Eldarya fanfiction || Idegenben

Fizetség Anneliese Napok teltek el, míg Nevra oda volt. A főhadiszállás csendesedni kezdett, a lány visszatért a napi rutinjához. Edzéseit Jamonnal végezte Nevra és Valkyon távollétében, küldetései csak a bázis területére terjedtek ki. Idejét gyakran töltötte Ykharral és Keroval, de többnyire eseménytelenül teltek az órák, talán túlságosan is. Anneliese úgy érezte, mintha ez lenne a vihar előtti csend. Nem észlelték az ellenség jelenlétét a környéken, és Miiko hiába küldött ki felderítőhajókat, nem találták meg a roncsokat. Semmi nyomuk nem volt. A lány mindennap a Heliodorral folytatott beszélgetésükön gondolkodott vagy Nevra dühös szavai csengtek a fejében. Karenn visszahúzódóvá vált vele szemben, Anneliese minden egyes pillanatban látta az elgondolkozó tekintetét, ahányszor csak ránézett. De nem tudta megfejteni, hogy mi járhat a fejében. Még azt is nehezen tudta, hogy a saját lelkében mi folyik. Egészen másnapig. A lány zihálva ébredt. Teste lázban égett, szíve vadul

  Szétesve Anneliese nem tudott annál kellemesebbet elképzelni, mint mikor az ember a talpa alatt érezheti a földet. Pontosabban, amikor lábai vannak. Az elmúlt órában le se ült. Érezni akarta a hosszadalmas álldogálás következtében keletkező tompa sajgást. Az orvosi szobában azonban Ewelein ráparancsolt, hogy üljön le. A lány az ajkát lebiggyesztve fogadott szót neki. Kényelmesen elhelyezkedett a puha széken, és hagyta, hogy Ewelein elvégezze a szükséges vizsgálatokat. – Hiányzik az uszony? – a lány eltöprengett. Különleges élmény volt, igen, de örült, hogy újra lábai vannak. – Egyszer elég volt. Nem tudnék úgy élni, hogy a vízhez lennék kötve. – Alajéa sem szereti annyira a vizet. Meg se tudnám mondani, mikor ment be utoljára az óceánba. – Nekem nem tűnt fel, hogy különösképpen baja lenne vele – nézett a lány meglepetten Eweleinre. – Régen sokkot kapott már attól, ha a közelébe került. – Miért? – kérdezte. Ewelein megrázta a fejét. – Nem az én dolgom, hogy elmon

Fedélzeten Anneliese szívében valami megrezzent. Elhúzta a kezét. A külvilág zaja hirtelen fülsüketítővé vált a számára. Hallotta a hajótestnek csapódó hullámokat, érezte, ahogy finoman megbillenek. A néma, hívogató óceán zúgása betöltötte a csendet, ami a fedélzeten uralkodott. A legénység még mindig szótlanul bámult le rá. Nem voltak sokan, de a kilétüktől a lány élesen szívta be a levegőt. A tündérek közé Ziláltak is vegyültek. Ugyanazt a ruházatot viselték, amit volt társaik: csuklya, sodronying, számos derékszíjra csatolt tőr, meg kard. Anneliese viszont észrevett valamit, ami különbözött az eddigi Ziláltaktól. Ezek sokkal elevenebbnek tűntek. Élőbbnek. A körülöttök folyton mozgó árnyak követték minden egyes rezdülésüket, légzésükkör hol távolabb úsztak tőlük, hol közelebb. A levegőt nyaldosó sötétség mintha incselkedni akart volna a lánnyal: fekete nyelvükkel sziszegtek felé, bőrének selymes felülete után ácsingóztak, majd hirtelen visszahúzódtak. Mintha kóstolgattá

Ketten – Mond meg neki… mond meg neki, hogy szeretem – a szavak alig hallható suttogásként törtek fel a torkából. Amint kimondta, valami megfeszült benne, valami nehéz, mégis csodálatos súly legördült róla. És vége volt. Az emlék ott lebegett a fejében, de… nem érzett semmit. Csak üresség volt, feneketlen gödör. A lelke tiltakozóan sajgott, mintha felakarná eleveníteni azt a tüzet, amit Nevra váltott ki belőle, de már nem tudja hogyan… tapogatózott utána, ám hiába… csak közönyösséget talált. – Anneliese? – kérdezte döbbenten Alajéa. – Jól vagyok. – Persze, hogy jól – mosolygott Sibéal. – Álld a szavad! – Jól van, jól van. A szírént, akit oly nagyon kerestek az óceán északi részén találjátok. A helyetekben én sietnék, ugyanis hamar elérnek egy földrészre, amire nehezen tudjátok követni őket. Persze a barátnőd talán képes lenne rá, de szerintem elbaltázná. – Ők? Sibéal felvillantotta a mézes-mázos mosolyát. – Horogra akadt. Anneliese minden egyes uszonycsapá