc alatt elveszítette. A galád! A haja volt az egyik dolog, amiért képes volt harapni. Anneliese vérében száguldott az adrenalin, torkába maró fájdalom megszűnt, nem maradt más, mint az elszántság. Minden erejét beleadta a rúgásba. A férfi hörgő hangot adott ki, teste meggörnyedt. Remek. Gyilkos, de érzi a fájdalmat. A lány ismét rúgott, immár a kardot tartó kezet célozta meg. A penge szikrát hányt a napsütésben, csörögve hullott a földre.
– Ezt neked, de tökkelütött! – kiáltotta a lány. Ha nem kellett volna odébb hengerednie, még nevetett is volna a szóviccén. Egy pillanatra megállt, hogy felkapja az elejtett fegyvert, majd rohant is tovább. El se hitte, hogy megmenekült. Hogy az tényleg ő volt! Nem is tudta, hogy képes ilyesmire. Így harcolni! Nem szívesen látta be, de ha nem veszti el hajának pár tincsét, akkor most halott lenne.
A lány elszaladt a házikók, és a lakók mellett, akik még mindig rémültnek tűntek, de a feltűnő harcosok láttán a félelmük csillapodott. Jó páran voltak, köztük volt még az a fekete hajú fiú is. Csak egy elmosódott sötét foltot lehetett látni belőle, s amikor egy pillanatra megállt, kecses mozdulatokkal táncolt el a csapások elől, mesterien forgatva a tőröket. Volt egy rózsaszín dresszes lány is, aki egy hosszú, kalitkás botot tarott a kezében, amiből a feltörő kék tűzzel lángra lobbantotta az ellenséges katonákat. Annelies hallotta, hogy kiált valamit, de hogy mit, nem értette. Csak annyit látott, hogy a harcosok szétszélednek, és leterítik a maradék ellenlábast. Hármat kivéve. Ugyan úgy néztek ki, mint amivel az előbb küzdött meg. Az egyik ellépet a két társa mellől, és a közeli ház oldalához sétált, míg a másik kettő támadásba lendült. Jó. Legalább már nem fognak rá támadni. Elosonhat innen. Azonban valami megragadta a figyelmét. Az ütések, a vágások, és a kék tűz ellenére nem haltak meg. Mintha mi sem történt volna. Hogy lehetséges ez? Hisz ő megrúgta, és az egyiknek el is vette a kardját! A kardot, ami most ott volt a kezében. A tulajdonosa pedig épp kirángatott egy kisfiút az egyik bokor mögül. Valószínűleg a többiek is észrevették, mert páran feléjük igyekeztek. Messze voltak. Nem érnek oda időben. Viszont ő közelebb volt. De, ha most nem indul, talán soha nem fog tudni kijutni innen… a lány rohanni kezdett.