34. fejezet



Fizetség

Anneliese

Napok teltek el, míg Nevra oda volt. A főhadiszállás csendesedni kezdett, a lány visszatért a napi rutinjához. Edzéseit Jamonnal végezte Nevra és Valkyon távollétében, küldetései csak a bázis területére terjedtek ki. Idejét gyakran töltötte Ykharral és Keroval, de többnyire eseménytelenül teltek az órák, talán túlságosan is. Anneliese úgy érezte, mintha ez lenne a vihar előtti csend. Nem észlelték az ellenség jelenlétét a környéken, és Miiko hiába küldött ki felderítőhajókat, nem találták meg a roncsokat. Semmi nyomuk nem volt. A lány mindennap a Heliodorral folytatott beszélgetésükön gondolkodott vagy Nevra dühös szavai csengtek a fejében. Karenn visszahúzódóvá vált vele szemben, Anneliese minden egyes pillanatban látta az elgondolkozó tekintetét, ahányszor csak ránézett. De nem tudta megfejteni, hogy mi járhat a fejében. Még azt is nehezen tudta, hogy a saját lelkében mi folyik. Egészen másnapig.
A lány zihálva ébredt. Teste lázban égett, szíve vadul kalapált. Mellkasához kapott, a gyomra görcsbe rándult. Érzelmek kavalkádja rohanta meg a testét, olyan vad kétségbeesésben, hogy félő volt kirobbannak belőle. Egész testében remegett, leesett az ágyról, ahogy fel akart állni. Anneliese felnyögött, ahogy tudatosult benne mi történik. Fájdalmas volt elveszíteni az érzelmeit. De még fájdalmasabb volt visszakapni. Olyan sokkoló erővel tértek vissza, hogy térdre kényszerítették. Aztán lassan, ahogy csillapodtak az érzések, és testének vad rázkódása, felkelt. Szeme könnybe lábadt, neki esett az ajtónak. Kétségbeesetten tört ki a folyosóra, de megtorpant. Nevra nincs itt. Távol van, messze tőle, amikor…
Mi történhetett? Miért tértek vissza az érzelmei? Síbéal vajon meggondolta magát? Az biztos, hogy nem szánta meg. De akkor meg… Anneliese tisztán emlékezett Nevra elszánt pillantására, amikor egyszer összefutott vele az ebédlőben. Mintha egy néma ígéret lett volna. A lány akkor nem értette. De most már igen.


Nevra

Nevra dühös volt. Kedve lett volna szétverni valamit. Vagy kihajítani valamit az ablakon. De az is megteszi, ha jól meg tudja rázni a lányt. A fiú öblös léptekkel szelte a távolságot, az ajtó majdnem kiszakadt a zsanérjaiból, amikor mérgesen felrántotta. Két rémült tekintet fordult felé, de csak az egyiket látta. Rámordult a húgára. Alig fejezte be a mondatot, az már szobán kívül is volt.
Anneliese ijedten húzódott el, úgy helyezkedett, hogy az ágy közéjük essen. Nevra beleborzongott, hogy fél tőle, de aztán a harag ismét lángra gyúlt benne.
– Nevra…- szerette hallani a nevét a lány szájából. De nem most, mikor ilyen dühös volt rá.
– El akartad egyáltalán mondani?
– Igen, de nem ma…
– Nem ma? Akkor mikor?
– Hát, úgy… Valamikor…
– Valamikor – hangjába gúny vegyült. A lány álmatlan éjszakákat okozott neki, míg oda volt a küldetésen, és amikor haza jött… Nevra alig várta, hogy láthassa. Érezni akarta hajának illatát, bőrének selymes tapintását. De a lány olyan tartózkodó volt vele. Most már értette miért, csak nem tudta, hogy ő mit tegyen. Kétségbe volt esve és ingerült volt. Nem veszítheti el Anneliese-t. Nem, mikor tudta… tudta, hogy szereti őt. Azonban a lány ezt követő szavai ostorcsapásként hatottak a szívére. Érezte bennük az igazság ízét, de a belsejét maró fájdalom erősebb volt bárminél. Némán bámulta Anneliese-t. Kutatott valami halovány szikra után, azonban hiába. Csak beletörődést és sajnálatot látott a fiú gyötrődése láttán. Talán a lány feladta, viszont ő nem fogja. Nem engedi el őt ilyen könnyen…
Nevra szó nélkül lépett ki a szobából. Csendesen csukódott be mögötte az ajtó, nesztelenül lépkedett. Fejében forogtak a fogaskerekek, igyekezett kitalálni valami elfogadható megoldást. Talán van olyan főzet, ami visszafordítja vagy visszaadja azt, ami elveszett. Ezarel feltehetően ki tud találni valamit. Nevra az alkímia laborhoz sietett. A barátja nem volt egyedül, de egy éles pillantás elég volt, ahhoz, hogy ez a problémája megoldódjon.
– Úgy látom harapós kedvedben vagy – élcelődött Ezarel.
– Szükségem van a segítségedre.
– Fontos?
– Igen – Ezarel elgondolkodva meredt rá, aztán így szólt:
– Én is fontos jelzővel illetném?
– Anneliese-ről van szól.
– Akkor nem.
– Ezarel…
– Sejtem mit akarsz kérni. De nem tudok segíteni.
– Nem tudsz vagy nem akarsz? – bosszankodott Nevra. Jelen helyzetben cseppet sem érdekelte a barátja tartózkodó viszonya a lánnyal. De segítségre volt szüksége, és Ezarel értett legjobban az alkímiához. Ha volt is megoldás, akkor azt csak ő tudta.
Ezarel válasz helyett így szólt:
– Én a helyedben örömtáncot járnék. Nem értem, hogy miért kedvedre való az az emberlány. Oktondi és idegesítő.
– Nem mintha most nem járnál, ahányszor eltelik úgy egy napod, hogy találkoznod kellett volna vele.
– Igen, és tegnap meghúztam miatta a derekamat – dünnyögte az elf.
– Kérlek! – Ezarel hunyorogva nézett rá, majd lemondóan sóhajtott.
– Sajnálom, menthetetlen barátom, de nem tudok olyan főzetről, ami a segítségedre lehetne.
– Az nem jelenti azt, hogy nincsen – a fiú tudta, hogy fején találta a szöget. Ezarel elkámpicsorodott arckifejezése is alátámasztotta.
– Utána nézek – mordult rá az elf, Nevra pedig kisomfordált, mielőtt meggondolhatta volna magát.


Anneliese

A lány felalá járkált a szobájában. A kora hajnali napsugarak beúsztak az ablakon, a porszemcsék finoman pörögtek a levegőben. Már vagy két órája ébren volt, és azon törte a fejét, hogy valami épkézláb magyarázatot találjon. Vagy megkérdezze a fiút. Azonban Nevra nem tért még vissza, és ez majd megőrjítette őt. Látni akarta, bocsánatot kérni tőle és magyarázatott követelni. Tudta, hogy ő a felelős ezért. Számíthatott volna rá, hogy nem fogja ennyiben hagyni. Annelise nem tudta eldönteni, hogy ez bosszantsa vagy inkább meghatódjon. Hisz a fiú fittyet hányt a döntésére, mintha nem is számítana a véleménye. De az, hogy nem engedte el őt ilyen könnyen… az, hogy küzdött érte… hogy fontos neki a lány szereleme… Anneliese-t gyengédség fogta el a fiú iránt. Nevra azt mondta, hogy bebizonyítja, hogy komolyan gondolja az iránta való érzéseit. És meg is tette.
Azonban a dolog azon része, hogy hogyan vitte ezt az egészet végre, nyomasztotta a lányt. Leiftan azt mondta, hogy küldetésre ment Valkyonnal. De vajon mifélére? Miikot alighanem hidegen hagyta a lány érzései. Sőt, Anneliese mintha az elmúlt napokban némi tiszteletet vélt volna kiolvasni a tekintetéből. Valószínűleg a kitsune bizalmatlansága eloszlott a lány hűségét illetően. De akkor sem engedélyezett volna egy küldetést őmiatta. Akkor vajon Nevra füllentett? A vámpír elég okos és ravasz volt, a lány el tudta képzelni, hogy valahogy túljárt Miiko eszén. Na, de hogy keverte bele Valkyont?
Anneliese fújtatva ült le az ágya szélére. Ujjaival végigszántott Éjfél puha bundáján. Odagömbölyödött mellé, és a mellkasához húzta a ciralakot. A felhangzó dorombolás lassan lázas, nyugtalan álomba sodorta.

A gárda folyosó kihalt volt, csak a kristályterem előtt tébláboló lány lézengett ott. Másfél nap telt el, hogy visszakapta a fiú iránti szerelmét, de róla még mindig nem voltak információk. Anneliese kezdett aggódni. Baljós érzés burkolta körbe. Alig néhány órája valami szöget ütött a fejében, és nem hagyta nyugodni. Muszáj volt meggyőződnie, hogy a fiú rendben van. Képtelen volt ülni, és várni a híreket, így úgy gondolta utána indul. Az egyetlen dolog, amivel nem számolt, hogy vesztegzár miatt nem engedik ki. A lány így Miikohoz fordult a főhadiszállás elhagyásának engedélyéért. Azonban a kristályterem előtt megtorpant. A kitsune valószínűleg elutasítja a kérését, ezért meggyőző érvekkel kellett előhozakodnia. A gond az volt, hogy egy sem jutott eszébe. Anneliese gyanította, hogy Miiko nem fog holmi megérzések miatt útra bocsátani egy kis csapatot a fiúk miatt. Őszintén a lány nem is várta. Elég volt, ha csak ő mehet. Még ha meg is rémisztette a magányos út gondolata, az hogy egyedül lesz abban az ismertlen, óriási erdőben, mennie kellett.
– Anneliese, te meg mit keresel itt?- jelent meg Leiftan mögötte. A férfi arca derűs volt, szőkés-fekete haja nedvesen csillogott.
– Ó, én csak Miikoval szerettem volna beszélni.
– Értem – a férfi töprengve vizslatta, aztán megkérdezte:
– És mi tartoztat fel?
– Azt hiszem, pontosan tudom, hogy mi lesz a válasza – vallotta be sóhajtva a lány, miközben neki dőlt a falnak.
– Miiko nem olyan elutasító, mint gondolod. Egyezségre lehet vele jutni, csak legyél őszinte vele – ajánlotta Leiftan mosolyogva. Mintha mulattatná a Miiko iránti félelme.
– Te már elég jól ismered…
A férfi válasz helyett így szólt:
– Csak nem arra gondolsz, hogy járjak közbe érted?
– Hát, lehet, hogy nem lenne egy hátrány… Nézd, Leiftan. Van egy nagyon fontos dolog a számomra, amit Miiko nem érhet meg, és ráadásul itt van ez az érzés is… Nem tudok tétlenül ülni, és várni, hogy valami történjen.
– Jól sejtem, hogy Nevrával kapcsolatos a dolog?
– Igen. Leiftan, én… - a lány nagyot sóhajtott. Kezét a mellkasára tette, mintha dédelgethetné a szerelem érzését – Valahogy visszakaptam az érzéseimet. Nem tudom hogyan, de gyanítom, hogy Nevrának köszönhetem. De félek, hogy mi lehetett az ára.
A férfi meglepődve nézett rá.
– Mit akarsz tenni?
– Azt gondoltam, hogy utána megyek.
– Anneliese, Nevra bármit tehetett és bárhol lehet. Nem tudhatod, hogy hol van. Nem indulhatsz neki csak úgy. Elkísérne egyáltalán valaki? – a lány félrevonta a tekintetét. – Egyedül akartál neki vágni?
– Te ezt nem értheted – pedig szerette volna, ha a férfi megérti. Ő mindig meghallgatta, és jó tanácsokkal látta el. – És van egy ötletem, hogy hol lehet – folytatta a lány.
– Anneliese…
– Itt meg mi folyik? – érdeklődött a lépcsőn megjelenő Miiko. A kitsune először a lányt mérte végig, majd Leiftant, szemöldöke a frufruja mögé bújt. Úgy tűnt menten visszaszalad a kristályterembe, amikor meglátta a lány arckifejezését.
Miiko nagyot sóhajtott.
– Ki vele, mit akarsz? – ez nem kezdődik valami jól, gondolta Anneliese. Igyekezett összeszedni az érveit. Ha el akar menni, akkor meggyőzőnek kell lennie.
– Ki szeretnék menni. Vagyis Nevra és Valkyon után – pontosított a lány. – És mielőtt nemet mondasz, hallgass meg, kérlek! Van egy rossz előérzetem. Valami történt Nevrával, és nem tudok tétlenül ücsörögni, és várni, hogy visszajöjjön. Ha egyáltalán… – nem. Ebbe nem is akart belegondolni. Vissza fog jönni. Épen és egészségesen.
– Rendben.
– Kérlek, Miiko, ez… mi? – pislogott döbbenten Anneliese.
– Bevallom őszintén én is aggódom értük. Már két napja vissza kellett volna érniük. A mostani bizonytalan helyzetet számba véve, én is úgy gondolom, hogy egy kisebb csapatot küldök értük. És Anneliese… – Miiko tekintete a lány háta mögé esett. Úgy tűnt erősen gondolkodik valamin, de végül bólintott. – Te vezeted a csoportot.
Csend, aztán:
– Mi?
Miiko visszaszólt, miközben a kristályterem felé fordult.
– Ha képtelen vagy a parancsimat felfogni, akkor mást fogok helyezni a posztra.
– Ne! Én… köszönöm! – Anneliese büszkeséget érzett. Miiko végre megbízott benne. Nem hitte volna, hogy eljön ez az idő, de lám! Alig hitte el. Vagy csupán álmodik?
Anneliese megcsípte magát. Nem, nem álmodik. Teljesen ébren van, ez biztos. Leiftan felé fordult, aki széles mosollyal nézte a lány zavart lenyűgözöttségét.
– El se hiszem… – a férfi rákacsintott, majd finoman felterelte a lépcsőn. Kezdetét vette az út előkészítése.

Két órán belül elindultak. Anneliese két társa obszidián gárdás, míg egy az árnyékból való volt. Csak négyen vágtak neki az útnak, és habár Miiko megadta az úticélt, a lánynak nem állt módjában követni. Tudta, hogy Nevra csak kijátszotta a kitsune-t, vagy legalábbis a küldetésük után a fiú a sajátját teljesítette. Nem ismerte még olyan jól az erdőt, de az emlék töredékek – egy malac alakú bokor vagy a hatalmas fa – belevésődtek a fejébe. Ráadásul a kis csapat egyik tagja úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét. Kizártnak tartotta, hogy eltévednének. Ahogy azt is, hogy bajba kerülnének. Egytől egyig harcedzettek voltak, egyikük még akkor is kíséretéül szegődött, amikor anno a Ziláltak után indultak. Azóta, mintha több év telt volna el. És most újra itt van az erdőben, de immár nem Ziláltakra vadásznak. Legalábbis remélte.
Négy kard villant meg a késői nap fényében. Anneliese támadó állást vett fel, izzadt tenyerével szorosan markolta a fegyvert. Tekintete az erdőt pásztázta, igyekezett valami szokatlant észrevenni. A gallyreccsenés, azonban nem hallatszódott újra. Bizonyára csak túl feszültek mindannyian. A lány intett, hogy eltehetik a kardot, azonban újabb intésére a gárda társával felkapaszkodott egy fára. Az érdes kéreg lehorzsolta a tenyerét, a térde fájdalmasan lüktetett, de végül felért a lombkoronához. Az ágak kényelmesen vastagok, és hosszúak voltak, a fák szellősen, mégis eléggé közel helyezkedtek el ahhoz, hogy fent lavírozni lehessen köztük. Mintha csak a számukra tervezték volna az erdőt.
A lány egész ügyesen tudott fára mászni. A kistestvérei gyakran felmásztak rájuk, így neki kellett leszedni róluk. Talán nem túl kecsesen és gyorsan, de egész ügyesen haladt ágról ágra, szemével az alatta elterülő teret figyelve. Aztán érzékeinek sugallatára inkább fent kezdett nézelődni. Anneliese felkapaszkodott egy ágra, talpát a törzsnek nyomva húzta fel magát. Megigazította a combjára csatolt tőrt, majd elrugaszkodott, és átlendült a következő fára. Tenyere felhorzsolódott, ahogy felküzdötte magát. Dühösen horkantott egyet.
– Igazán segíthettél volna, Karenn.
– Nem haltál bele, nemigaz? – a vámpírlány karba font kézzel dőlt neki a fának, pillantása rosszallóan csillogott.
– Mit keresel itt?
– Nekem nem szóltatok. Nevra a bátyám! – Anneliese szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Elszégyellte magát. Teljesen kiment a fejéből Karenn, holott természetes volt, hogy aggódik Nevráért. Joga lett volna neki is jönnie, azonban ha Miiko egy szóval sem említette, az nem lehetett véletlen. Vagy netalántán szimplán neki se jutott eszébe?
– Sajnálom, Karenn.
– Sajnálhatod is.
– Lehet, hogy vissza kellene menned.
– Lehet, hogy nem megyek.
Anneliese bólintott.
– Jó. De, ha bárki megkérdi, én megpróbáltalak visszaparancsolni.
– Milyen édes – vigyorodott el Karenn.
– Nézd, én…
– Egész nap itt fogunk társalogni vagy megyünk és megkeressük a bátyámat? – fortyant fel a vámpírlány, és meg sem várva a válaszát, tovaszökkent. Anneliese felsóhajtva ereszkedett le, hogy csatlakozzon a többiekhez.
Az út további része eseménytelenül telt. Anneliese nem látta értelmét, hogy a továbbiakban a fák lombkoronái között közlekedjenek, hisz Karenn ott volt. A lány számított rá, ha valami furcsát észlelne, felhívná rá a figyelmét. Így nyugodtan vezette a kis csapatot, egészen addig, amíg a fejük fölött bokorzörgést nem hallottak. Karenn egy pillanatra felvillant, épp csak annyi időre torpant meg, míg földet nem ért, és már rohant is. Anneliese utána szökellt.
A vámpírlány a bátyja karjaiba vetette magát, a lány hallotta a felhangzó zokogást. Lelassította a lépteit, majd megállt. Várta, hogy a fiú észrevegye, hogy meglássa a csillogó szürke szemét, de nem emelte fel a fejét. Finoman megcsavarta a húga fülét, majd elhúzódott tőle.
– Anneliese? – itt vagyok, gondolta a lány. Közelebb lépett, de Nevra még mindig nem nézett rá. Anneliese most Valkyonra pillantott, aki némán, kifejezéstelen arccal állt mellettük.
– Itt vagyok!
A lány szíve kétségbeesetten vert. Nevra szemernyi jelet sem küldött, hogy hallotta volna. De az képtelenség. A vámpíroknak kifinomult volt az érzékszervük, már messziről hallania kellett őket, őt!
– Nevra? – Karenn megszorította a bátyja karját. Úgy tűnt ő is érzékelte, hogy nincs minden rendben vele.
– Valkyon, mi folyik itt? – kérdezte suttogva Anneliese. Tekintetét nem vette le a semmibe révedő Nevráról.
Valkyon így szólt:
– Megfizette az árat. Megfizette, hogy te visszakaphasd, amit elvettek tőled.



Megjegyzések

  1. nagyon tetszik ez a történet *-* Mikor jön a folyti?

    VálaszTörlés
  2. Úristen de izgi 😱
    Imádom a sztorit, folytasd kérlek minél előbb 😍🙏

    VálaszTörlés
  3. Imdtam nagyon tetszet de ez a nevra miket nem csinal istenem hogy lehet ilyen balga remelem hogy nem lesz ilyen vegig nagyin varom a kovi resz sies vele😊😊😊😊😊😊😊😊😊😊😊

    VálaszTörlés
  4. Szia! Remélem nem mondtál még le erről a történetről!! Személy szerint imádom és már türelmetlenül várom a folytatást! Szinte minden nap megnézem, hogy frissítettél e rajta, de mindig szomorúan konstatálom, hogy nincs új fejezet... remélem mihamarabb folytatod, mert sokan várjuk már! Én nagyon imádom, és egyszerűen fantasztikus a történet, valamint annak a tálalása! Sok sikert és kitartást a jövőben!

    VálaszTörlés
  5. Mikor lesz folytatás?

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése