-->

2017. május 19., péntek

7. fejezet



Célba lőve

A nap gömbölyű, vörös tűzgolyóként lángolt az égen, megperzselt mindent, amit hosszú karjai elértek. A fénycsápok átúsztak a csarnok üvegajtaján, még jobban megizzasztva a lány felhevült testét. Már vagy öt perce fel-le rohangált a lépcsőkön, kikerülve a rávigyorgó gárda tagokat, miközben magában elátkozta Nevrát. A fiú a korlátnak dőlve ácsorgott, szórakozott arccal figyelve Anneliese-t, azonban néha-néha az arra csapongó lányokra terelődött a tekintete. A lány nem is törődött vele, még az oldalába nyilalló fájdalommal sem, csak akkor, mikor elviselhetetlenné vált. Ekkor lihegve támaszkodott a korlátnak, leereszkedve egy hűvös lépcsőfokra az árnyékban. A homlokát a kőnek nyomta, s behunyt szemekkel hallgatta a közeledő lépteket. Azok nem messze megálltak tőle. Valaki finoman megcirógatta a karját, amitől libabőrős lett.
– Még sosem alkalmaztam szájon át lélegeztetést, de szívesen kipróbálom – a lány morgott valamit, arról hogy hagyja békén. A reakciót nem hallotta, de tudta, hogy a fiú vigyorog.
– Tessék, igyál – valami megbökte a karját. Nevra egy kulacsszerű palackot nyújtott felé, amit Anneliese mohón elvett. A hideg víztől érezte, hogy felfrissül, viszont az izmait kínzó fájdalmat nem enyhítette.
– Utállak!
– Ugyan, tudom, hogy tetszem neked – a lány megrázta a fejét. Lófarokba fogott haja izzadt nyakához tapadt, a pólóval, megnyirkosodott bőrétől eltartva, legyezte magát. Még csak most kezdték el a bemelegítést, de már most ólomnehezek voltak a végtagjai. Úgy érezte, hogy nem csak a fizikai kimerültség, hanem a lelki is kifárasztotta. Egész éjszaka le se hunyta a szemét – vagy ha igen, csak néhány órára –, gondolatai úgy csapongtak a fejében, mint a csapdába esett pillangó. A másnap reggel sem segített, mikor Ykhar korán felébresztette, hogy velük tart-e a temetésre. Állítása szerint ritkán kerül rá sor, mert a gárda tagok inkább eltűnnek, mint elhaláloznak. Ilyenkor kivonulnak a főhadiszállás területéről, és elégetik a testet, majd a vízbe szórjak a hamvakat, néhány mondatot suttogva olyan nyelven, amit a lány nem ismert fel. Aztán visszatérnek a dolgukra. Nem mutattak közönyt, de a tapasztaltságuk sem engedte, hogy egész nap bőgjenek – úgy tűnt láttak már néhány dolgot. Az egész kicsit kiábrándító volt, mégis Anneliese megkönnyebbülést érzett, hogy képes elfeledni néhány órácskára a történteket. Még ha ez azt is jelenti, hogy az el kell viselnie az izmaiba belenyilalló fájdalmat.
– Mit csinálunk?
– Pihenünk.
– Már jól vagyok – egyenesedett fel a lány, odanyújtva a kulacsszerű dolgot a fiúnak. Az felhúzott szemöldökkel vette el, de nem szólt. Halk léptekkel indult a bejárati ajtó felé, ki a verőfényes napsütésbe, át a piacon, elvezetve egy gyakorlótérre. Néhányan lézengtek az Obszidián gárdából, de nem voltak sokan. Valkyon is ott volt köztük, s lassan elindult feléjük.
Nevra eközben belépett egy kis házba, visszatérve egy íjjal, tőrökkel, és egy megtelített tegezzel a vállán.
– Azt hittem, hogy bent van a fegyverraktár.
– Benn is van, ezek csak gyakorlásra megfelelőek – mindent letett a földre, csak az íj maradt a kezében.
– Azt hittem, edzeni fogunk.
– Edzünk.
– Úgy értem, hogy harcolni – a lány átvetette a mellkasán a szíjat, majd felhúzta a háromujjúkesztyűt, amit Nevra nyomott a kezébe. – Ez micsoda?
– Védi az ujjbegyeket – pillantása fogva tartotta az övét, s mintha az aggodalom halvány szikráját vélte volna felfedezni benne. Ebben nem volt biztos, mert a fiú elfordított a tekintetét, és földre mutatott. – Ez a lővonal.
Egy szaggatott csík húzódott nem messze a lábuktól. A lány illedelmesen követte a két fiú utasításait. Nevra finoman kijjebb tolta Anneliese lábát, míg úgy nem határozott, hogy vállszéles terpeszben áll. A lány az idegre helyezte háromujját, majd kihúzta. Már látta filmekben, hogyan csinálják, és mintha valami ösztön is vezérelte volna. Viszont úgy tűnt, hogy ez kissé hiányos.
– Finoman! A könyököd legyen vízszintes. Az orr és az ajkak középvonalában rögzítsd az ideget, a hüvelykujjad támaszkodjon az állcsontodhoz – Anneliese igyekezett úgy tenni, ahogy Valkyon mondta, de úgy tűnt megint nem jól csinálta, mert Nevra oda nyúlt, és megigazította az ujjait.
– Tartsd az irányzékot a céltábla közepén!
– Arra tartom!
– Lehet, hogy csak kancsal – szólt a háta mögül Ezarel hangja. A lány mérgesen nézett a közeledőre.
– Te meg mit csinálsz itt?
– Láttam, hogy erre felé jöttök, és furdalt a kíváncsiság. Nem akarok egy pillanatot sem elhalasztani, arról, ahogy nevetségessé teszed magad – vigyorgott.
– Remek. Ugye szükség lesz majd egy mozgócéltáblára is? – fordult Valkyonhoz, aki mosolyogva pillantott a lányra.
– Azt hiszem, egyelőre nem.
– Kár – görbült le a szája széle. Csak nehogy aztán véletlenül eltévessze a célt…
– Biztos, hogy átgondoltátok ezt? Olyan oktondi, hogy a végén még a saját magát lövi le.
– Muszáj ennek itt lennie? – mutatott ingerülten Ezarelre.
– Ne is foglalkozz vele. Koncentrálj az íjra! – szólt Valkyon. Anneliese fújt egyet, majd próbálta figyelmen kívül hagyni az egyfolytában fecsegő Ezarelt.
– Nem is tudtam, hogy aggódsz értem, Ezarel – a lány érezte, ahogy a hátizmai ellazulnak, ahogy elengedte az ideget, ami szinte legördült az ujjairól. A nyíl keresztül hasította a levegőt, tompa puffanással fúródva a céltábla szélébe.
– Ó, nem aggódom érted. Csak nem akarom, hogy állandóan fájdalomcsillapítóért könyörögj nekem.
– Látod? Eltaláltam! – felelte büszkén a fiú felé fordulva, fel sem véve az előbbi megjegyzését.
– Kár, hogy nem a szélét kell.
– Elsőre szép volt, Anneliese! – Valkyon odanyújtott még egy nyilat. A lány utána kapott, és már ki is húzta az ideget.
Öt lövés után már kezdett ráérezni az ízére. Sorozatban volt tíz pontos találata, amire a fiúk elképedve bámulták.
– Sosem láttam még senkit, aki ilyen gyorsan megtanult volna szinte pontosan lőni – Valkyon döbbenten fikszírozta a lányt. Az elpirulva bíbelődött az íjjal. Nem tudta, hogyan csinálta: egyszerűen csak érezte, hogy mit és hogyan kell csinálni. Mintha egy számtanpéldát vett volna elő, amit már egyszer megtanult, s most csak felkel elevenítenie, ahhoz, hogy használni tudja. Vajon ez a tündérszármazása miatt van? Talán valami harcos tündér? Úgy tűnt a fiúk is ezen törik a fejüket. Úgy beszéltek egymással, mintha ott sem lenne.
– Csak egy harcos tündérfajt ismerünk.
– Ő?? Kizárt – nézett végig a lányon Ezarel, bőszen ingatva a fejét.
– Miért ne? Elképzelhető… – Valkyon karba tett kézzel, összevont szemöldökkel álldogált.
– Egyetértek. Erős küzdőszellem van benne. A nehezebben becserkészhető préda pedig mindig izgalmasabb – szólt Nevra vigyorogva.
– Te már csak tudod… vigyázz, a végén még beletörik a fogad – szólt Ezarel. A lány nem tudta hova tenni ezt a megjegyzést. Ez most negatív, vagy pozitív mondat akar lenni? Lehet, hogy jobb, ha nem tudja…
– Miről beszéltek?
– Az Amazonokról.
– Amazonok?
– Női harcosok. A legfőbb fegyverük az íj.
– Mint a görög hitregékben?
– Elég sok történeteiteknek a mi világunk teremtményei szolgálnak forrásul.
– És azt hiszitek, hogy én ilyen… Amazon lennék?
– Elképzelhető.
– Sokan vannak?
– Nem igazán. Az utóbbi időben megcsappant a számuk. Jó pár Amazon tagja az Obszidián gárdának – a három fiú még elmondott néhány szót róluk, és hogy még nem találkozhatott eggyel sem, de biztos eljön majd az idő. Erről pedig megint beszivárgott a tudatába az otthona halvány emlékfoszlánya, ami mindig ott kuporgott elméjének egy eldugott szegletében, csak arra várva, mikor csaphat le. Próbálta elnyomni magában: csak fájdítja vele a szívét. Haza fog menni… ha eljön az idő. Ő pedig készen fog állni.
– Akkor hogyan tovább? – szakította félbe a három fiú beszélgetését. Nevra féloldalas mosollyal vette ki a kezéből az íjat, és adott helyette egy dobókést. Markolat hiányzott róla, de a kiegyensúlyozottsága jó volt.
– Most megnézzük, hogy ebben is vagy e olyan jó.
– Oké – nem tudta nem észrevenni, hogy a fiúk néhány lépést hátráltak, így már jóval a lány mögött voltak. Anneliese közelebb lépett a céltáblához, kétszer is változtatva az állásán, izzadt tenyerében fogva a kést a hegyénél. Látta már, hogy Nevra hogyan dobta el – pontosan, és pokoli gyorsan –, így próbálta feleleveníteni, mégsem volt benne biztos, hogy mit is kéne csinálnia. Ennek ellenére mégis megpróbálta eldobni, de mielőtt megtehette volna, Nevra lefogta a kezét.
– Kezdőként soha ne alkalmazd a félfordulatos dobást. Ha rosszul csapódik be, vissza tud pattani, egészen a dobóig. – visszahúzta a lányt a vonalig. A kést kivette a kezéből, és megfordította: immár a markolatát tartotta, amit jóval biztosabb érzés volt fogni. – A teljes fordulatos dobásnál távolabb állunk a céltól, így több reakcióidőnk is marad.
– Te is elég közelről dobtad el… – a fiú finoman megfogta a lány állát, és maga felé fordította. A pillantása komoly, és parancsoló volt, a hangja hűvös.
– Soha ne utánozz engem, csak azért, hogy jobb színben tűnj fel.
– Nem akartam jobb színben feltűnni… csak azt hittem, hogy így helyes dobni.
– Helyes is, de nem egy kezdőnek. Gyere, megmutatom, hogyan kell – a hangja lágyabbá vált. A keze a lány derekára csúszott, lehelete csiklandozta a tarkóját. Anneliese próbált figyelni a fiú magyarázatára, de nehezen ment. Kidolgozott mellkasa a lány hátának simult, és mintha csendesen zakatoló szívét is érezni vélte volna. Vagy az a sajátja volt? Már nem volt biztos semmiben.
Nevra a lány kezéért nyúlt. A bőre hűvösebb volt az övénél, a melegség mégis csalhatatlan futótűzként terjedt szét rajta. A kezét behajlítva fülmagasságba húzta, kicsit a feje fölé.
– Mielőtt dobsz, becsüld meg, hogy az adott táv alatt mennyit fog pördülni. A kést tartsd szilárdan, és akkor engedd el, mikor még nem teljesen egyenesedett ki a karod. 
– Ööö… oké – a fiú hátrébb lépett, de biztos közelben, hogy a szükség esetén elkapja a visszacsapódó kést, de kellő távolságra ahhoz, hogy ne legyen útban a dobáshoz. Anneliese nagy levegőt vett. Elfordította a felsőtestét, a vállát hátra vitte, hogy minél nagyobb lendültet vigyen bele, majd eldobta. A kés neki csapódott a tábla szélének, és lepattant róla, egészen a lányig úszott a levegőben, míg Nevra elő nem ugrott, s kapta el. Még négyszer próbálkozott meg vele, míg lemondóan nem rázta meg a fejét.
– Azt hiszem, ez a kés dobálás nem az erősségem.
– Csak sok gyakorlásra van szükséged.
– Még az se elegendő ahhoz, hogy elérje a kellő szintet. Valljuk be, hogy siralmas volt – szólt Ezarel kárörvendő hangja.
– Csak azért, mert elfelejtettem oda képzelni a fejedet.
– Nem vagyok kíváncsi a beteges képzelgéseidre rólam, habár megtisztelőnek érzem, hogy gondolsz rám.
– Nem mondtam, hogy gondolok rád!
– Tényleg nem gondol rád, Ezarel – Nevra hangja távoli volt, ahogy Valkyonnal visszavitték a helyükre a fegyvereket. A lány bólintott, mintegy megelégedve a helyesléssel. – Minden képzeletét lefoglalom én.
– Ez nem igaz! – felelte, habár szíve annál hevesebben verdesett. Nevra olyan volt, mint a csoki: szereted, de vigyáznod kell, hogy mennyit eszel, mert a végén még elhízol. Már pedig ő édesszájú volt, de nem akart elhízni.
A két fiú, és a lány csipkelődött még néhány percig egymással majd külön váltak. Nevrának, és Ezarelnek még el kellett intéznie valamit, Anneliese meg leakart tusolni. Úgy érezte, mintha napok óta nem fürdött volna. Csodálkozott is, hogy Ezarel nem tett megjegyzést róla.
Átvágott a kerten, és a piacon. A csarnokban lézengő néhány gárda tag rá sem nézett. Legalábbis nem mindegyik. Egy vállig érő, aranyszőke hajú lány ácsorgott nem messze tőle, jeges kék írisze pedig egyenesen rászegeződött. 

2017. május 9., kedd

6. fejezet


Egyezség

A seb a keze alatt lüktetett, a vér meleg volt, és ragacsos. Olyan erősen szorította, ahogy csak bírta, de mindent megadott volna egy rongyért. Nem. Nem is rongyért. Egy elsősegélydoboz lett volna legjobb. Azonban nem volt nála egyik sem. A fenébe is! El kellett volna hozni a pulcsiját! Most azonban csak a pólója maradt, amit már kezdett leráncigálni magáról, csitító szavakat suttogva a fiúnak.
– Majd én – valaki elkapta a karját, és odébb tolta. Nevra letekerte a sálját, és erősen a sebre szorította. – Menj már!
A lány remegő lábakkal egyenesedett fel. A keze ragacsos volt a vértől, a kard kifordult a kezéből. Két kézzel markolta meg, de ez sem segített. Egész testében reszketett, a szíve heves ütemben dobolt a mellkasában, ahogy a harcot figyelte. Csak figyelte. Nem tudta mit csináljon. Még Nevra kiabálására sem reagált. Ez mind az ő hibája. Gyenge volt. Képzetlen. Nem harcra termett. Mit is képzelt? A tegnapi megmenekülése is csupán a szerencse műve volt, erre most itt hadonászik egy karddal, amit még használni sem tud rendesen.
– Anneliese! – kiáltotta Nevra. A lány összerezzent. Kemény és parancsoló hangnem volt. –Nem szabad, hogy az érzelmeid befolyásoljanak harc közben! Tudom, hogy nehéz, de koncentrálnod kell! Csak te tudod őket elpusztítani!
Csak ő tudja. Koncentrálnia kell. De hogyan? Első alkalommal olyan könnyű volt! Most miért csak a félelem rideg ujjait érzi? Hol van a harciassága? Talán az nem ő volt… talán… az a tündér része volt… De akárhogy is próbálkozott előhívni, nem sikerült. Csak ürességet érzett, és kétségbeesést.
– Anneliese! Megtudod csinálni! – megtudja. Frederickért. A többiekért. Nem akarta, hogy még több embernek bántódása essen.
Akkor csinálj valamit!
A lány remegve fújta ki a levegőt. Még szorosabban fogta a kard markolatát, pillantását le sem vette a harcolókról. Csak egy lehetőség kell. Egy védtelenpont. És amikor meglátta, már ugrott is. Minden erejét beleadta a szúrásba. A penge egyenesen áthatolt a Zilált szívén. Nem tudta, hogy éreznek fájdalmat, de megforgatta benne a kardot, s csak utána húzta ki, zihálva nézte a lába elé hulló porkupacot. Vége volt. Megcsinálta. Ugyanakkor mélyen, legbelül érezte, hogy még csak most kezdődött el…

Az visszafelé út csendesen telt, csak Frederick fájdalmas nyögései törték meg. Anneliese szíve majd megszakadt érte. Igaz, hogy nem ismerte, de attól a pár perctől is, amit beszéltek, mély szimpátiát érzett a fiú iránt. Nem szívesen vesztette volna el új barátját, azonban a főhadiszállás ápolónőjének – a többiek Eweleinnek hívták – az arckifejezése nem volt túl biztató.
A lány hallgatagon figyelte, ahogy a fiúk becipelik Fredericket a betegszobába. Ő egyedül ácsorgott a csarnokban, maga elé meredve. A keze még mindig véres volt, érezte, hogy rászáradt a bőrére. Talán már nem tudja soha többé lemosni. És így is érezte, miután bevánszorgott a mosdóba. Hiába mosakodott meg négyszer, mintha meg sem tette volna. Nem próbálkozott többet. Egy utolsó pillantással felmérte magát, hogy nem e maradt rajta vér, majd kilépett a mosdóból, és a kert felé vette az irányt. Esetleg a friss levegő segít majd neki. Az anyukája mindig azt mondta, hogy az jót tesz. Gyermekkorában ezt még el is hitte, és tényleg úgy tűnt, hogy hatékony, most azonban, ahogy kint sétált, a tény meghazudtolni látszott önmagát. Hiába kortyolta a friss levegőt, nem lett jobban. Szüntelenül érezte a szívét szurkáló jeges tűket, és a kesernyés ízt a szájában.
– Jól vagy? – Anneliese összerezzent a hangtól. Leiftan állt mögötte, arcán aggódó kifejezés ült.
– Azt hiszem… – suttogta a lány. Nem igazán tudta, hogy megbízhat e férfiban, bár úgy tűnt, tényleg érdekli, mi van vele. Ennek ellenére mégis idegen volt a lány számára. Viszont, ahogy Leiftan keze a vállára nehezedett, csökkent a feszültsége. Már kezdte érteni, hogy hogyan tudta Miikot lecsillapítani, mikor dühös volt. A kisugárzása olyan… nyugtató volt, és figyelmes. Ettől nem tudott elvonatkoztatni az ember, mert mihelyst a közelébe került, jóformán körbefonta vele a másikat.
– Tudom, mit gondolsz, de megbízhatsz bennem.
– Nem ismerek itt még senkit…
– Még mi sem téged. De tudnod kell, hogy nem a te hibád. – szólt kedvesen a hangja.
– Gondolatolvasó vagy? – nézet rá felhúzott szemöldökkel a lány, mire Leiftan felnevetett.
– Nem. Az arcodra van írva. De tényleg, Anneliese – vált komolyra a hangja – Nem a te hibád! Megtettél minden tőled telhetőt. Nem régóta vagy itt, úgy érzed, hogy nem ide tartozol, ennek ellenére mégis megtetted, amire kértünk. Tudd, hogy hálásak vagyunk ezért. Ami pedig az erdőben történt… tisztában vagyunk a helyzettel, a veszéllyel. Nem tehettél volna semmit.
– Akkor miért érzek mégis bűntudatot?
– Néha felelősnek érezzük magunkat dolgokért, ami nem is a mi hibánk. Nem láttad előre, hogy mi fog történni. Nézz rám! – kérte Leiftan, ujjaival gyengéden megemelte a lány állát. – Jószívű vagy, és olyan erős lélekkel rendelkezel, amivel még nem találkoztam. A belőled fakadó melegségnek, és érzékenységnek éltető ereje van.
– Mégsem tudom őt életben tartani…
– Sajnos nem tudunk mindenkit megmenteni – szünetet tartott, hüvelykujja lágy köröket rajzolt a lány bőrére. – Megakadályoztad, hogy további életek vesszenek oda.
– Egy a milliokért – suttogta Anneliese. Igen, talán megakadályozta a pusztítást, de milyen áron? Megérte? Nem érezte helyesnek, gondolataiba mégis beékelődtek a szavak. Inkább egy élet vesszen oda, mint kétszáz. Fájdalmas volt beismerni – habár még mindig ott csörgedezett a bűntudat kesernyés mérge a szívében –, de Leiftannak igaza volt.
– Rendben, oké. Megértettem… de… mi lesz, ha legközelebb nem hárman jönnek, hanem egy egész hadsereg? Nem tudok ennyit legyőzni. Lehetetlen! – és nem is tudta, hogy akar e. Még mindig haza akart menni… viszont segíteni is szeretett volna. Mostanra olyan erős késztetést érzett mindkettő iránt, hogy félő volt kettészakítják.
– Csak arra kérünk, hogy tarts még ki egy kicsit, míg rájövünk a megoldásra – a lány bólintott. Hagyta, hogy a férfi még utoljára megsimítsa az állát, majd ellépet tőle, és elsétált az ellenkező irányba. Maga köré fonta a karját, de nem segített. Még akkor is remegett, mikor beesteledett, és elcsendesedett a környék. Magányosan, a fűben üldögélve bámulta a felszikrázó csillagokat. A hűvös szellő cirógatta a bőrét, a tincseit felkapta, és megtáncoltatta a levegőben. Bárcsak a lelkében is ilyen béke uralkodna! Csakhogy tudta, hogy ez most nem lehetséges, sőt talán örökké ott fognak motoszkálni benne a történtek.
Ykhar alig fél órája talált rá, és közölte, hogy Frederick sérülése súlyos volt, és Ewelein nem tudta megmenteni. Nem volt újdonság számára. Amikor beértek vele már alig volt benne élet, s habár a lányban még akkor pislákolt egy szemernyi remény, csak hiú ábrándokat dédelgetett. Azóta itt ült, és törölgette a néha-néha kibuggyanó könnyeit, amik felszántották az arcát. Miért érzett ekkora fájdalmat egy alig ismert fiú után? Úgy érezte, hogy két része van a válasznak, de ő csak az egyikre jött rá. Mi lehet a másik? Hiába gondolkodott, nem tudta volna megmondani. Végül elfeküdt a földön, és behunyta a szemét, kezét összefűzve a mellkasán. Nem akart elaludni. Félt, hogy rémálmai lesznek, és a történtek emléke még ott is kísérteni fogja. Ennek ellenére kezdett leragadni a szeme. Próbált ellenállni, de úgy érezte, hogy az örvény magába szippantja, kiragadva a valóságból.
Talán öt percre szundított el, mikor halk beszédfoszlányok riasztották fel. Szórakozott, mély férfi hang volt, valahol mellőle a sötétből hallatszódott. A lány nem igazán tudta miről duruzsol, és a hangszín is ismeretlen volt a számára. Nem mert megmozdulni.
– Tudom, hogy ébren vagy – szólt a férfi, szünetet hagyva a válasznak. Anneliese megnedvesítette az ajkait, és lassan ülő helyzetbe tolta magát. Próbálta kivenni az alakot, de csak a halvány sziluettjét látta. Semmi ismerős nem volt benne, csak a fejére húzott csuklya, amitől a lány idegesen pillantott körbe. Nem volt rajtuk kívül senki a kertben – legalábbis amennyire megtudta állapítani a nehéz fényviszonyoktól –, de tartott tőle, hogy többen is lehetnek. Nem volt nála semmiféle fegyver, amivel megvédheti magát, bár úgy tűnt a férfi nem akarja bántani. Vagyis eddig. Ő is Zilált lenne? Nem látta, hogy elmosódik e a körvonala, azonban felfigyelt arra, hogy beszél. Az eddigi Ziláltak nem adtak ki hangot, legalábbis az eddigi tapasztalata szerint. Talán valami fejlettebb prototípus lenne?
– Csak nem néma lennél? Vagy kivágták a nyelved?
– Nem. Tudok beszélni.
– Helyes – valami megcsillant a halvány fényben. A férfi egy tőrrel piszkálta a körme alá beszorult piszkot, halk nevetése elégedetten csengett.
– Nyugodj meg, nem akarlak bántani. Legalábbis egyelőre.
– Hogy kerülsz ide?
– A kapun jöttem be. Általában azon szoktak az emberek, ha beakarnak jutni valahová.
– Jó, de hogyan? Hisz…
– Védve van? Ja. Látom. Szép kis fényes burkot rakta ide. Tényleg távol tartja az ellenséget. Már ha az kívülről jön.
– Egész végig itt voltál? – akadt el a lány lélegzete. Ujjai a fűbe markoltak. El kell innen tűnnie, és szólni a többieknek.
– Nem fogsz elmenni.
– Micsoda?
– Vagyis, nem a szedett-vedett kis bandához. Haza szeretnél jutni, nemigaz? – Anneliese döbbentett pislogott. A férfi még mindig a körmét piszkálta, fel se nézett rá.  Teljesen higgadt volt, ami annyit jelentett, hogy biztos volt a dolgában: tudta, hogy ő mozgatja a szálakat, és ő van fölényben. A lány viszont nem tudta miben. A hazajutás gondolata pedig akaratlanul is felcsigázta.
– Miről beszélsz?
– Alkut ajánlok – sosem voltak jó dolgok az alkuk. Sokat olvasott, és nézett filmet, hogy tudja, az egyik fél mindig átveri a másikat. És vajon hol van a bukkanó? Mit akar tőle cserébe?
– Miféle alkut?
– Segítek hazajutni.
– És nekem mit kéne tennem?
– Csak annyit, hogy távol tartod magad innen. Nem kérek többet – az idegen felemelte a fejét, de még mindig nem látszódott belőle semmi. A lány érezte, hogy őt fikszírozza, és várja a válaszát. Ennyire könnyű lenne? Nem tetszett neki.
– Nem értem. Miért jó ez neked?
– Az az én dolgom. Megállapodtunk vagy sem?
– Mi van, ha nemet mondok? – kérdezte, bár a választ előre sejtette, ami be is igazolódott a férfi somolygását érzékelve.
– Szerintem pontosan tisztában vagy vele. Te nem ide tartozol. Sosem tartoztál, és nem is fogsz. Azok meg – mutatott a tőrrel az épület felé – csak kihasználnak. S miután vége… rád se hederítenek majd. Miért pocsékolnád hát az idődet ilyenekre, mikor vár valahol a normális élet?
Normális élet. Szinte már idegen fogalom volt ez számára, alig tudott visszaemlékezni rá. Az időre, mikor suliba járt, mikor délutánonként elment a kedvenc kávézójukba a barátnőivel, és a kistestvérei… viszont itt volt ez az élet is. Ha elmegy… boldogulnak nélküle? Az idegen azt mondta, hogy csak kihasználják… talán lehet benne valami… hisz csak ő képes megölni ezeket a fura lényeket. Vajon hány Frederick halhat meg, ha elmegy? Nem igazán akart ebbe bele gondolni. Ez nem is az ő világa, ebben igaza volt. Nem kéne itt lennie. Nem itt van a helye. Neki már van egy élete. És vissza szerette volna kapni.
– Jól van – bólintott a lány, de a teste remegett. Nem az izgatottságtól – ámbár az is szerepet játszott –, főleg inkább a gondolattól, hogy mibe egyezett bele.
– Remek – a férfi eltette a tőrt, és gyors mozdulattal közelebb hajolt a lányhoz, füle mögé simítva egy tincset. Anneliese reagálni sem tudott, mert az idegen már fel is pattant, csak távolodó alakja látszott. Jókedvű hangján még visszaszólt. – Még találkozunk, Virágszálam!
A lány kitágult szemekkel bámult a sötétbe, ujjaival a füle mögötti részt masszírozta. Égető érzés csillapíthatatlan tüze égett a bőre azon részén, érezte, hogy valamit az idegen bele vésett. Ez lenne a megállapodásuk bizonyítéka. Még jó, hogy nem nyilvánosabb helyen van. Nem örült volna, ha valaki meglátja. A szíve így is őrülten dobogott. Vajon jó döntést hozott? Nyilván meghozza majd a gyümölcsét. Csak abban reménykedett, hogy nem rohadtak lesznek.



2017. május 2., kedd

5. fejezet

5. fejezet

Üldözve


A festett üvegablakon beszűrődő napfényt elnyelte a szoba sötétrózsaszín fala. A bútorok huzatjai is hasonló színűek voltak, egyedül a bársonyfüggöny, és a sarokban elhelyezett babzsák volt vörös. Ahogy a lány beljebb lépett, megérezte az éjjeliszekrényre rakott vörös rózsák bódító illatát. Baldachinos ágyát szürkés selyemágyneművel fedték le. Az egész gótikus hatású volt, ami nagyon tetszett neki.
– Tetszik?
– Nagyon! És az az ablak! – Anneliese oda szaladt, ujjával végig követte a rózsa finom vonalát.
– Olyan Szépség és a Szörnyeteges!
A lány megfordult, pillantása Nevráét kereste.
– Köszönöm! Fantasztikus!
– Igen, tudom, hogy az vagyok.
– A szobára értettem.
– És ki csinálta? – húzta fel a szemöldökét csúfondáros vigyorral az arcán. A lány csak a szemét forgatta. – Egyszer úgyis kifogod mondani. Mellesleg csináltattam magamnak pótkulcsot.
– Mi? – a fiú szórakozottan pörgette az ujjai között a kulcsot – Ugye csak viccelsz?
– Nem, komolyan mondom – a lány elpirult. A gondolat, hogy a fiúnak van a szobájához kulcsa… vissza kell szereznie tőle.
– Add oda azt a kulcsot, Nevra!
– Oda adom… ha kapok érte cserébe valamit.
– Csak egy jobbost tudok felajánlani.
– Ú! Az emberlány bedurvul – Ezarel hangja vidáman szólt mögüle. – Ne fogd vissza magad!
– Komolyan mondtam! – felelteAnneliese, azonban a szíve a torkában dobogott. Látta Nevrát harcolni, és gyors volt. Gyorsabb, mint amilyen ő valaha is lehet, még ha folyamatosan is gyakorol. De meg kellett próbálkoznia, még ha nem is látott rá esélyt, hogy bevigyen egy ütést.
A lány farkasszemet nézett a fiúval, majd hirtelen előre vetődött. Jobb kezével Nevra feje felé sújtott, de az könnyed mozdulattal kapta el először az egyik, majd a másik karját, közelebb rántva magához a lányt. Arcán mosoly játszott, tekintete perzselt. Anneliese nagyot nyelt. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a fiú közelségét, s az illatát, ami szappan, és a friss éjszakai levegőt idézte.
– Egész jó volt, de nem elég, ahhoz, hogy legyőzz engem. Ettől függetlenül nagyon bejött.
– Engedj el! – hiába próbálta kiszabadítani a karját, Nevra erősen tartotta. Így csak villámokat szórt a szemmel kívánta, hogy az egyik csapna le rá, és sütné szenesre a kulcsával együtt. Valószínűleg nem érte el a kellő hatást lángoló arcával, mert a fiú felnevetett. Elengedte a lányt, s eltűnt az ajtó mögött, csak a jókedve halvány vibrálása érződött a levegőben, meg Anneliese bosszúsága. Nem tudta megszerezni a kulcsot. Most mihez kezdjen? Nem gondolta volna, hogy Nevra megjelenik az éjszaka közepén az ágya mellett, de azért nem szívesen hagyta a kezében a kulcsot. Sőt, máséban sem. Az ő szobájához csak neki legyen bejárása!
– Ez nem úgy sikerült, ahogy reméltem – szólalt meg elsőként Ezarel, pillantása végigmérte a lányt. – Gyenge vagy.
– Mi??
– De szépen helytállottál! Nevra azóta ilyen, mióta elolvasta azt a könyvet. Ráfér egy kis lecke – bólogatott Ykhar. Anneliese meglepődött, hogy azok hárman kitárgyalják a fiút, és arra biztatják, hogy kosarazza ki. Végül elköszöntek, mondván, hogy magára hagyják az új szobájában, hadd rendezkedjen be. Nem mintha sok holmija lett volna. Csak két váltó ruhája volt a pizsamája, és az edző ruhája mellett, na meg amiben jött. Plusz aYkhar által adott tisztálkodószerek, s az inkubátor, amiben még mindig kelt a familiárisa. Úgy számolta, hogy a holnapi nap folyamán fog kikelni. Csak meg kell kérdeznie Kerót, hogy hogyan tud venni neki élelmet, mivel még nem volt mivel fizetnie. Ha otthon lenne, ez nem okozna problémát, hisz a spórolt pénzéből bőven telne rá… de nem otthon volt.
Ismét rátört a honvágy, ami egészen a lefekvésig sanyargatta, és nem hagyta aludni. Így csak a familiárisának a tojását bámulta, s számolta a perceket.

A nap színes csíkokat vetett a padlóra, csápjai felmásztak a lány ágyára, és csókot leheltek az arcára. Anneliese álmosan nyitotta ki a szemét, kábán bámulva a feje fölötti finom szövetet. Az ébredés pillanatáig reménykedett benne, hogy mindez csak egy álom, de úgy tűnt, hogy mégsem az. Nagyon is valóságos volt, ahogy az ajtón felhangzó kopogás egyaránt. Mennyi lehet az idő? Biztos korán lehet még, mert nem vágyott másra, minthogy a fejére húzza a takarót, és aludjon. Ennek ellenére kikászálódott az ágyból, és az ajtóhoz csoszogott.
– Ó, csak most ébredtél? – Ykhar álldogált a szobája előtt, arcán zavar tükröződött.Úgy tűnt bűntudata van, amiért felébresztette a lányt.
– Igen. Te már régóta fenn vagy? – inkább kijelentés volt, mint kérdés. Ykhar friss, és üde volt, halvány nyomát sem lehetett találni rajta a fáradtságnak. Szöges ellentéte volt a lánynak, aki valószínűleg kócos lehetett, s az arcán a meggyűrődött párna nyomai éktelenkedtek.
– Azt hittem, már fenn vagy. Ne haragudj!
– Semmi gond! – a lány, megtéve a szokásos reggeli körét, néhány perc múlva Ykhar mellett lépdelt az ebédlő felé tartva. Többen tartózkodtak a teremben, mint az előző nap, így két ifjúhoz ültek le. Ruházatuk alapján úgy tűnt, hogy az Obszidián gárdába tartoznak, de a lány eddig még nem látta egyiküket sem. Nem mintha lett volna ideje bárkivel is barátkozni. Még csak tegnap érkezett. A gárda vezetőkön kívül alig ismert valakit. Talán Nevrával töltött a legtöbb időt közülük. A fiúval, aki épp ebben a pillanatban sétált be. A tegnapi incidens óta nem látta őt, hacsak éjszaka nem koszált a szobájában, amikor aludt… vissza kell szereznie tőle valahogy a kulcsot, de még mindig nem tudta, hogy hogyan.
– Megint túl gyorsan beszéltem? – eszmélt fel Ykhar hangjára. A lány megrázta a fejét, és visszafordult a tányérjához. Az étel nem különbözött a tegnapitól, de nem is bánta. Szerette reggelire az édes, könnyű falatokat.
– Nem. Csak gondolkodtam.
– A kulcson?
– Igen. Honnan tudtad?
– Hát, feltűnően bámultad Nevrát – Anneliese erre elpirult. Ezt tette volna?
– Vissza kell szereznem tőle, de fogalmam sincs hogyan. Van esetleg valami ötleted?
– Nevra néha túllépi a határt. Beszélj vele – nem volt benne biztos, hogy hallgatni fog rá, ha elsőre nem tette. Azonban neki sem volt jobb ötlete, így a reggeli befejeztével odalépett a fiúhoz. Nevra féloldalas mosolyt villantott rá, szemében vidámság csillant. Úgy tűnt jókedve van.
– Segíthetek?
– Igen. Visszaszeretném kérni a kulcsomat.
– Ne aggódj! Vigyázok rá!
– Jobban szeretnék én vigyázni rá – felelte a lány, karba font kézzel. A fiú nyugodtan kihúzta a lábával a mellette lévő széket, amit Anneliese gyanúsan méregetett, majd leereszkedett rá.
– Zavar a tudat, hogy valakinek van kulcsa a szobádhoz?
– Zavar a tudat, hogy pont neked van kulcsod szobámhoz – javította ki a lány. Ezt még kellett magyaráznia?
– Mire gondolsz? – vigyorgott Nevra, amire Anneliese elpirult. Pontosan tudta, hogy mire gondol, ebben biztos volt.
– Én nem… túlságosan rámenős vagy! – fakadt ki. A fiú nem reagált, csak csöndre intette. A lány felhúzott szemöldökkel nézte, míg az fel nem pattant, és rohant ki a kantinból. Pár perccel később hangos kiabálás hallatszódott, amire minden ott tartózkodó felugrott.
– Mi történik? – szaladt oda Ykharhoz, aki halálsápadt volt. Csak megrázta a fejét, és kisietett a teremből, nyomában a lánnyal.
A csarnokban lézengő gárda tagok halkan sugdolóztak, pillantásuk egy pontra szegeződött. Anneliese követte a tekintetüket. A betegszoba előtt a gárdavezetők ácsorogtak, nem túlzottan figyelve az összegyűlt tömegre, míg Miiko elő nem lépett, és elordította magát, hogy mindenki menjen a dolgára. A lány odébb sündörgött a hömpölygő sokaságtól, majd felkaptatott a lépcsőn. Pillantását nem kerülték el a vérrel megfestett fokok. A mennyiséget figyelembe véve, úgy tűnt, hogy komoly sérülés lehet. De ki lehet az? Mindenki ott volt, akit ismert, csak Kerót, és Krómot nem látta. Vajon közölük lenne valaki?
– Mi történt? – a lány hangja akaratlanul is megremegett.
– Talán úgy gondolod, hogy a mindenkibe nem tartozol bele te is? – csattant fel Miiko, haragosan pillantva Anneliese-re.
– Én csak…
– Te csak ne! Menj a szobádba! – mintha egy rosszalkodó kutyát küldött volna a helyére. A lány ingerülten fújt egyet, és egy utolsó pillantást vetve rájuk, lépdelt le a lépcsőn, egyenesen a szobájába indulva.
Nem szerette, ha úgy bánnak vele, mint egy értetlen gyerekkel. Talán nem tudta az itteni világ működését, de segíteni szeretett volna, ha már itt ragadt. Viszont ha nem kérnek belőle, akkor nem tud sok mindent tenni. Így csak magára csukta az ajtót, és levetődött az ágyára. Legszívesebben magához ölelt volna valamit, de a familiárisa még mindig nem kelt ki, és az egyetlen dolog, amit magához vonthatott volna, az a ruhái…
Bosszúsan bámulta perceken keresztül a plafont, végül sóhajtva fogott papírt meg ceruzát, és rajzolni kezdett. Finom kézmozdulatokkal vázolta fel a szögletes arcformát, és markáns orrot. Harmadszorra sikerült lerajzolnia az érzéki, parancsoló ajkakat, amik csúfondáros mosolyra húzódtak, harmóniát alkotva a nyílt, derűs tekintettel. Még egy óvatosan mozdulattal elmaszatolta a szembe hulló fekete tincseket, majd eltartotta magától a papírlapot. Zavarba ejtően jól sikerült. Nem tudta volna megmondani, hogy miért pont a fiút rajzolta le, egyszerűen csak hagyta, hogy a keze vezesse. Vagy vajon a szívéhez is köze lenne? A fiú jóképű volt, ez nem kétséges, de nem volt a zsánere a szoknyavadász típus. Ráadásul néha bosszantotta is… Mégsem tudott elvonatkoztatni a fura, kellemes érzéstől a gyomrában, ahogy a rajzot figyelte.
– Igen? – szólt ki a lány az ajtón hangzó kopogásra, és gyorsan begyűrte a párnája alá a rajzot. Nem akarta, hogy bárki meglássa. Nem hitte volna, hogy kitudná magyarázni belőle magát. Talán az lenne a legjobb, ha megsemmisítené…
A lány izgatottnak mondta volna a szobába belépő Ykhart, ha nem látja arcán a feszültség vörös pírjait. Nagyon érdekelte, hogy mi történt odakint, és hogy mi volt az a felfordulás. Legszívesebben rákérdezett volna, de Ykhar nyugtalanságát látva nem tette.
– Mi a baj? – kérdezte inkább, az ágy szélére húzódva, fejével oldalra intve, de a brownie elutasította.
– Miiko látni szeretne.
– Az előbbiekkel kapcsolatos? – emelkedett fel, követve Ykhart a Kristályterembe.
– Igen. Néhány sebesült az, mint láthattad. Megtámadta őket néhány Zilált, nyilván azok, akik elmenekültek. Megkapod az első küldetésedet.
– Első küldetés? – hebegte a lány. Nem volt benne biztos, hogy készen áll rá.
– Igen. Meg kell őket találni, majd megölni. Ne aggódj! Miiko nem engedne el egyedül! – nyugtatta az elsápadt lányt. Megölni? Kizárt! Azzal az eggyel is puszta szerencsével végzett. Egyelőre nem volt megfelelően képzett ehhez a feladathoz! Még ha kap is maga mellé néhány embert…
A gárda vezetők már a teremben sorakoztak, hozzájuk csatlakozott Leiftan, és Keró is. Anneliese örült, hogy nincs semmi baja a férfinak.
– Anneliese! – Miiko szigorú arccal fordult a belépő lányhoz. – Ykhar gondolom már tájékoztatott.
– Nagyjából.
– Jó. Valkyon és Nevra fog elkísérni, plusz még néhány gárda tag. Fontos, hogy megtaláljátok a Ziláltakat, és megöljétek. Képes vagy erre?
– Nem igazán van más választásom, nemigaz? – Miiko arckifejezését látva nem volt. A kitsune további feladatokat osztott ki a többieknek, majd elküldte őket. Anneliese idegesen követte Nevrát. A fiú komolynak tűnt, de a lányra pillantva elvigyorodott.
– Nem kell félned!
– Ki mondta, hogy félek?
– Érzem a szagát.
– Te csak ne… szagolgass engem!
– Nem tehetek róla. A vámpíroknak jók az érzékszervük, téged meg teljesen kivert a víz.
– Csak melegem van…
– Na persze! – a fiú a lányra sandított – Nyugodtan valld be, hogy felhevít a közelségem!
– Álmaidban! – horkantott a lány, miközben igyekezett csillapítani őrülten zakatoló szívét. Ha tényleg olyan jó a vámpírok érzékszerve, akkor Nevra meg is hallhatja a vad dobogást, már pedig ezt nem akarta. De talán foghatja az idegességre. Nem utolsó sorban attól is majdnem kiugrott a ketyegője a mellkasából.
– Ne aggódj! Nem engedem, hogy bajod essen!
– Ezt inkább nekem kellene mondanom, mivel csak én tudom azokat az ízéket megölni!
– Nem vagy még elég képzett, hogy harcolj, így neked csak annyi lesz a dolgod, hogy leszúrd őket, amikor sarokba szorítottuk azokat az ízéket – a lány egy kicsit megnyugodott. Így már kevésbé volt félelmetes. Némileg még könnyűnek is tűnt. A fiú csipkelődését pedig fel sem vette.
Csendben követte Nevrát a főhadiszállás egy még ismeretlen helyiségébe, ahol a kísérete lézengett. Valkyonon kívül egyikük sem pillantott fel, csak a kezükben tartott kardok, törők, és buzogányok egyensúlyát próbálgatták, míg egy másik fegyverhez nem nyúltak, és csatolták az övükre. Hát, ezek szerint itt a fegyverraktárjuk, tele mindenféle gyilkolóeszközzel. A lány még olyat is látott, amit életében még soha, de nem is akart rákérdezni, hogy mire valók. Úgy érezte jobb, ha nem tudja.
– Gyere! Adok neked valamit – intett Valkyon, oda lépve egy kardokkal teli állványhoz. Egy pillanatra szemügyre vette a kínálatot, majd oda nyújtott egyet a lánynak. Díszes, aranyozott sárkány markolata volt, aminek a farka feltekeredett a keresztvasra. A penge egyenes volt, tökéletes az ütésekre, és a szúrásokra.
– Jó lesz – bólintott a lány. Megremegett a gyomra, ahogy megkapta a kardhüvelyt, és az övet. Egyszerű, barna színű bőr öv volt, az idővasfoga már megkoptatta. Anneliese keze remegett, ahogy igyekezett magára csatolni, míg erős férfi kezek nem tolták odébb az övét, és húzták meg a szíjat. Nevra ujjai még a ruhán keresztül is forró ösvényt hagytak a bőrén, amitől önkéntelenül összerándult. A fiú az acélszürke íriszét a lányra emelte, tekintete szinte égetett. Az ajka önelégült mosolyra húzódott. Nagyot rántott az övön, mire Anneliese előre bukdácsolt, még közelebb kényszerülveNevrához.
– Nem túl szoros? – forró lehelete a lány vörös arcát simogatta.
– Nem, pont jó. Köszönöm, most már igazán elengedhetsz.
– Igazán nem akarlak.
– Igazán ágyékon rúglak, ha fél másodpercen belül nem veszed le rólam a mancsod – felelte a lány még mindig lángoló arccal. A fiú vidáman felnevetett, hátrébb lépve Anneliese-től. Tetőtől talpig végigmérte, majd vigyorogva a tőrökhöz lépett, és mély szakértelemmel tanulmányozni kezdte őket. Néhányat magához vett, párat meg csak megpörgetett az ujjai között, aztán visszarakta a helyére. Nem tudta volna megmondani miért, de Nevrához a tőrök illettek. Talán a nesztelen léptek, és ruganyosság miatt. Hisz az elsődleges feladata a felderítés, nem a harc, márpedig egy kardot vagy buzogányt nehezen cipel magával az ember.
– Hogyhogy te is velünk jössz? Mármint… ez harc lesz, voltaképpen, nem?
– Mi – mutatott még két Árnyék gárdásra – előre megyünk, és felderítjük a terepet. Ti utánunk jöttök, utána pedig csatlakozom hozzátok az információkkal.
– A többiek nem? – Nevra megrázta a fejét.
– Ők elől lesznek, és elrejtőznek. Ha bármi történik, akkor értesítenek, vagy erősítésként előbújnak. Az a helyzettől függ. De nem lesz erre szükség.
– Hogy fognak értesíteni?
– Meg vannak a módszereink. És mint korábban mondtam: a vámpíroknak jó a hallásuk.
A lány nem kérdezett többet, csöndben figyelte a készülődő csapatot. Törökülésbe ült, a hátát a falhoz vetve, a kardot az ölében nyugtatta.
– Szia! – egy barna hajú, sebhelyes fiú pillantott le rá. Talán egy-két évvel lehetett nála fiatalabb. Mosolya szelíd volt, és barátságos. – Frederick vagyok. Nem rég lettem gárda tag. Ez lesz a második küldetésem.
– Hali, Anneliese, első küldetés – mosolygott vissza rá a lány.
– Hallottam rólad.
– Nem tudom, hogy ezt most bóknak vegyem e.
A fiú zavartan felnevetett. – Ne aggódj, csak… jókat hallottam rólad. A csinos lány, aki megölt egy Ziláltat.
– Gyorsan terjednek a pletykák. Várj! Csinos vagyok?
– Hát… én… ezt is… – hebegte a srác, paradicsom vörösre válva. Anneliese felkuncogott. Aranyos volt.
– Csak ugrattalak – nevetett fel a lány.
– Nem… én… te tényleg csinos vagy.
– Hé, Zöldfülű! – valamin megcsillant a fény. Egy tőr száguldott feléjük, amit Frederick villámgyors mozdulattal kapott el, centikre az arcától. A lány döbbenten pislogott. A fiú gyors reflexszel rendelkezdett. Ha Anneliese lett volna a helyében, biztosan a fejében állapodott volna meg az a fegyver. Nem mintha Nevra megkockáztatta volna. Már kifejtette a tapasztalatlanságát e téren. De mégis felháborító volt, hogy ezt tette. Mi van, ha Frederick nem kapja el időben? A lány mérgesen nézett Nevrára, aki felhúzott szemöldökkel viszonozta a pillantását. Bunkó!
– Azt… azt hiszem, most megyek… – Anneliese szívesen marasztalta volna a fiút, de úgy tűnt még jobban meg van szeppenve, mint előtte. Így hagyta, hadd menjen. Meg se mukkant, csak villámló szemekkel bámulta Nevrát, aki úgy tűnt észre se veszi, vagy csak nem érdekli. Mikor befejeztéka készülődést, együtt vonultak ki a fegyverraktárból, át a folyósón, és a csarnokon, ki a friss, szabad ég alá, ahol a többiek gyűltek össze. Biztató mosollyal figyelték a főhadiszállás területéről kilépő kis csapatot. A lány nem tudott elvonatkoztatni a szemükben tomboló kétséggel fűszerezett reménytől, amit úgy tűnt iránta táplálnak. Ez még jobban aggasztotta, még a halvány vibrálást is alig vette észre, ahogy kiléptek a kapun. A válla fölött pillantott vissza, elkapva a főhadiszállás területe körül vibráló sápatag kék burkot, ami lágy redőkben hullámzott.
– Mi az? – böködte meg Nevra oldalát, míg mielőtt besprintelhetett volna az erdőbe a kiscsapata után.
– Védőpajzs. Mennem kell – pillantása a lányéba fúródott – Még találkozunk.
– Jó, de nem felejtettem el!
– Micsodát?
– Azt a kis incidens oda bent.
– Nem tudom, miről beszélsz – válaszolta csúfondáros mosollyal.AnnelieseValkyon mellett lépkedve figyelte az eltűnő fiút a fák görbe, hajlott derekai mögött. A fejük fölött összezárultak a lombok, a fény megereszkedett, a levegő lehűlt. Már bánta, hogy nem hozott magával pulóvert.
Perceken keresztül járták az erdőt, hallgatva a zörejeit, és az abba belenyilalló fémcsörgéseket. Már kezdte érteni, hogy miért van szükség felderítőkre. Nem lehet úgy meglepni az ellenséget, ha az ember úgy zörög, mint egy rossz, régi kazán. Ezeknek a harcosoknak sokkal nagyobb volt a termetük, ahhoz, hogy hosszabb távon lopakodjanak.
– Mikor várható vissza Nevra?
– Az attól függ, hogy milyen messzire kell menni. Az is lehet, hogy a nyomát sem találjuk a Ziláltaknak. Láttad, hogy eltűntek, igaz? – a lány bólintott.
– Nem tudjuk még pontosan hogyan, de képesek bárhol felbukkanni, és eltűnni.
– Vagyis az is lehetséges, hogy hirtelen itt teremnek?
– Igen. Légy résen! – csendesen haladtak tovább. Nem volt túlzottan biztató társalgás, a lánynak még jobban borsódzott tőle a háta. Nem tetszett neki, hogy bárhol, bármikor feltűnhetnek. Tényleg ilyen egyszerű lenne? Hopp, és már teleportálnak is? Biztos, hogy kell lennie valaminek, amihez kötődnek. Lehet, hogy az a nő irányítja őket, aki ott volt az érkezésekor? Anneliese már kezdte elhinni, hogy akármi megtörténhet ebben a világban.
Már jócskán az erdő sűrűjében jártak, mikor Nevra felbukkant. Egy fa terebélyes ágán egyensúlyozott, csöndben érkezve földet, pont, mint egy macska.
– A szaguk szinte az egész erdőt átfedi, de sehol nem láttuk őket. Több kilométeres körzetben átvizsgáltuk a területet, de az ő tempójukban már messze lehetnek.
– És nincs valami hely, ahol nagy valószínűség szerint tartózkodhatnak?
– Nem igazán – szólt Valkyon – Arra rájöttünk, hogy valamilyen módon Fekete kutya vére csörgedezik bennük. Ezek a lények elég kiszámíthatatlanok.
– Fekete kutya? – Anneliese kérdőn pislogott rájuk.
– Éjszakai, elátkozott lények.
– Szóval részben emberek, és részben ilyen teremtmények? Ezért tudom csak én megölni őket?
– Ez elég bonyolult – Valkyon mintha zavarba jött volna. Úgy tűnt fogalma sincs, hogyan magyarázzon meg valamit a lánynak, amit még ők maguk sem tudnak. – Van még bennük valami, de azt, hogy mi, arra még nem jöttünk rá.
– Értem… Akkor most mi lesz? Visszamegyünk?
– Igen, de azért mindenki tartsa nyitva a szemét – a két fiú bólintott egymásnak, majd Nevra elrugaszkodott, és felmászott egy fára.
A lány sóhajtva baktatott visszafelé. Örült, hogy nem kell megint szembe néznie azokkal a fura lényekkel. Két gárda tag megsérült miattuk, és nem akarta végignézni, hogy valakinek itt is bántódása essék. Lehet, hogy azóta már visszamentek oda, ahonnan jöttek. Talán már nem is térnek vissza többet. Egyszerűbb volt homokba dugni a fejét, mint arra gondolni, hogy itt lehetnek, és lecsaphatnak rájuk. Ennek ellenére mégsem tudott teljesen elvonatkoztatni ettől, s félve kémlelte a fákat, azonban minden mozdulatlan volt.
– Valkyon – a lány a fiú felé fordult. Az aranysárga szempárban kérdés ült. Anneliese kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Valkyon tekintete a háta mögé szegeződött, amire ő maga is hátra fordult. Felismerte a csuklyás, elmosódó figurát, amitől megremegett a térde. Valaki a karjáért nyúlt, és hátra rántotta, amitől a lány a földre zuhant. A fenekébe nyilalló fájdalomtól felszisszent, ami még akkor is sajgott, mikor felegyenesedett, távolabb lépve a vad kardcsapásoktól. Valkyonban maga a nyers erő rejlett. Ügyes mozdulatokkal védte ki a csapásokat, majd támadott. A két penge sikítva csúszott el egymáson, vad táncot járva. A Zilált fáradhatatlanul csapott a fiú feje felé, amit Valkyon a pajzsával védett ki. A kardját a szabadon hagyott mellkasba szúrta, de mintha mi sem történt volna. A fiú ellökte magától, kicsavarva a kezéből a fegyvert.
– Most, Anneliese! – a lány hevesen dobogó szívvel húzta ki a hüvelyéből a kardot, és rohanta le a Ziláltat. A penge a gerinc mellett fúródott a húsba, fekete gőzt engedve ki. A lény hangtalanul omolt porrá.
Valkyon már ott sem volt. A két Obszidián gárda tag a maradék egy Zilálttal küzdött. Edzettek, és erősek voltak, de fiatalok is. Frederick futólag a lányra pillantott, ami elég is volt a csuklyás lénynek. A kard a mellkasba fúródva fakasztott vért. A fiú egy nyögés kíséretében csúszott le a pengéről, le a földre. Anneliese torkát sikoly hagyta el, remegő lábakkal futott az elesetthez. A fiú szájából vérpatak csörgedezett, a mellkasán nyílás tátongott. A lány térdre zuhant mellette.