-->

2017. december 10., vasárnap

27. fejezet



Újra a vízben

A víz úgy ringatta a lányt, mint egy anya a gyermekét. Lágyan simogatta a karját, hívogató szavaival a fülébe duruzsolt. A szemhéja mögül éles fényt érzékelt, de a testébe kúszó melegségtől szinte észre se vette. Kinyitotta a szemét.
Az ég finom bárányfelhőkkel barázdált szeletét látta maga előtt, ujjai egy mellkast tapintottak ki. A lány elfordította a fejét, addig ficánkolt, amíg meg nem látta Nevra arcát. A fiú szemébe hulló tincsek sem tudták eltakarni a tekintetéből sütő aggodalmat.
– N-Nevra? Mi történt?
– Jól vagy, Anneliese?
– Igen. Kicsit furán érzem magam, de igen, jól vagyok. Engedj el! – finoman eltaszította magától a fiút, de az nem engedte el. Erősen tartotta a lányt. Anneliese kiakart fordulni a szorításából, de hiába kapálódzott a lábával, csak halk loccsanó hangot hallott. Megdermedt. Ezt a hangot ő adta ki? Vajon hogyan? A lányt rossz érzés fogta el, ahogy most először nézett végig magán. A látványtól elakadt a lélegzete, és ha Nevra nem tarja, biztosan megroggyant volna a térde. Már ha lett volna.
Anneliese szirén lett. A domborulatát aranypikkelyek fedték, olyan volt, mintha egy nyakba akasztós toppot hordott volna, csak ez sokkal… élőbb, és igazibb volt. Az uszonyának egy része napfényben fürdött, a vége belelógott az óceánba. A lány finoman megemelte, végig szántott vele a víz felszínén.
– Mi a fene történt? Miért van uszonyom? – suttogta döbbenten. Most már örült, hogy ott van vele a fiú. Ez volt a bizonyíték, hogy nem álmodik.
– Nem vagyunk biztosak benne. Ewelein mindjárt itt lesz.
– Vigyük el Karutonak. Biztos örülne ekkora halnak – Anneliese mérgesen csapott egyet az uszonyával. A víz permet nem érte el Ezarelt, csak a lába előtt elterülő homokot pettyezte.
– Nem vagyok hal!
– Ne felejtsd el, hogy Alajéa is szírén! – szólt Karenn, tekintetében rosszallás villant.
– És azt se, hogy mekkorát tudnék csapni ezzel itt!
Ezarel elvigyorodott.
– El se tudsz jönni idáig.
– Érted bármit megteszek, barátom.
– Itt vagyok! – Ewelein fulladt hangja szólalt meg a közelből, s már gázolt is a vízben. Óvatosan végig tapogatta a lányt, keresve bármiféle sebesülést, majd a csuklójáért nyúlt. A szíve egyenletesen vert – habár talán a fiú közelsége miatt hevesebben –, a hőmérséklete megfelelő volt. Ewelein ujjai csiklandozták a lány uszonyát, amíg az fel nem szisszent a belenyíllaló fájdalomtól.
– Itt fáj?
– Igen – a nő alaposabban megvizsgálta, homloka ráncba szaladt.
– Van három szúrásnyom. Nem túl mélyek, talán három centi. Mi történt pontosan mielőtt átváltoztál volna? – Anneliese részletesen elmesélte. A megjelenő szírént, a kristályt, a lábába nyilalló fájdalmat.
– Hm. Sosem hallottam még, hogy így át lehet változtatni valakit szírénné… természetesen vannak főzeteink, de…
– Vissza lehet csinálni? – a lány aggodalmas hangjától a fiú még közelebb húzta magához. Csendes volt, és ez megrémisztette Anneliese-t. Vajon olyat tud, amit ő nem?
– Nem tudom. A szervezetből kiürülő főzet automatikusan visszafordítja a folyamatot… könnyen lehet, hogy ennek is van egy bizonyos ideje. Utána nézek.
– Köszönöm. De… én addig mit csináljak?
– Majd én itt maradok vele – szólt Nevra. A többiek beleegyezően bólintottak, majd magukra hagyták őket. A fiú óvatosan beeresztette a vízbe, majd leült a partra. Fekete haját összekócolta a szél, de az aggodalmát nem tudta elsöpörni az arcáról.
– Szerinted Ewelein talál gyógymódot?
– Igen. De ha mégsem, ne aggódj: nálam aludhatsz. Majd építettek neked egy kis medencét.
– A szobádba?
Nevra elvigyorodott.
– A gárdavezetőknek jut némi kiváltság.
– Egy dolog jó benne: reggel hideg vízzel ébreszthetnélek – felelte a lány, néhány csepp vizet fröcskölve a fiú felé, hogy igazolja a kijelentését. Már egészen hozzászokott az uszonyhoz. Fura volt, de ennek is meg voltak a maga előnyei. Kevésbé rettegett a víztől, sőt. A testét folyamatosan ringató hullámok hívogatták, kérték, hogy tartson velük. A lány uszonya bizsergett, hogy teljesítse a kérést. Vajon képes így úszni? És a víz alatt lélegezni? Volt valami megmagyarázhatatlan érzés, ami összekapcsolta őt az óceánnal, amitől minden apró rezdülését érezte. Eggyé vált vele.
– Anneliese?
– Hm? – a lány Nevra felé fordult. A fiú összevont szemöldökkel vizslatta. Úgy tűnt haragos, amiért nem figyelt rá.
– Azt kérdeztem, hogy szükséged lenne e valamire.
– Ó, nem! Vagyis… azt hiszem, éhes vagyok… a szírének mit esznek?
– Alajéa szerinted mit szokott? – a fiút mintha szórakoztatta volna a tudatlansága. Valószínűleg így is volt.
– Ugyanazt, mint mi?
– Pontosan. Megyek, és hozok neked valamit – Nevra feltápászkodott, majd bizonytalanul ácsorgott egy pillanatig. – Ne tűnj el!
– Itt várlak! – ígérte a lány, de amint elvesztette a fiút szemelől, belevetette magát az óceánba.

A víz mélyén nem érezte haragos hullámokat. Csendes volt minden, mégis hívogató szavakat suttogtak a fülébe. Megnyugtatóak voltak, de kétséget szültek. Pont mikor a vízbe ereszkedett. Egy félelmetes másodpercig nem tudta mit csináljon: esetlenül csapkodott az uszonyával, karjai könyörgően csépelték az óceánt. Végül elengedte magát. Nem süllyedt le. A farka halkan szántotta a vizet, a többi pedig gyerekjáték volt. Magabiztosan előre tört, percek alatt métereket haladt. Úgy érezte magát, mint a kishableány. Lenyűgözve úszott el a halrajok mellett, ujjai finoman végig tapogatták a színes pompába öltözött korallokat, a hínárok üdvözölve nyúltak fel hozzá.
Anneliese csapott egyet az uszonyával, és feljebb tornázta magát a felszínhez. A haja körülötte úszott, olyan volt, mint a tinta. Néhány kíváncsi hal követte, de nem merészkedtek közel. Körülötte úszkáltak, néha az uszonyához dörgölődztek, de ahányszor a lány feléjük nyúlt, távolabb evickéltek. Így ment ez egészen addig, amíg valami elsötétítette az óceánt. Valami nagy volt, és égbe törő, finoman megmunkált alja a víz felszínét szántotta. Egy hajó.
A halak eltűntek, de a lány nem hátrált, hiába fohászkodtak az ösztönei a menekülésért. Valami vonzotta. Valami erős, és fájdalmasan ismerős, ami pontosan a feje fölötti fa tákolmányon volt.
Kristály darabok



2017. november 21., kedd

26. fejezet



Tüskék

Anneliese döbbenten szívta be a látványt. Némán figyelte a párost, ahogy elválnak, érezte a fiú rászegeződő tekintetét. Halkan belesuttogott Karenn fülébe, aki szintén feléje fordult. Aztán leesett neki. A hasonlóság kézenfekvő volt, nem is értette, hogy nem vette eddig észre.
– Anneliese! – a fiú elindult feléje. Látta, hogy Karenn kíváncsian, mégis gyanakodva figyeli kettősüket. – Kerestelek.
A lány bőrén forróság futott végig, ahogy Nevra ujjai végig simítottak a karján. Elhátrált tőle.
– Nevra… Komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Adj időt, hogy kibogozzam ezt az egészet. Kérlek. – a fiú néhány percnyi hallgatás után bólintott. Szemében, mintha megbántottság tükröződött volna, de hamar szórakozottság vette át a helyét.
– Rendben van. De ez ugye nem kifogás az edzés alól? – vigyorgott.
– Nem.
– Remek. Akkor tíz perc múlva a parton.

A tenger nyugodt hullámzása víz permetet köpött a lány lábára, de a szikrát hányó nap, hamar felszárította. A lábujjai közé homok süppedt, az apró szemcsék a talpába fúródtak. Összekötött haja kiszabadult a harcban, a szél vidáman táncoltatta a levegőben. Anneliese reménykedett benne, hogy úgy néz ki, mint egy harcos istennő, aki ádáz, fenyegető tekintettel néz az ellenségére. Nevra azonban cseppet sem tűnt úgy, mint aki megijedt volna. Szórakozottan figyelte a lányt, minden egyes rezdülését tanulmányozta. Anneliese is próbálta a fiúét, de kiszámíthatatlan volt, nem tudta kikövetkeztetni a lépéseit. Így hát ő támadott előbb.
A lábujjai a homokba fúródtak, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, majd ütött. Nevra könnyedén kivédte, és kicsavarta a karját. A lány kezébe fájdalom nyílalt, az adrenalin végig száguldott a testén. Hátra rántotta a fejét. A koponyája keményen ütközött a fiúénak, és úgy érezte menten szétreped a feje. A szorítás a karján engedett. Kitépte magát, és rúgott. A talpa Nevra gyomrába érkezett, nem túl erősen, de elég volt ahhoz, hogy levegő után kapjon. Anneliese megperdült, hogy ne veszítse szemelől az ellenfelét. A fiú elégedett vigyorral egyenesedett fel, homlokán vöröslő folttal nem is foglalkozott. A lány elég tételt érzett, de nem tartott sokáig. Nevra rávetette magát. Anneliese kitért balra, de nem elég gyorsan. A bal oldalának csapódott testtől hátra tántorodott. Botladozva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, de Nevra, kihasználva az alkalmat, kisöpörte alóla a lábát. A lány fogsora durván összecsattant, ahogy a homokos talajra esett.
– Szép, de nem elég gyors. Ha kisebb vagy a támadódnál, azt az előnyödre kovácsolhatod. Gyorsabb lehetsz, és azt ki kell használnod.
– Nem mintha nálad bárki is gyorsabb lehet… – morogta Anneliese. A fiú halkan nevetett, és a kezét nyújtotta. A lány elfogadta, majd lerántotta maga mellé a fiút. Pont, ahogy gondolta. Nevra testtartása laza volt, könnyű volt kibillenteni az egyensúlyából. Anneliese felpattant, és megpördült, lábával egy kevéske homokot rúgott a felszökkenő ellenfele arcába. A fiú hátra tántorodott, mérgesen próbálta kidörzsölni a szeméből a homokot. A lány diadalittasan állt előtte, majd mikor a fiú még mindig nem fordult feléje, aggódnia kezdett.
– Nevra? Jól vagy? Sajnálom, nem akartam… – óvatosan feléje nyúlt. Nem volt ideje reagálni. Nevra teste az övének vágódott, és ledöntötte a lábáról. A fiú leszorította a lábaival a térdét, a kezét a feje fölé húzta. Anneliese legyőzöttnek érezte magát. Hiába próbált kifordulni a szorításból, nem tudott. A fiú erősen tartotta. Végül feladta. Szuszogva ernyedt el a teste, szeme a fiújéba olvadt. Annyira közel volt hozzá az arca, hogy érezte a fiú forró lélegzetét, és az illatát, ami enyhe izzadtsággal keveredett.
– Mit is sajnálsz?
– Hogy ilyen tökkel ütött vagy.
Nevra felnevetett.
– Ha már itt tartunk, szép fejes volt.
– Fáj is a koponyám. – bólintott a lány.
– És a homok is jó ötlet volt. Fel kell használnod bármit, ami a közeledben van.
– Igen, de… megijedtem… nem akarom, hogy miattam veszítsd el a másik szemed. Mi történt a másikkal?
– Néha áldozatot kell hozni, ha valami különlegeset akarunk.
– Ez meg mit jelent? – ráncolta a lány a homlokát.
– Nevra és az ő idióta ötletét. Csak nem zavarunk? – mindketten a hang irányába fordultak. Karenn somolyogva állt nem messze tőlük, mögötte Alajéa botladozott. Még Ezarel és Valkyon is ott volt.
– Mit csináltok itt? – Anneliese hagyta, hogy a fiú felsegítse.
– Szép az idő, és arra gondoltam, hogy piknikezhetnénk egyet. – rántotta meg a vállát a lány.
– Karenn, edzünk.
– Akkor tartsatok szünetet. – oda se figyelve sétált el mellette, leterítve az árnyékba egy pokrócot. Anneliese nem tétovázott, mikor felé nyújtott egy vizes kulacsot. Sajgó izmokkal telepedett le a takaró egyik sarkára Alajéa és Karenn mellé.
– El se tudom képzelni milyen lehet mindennap így edzeni – szólt Alajéa kikerekedett szemekkel. – Nem fárasztó?
– Egy idő után. De kezdek hozzá szokni.
– Karenn is szokott edzeni. Látnod kellene milyen gyors!
– Ugyan Alajéa – mosolyogott Karenn. – Inkább beszéljünk Anneliese-ről. Alig tudok róla valamit.
– Nem sikerült kikémkedned?
– Psszt! – Karenn a fiúkra sandított, de az ajkán ülő mindentudó mosolytól a lánynak nevetnie kellett.
– Nem tudok magamról mondani semmi érdekeset.
– A Földön éltél. Ez már érdekes.
– Lehet, de átlagos lány voltam, és átlagos dolgokat csináltam. Tanultam, a barátaimmal lógtam, rajzoltam… és gyakran a kistestvéreimet hajkurásztam az erdőben.
– Vannak kistestvéreid?
– Igen. Kettő.
– Akkor biztos rosszak voltak – állapította meg Alajéa az ajkát biggyesztve, s mintha szomorúság villant volna a tekintetében – Miért kellett őket hajkurásznod az erdőben?
– Szeretnek kint bújócskázni, főleg Jack. Melody pedig imád levelet gyűjteni.
– Ó, én is szeretek gyűjtögetni! Az Azúrgyöngy a legszebb kagyló, és nagyon sok színben található.
– A micsoda? – pislogott a lány. Még sosem hallott ilyen nevű élőlényről.
– Azúrgyöngy. A tenger a fenekén található.
– Mutasd meg neki, Alajéa! – szólt Karenn.
– Ó, rendben – mondta Alajéa, és már sietett is a víz felé.
– Én…
– Tényleg érdemes megnézned.
– Azt hiszem, inkább megvárom idekint.
– Félsz a víztől? – kérdezte Karenn félre döntött fejjel, ajkán halvány mosoly függött.
– Nem, én… –Anneliese elakadt. Nem félt tőle, csak nem szerette. Volt közte különbség… ugye?
– Alajéa sem kedveli különösképpen a vizet. Ne aggódj, csak a sziklák mentén mentek. Különben is – Karenn elfintorodott – Rád fér a fürdés.
– Kösz – morogta a lány, majd feltápászkodott, igyekezett utol érni Alajéát. A lány bokáig gázolt a vízbe, amikor ráeszmélt, hogy ruhástul akart bemenni. Végül a kíváncsian pislogó fiúk tekintetének kereszttüzében magán hagyta őket, és Alajéa után gázolt. A lány már a hullám ostromolta szikláknál járt, amikor Anneliese oda ért hozzá. A szíve vadul dobogott, ahogy a víz vadul a mellkasának csapódott, mintha csak magának követelte volna őt. Az ujjai belemélyedtek a sziklába. Az örvény durva cibálására gondolt, a rettegésre, amikor lehúzta a víz alá, elzárva a felszín friss levegőjétől. Nem is értette, hogy miért hagyta magát meggyőzni. Megmondhatta volna Alajénak, hogy kint megvárja. 
– Minden rendben, Anneliese?
– Csak… nem vagyok valami jó úszó.
– Ó! Sajnálom. Megvárhattál volna kint is – szólt Alajéa, s úgy tűnt tényleg sajnálja.
– Semmi gond. Karenn szerint rám fért a fürdés.
– Én sem rajongók különösen a vízért, ne aggódj! Várj meg itt! Sietek! – Alajéa lemerült, hajának fehér tincsei úsztak utána. Anneliese nem tudta, hogy milyen mélyen van alatta a talaj, és hiába mozgatta a lábujjait, nem érzett semmit.
A lány némán pásztázta a felszínt, de nem látott át rajta. Vajon Alajéa miért nem szereti a vizet? Hisz ő szirén. Szeretnie kellene, nem?
– Itt vagyok! – a barátnője feje emelkedett ki a hullámok közül, karján egy marék hínár lógott. A lányhoz evickélt, és eldobta a fölösleget, csak egy gyöngyös kagyló féle és egy apró hajtű maradt a tenyerében. Finom kidolgozású volt, a közepén egy…
– Alajéa… – a lány elvette tőle a hajtűt, ujjai végigsimítottak a kavicsméretű kristályon. Kékes fénye halványan derengett, a felcsendülő suttogás a fülét csiklandozta.
– Ez… a kristály. Találtam egy kristályt! – kiáltott fel boldogan Alajéa.
– Igen, de ilyen közel? És… miért van egy hajtűben?
– Az nem egy hajtű – Anneliese megfordult, kézfejének finom bőrét lemarta a szikla a nagy igyekezetében. De ez mégis semmi volt a lábába maró fájdalomtól. Felkiáltott, ujjai eresztették a hajtűt. Vékony vércsík úszott a felszínre, lába mintha elzsibbadt volna.
– Ha nem gond visszaveszem. Nem való gyerekek kezébe – a nő elégedetten csapott az uszonyával, zöld haja ázottan tapadt a fejére. Tincsei kígyókként úsztak körülötte, hosszú körmei mohón a vízbe martak a hajtűért.
– Add vissza! – Alajéa hangja meglepően határozottan szólt, de nem mozdult. Zavartan kapott a süllyedő Anneliese felé, s mire felkapták a fejüket, a szírén zöld hajzuhatagja már messze járt. – Anneliese, mi történt?
A lány megrázta a fejét. A zsibbadás fokozatosan terjedt szét a lábában, lassan az egész mellkasát is maga alá gyűrte. A tüdejébe fájdalom nyilallt, a szeme könnybe lábadt. Igyekezett segíteni Alajénak az úszásban, de kalitkában érezte magát, amire lassan fekete leplet húznak. Aztán elveszett minden fénynyaláb.



2017. november 13., hétfő

25. fejezet


Sziasztok! 
Elnézéseteket kérem, hogy ennyit késtem vele, de végre itt van, elhoztam :)
Kellemes olvasást, és szép éjszakát :)

Ki vagy?

Anneliese egy órányi olvasás után tette le a könyvet. Ujjai a ciralak bundájába túrtak, aki egy fél órája az ölébe kéretszkedett. Shaitan azóta nem is mozdult, szemeit behunyva feküdt nem messze tőle. A fülei megrezzentek, sárga szeme a feltápászkodó lányra villant.
– Ne néz így Éjfélre! – rótta meg Anneliese, ahogy meglátta, hogyan tanulmányozza a ciralakot.
– Biztos tetszik neki – szólt egy hang mellőle. Nevra derűs arckifejezéssel támaszkodott neki egy könyvespolcnak.
– Vagy csak felakarja falni.
– Nem eszik macskákat.
– Az nem zárja ki azt, hogy ne csócsálná meg, ha alkalma adódna rá.
– Shaitan nem bánt senkit. Úgy látom, jól kijöttök. A végén még féltékeny leszek.
A lány megrántotta a vállát.
– Csak lefeküdt ide.
– Shaitan nem fekszik le csak úgy mindenki mellé. Kedvel téged. – Anneliese somolyogva vakargatta Éjfél füle tövét.
– Ez rólad nem mondható el, nem igaz?
Nevra nem szólt semmit, csak közelebb osont hozzá. Keze a lányéra simult, lehelete az arcát simogatta. Úgy tűnt, mint, aki durcás.
– Nem fekszem össze mindenkivel. Ezzel most megbántottál.
– Nem tűnsz megbántottnak.
– Mert rád nem tudok haragudni. – ujjai felsiklottak Anneliese karján. Éjfél közéjük préselődött, tiltakozó nyávogással értek földet a mancsai, szemrehányó tekintetét már egyikük sem látta.
A lány remegő lélegzettel hagyta, hogy Nevra magához húzza. A szája mohón tapadt az övére, nyelve finoman szétfeszítette a lány ajkait. Melegség édes bizsergését érezte az egész testében, úgy érezte menten meggyullad. Hagyta, hogy a fiú a könyvespolcnak préselje őt, érezte, hogy a könyvek a hátába vájnak, de a pólója alá becsúszó kéz elfeledtette vele. A szíve hangosan vert a mellkasában, a lány biztos volt benne, hogy a fiú is tisztán hallja. Csak az övék volt a pillanat, az érzelem, mely mindkettőjükben ott lobogott.
Érzelem
Anneliese elhúzódott. Ezt ő érezte vajon? Igaziak az érzelmei vagy csak a tündér szíve generálta? Megijedt. A testét égető melegség kihűlt, helyét bizonytalanság vette át. Eddig Nevrában nem volt biztos, most már önmagában. Hogyan is szeretheti őt, ha nem is tudja, hogy valóságos-e? Hogy ezek az ő érzelmei?
– Mi a baj?
– Ez… nem tudom, hogy ez igaz e.
– Már megbeszéltük. Mondtam, hogy…
– Nem! Úgy értem – a fiú arca lehomályosult, ahogy könny szökött a szemébe. – Magamban nem tudom, hogy bízhatok e már. Ezeket én érzem? Vagy valaki más? Ez egyáltalán én vagyok?
– Persze, hogy te vagy – a fiú nyugtalólag végig simított a lány arcán.
– Nem tudhatod. Én sem tudom. Nem tudok már semmit – suttogta. A bizonytalanság, és a kétségbeesés vasmarokkal szorította, fojtogatta. Úgy érezte mindjárt megfullad. – Nem is lehetnék itt, ha nem Eilidh szívét kapom meg.
– De itt vagy, és ez a fontos.
– Igen, de mekkora rész vagyok én? Ha Eilidh szíve kihatott a testemre, könnyen lehet, hogy az érzelmeimre is. A lelkemre. – Anneliese megrázta a fejét, és kibújt a fiú karjaiból. – Nem tudom, hogy ez helyes e így.
– Anneliese…
– Sajnálom, de… ez így nem megy. – a lány elfordult Nevrától, léptei hangosan csattantak a padlón a néma csendben. Kivágta az ajtót, majd rohanni kezdett.

Néhány percnyi céltalan mászkálás után a szökőkútnál kötött ki. A moha és az inda feltekeredett a sziklára, a kristálytiszta víz felszínén tavirózsák úsztak. A sárga színű, ellipszis alakú furcsaságok vizet sírtak magukból, ami lágyan ömlött két hatalmas tányérba, hogy aztán a tóba zubogjanak. A halk csobogás megnyugtatta, a puha fű szinte elringatta a lányt. A kék égen bárányfelhők úsztak, de hiába volt csendes körülötte minden, a gondolatai kaotikusak voltak.
Otthon, a Földön sosem volt ennyire bizonytalan abban, hogy a személyiséget, az érzelmeit befolyásolta e a szív, amit belé helyeztek. Próbált visszaemlékezni, hogy milyen volt előtte, de nem tudott. Csak a gyengesége halvány maradéka ragadt meg agytekervényein, a mindennapos fáradtság. A szülei sosem említették, hogy megváltozott volna. Most azonban biztos volt benne, hogy mást mondanának. Amióta ide került, az élete fordulatot vett, és rá kellett jönnie, hogy talán saját magát is elveszítette, nem csak az otthonát. Egyáltalán visszamehet így valaha is? És mi van Nevrával? Azok tényleg az ő érzései? Honnan tudhatja meg, hogy igen?
Anneliese behunyta a szemét. Legszívesebben ceruzát ragadott volna, hogy lerajzolja a bensőjébe keletkezett káoszt. Habár úgy gondolta, hogy egy papírlap nem is lenne elég. A zűrzavar túl nagy volt ahhoz.
A békés hangulat lassan kezdte álomba ringatni. A lány nagyot sóhajtva kulcsolta össze a kezét a hasán, hagyta, hogy elringassa a víz csobogása. Ám a mögüle érkező nesz hamar kirángatta a kellemes pillanatból. A szempillája megrezzent, de nem nyitotta ki a szemét. A fülét hegyezve próbált rájönni, hogy ki vagy mi lehet az, de nem tudta beazonosítani. A köpönyeges alak – Morganit – hirtelen bevillanó arcára azonban felült. Kizárt, hogy ő lenne az. Vagy lehetséges? Biztos csak túlzásba viszi. De hiába forgolódott, minden csendesnek és nyugodtnak tűnt. A lány viszont megtanulta, hogy sokszor nem minden az, aminek látszik.
– Van itt valaki? – a fák és a bokrok nem voltak túl magasak, de annál terebélyesebbek. Könnyen megeshetett, hogy valaki elrejtőzött mögüle.
Anneliese feltornázta magát, keze a derekára siklott, de csalódotton vette észre, hogy nem volt nála a tőre. Hogy is lett volna? Nem hitte volna, hogy a főhadiszállás terültén belül szükség lenne rá, így nem csatolta fel. De ki tudhatta? A Ziláltaknak is sikerült betörniük, habár akkor nem védte a területet pajzs, melynek halk zümmögését még innen is hallotta.
– Ha van itt valaki, lépjen elő! – szólt Anneliese még egyszer, lassan oldalazva a fákhoz. Az erdőben történtek óta talán túlzottan is óvatossá vált, ha neszt hallott.
– Bú! – Anneliese megperdült, megbotlott a lábaiban, ahogy ijedtében hátrált. Egy lány állt vele szemben, ajkán csintalan mosoly függött. Arcát félig fekete, félig rózsaszín tincsek keretezték, zöld szemeiben kíváncsiság csillogott. Fekete felsőjén húzódó arany csíkok megjelentek a rövid, mély rózsaszín nadrágján és fekete csizmáján is, narancsos színű öve tökéletesen illett a nyakláncához. Vékony csipke fedte a lábait, és karjait, melyeket lustán összefont maga mögött. Sosem látta még a lányt, de arcának finom ívében, s szemének csintalan villanásában volt valami ismerős.
– Ki vagy te?
– Karennek hívnak. Sajnálom, hogy megijesztettelek.
– Akkor miért csináltad? – a lány elvigyorodott, s megvonta apró vállait.
– Hát, te ki vagy?
– Anneliese.
– Ó – Karenn szemei elkerekedtek – Szóval te vagy a tündér szívű lány. Érdekes.
– Tündér szívű? Szóval már így hívnak? – húzta fel a szemöldökét Annelies. Először Zilált ölőnek hívták, most meg ez…
– Itt elég gyorsan terjed a pletyka. Tényleg igaz?
– Azt hiszem.
– Hmm – Karenn elgondolkodva nézett végig a lányon.
– Nem láttalak még eddig.
– Küldetésen voltam. Nem rég értem vissza. Igazából Alajéát kerestem, de amikor megláttalak, kíváncsi lettem.
– Egész végig figyeltél?
– Talán – rántotta meg a vállát újra egy könnyed mosoly kíséretében. Anneliese nem tudta, hogy hátborzongatónak tartsa e, vagy sem. Karenn észrevétlen mozgása óva intette a lányt. Ki tudja, ki van körülötte, úgy hogy ő még csak nem is tud róla.
Karenn elvigyorodott.
– Ne vágj ilyen képet! A láthatatlanság egész hasznos tud lenni, főleg ha az ember valami bizalmasat akar kihallgatni.
– Kémkedsz mások után?
– Szeretem tudni mi folyik körülöttem.
– És ha lebuksz? – kérdezte Anneliese felnevetve. Talán kicsit rémisztő volt a gondolat, hogy szemmel tartják, de a lány derűs viselkedése kétségtelenül jót tett neki. Egészen megkedvelte.
– Nem szoktam. Na, és te mindig ilyen búskomor vagy?
– Nem. – úgy tűnt, mintha vitatkozni akarna, de aztán meggondolta magát.
– Láttad valahol Alajéát? – Anneliese megrázta a fejét. Már napok óta nem látta a szirént. –És segítesz megkeresni?
A két lány együtt sétált a kikövezett úton a kertben, beszélgetésüket csak a piac zaja törte meg. Anneliese elgondolkodva meredt a fekete-rózsaszín hajkoronára maga előtt, míg ki nem értek a nyüzsgő tömegből. Még mindig nem tudott rájönni, hogy honnan ismerős a lány, és ez bosszantotta. Még akkor is ezen kattogott az agya, amikor órákkal később a szobája felé tartott. Lábai azonban megtorpantak, ahogy néhány méterre az előtte ácsorgó alakokra villant a tekintete. Felismerte Nevra kócos, fekete haját, és a nyakába csimpaszkodó lányt.
Karenn

2017. október 23., hétfő

24. fejezet



Hajdanában

A meleg levegő ellenére Anneliese-t kirázta a hideg. Az apró szőrszálak felálltak a karján, ahogy az előtte fekvő vázlatfüzetére nézett. A vonalak kacskaringós halmaza, a fekete sötétebb, és világosabb változata egymásba fonódott; a rajz egészen kellemesre sikeredett. Eilidh arcvonásai élesek voltak, zöld szeme baljóslatúan villant. Annyira nem hasonlított ő rá, aki finomabb vonásokkal rendelkezett. Az egész lénye bátorságot sugárzott, és olyan erőt, amit a lány nem tudott szavakba önteni. Anneliese nem érezte, hogy benne meglenne ez. Nem érezte magát se erősnek, se bátornak. Vajon lehetséges lenne, hogy némely tulajdonságát az átültetett szívnek köszönhet? Mennyiben befolyásolja őt?
A lány olyan sebesen csukta össze a füzetét, hogy Éjfél megrezdült. Álmos szemekkel pislogott gazdájára, sárga szemében megvetés villant, amiért felébresztették. Aztán tekintete olvadó mézként lágyult el, örömittas dorombolással fogadta a kényeztetést. A ciralak alig néhány óra alatt több centit nőt, teste megnyúlt, fejének száma háromra nőt. A lányt megijesztette a folyamat az első pillanatban, de aztán kíváncsian kísérte végig, ahogy a familiárisa felnőtté válik. Büszke volt rá, és lenyűgözte, ám sajnálta, hogy kézben már képtelen lesz cipelni.
Finoman megcirógatta a macska állát, aki nyávogva követte. Nem volt különösen célja, csak hagyta, hogy a lába vezérelje. Elhagyta a folyosót, és felkaptatva a nagy lépcsőn a könyvtár ajtaja előtt találta magát. Benyomta a súlyos fa ajtót, és belépett.
Anneliese végig húzta a kezét a könyvek gerincén, ahogy a polcok között haladt. Néha levett egy-egy olvasmányt, ha felkeltette az érdeklődését, de sokat nem tudott belőlük kiolvasni. Számára ismeretlen nyelven írták. Reménykedett benne, hogy tündérszívének köszönhetően kitudja bogozni a betűket, de hiába meresztette a szemét, nem történt semmi. Talán csak túl reagálja ezt az egészet. Nem öröklődhettek át a tündér képességei ő belé. Vagy legalábbis nem mindegyik. Talán a Ziláltakat is csak Eilidh miatt tudja megölni? A lány a csalódottság kesernyés ízét érezte a szájában. Ha ez tényleg igaz, akkor csak neki köszönhetően lehet itt. Csak a testének egy kis része miatt került ide. Mert az ide tartozik.
A lányt émelygés fogta el. Hirtelen erős honvágy kerítette hatalmába. Haza akar menni, haza a családjához, az életéhez.
De hát már otthon vagy
A gondolatra mintha ketté akart volna szakadni. Tudta, hogy otthon van. Részben. De még sincsen. Nem igazán. Ez a kettőség az őrültbe kergette. Már azt se tudta, hogy az érzelmei a sajátjai vagy sem.
Újra neki indult, próbálva elnyomni tolakodó gondolatait. Végig futtatta a szemét a könyvek gerincén, hátha talál a saját nyelvén íródott könyvet. Bármifélét. Csak ne kattogjon az agya. Végül néhány polcnyival feljebb kiszúrt egy olvasmányt. Kicsi és zöld színű volt, gerincén ismerős betűk futottak. A lány ujjai megcsiklandozták az alját, ahogy felnyújtózkodott, de nem tudta levenni. Nagyot sóhajtva keresett valamit, amire felállhat. Keze a falnak döntött apró létra felé nyúlt, mikor valami neszt hallott mögüle. Anneliese megdermedt, vére vadul lüktetett az ereiben. Óvatosan hátra pillantott, majd megkönnyebbülve megfordult. Shaitan rezzenéstelenül, kifejezéstelen tekintettel nézett rá. A lányt ez jobban megrémítette, mintha megmorogta volna.
– Szia, Shaitan! A gazdád is itt van? – hiába nézett körbe, Nevrát nem látta. Ám ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy nincs is itt. A fiú úgy mozgott, mint az árnyék; némán, és észrevétlenül. Anneliese bizonytalanul nyúlt a familiáris felé, de még mindig nem tudott kiolvasni semmit a szeméből, így hát feladta. Helyette inkább a polcok közé vonszolta a létrát.
A lány azt hitte, hogy a közös kalandjuk után Shaitan felenged a közelében, de nem úgy tűnt, mint aki vágyik a társaságára. Egyszerűen csak eltűri. Vagy szimplán csak ilyen volt a természete. Eddig Nevrát sem látta, hogy pátyolgatta volna. Talán csak azért gondolja így, mert Éjfél olyan közvetlen, és társaságkedvelő? A ciralak fújt egyet, szemét le se véve helyezkedett el a padlón lány másik oldalára. Shaitan is nagyot szusszanva ereszkedett le a földre, nem messze a lánytól, állát a mancsaira helyezve. Na, jó, talán mégis sikerült magát belopni a familiáris szívébe. Egy nagyon kicsit.
– Te meg mit csinálsz? – Anneliese felkiáltott, lába alatt megingott a létra. Nagyot puffanva esett fenékre, a lajtorja nem messze tőle borult az oldalára. A robajra Shaitan felemelte a fejét, tekintete egyenesen előre meredt. Torkából mély, fenyegető morgás tört elő.
– Csak nem lopni akartál? – a lány megrázta a fejét, bosszúsan meredve Ezarelre. A fiú karba font kézzel állt hajszálnyira tőle, tekintete a familiárisra rebbent, majd vissza a lányra.
– Nem. Leakartam venni egy könyvet, amikor halálra rémítettél. – Anneliese megdörzsölte a fenekét. – Elkaphattál volna.
– Nem akartam belerokkanni a súlyba.
– Nem is vagyok nehéz!! – a fiú úgy mérte végig, mintha lenne ebben olyan biztos. A lány duzzogva kászálódott talpra.
– Mit keresel itt?
– Mit gondolsz, mit csinálhatok egy könyvtárban?
– Ne gúnyolódj velem.
– Nem… mindegy. Ha már itt vagy, levehetnéd nekem azt a könyvet. Kérlek – tette hozzá a fiú felhúzott szemöldökét látva. Ezarel nagyot sóhajtva lépett közelebb, és egy gyors mozdulattal lekapta a könyvet.
– Ugye tudod, hogy nem vihetsz ki ennen semmit?
– Igen, tudom. Köszönöm! – a fiú egy utolsó pillantást vetett rá, majd sarkon fordult. A lány a kezében tartott könyvre bámult. – Ezarel!
Az elf megtorpant.
– Mi az?
– Szerinted tényleg lehet, hogy Eilidh szívét kaptam meg?
– Honnan hallottál róla?
– Olvastam – füllentett a lány. Nem tudta, hogy elárulhatja e, hogy a lány egy emlékét élte át az éjszaka. Vagy talán Nevra már be is számolt nekik róla? – Szóval?
– Nem. Ő Eldarya létrejöttének az idejében élt. Sok-sok évvel ezelőtt. Kizárt, hogy egy több száz éves szív verjen a mellkasodban.

2017. október 8., vasárnap

23. fejezet



Add nekem az utolsó perced!

A lányból kitörő szavakat döbbent csend fogatta. Nevra keze megmerevedett a hátán, érezte, ahogy teste megfeszült mellette. Pillantása, a többiekhez hasonlóan, értetlenséget sugárzott. Anneliese behunyta a szemét. A szíve kétségbeesetten verdesett a levegőben logó igazságtól.
A lány remegő lélegzetet vett.
– Gyermekkoromban nem volt minden rendben a szívemmel. Gyenge voltam, sok időt töltöttem a kórházban. Tizenöt éves koromban az állapotom még súlyosabb lett. Szívátültetést kellett végrehajtani. A gond az volt, hogy nem volt megfelelő donor. Aztán behoztak egy lányt, súlyos sérülésekkel. Nem tudták életben tartani, úgyhogy az orvosok úgy döntöttek, megmentenek belőle valamit, amire nekem szükségem van. Azt tudom, hogy egyidősek voltunk. De senki nem tudta, hogy ki az, honnan való, nem voltak rokonai. Az erdőben találtak rá. Csak a ruhái, és a nyaklánc volt a tulajdona. – nézett a szóban forgó láncra. Eztán elmesélte, hogy jól sikerült a műtét. Gyorsan felépült, jól érezte magát, sokkal jobban, mint annak előtte. Óva intették, hogy nehéz lesz, hogy talán sose fog rendesen sportolni, de a nem így történt. A kondíciója nagyon jó lett, erős volt, és egészséges, mintha nem is esett volna át szívátültetésen. Az orvosok csodának tekintették, a szülei repdestek a boldogságtól. Anneliese meg nem értette. Habár az életét köszönhette neki, szégyellte a heget. Otthon persze tudták mi történt, de a lány sosem mesélt róla.
A többiek csendesen hallgatták, még jóval a történet befejezte után sem szólaltak meg. Elgondolkodva meredtek maguk elé, míg Valkyon meg nem szólalt.
– Gondoljátok, hogy…?
– Igen, elképzelhető – bólintott Leiftan.
– Micsoda? – kérdezte a lány.
– Ha igaz is, hogy került volna oda egy tündér? – kotyogta közbe Ezarel, arcáról leolvasható volt, hogy egy percig sem hiszi el, amit a többiek.
– A portálon nem jutott át senki, viszont a Földön élhetnek még tündérek.
–  Mi történt pontosan a lánnyal? Hogy sérült meg? – szegezte neki a kérdést Miiko.
Anneliese megrázta a fejét.
– Senki nem tudta pontosan. Úgy tűnt, mintha harci sérülései lennének. De nem értem…
– Gondolkodj! A műtéted felettébb jól sikerült, csodával határos módon felgyógyultál. Nem szokatlan ez számodra?
– Úgy értitek… szerintetek a lány, akinek megkaptam a szívét, tündér volt?
– Elképzelhető – Anneliese nem szólt. Némán, a gondolataiba merülve álldogált, körülötte a többiek vitatkoztak, de nem is hallotta. A szavak egybe mosódtak, az újra felhangzó suttogás a háttérbe szorított mindent. Vajon ezek neki szólnak, vagy a szívének? Ha tényleg igaz, hogy egy tündér szíve dobog a mellkasába, akkor ez az egyetlen dolog, ami ideköti őt. Pontosabban nem is őt. Csak egy részét, ami valójában nem is övé. Ő nem is tartozik ide. Soha nem is fog.
Anneliese hátrébb botorkált, el a többiektől, el mindentől. Hallotta Nevra aggódó hangját, ahogy utána szólt, de ő már a lépcsőn botladozott le, egyenesen a szobájába tartva.
Az ágyra vetette magát. A takaró felgyűrődött alatta, idegesen magához szorította a puha anyagot. A honvágy erősebben tört rá, mint valaha. Haza akart menni. A saját szobáját akarta, a családját, a saját életét. De egyáltalán volt saját élete? Régebben is gondolkodott rajta, hogy az új szív vajon mennyiben befolyásolja őt, és a tetteit. Ha minden rendben lett volna, ha nem kellett volna szívátültetésen átesnie, vajon ugyanezeket a döntéseket hozta volna? Nem. Akkor valószínűleg sose került volna ebbe a világba. Mert abban a pillanatban rájött: egyedül a szívének köszönheti, hogy itt van. És fogalma se volt, hogy valaha tudni fog e bízni benne.

A lány érezte, hogy nincs minden rendben. Bizsergett a bőre, a szíve hevesen verte a mellkasát. A fülébe suttogó szavak veszélyre hívták fel a figyelmét. Alig telt néhány pillanatába éles fordulatot venni, és a bejárati ajtóhoz érni.
A friss festék szag betöltötte az épületet, a csarnokra nyíló helyiségek félkészen ásítoztak rá, ahogy elhaladt mellettük. A kristályteremhez vezető szürke lépcsőhöz illő azonos színű falak komorak voltak, hatására az aggodalom még mélyebbre rágta magát a lányban. Lábai alatt ropogtak a kitört ablakok szilánkjai, a kőpadló összezúzott darabjai szétszórva hevertek. Ez volt az első helység, amit megcsináltattak. Ez volt a legszebb, a lány kedvence. De most szét volt zúzva, a fényűzés egy pillanat alatt megszűnt, a nagykristály eddig lágy fénye most ijesztő derengésbe vonta a romokat.
A lány egy éles mozdulattal húzta ki a hüvelyéből a kardját, markolata megnyugtatóan simult tenyerébe. A mozzanatra két fej fordult felé. Az egyik egy férfi volt. Fiatal, barna hajjal, és azonos színű szemmel, melynek ismerős, hideg csillogása arra késztette a lányt, hogy még erősebben markolja a fegyvert. A másik a harcostársa volt. Vörös haja zilált fonatban lógott a hátára, ajkát keskeny vonalra préselte, de mintha a megjelenésével megkönnyebbült volna. Védekezően tartotta maga elé – és a kristály elé – a kardot, egy pillanatra sem véve le a férfiról a tekintetét. Az viszont mit sem törődve a lány felé fordult, ajka mosolyra görbült.
– Eilidh.
– Morganit.
– Örülök, hogy látlak – a férfi mosolya még szélesebb lett.
– Kotródj innen, amíg még tudsz!
– Heves személyiséged mit sem változott, mióta utoljára találkoztunk.
– Az egyetlen, ami változni fog, az te leszel. Meg fogsz halni.
Morganit felnevetett.
– Ki kell, hogy ábrándítsalak, szívem. Nem én leszek, aki meghal. Te sem. Még dönthetsz.
– Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy csatlakozom hozzátok, és az őrült követőitekhez. – a lány igyekezett észrevétlenül közelebb osonni. Ha szóval tartja a férfit, és sikerül a közelébe kerülnie, csak le kell szúrnia.
– Sosem láttál tisztán.
– Kérlek! – szólt a lány. A férfi arcát újra elöntötte a gúnyos vigyor.
– Tudod, hogy sose tennénk. És kérlek, ne sunnyogj felém azzal az éles piszkálóval. Nem szeretném, hogy… – Morganit elharapta a mondat végét. Karjai villámgyorsan mozdultak. Tőrjei felfogták a vörös hajú lány hirtelen lecsapó kardját. A férfi felmordult, és erősen gyomorszájon vágta támadóját, aki hátra tántorodott. Eilidh előre tört. A penge dühösen szelte ketté a levegőt, Morganit időben ugrott el előle. A lány egy jól irányzott csapással sújtott ismét le, ám a férfi kivédte, de Eilidh ökleit, és lábait nem mindig tudta.
– Add fel, Morganit! – mondta a lány egy szúrás közben, ami átszaladt a férfi köpenyegének érdes anyagán, húsának felszínét szaggatva. Diadalittas öröm kúszott fel a mellkasába, aztán ahogy egy könyök vágódott az arcába, tova is tűnt. Eilidh lezuhant a padlóra, kardja végig szántotta a padlót, egy nagyobb, egyben maradt törmeléknek ütközve állt meg. A lány feje hasogatott, a fájdalom hullámokban tört rá, de nem akadályozta meg, hogy feltápászkodjon, és az oldalához tűzött törökért nyúljon. Az orra rettenetesen sajgott, érezte, ahogy a vér a szájába folyik.
Két tőrrel támadt a férfira. Társa épp lefoglalta a férfit, így kiváló esélynek látta a helyzetet, hogy a pengét Morganit hátába mártsa. Azonban a férfi számított rá. Egy gyors mozdulattal csavarta ki társnője kezéből a fegyvert, a lány hallotta, hogy egy éles sikoly hagyja el a száját, ahogy Morganit magával rántotta. Eilidh megállíthatatlanul csapott előre, a torkába toluló hangok megrekedtek. A tőr nem sokkal a szív fölött hatolt be, a vér a kezére csordult.
– Ne! – az őrző társa elkerekedett szeme meglepetést sugárzott, hitetlenkedve meredt le a testébe vájó fegyverre. Aztán a pillanatnak vége szakadt. Eilidh rettegve, lebénulva figyelte, ahogy a férfi előrántja a saját tőrjét, és erős, pontos vágással átmetszi a lány torkát. A vér spriccelve tört utat magának, a földre csúszó test körül vörösre festette a padlót.
– Ne… Ne! – Eilidh a könnyein keresztül, haragtól fűtve ugrott előre. Ám Morganit erőlködés nélkül kapta el a karját, és erősen a földre taszította a lányt. Karjába vájó ujjak fájdalmát szinte megsem érezte a szívét hasogatótól. A térdébe üvegszilánkok martak, a férfi lehelete az arcát simogatta. Eilidh elakarta taszítani magát, de nem tudta: Morganit vasmarokkal szorította.
– Igazán nem szerettem volna, ha így végződik.
– Engedj el, és nem fog! – ígérte a lány, s még egyszer megrántotta magát, de hiába.
– Nem hagysz más esélyt nekem – Eilidh érezte a mellkasának feszülő pengét. Szeme megtelt könnyel, de tekintetében harag villant.
– Sosem fogsz te győzni.
– Ó, szívem, már most én győztem – a lány felnyögött a gyomrába maró fájdalomtól, ami lassan az egész testét égetni kezdte. A padlóra zuhant. A keze meleg, és ragacsos lett a vértől. Tehetetlenül figyelte, ahogy a férfi közelebb lép a nagykristályhoz. Eilidh pedig fohászkodott hozzá, ujjai nyakláncát érintették. Az utolsó szavai beleégtek a levegőbe, az utolsó lélegzeténél megremegett a levegő, és lágy fénybe borította a testét.

Anneliese zihálva ült fel. A torka kapart, ahogy éles sikoly hagyta el a száját, a könnyek végig szántották az arcát. Lassan kezdett kikörvonalodzni szobájának ismerős vonalai, és az ágya szélén ülő Nevra. A fiú arckifejezése aggodalmas volt, de a homályban nem látta tisztán a szemét. Ujjbegyei finom köröket rajzoltak a lány kézfejére, akinek lassan csillapodott a szívverése.
– Anneliese, nyugodj meg! Csak egy rémálom volt, minden rendben! – Anneliese megrázta a fejét. A szavak akadozva törtek fel belőle. Elmesélt mindent a fiúnak. Hogy a főhadiszálláson voltak, de annyira máshogy nézett még ki, hogy ezeket a lányokat látta az egyik könyvben, és a fiú. Ő volt az álruhás, aki átszökött a Földre. Morganit. Az egész testében érezte, hogy ez nem egy rémálom volt. Hanem a tündér utolsó percei, akinek megkapta a szívét.