-->

2017. augusztus 19., szombat

18. fejezet



A barlang titkai

A víz könyörtelenül cibálta, vonta magával, mintha csak egy rongybaba lenne. A tüdeje égett, a szeme fájdalmasan szúrt, a lent uralkodó homályon képtelen volt átlátni. Apró levegő buborékok szöktek fel a felszín felé, ahogy a lány felkiáltott. Valami durván neki ütközött, majd az örvény rántott rajta egyet. Nem bírta tovább. Beszívta a vizet. Hiába ordított a tüdeje oxigénért. Hiába pörgött oda-vissza, már apró fekete pöttyök úsztak a látómezejébe. Aztán az örvény kiköpte.
A haja az arcába csapódott, a friss levegő a tüdőjébe áramlott. A lány felhördült. A szél kíméletlenül neki feszült, ahogy zuhant lefelé, hogy ezután újra elnyelje a víz. De itt már nem volt örvény. A tó nyugodt volt, felszínét csak a becsapódó testek zavarták meg, lágy gyűrűket vetett. Anneliese kétségbeesetten tört felfelé, míg újra nem érezte az arcát simogató levegőt. A tüdeje hálásan fogadta az oxigént, az égés még akkor sem csillapodott teljesen, mikor kievickélt a partra.
Anneliese perceken keresztül csak nyelte a levegőt, és kiterülve bámult felfelé. Úgy tűnt valamiféle barlangban van, csakhogy itt a teteje nem kőből épült, hanem vízből. A folyó volt felette. Az alja algákkal teli volt, por kavargott az örvény nyomán. Sokkal koszosabbnak tűnt a tó vizéhez képest, amin tisztán át lehetett látni.
A lány feltápászkodott, tenyerére apró homokszemcsék ragadtak. Sőt. A ruhája hátulja is olyan lett. Az sem segített, hogy Shaitan kirázta a bundáját, vízcseppeket szórva a lányra.
– Hé! – a cipője minden egyes lépésnél toccsant egyet, hiába állt meg többször is kifacsarni belőle a nedvességet. Az makacsul megszívta magát, így végül Anneliese feladta. Shaitannal az oldalán sétált egyre mélyebbre a barlangban.
Vajon hova kerültek? Talán itt van az alapanyagot őrző szírén, akit Nevra említett? És hol lehet Nevra meg Éjfél? Remélte, hogy jól vannak. Talán ők is valahol itt lehetnek, csak máshol kötöttek ki. De kétségek gyötörték, megállíthatatlanul férkőztek be a gondolataiba. Mi lesz, ha nem találják meg egymást? Vissza fog tudni találni egyedül? Nem tudta, hogy sikerülne e neki… nem ismerte jól a környéket, és az, hogy itt hagyja Nevrát, és Éjfélt… megrázta a fejét. Majd akkor fog ezen gondolkodni, mikor szükség lesz rá. Most koncentrálnia kell. Ki kell innen valahogy jutniuk. Biztosan van valahol egy kijárat.
De hiába járták körbe a barlangot, mindenhol csak kő, és víz volt. A lány szíve hevesen vert a kétségbeeséstől, míg a tó nyugodt felszínét apró légbuborékok nem zavarták meg. Megtorpant néhány lépésnyire tőle, még a szaglászó Shaitan is türelmesen várt. Aztán valami felbukkant. Pontosabban valaki.
Egy szírén volt, borvörös uszonnyal és szőke hajfürtökkel, amik meztelen vállára tapadtak. Zöld szeme a lányra villant, ajka csúfondáros mosolyra húzódott.
– Vendégek – uszonya felkavarta utána a vizet, ahogy közelebb úszott. A puha homokba fúrta a kezét, majd hagyta, hogy a szemcsék kiperegjenek az ujjai között. – Hogy jutottatok be?
– Hát… egy örvényen keresztül.
– Hm… érdekes – tetőtől talpig végig mérte a lányt, majd a barlang falának támaszkodott. Ujjai most a haját babrálták, lágyan simogatták a vörösre festett véget. – Na, és mit kerestek itt? Mert kerestek, nemde bár?
– Hát… – Anneliese bizonytalanul nézte a szírént. Megbízhat vajon benne? Elég magának való volt. De úgy tűnt, mintha pontosan tudná mit keresnek. Ami azt jelentette, hogy őt kellett megtalálniuk.
– Az örvény nem enged át senkit, aki céltalanul jön erre.
– Az örvény?
– Aranyos, nem? – mosolyogott rá a szírén.
– Inkább gyomorforgató – fintorodott el a lány. – Az én nevem Anneliese.
– Sibéal vagyok. Az a te familiárisod? – ismét közelebb úszott.
– Nem, ő… a… a barátomé.
– Egészen lenyűgöző! Bár, ha azok a csíkok vörösek lennének… Hol van a barátod?
– Őt nem kapta el az örvény.
– Hm – újabb tincs csavargatás.
– Tudsz nekünk segíteni?
– Attól függ, hogy miben – döntötte oldalra a fejét Sibéal, tekintetében kíváncsiság csillogott.
– Keresünk valamit…
– Ezt tudtam.
– Egy növényt. Egy alapanyagot. – Anneliese igyekezett visszaemlékezni, hogy mi volt a neve. Idefelé jövet rákérdezett a fiúnál, de hiába próbált visszaemlékezni, nem jutott eszébe. Csak a kinézetére emlékezett, amit el is magyarázott a somolygó szírénnek.
– Tudom, merre keresd.
– Ó – a lány némán várta, hogy folytassa. De Sibéal újra a homokot túrta, s cseppet sem nézett ki úgy, mint aki beszélni fog.
Anneliese megköszörülte a torkát.
– És elmondanád?
– Attól függ.
A lány felhúzta a szemöldökét. – Mitől?
– Hogy mit adsz érte cserébe – Sibéal felnevetett. Nevetése halk, és gyöngyöző volt. – Azt hitted, hogy ingyen juttatlak információhoz?
– Nos, azt gondoltam, hogy…
– Szívességet teszek neked? Nem szokásom. Mindennek ára van.
– És mi az ára? – Sibéal gondolkodva méregette egy darabig, majd a lány nyakára mutatott.
– Add oda a nyakláncod!
– Mi? – Anneliese védelmezően fogta közre, távolabb lépve a víztől, mintha a szírén bármelyik pillanatban kiugorhatna, és letéphetné. Nem kívánta átadni neki az ékszert. Fontos volt a számára. Nem csak azért, mert tündér származásának a bizonyítéka lehet, hanem mert egy emlék volt a földi életéről, egy emlék… egy emlék, ami mindig eszébe juttatja, hogy minek is köszönheti az életét. Erre a gondolatra átcikázott valami a fején, de hamar félre söpörte.
– Nem. Nem adom oda.
– Hát, jó. Vagy az ékszer vagy a hajad.
– A hajam? – Anneliese most bizonytalanul a derékig érő tincseiért nyúlt. – De…
– Válassz!
A lány kezdte sejteni, hogy Sibéal miért ezt a két dolgot szemelte ki magának. Bizonyára olyan dolgok kellettek neki, amik a másik számára fontosak. A lány csak azt nem tudta, hogy miért. De vajon lényeges is ez? Lehet, hogy csak túlgondolja az egész dolgot. És vajon az alapanyag megéri a haját? Most ő játszott a tincseivel, a másik kezében a nyakláncot forgatta. Mindkettő közel állt a szívéhez. Melyiket válassza? A lány beharapta az ajkát, majd a szírén felé fordult.
– Jól van. Neked adom a hajam.
Sibéal kicsit csalódottnak tűnt, de azért vidáman tapsikolt.
– Nagyszerű. Gyere közelebb! – Anneliese vonakodva, de közelebb lépett hozzá, miközben a háttérben Shaitan halk morgása hangzott fel. Óvatosan leguggolt, háttal a víznek, ahogy Sibéal utasította. Nagyot nyelt, amint megérezte, hogy a szírén a hajához nyúlt, és finoman, mégis határozott mozdulattal lenyisszantotta azt. A lány hátát megcsapta a levegő, karja libabőrös lett. Óvatosan a megmaradt, kicsivel váll fölé érő hajához nyúlt. Kipislogta a szemébe szökő könnyeket, majd feltápászkodott, még mindig a tincseit markolászva. Nagyon régóta volt ilyen rövid, jó darabig szokatlan lesz a számára.
– Ne pityeregj! A rövid haj is jól áll. Ezt meg – lobogtatta meg Anneliese levágott tincseit – köszönöm.
– Most te jössz. Hol találom meg?
– De türelmetlenek vagyunk. – Sibéal közelebb úszott a barlang falához, és feltornázta magát az egyik kiálló sziklára. Finoman végigsimított borvörös uszonyán, amire különös virágok tekeredtek. Az indáik vörös hálóként feszültek rá a szírén farkára, úgy tűnt, mintha élnének. Sibéal az egyik virágért nyúlt, majd letépte, arca eltorzult a fájdalomtól.
– Tessék!
– Hű! Én…
– Nem gondoltad volna, hogy egy szírén uszonyán fogod megtalálni?
– Igen.
– Van még valami? Lenne még dolgom.
– Ööö… Hogy lehet innen kijutni?
– Odaadod a nyakláncot?
– Nem.
– Akkor sok sikert. – rántotta meg a vállát Sibéal, majd belökte magát a vízbe. Szőke haja lágyan úszott mögötte.
– Sibéal?
– Meggondoltad magad?
– Nem. De köszönöm. – a szírén egy farok csapás kíséretében vízcseppeket spriccelt a lányra, majd eltűnt.
Anneliese a kezében szorongatott virágra pillantott, míg valami meg nem bökte a kezét. Shaitan némán figyelte a lányt, majd elindult.
– Hé, várj! – Anneliese utána sietett. – Nem tudjuk, merre kell menni. Vagy te igen?
Egészen vissza sétáltak az örvényig, ami még mindig kavargott a fejük fölötti folyóban. A lány nagyon remélte, hogy nem oda kell feljutniuk. Elképzelhetetlen lett volna, hacsak nem rendelkezik valamiféle repülési képességgel.
– És most? – Shaitan hanyagul rápillantott, majd beereszkedett a vízbe, és tempózni kezdett. Anneliese hiába kiáltott neki, az nem figyelt, csak úszott tovább. Remek. Itt van egy barlangban, ami tele van vízzel, és az egyetlen társa egy félelmetes, tartózkodó fekete kutya keverék, aki épp most hagyta magára. Említette már, hogy nem tud úszni? A lány föl-alá járkált a homokon, az ajkát harapdálva, majd mélyet lélegezve beereszkedett a vízbe. Megtudja csinálni. Ha vészhelyzet van, tud annyira úszni. És most az volt. A tó sokkal csendesebb volt, mint a folyó. Nem kell tartani az örvényektől. Legalábbis remélte. Végül pár perc néma szitkozódás után elengedte az eddig görcsösen szorongatott peremet, és úszni kezdett. Lassan haladt, főleg úgy hogy igyekezett a legkevésbé strapálni a virágot. Nem örült volna, ha kiderül, hogy a semmiért adta oda a haját.
Anneliese zakatoló szívvel próbált haladni, míg Shaitan újra meg nem jelent, egyenesen a keze alá úszva. A lány hálásan kapaszkodott belé, a lábával próbálva segíteni neki, míg valami meg nem rántotta. A víz hirtelen felbolydult, dühösen hullámozott. Túlságosan ismerős volt ez már számára. De most nem küzdött. Szorosan behunyta a szemét, és hagyta az örvény újra beszippantsa.

2017. augusztus 5., szombat

17. fejezet

Sodrás

A lány beletúrt Nevra hajába, még közelebb húzva magához. Mellkasuk összepréselődött, a fiú keze finoman végigsimított a lány domborulatán, aztán feneke alá nyúlt, és egy könnyed mozdulattal felemelte. A mosdókagyló kényelmetlen volt, de a legkevésbé sem törődött vele. Csak Nevra szenvedélyessé vált csókjaival foglalkozott, és a trikója alá becsúszó kezére. A bőre hűvös volt felhevült testének, Anneliese pedig önkéntelenül összerándult. A fiú elhúzódott tőle, s a lány hiába kapott utána, az távolabb lépett tőle, szemében zavar tükröződött. Anneliese vadul dobogó szívvel, bizsergő ajkakkal figyelte a fiút.
– Nevra?
– Mi… történt?
– Hát… én… te… gyere vissza – kérte a lány, kezét nyújtva felé. – Vágyok rád.
Nevra rábámult, majd kikerekedett a szeme.
– El kell innen tűnnünk! – a fiú cseppet sem óvatosan rángatta le Anneliese-t a mosdókagylóról, majd kihúzta a folyosóra, egyenesen a bejárat felé véve az irányt.
– Máris mentek? – mindketten hátra fordultak. Éabha mosolyogva nézett rájuk, de volt benne valami, ami a lánynak nem tetszett.
– Tudtam, hogy valami nem stimmel veled, csak azt nem, hogy mi… – szólt Nevra hűvös hangja, miközben óvatosan a tőrjéért nyúlt.
– A vágy gyakran elhomályosítja az elmét.
– Főleg, ha valaki manipulálja.
– Ó, nem manipuláltam – fordította oldalra a fejét Éabha. Úgy tűnt jót mulat rajtuk. Ez egy pillanatra kitisztította Anneliese gondolatait. Már nem csak Nevra érintését érezte a karján. A környezet lassan újra alakot öltött körülötte, visszarángatta a valóságba. – És ezt te is pontosan tudod. A vágyaknak sokszor nem hódolunk be. Félelem övezi. Én segítek ennek a leküzdésében.
A nő ragadozó mosolyt villantott rájuk.
– Azok a vágyak a legszenvedélyesebbek, amikről még magunk sem tudunk. Amiket félünk beismerni.
Éabha ujjai végigszántották az asztal simára csiszolt felületét, ahogy közelebb sétált hozzájuk. Nevra hátrébb tolta a lányt, a tőrt immár a kezében tartotta, s mielőtt Anneliese reagálhatott volna, a fegyver már át is szelte a levegőt. A fiú nem várta meg, hogy lássa, célt ér e. Sarkon fordult, magával rántva a lányt, és rohantak, lábuk fűcsomókat vert fel. A lány hallotta a maguk mögött felhangzó dühös kiáltást, ami a távolban hallatszódó csaholással egybe vegyült. Anneliese érezte, hogy a feje teljesen kitisztult, mint a vihar utáni ég, ahogyan utat törtek maguknak az erdőben. Nem gondolta, hogy a küldetésük során ilyen helyzetekbe kerülnek. Hogy ilyen közel kerülnek egymáshoz. Te jó istenek! Vajon meddig mentek volna el, ha nem ébrednek fel a rózsaszín ködből? A lány teste belebizsergett a gondolatra. Ki kell vernie a fejéből! Ez nem volt igazi. Nem voltak maguknál.
Azok a vágyak a legszenvedélyesebbek, amikről még magunk sem tudunk. Amiket félünk beismerni.
Vajon erről lenne szó? Fél beismerni a fiú iránt táplált érzéseit? A lány Nevrára sandított. Igen. Határozottan. Szoknyapecér volt, Anneliese pedig nem akart egyéjszakás kaland lenni. És vajon az érzés nem csak egy múló fellángolás? Igaz lenne? Megengedheti ezt magának? Szíve egyik fele azt súgta, hogy igen, élvezze az életet, de a másik – kétségtelenül a józanabb – azt dobolta, hogy ne. Nem marad itt örökre. Haza fog térni egyszer. Itt hagy mindent, itt hagyja a fiút, és soha többé nem jön vissza. Erre a gondolatra egy pillanatra megijedt, de aztán hagyta, hogy tova szálljon, úgy, mint ők a girbegurba fák mellett.

Már javában rájuk terült az éjszaka sötét takarója, mikor úgy ítélték megállnak pihenni. A lány lekuporodott az egyik fa tövében és maga alá húzta a lábait. A gyomra éhesen korgott. A hátizsákjuk a nőnél maradt, benne minden élelmükkel és váltóruhájukkal. Most csak néhány gyümölcsük volt, amit útközben gyűjtöttek. Hasonlítottak az otthoniakra, de az ízük kesernyésebb volt, amire Anneliese önkéntelenül is elfintorodott.
– Kicsit olyan volt, mint a citrom és az alma kereszteződése – szólt a lány, mikor elfogyasztotta. Nem volt elengedő, de nem is érezte magát éhesnek. Kényelmesen – legalábbis, amennyire a kemény föld engedte – leheveredett, kezeit használva párnának. Éjfél mellé hemperedett egy panaszos nyávogás kíséretében. Talán fél úton voltak ide, mikor a két familiáris megtalálta őket. Úgy tűnt nincs semmi bajuk, Anneliese csak azt nem tudta mit fog csinálni Éjféllel holnap. Azt elviselte, ha ő éhezett, de mit fog kezdeni a ciralakkal? Nem volt a környéken a számára megfelelő étel, remélte, hogy gyorsan visszatérnek a főhadiszállásra. Nevrával már eldöntötték, hogy felgyorsítják a tempót, így csak néhány óra pihenőt engedtek maguknak, aztán még hajnalhasadás előtt folytatják az utat. Addig aludni kellene. De hiába hunyta le a szemét, az álom elkerülte. A gondolatai az elmúlt eseményeken csappongtak. A fiú már elmagyarázta, hogy Éabha a tündérek egy veszélyesebb csoportjába tartozott, aki mások vágyainak az energiájából él. A bűvkörébe vonja a gyanútlan áldozatot, majd felerősíti a vágyát, annyira, hogy ne tudjon ellenállni neki. A lány kellemetlenül érezte magát, mikor Nevra erről beszélt, és igyekezte elkerülni vele ezt a beszélgetést. Nem szívesen beszélt volna róla. Nem érezte a történteket igazinak, és nem akarta, hogy a fiú… már nem is tudta mit akart. Az érezelmei felkavarodtak attól, hogy Éabha belepiszkált. Mintha nem tudta volna, hogy mi az a fent és a lent.

Anneliese felriadt. A tűz már kialudt, de érezte a gyengén felé szálló meleget. A keze elzsibbadt, a nyakába fájdalom nyílalt, amiért elaludta. Nem tudta, hogy mikor nyomta el az álom, de úgy tippelte jó pár óra eltelhetett azóta. Vajon mennyi idő lehet az indulásig?
A lány felegyenesedett. Nevra nem messze tőle feküdt. Úgy tűnt alszik, de könnyűszerrel lehet, hogy éber. Mindenesetre nem riadt fel, mikor Anneliese halkan elosont mellette. Muszáj volt kinyújtóztatnia a végtagjait. Kísérője csak a hold volt, ami átszökött a fák lombkoronáin, és világította neki az utat, míg meg nem látta az ismerős göcsörtös fát, ami mellett idefelé jövet haladtak el. A lány mélyet lélegzet. Imádta a friss, éjszakai levegőt. Mintha halk tücsök ciripelést is hallott volna. Aztán valami reccsent mellette, amire Anneliese megpördült. A lélegzete elakadt, ahogy a kutyaszerű lény sötét alakja elindul felé. Lépései finomak voltak, a lány háta borsódzott tőle. Hiába kutatott valami fegyver után, a sötétségen kívül nem sokat látott. Így csak óvatosan oldalazni kezdett, és egy olyan pontra szegezte a tekintetét, amire úgy gondolta a mellkasa lehet. Nem tudta, hogy mennyire látnak sötétben, de nem akarta megkockáztatni, hogy a szemébe nézzen, és azt fenyegetésnek érezze. Csak szeretett volna eltűnni innen, lehetőleg élve.
Még mindig oldalazott, mikor a lény kiért a holdfényre, és a lány meglátta. Apró sóhaj szakadt ki belőle, ahogy felismerte Nevra familiárisát.
– A fenébe is, Shaitan! A frászt hoztad rám! – ebben a világban is él a mondás: amilyen a kutya, olyan a gazda. Megkönnyebbült, hogy nem egy Fekete kutyával futott össze, habár Shaitan is félelmetes jelenség volt. Most már nem közeledett a lány felé, csak kifejezéstelen tekintettel nézett rá. Vajon ez most mit jelent?
Anneliese megköszörülte a torkát, igyekezett kedvesen beszélni.
– Neked is ki kellett nyújtóztatni a végtagjaidat? – nem tudta, hogy mit várt. A familiáris nem rezdült, ugyanúgy ácsorgott előtte. Nos, Éjfél szerette, ha beszél hozzá a lány, legalábbis ő úgy gondolta. Azért megpróbálkozott még egyszer. – Megsimogathatlak?
A lány lassan elindult felé. Shaitan nem reagált, így ment tovább, míg el nem érte. Aztán óvatosan felé nyújtotta a kezét, és a bundája közé fúrta az ujjait. A szőre hosszú volt, és puha, szinte beleolvadt a sötétbe. Úgy tűnt nem bánja a simogatást, sőt. A fülvakarást kifejezetten élvezte, mert a feje a lány tenyerébe nehezedett.
Nem is olyan félelmetes.
Percekig tartó vakargatás után Shaitan hirtelen megfeszült, és elhúzódott tőle. Halk morgás tört fel belőle, egy pillanatra a fogát is kivicsorította, amire Anneliese hátra lépett. Arra felé pillantott, amerre Shaitan, de nem látott semmit. Csak a szivárgó sötétséget, ami az egész erdőn honolt, és beterített mindent.
– Látsz valamit? – a lány újra a familiárisért nyúlt. Érezte az ujjai alatt, ahogy a teste támadásra készen áll. Még mindig tartott valamelyest tőle, de megnyugtatta, hogy nem egyedül van. Valami volt itt, és úgy tűnt elkerülhetetlen, hogy megtudja mi az.
Vonyítás törte meg az éjszaka csöndjét, szilánkokra zúzták a hozzá csatlakozó hangok. Nem tudta volna megmondani, hogy hányan lehetnek – négyen, öten? –, de nem is akarta. Hogyan találtak rájuk? Vajon idáig követték őket? Vissza kell mennie Nevrához!
A lány amilyen csendesen csak tudott elindult visszafelé, a válla fölött visszapillantva látta, hogy Shaitan a fülét hegyezve követi. Így hát ketten osontak a sötétségben, míg valaki meg nem ragadta a karját. Anneliese halálra rémülve sikkantott volna fel, ha Nevra nem tapasztja a szájára a tenyerét.
– Ne mászkálj el! – szólt rá a fiú, s a lány biztos volt benne, hogy viharos az a szürke szempár. – Nem sokkal lejjebb van egy folyó.
– És? – suttogta Anneliese, miközben Nevrát követte.
– A víz elnyomja a szagunkat.
– Ó! Hát… rendben. – szlalomozva kerülgették a fákat, Anneliese pedig felkapta a hirtelen felbukkanó Éjfélt. Nem akarta újra elveszíteni.
Néhány mérfölddel odébb már Anneliese maga is hallotta a folyók oly jellegzetes hangját. A felszínét a holdfény lágyan simogatta, a finom hálóját a fából eszkábált rozzant stégre vetette a túl parton. Nem volt széles folyó, pár karcsapással bőven átlehetett volna úszni. Már ha tudott volna. Természetesen, ha vészhelyzetről van szó, akkor valahogy ki tud evickélni a partra.
A fiú nem mondott semmit, csak beugrott a vízbe, Shaittannal nyomában. Hiába sürgette az idő, Anneliese az ajkát harapdálva nézte. Úgy tűnt Éjfél sem rajong a vízért, mert karmai a lány bőrébe vájtak.
A folyó erős sodrású volt, pillanatok alatt elsodorta a felszínén úszó gallyat. Ennek ellenére Nevra magabiztosan lebegett, míg Shaitan lassan a túlpart felé úszott.
– Anneliese!
– Nem biztos, hogy ez menni fog…
– Csak a stégik kell elúsznunk. Eltudunk rejtőzni alatta.
– Nem úgy értem…
– Le is vetkőzhetsz, ha úgy könnyebb.
A lány egy lesújtó pillantást vetett a vigyorgó fiúra.
– Úgy értem – a közelben dühös csaholás hangzott, amire a lány egy lépést hátrált a folyó felé. –, nem igazán tudok úszni.
– Nem tudsz?
– Nem…
– Vigyázok rád! Csak gyere! – Anneliese egy pillanatig tétovázott, de csak addig, míg egy újabb vonyítás fel nem hangzott. Megindult a víz felé, és óvatosan beleereszkedett. Nevra közelebb tempózott hozzá, érezte erős karjai megtartják őt, nehogy a víz alá bukjon. A ciralakkal a karjában nehéz volt ezt elkerülni. Éjfél kétségbeesetten kapaszkodott belé, karmait még mélyebbre eresztette a húsába, míg a fiú le nem szedte róla.
A lány tiltakozott.
– Nem lesz semmi baja, nyugodj meg! – Anneliese aggódva nézte, ahogy a ciralak a part felé úszik, igyekezve mindkét fejét a víz fölött tartani. – Gyere!
A víz hideg volt, a ruháitól lassan úszott, érezte, hogy a végtagjai elnehezednek. Nevra mellette tempózott, karjaik néha-néha összeütköztek. Már túl voltak a felén, de a lány úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Mintha a sodrás hirtelen erősebb lett volna, a víz játékosan dobálta a testét. Észlelte, ahogy egy szőrős bunda az ujjaihoz ér, hallotta, hogy Nevra nevét kiáltja, aztán valami elragadta. A hirtelen megjelenő örvény könyörtelenül körbe fogta, aztán leszorította a víz alá.

16. fejezet

A fejezet véletlen kitörlődött, elnézést, újra felraktam :)

Sziasztok!
Gyakorlat miatt szinte csak hétvégén jut időm gép elé ülni, ezért a fejezetek a nyár végéig kicsit ritkábban jelenhetnek meg, de igyekszem haladni velük :)

További kellemes nyarat, és szép napot!

A falka és más egyebek

A nap még alacsonyan járt az égen, mikor a lány Nevra kíséretében útnak indult. A levegő hűvös volt, az erdőben félhomály uralkodott. A lábuk alatt ropogtak a lehullott gallyak, belevegyültek a rengeteg halk neszeibe. Anneliese legszívesebben rákérdezett volna, hogy itt is hasonló erdőlakók vannak e, mint náluk, de nem akarta megtörni a kellemes csendet. A fák körülvették őket, és az az érzése támadt, hogy védelmet nyújtanak. Talán a bármikor felbukkanó Ziláltak lehetősége miatt volt – habár azóta az eset óta nem érzékeltek aktivitást –, talán pár méterre előtte haladó familiáris miatt volt. Egy Black Gallytrot volt, Nevráé, aki a Shaitan névre hallgatott. Kutyaszerű lény volt, aminek éjfekete bundája beleolvadt volna a sötétbe, ha nem díszítik rózsaszínes-lilás csíkok. A teste körvonalának egy része valamikor itt-ott elmosódott, amiről a lánynak a Ziláltak jutottak eszébe. Anneliese habár csak hallott a Fekete kutyákról, úgy sejtette, hogy ezek a familiárisok valamiféle mutációi lehetnek az elátkozott lényeknek. Jóllehet Nevra biztosította róla a lányt, hogy nem ártalmas, és nem fogja bántani, akkor is megtartotta tőle a távolságot. Shaitan félelmetesnek tűnt, és Anneliese-nek cseppet sem tetszett, ahogy ránézett Éjfélre. Talán nem a legjobb ötlet volt őket összeereszteni. Mégis csak macska és kutya DNS-t hordoztak magukban. Nem szerette volna, ha Éjfél kutyaeledel lesz, még ha Shaitan nem is táplálkozott macskákkal, biztos volt benne, hogy ha alkalma lenne rá, megkergetné.
A lány egy idő után felvette az el-elkószáló ciralakot, aki örömmel fészkelte be magát a karjaiba, karmai néha belemélyedtek a bőrébe. Szerette így tartani Éjfélt, és előre sajnálta, ha nagyobb lesz, mert akkor már nem lesz kivitelezhető a dolog. Legalábbis nem sokáig fogja bírni tartani a jó pár kilósra megnővő macskát. A nap szinte perzselt, mikor harmadszorra is leültek pihenni. A lány egy sziklára helyezkedett, onnan kortyolgatta a kulacsából a vízét, mindeközben a fiú a kötését cserélte.
– Mikor érünk oda?
– Néhány óra. Máris unatkozol?
– Nem mondtam ilyet.
– Igazad van. Tényleg elég unalmas. Ha gondolod – vigyorodott el Nevra – kitalálhatunk valami izgalmasat közben.
– Azt szeretnéd, ha számháborúznánk?
– Számháború?
– Ne mond, hogy nem ismered! – rázta meg a fejét a lány. – Ez olyan játék, mikor egy számmal ellátott lapot rögzítünk a homlokunkra, és úgy kell eljutni egy adott helyre, hogy az ellenség ne tudja a számjegyeket leolvasni. Kicsit olyan, mint a bújócska.
– Szeretek bújócskázni.
– Képzelem.
– Főleg ha én vagyok a hunyó.
– A testvéreimmel nagyon sokat szoktunk játszani bújócskát. Profi szintre fejlesztettem.
– Felkeltetted a kíváncsiságom.
– Nem fogok veled bújócskázni, Nevra – forgatta a szemét a lány. A fiú durcásnak tűnt.
– Miért nem?
– Mert nem. Amúgy is küldetésen vagyunk.
– Az nem zárja ki a mókát.
– Akkor sem.
– Csak nem megijedtél?
– A legkevésbé sem félek tőled, Nevra.
– Pedig lehet, hogy kellene… – a fiú intenzív pillantásától a lány elpirult. Lekászálódott a szikláról, majd a vállára kanyarintotta a hátizsákját. A kezébe fájdalom nyilallt, amire elfintorodott.
– Jól van, ha annyira szeretnél bújócskázni, akkor bújócskázzunk. – Nevra elvigyorodott. – De csak egy kicsit.
– Csak tessék – intett a fák felé, mire a lány megindult.
– De semmi vámpír érzékelés! Nekem kellett volna hunyónak lenni – morogta Anneliese, miközben bevetette magát az erdő mélyébe. Éjfél óvatosan követte, majd felmászott a fára, ami mögött a lány bújt el. Kiálló, hatalmas gyökerei voltak, és vastag törzse, ami tökéletes búvóhelyet biztosított. Amikor meghallotta a gallyak roppanását, Anneliese visszafojtotta lélegzetét. Csendben igyekezett követni a fiú lépését, de csak egy-egy nesz ért el hozzá. Mikor a lány úgy tippelte, hogy Nevra eléggé eltávolodott tőle – valószínűleg csak játszott vele, hisz pontosan tudhatta, hogy hol rejtőzködik,–, óvatosan elaraszolt a fától, és sietős léptekkel távolabb sétált. A fiúval szemben nem volt esélye a bújócskában, ezt sejtette, és a mozgás sem az ő pártján állt, de muszáj volt valamit csinálnia. Nem akarta megkönnyebbíteni a dolgát, de az is lehet, hogy a menekülés az ő malmára hajtja a vizet.
Anneliese kapkodva vette a levegőt, ahogy a fák között szlalomozott. Össze foltozott karjába fájdalom nyilallt, majd a térdébe is, ahogy valaki a földre rántotta.
– Au! Idióta!
– Fekete kutyák vannak itt, Anneliese.
– Mi? – kérdezte a lány megdermedve. Igyekezett elfordítani a fejét, hogy körbe nézzen, de a fiú satuszorításában nem tudott mozogni. – Hányan?
– Egy egész falka.
– És… mi… mit csinálunk?
– Várunk, és amikor alkalom adódik, akkor eltűnünk innen. – Anneliese szíve hevesen dobogott a félelemtől, ujjai görcsösen szorították Nevra karját. Nem tudta mennyi ideig várakoztak, de óráknak tűnt, mikor a fiú úgy ítélte, hogy elindulhatnak.
Gyorsan haladtak, de óvatosan. Kitérőt kellett tenniük, de Nevra biztonságosabbnak gondolta, ha kerülnek. A lány körbe pillantva haladt a fiú után, hirtelen úgy tűnt, mintha mindenhol mozgást látna. Igyekezett egyenletesen lélegezni, de ezzel már nem is foglalkozott, mikor egy gally roppant meg mellettük. Anneliese mozdulatlanná dermedt, még Nevra is megállt egy pillanatra. Majd megragadta a lány karját, és rohanni kezdett.
A lány próbálta tartani a lépést a fiúval, s ha az nem ragadja meg, már rég lemaradt volna. De egymás mellett haladtak, a hátuk mögött hangos nyüszítés hallatszott. Anneliese egy pillanatra lelassított, ahogy eszébe jutott Éjfél, és ahogy megemlítette ezt a fiúnak az halkan mormogta, hogy nem lesz semmi baja. Reménykedett benne, hogy igaza van. Úgy tűnt Nevra nem igazán aggódik az eltűnő Shaitan után, így a lány próbált csak a futásra koncentrálni.
A lábai sajogtak, a hátuk mögül felhangzó csaholás egyre közelebbről szólt, mikor kiértek egy kis tisztásra. A fák megritkultak, de így is felbukkantak a területen, főleg a kis ház környékén. Anneliese már épp figyelmeztetni akarta Nevrát, mikor az ajtó kicsapódott, és egy nő lépett ki rajta. Hosszú, szőke haja lobogott mögötte, a lány még innen is érezte meleg barna pillantását. Csak néhány lépést tett feléjük, a lánynak pedig feltűnt, hogy a csaholás lassan dühös vonyításba fordult, egyre messzebb sodorta őket a szél. Anneliese léptei lelassultak, majd végül kifulladva támaszkodott a térdére. Még többet kéne edzenie.
– Jól vagytok? – a hang kellemes volt, de mély.
– Igen, köszönjük. – a lány felegyenesedett. Óvatosan megbökte a homlokráncoló Nevrát, mire a lány teste akaratlanul is belebizsergett az apró érintésbe. Zavartan lépett távolabb, tekintetét a nőre szegezte. Fehér ruhája a bokája körül táncolt, kebléből zavarbaejtően keveset takart az anyag.
– Mostanában gyakran járnak erre Fekete kutyák.
– Ide miért nem követtek?
– Van néhány módszerem, amivel távol tudom őket tartani. Bejönnétek?
– Háát… –  furcsa módon a fiú nem szólt. A lány legszívesebben megint megbökte, vagy jól belecsípett volna, de végül nem tette. – Igazából dolgunk van.
– Valószínűleg még a környéken szaglászhatnak. Még nem biztonságos kimenetek.
– Rendben – bólintott a lány némi habozás után, majd bizonytalanul megindult a nő után. Egy pillantást vetett Nevrára, aki zavartan, de követte őket.
A ház kellemes volt, és otthonos, a barack színű falak megnyugtatták a lányt. A nappalival egybenyílt a konyha, az “emeletre” apró lépcső vezetett fel.
– Éabha vagyok.
– Anneliese… Ő meg Nevra.
– Örvendek a szerencsének – a lány csendesen figyelte, ahogy a nő tevékenykedik. Leemelt néhány csészét a polcról, és egy kanna vizet rakott oda főni. A levegőt betöltötte a mentához hasonló illat, amihez enyhe levendula vegyült. A lány  néhány perc után  megköszörülte a torkát.
– Nem lenne gond, ha kiszaladnék a mosdóba?
– Dehogy! A lépcső után balra.

Anneliese a mosdókagylónak támaszkodott, arca még bizsergett a hideg víztől, de frissebbnek érezte magát tőle. Őszintén örült, hogy ide találtak. Nem szívesen könnyített volna magán a természet lágy ölén. Főleg ha mindezt a fiú füle hallatára kellett volna. Nem mintha itt nem állt fenn ennek a lehetősége, de mégis nyugodtabbnak érezte magát. Meg kell majd kérdezni, hogy mekkora távolságra hall el. Nem árt tudni ilyet, ha olyan személy van az ember közelében, akinek jó a füle.
– Anneliese? – emlegetett szamár. A lány kinyitotta az ajtót, ami előtt a fiú ácsorgott. Tekintete viharos volt, ahogy beljebb tolta őt, magukra csukva az ajtót. Anneliese hirtelen túl szűknek érezte a helyiséget.
– Mi a baj?
– El kell innen mennünk.
– Miért?
– Nem tudom… valami nincs itt rendben.
– Gondolod, hogy elment a falka?
– Pillanatnyilag a legkevésbé sem aggódom a falka miatt.
– Hát, akkor? – kérdezte a lány zavartan, miközben nem tudott elvonatkoztatni a fiú közelségétől. Az orrát betöltötte az illata, érezte a belőle áradó meleget, ami szinte csalogatta őt. Önkéntelenül is közelebb lépett hozzá.
– Nem tudom…
– Oké, jól van. – egyezett bele Anneliese, de egyikük sem mozdult. A pillantásuk egybe kapcsolódott, és nem eresztette egymásét. A fiú a lány füle mögé tűrt egy hajtincset, ujjai veszélyesen közel siklottak az ajkához. Dörömbölő szívvel hagyta, hogy végig simítson az álla vonalán, le a nyakán,  követve a kulcscsontjának  ívét. A lány ujjai a fiú kidolgozott bicepszén kalandoztak, majd megállapodtak a mellkasán. Nevra bal kézzel megragadta a lány csípőjét, és magához húzta. Anneliese érezte a forró leheletét, és a sürgető vágyat, hogy a fiú megcsókolja. Aztán Nevra keze a tarkójára siklott, és ajkaik először lágy, kellemes csókban forrtak össze.

2017. július 11., kedd

15. fejezet

Tiszta levegő

A nap meleg karjai  körbe ölelték az ágyon gubbasztó lányt, csalogatták ki a friss levegőre, mégsem mozdult. A rajzait tanulmányozta, még a hangosan korgó gyomráról sem vett tudomást. Még korán volt, és nem akart a csúcsidőben lemenni reggelizni. Úgy gondolta egy óra múlva útnak indul, de addig is elüti itt benn az idejét egyedül. Legalábbis így gondolta.
Halk kopogás hallatszódott, mire a lány feltápászkodott és az ajtóhoz sétált.
– Ykhar? – húzta fel a szemöldökét Anneliese meglepetten.
– Szia – Ykhar falfehér arccal álldogált egy tálcával a kezében. A lány gyomra megkordult az étel illatára. – Nem jöttél reggelizni, így gondoltam…
– Ó, köszönöm! – Anneliese hálás volt neki, az ezt követő szavaitól pedig még inkább.
– Nézd, Anneliese, sajnálom! Én csak…
– Semmi gond, Ykhar!
– Mi? Nem haragszol?
– Nem. Azt hiszem, a helyedben én is ezt tettem volna. A legkevésbé sem haragudhatok rád. – látta be a lány, s úgy tűnt Ykhar is megkönnyebbült, mert már kevésbé volt sápadt. Anneliese beljebb intette, és egészen addig beszélgettek, míg Ykharnak el nem kellett rohannia egy sürgős ügy miatt. Ezt követően a lány is otthagyta a szobáját, és a kertben csatangolt, ujjaival a nyakláncát csavargatta. Nem talált semmi utalást rá, úgy tűnt nincs fontos szerepe. Csak egy szimpla nyakék volt.
Anneliese felszisszent. A nyaklánc becsípte az ujját, az ujjbegyéből vér serkent. Habár a lány nem tudta, hogy történhetett ez, az éles fájdalomtól elfeledkezett erről, Nevra felbukkanása pedig teljesen kiűzte az elméjéből.
– Nem tudtam, hogy van repeta – szólt vidáman.
– Így is a véremet szívod – rázta meg a fejét a lány.
– Tudtad, hogy a vámpír nyál segít a vérzéscsillapításában?
– Tényleg?
– Nem.
Anneliese bosszúsan nézett rá.
– De attól még… – Nevra közelebb lépett, s mielőtt a lány reagálhatott volna, lenyalta a vért az ujjáról. Borzongás futott végig rajta, ahogy a fiú nyelve az ujját érintette, és az a kellemetlen érzése támadt, hogy menten meggyullad zavarában.
– Fúj! – Anneliese elhúzta a kezét, és Ezarel felé fordult, akinek undor ült az arcán. – Többet láttam, mint valaha is akartam.
– Nem történt semmi. – az elf nem reagált semmit, de a lány eltudta képzelni, hogy mi jár a fejében.
– Miiko látni akar. – szólt Nevrának, aki megeresztett egy vigyort a lány felé.
– Legközelebb majd folytatjuk. – ezzel magukra hagyta őket. Ezarel közönyös tekintettel méregette, Anneliese pedig hasonlóan válaszolt.
– Van valami probléma, Ezarel?
– A probléma pont itt áll előttem.
– Ezt én is mondhatnám! Én legalább…
– Anneliese! – Ykhar jelent meg. – Sajnálom, de elég fontos.
– Oké.
– Előbb mond el, amit akartál! – szólt Ezarel türelmetlenül. Anneliese tudta, hogy gyerekes, de kinyújtotta a fiúra a nyelvét, majd követte Ykhart.
– Miről van szó?
– Bocsánat, hogy így elrángattalak.
– Á, nem gond. Csak Ezarellel beszéltem.
– Nyilván tapasztaltál bizalmatlanságot. Ezért arra gondoltam, hogy jót tenne egy kis levegőváltozás, egy esély, hogy bizonyíts.
– Micsoda? Hogyan?
– Adok neked egy küldetést, Miiko jóváhagyásával.
– Ó, rendben! Azt hiszem, ez tényleg jó lenne. Mit kell csinálnom?
– Alapanyagot kell gyűjtened. – ez könnyűnek hangzott.
– A kristályhoz? – Ykhar bólintott. – Hova kell mennem?
– Hát, jó pár napnyira van innen.
– Remek. Második küldetés! Jövök!
– Nevrával.



2017. július 9., vasárnap

Bónusz részlet - Nevra szemszög

Sziasztok! J

Ez a bejegyzés azért született, mert túlléptem az ötven oldalon, pontosabban ötvenhárom oldalt írtam és 24 031 szót. Ez az első úgymond, összefüggő történet (és az első igazi fanfictionom), amivel ilyen nagy terjedelemig eljutottam. A tizedik-tizenötödik oldalnál mindig megakadtam, aztán hagytam a francba az egészet, így arra gondoltam, hogy írok egy „bónusz részletet”. Ez Nevra szemszögéből készült, remélem, hogy ez is tetszeni fog Nektek J
Bevallom őszintén ez a második alkalom, hogy férfi szemszögből írtam, úgyhogy észrevételeket, véleményeket, akár pozitívokról, akár negatívokról van szó, szívesen várok J (Esetleg visszajelzéseket arról, hogy nagyobb mérföldköveknél hozzak e ilyesmiket vagy inkább ne)
Ui: Holnap vagy holnap után hozom a következő fejezetet J
Szép napot!


Bónusz részlet


Nevra szemszög


Nevra unatkozott. A küldetés óta nem történt semmi izgalmas. Még a papírmunka is érdekesebbnek bizonyult, pedig azt kifejezetten gyűlölte. Most pedig céltalanul kószált a folyosón, bármiféle elfoglaltság után kutatva. Talán bekéne ugrani a kantinba. Biztos volt benne, hogy egy hölgy eltudná szórakoztatni, ráadásul volt még egy meghívása…
A fiú mosolyogva sietett végig a folyosón, mikor valami neki ütközött. Erősen, de aprócska test volt, nem tudta kibillenteni az egyensúlyából. Vámpírreflexeivel a lány után kapott, mielőtt eleshetett volna, kezei a derekára simultak. Illata az orrát csiklandozta, szemfogai kellemetlenül szúrták alsó ajkát. Egy emberlány volt, valószínűleg a legszebb, akivel valaha is találkozott. Hosszú, már-már fekete haja a kézfejét csiklandozta, sötétbarna szemében döbbenet, és kíváncsiság ült. Rózsaszín ajkai elnyíltak, amire Nevrát valami szokatlan érzés kerítette hatalmába. De félre söpörte ezt, száját máris megnyerő mosolyra húzta.
– Milyen finom emberillat. Máris eljött a vacsora ideje? – érezte, ahogy a lány teste megfeszül a keze alatt, majd minden erejét belevetve megtaszította őt. A fiú meglepettségében felkiáltott, és megimbolygott, az emberlány pedig már el is tűnt. Nevra arca felvidult a hajsza lehetőségére, de nem sietett. Ráérősen sétált végig a csarnokon, követve az idegen illatát. Előbb gondoskodik magáról, aztán szól Miikonak. Nem igazán hitte, hogy egy lány bármilyen problémát is okozhat, habár igaz, hogy a kristályteremből jött ki. Talán megkéne néznie, hogy minden rendben… de az illat csábította, vonta magával, és engedve neki, kilépett a verős fényes napsütésbe.
Mulattatta az előbb történtek. Általában a lányok a karjába szöknek, nem pedig el tőle. Ez pedig felettébb felkeltette a kíváncsiságát, és tudta, hogy addig nem nyugszik, míg rá nem lel. Már pedig megfogja találni, még ha a piacon milliónyi illatban is veszett el a lányé. Át verekedte magát az embertömegen, úgy mozgott, mint az árnyék: csendesen, és észrevétlenül.
Az orrában még mindig összekeveredtek a szagok, amikor a kertbe ért, de igyekezett elkülöníteni őket, kiszűrni a lányét. Egy pillanattal azonban előbb érzett meg valamit, mielőtt meghallotta volna a kiáltásokat. Nevra a tőrjeiért nyúlt, és rohanni kezdett. Már fél úton volt a hangzavar felé, mikor Valkyon vetődött mellé, aztán a többiek hangját is kitudta venni mögülük. De nem állt meg egyikük sem, csak futottak, míg el nem értek az első Zilálthoz.