16. fejezet

A fejezet véletlen kitörlődött, elnézést, újra felraktam :)

Sziasztok!

Gyakorlat miatt szinte csak hétvégén jut időm gép elé ülni, ezért a fejezetek a nyár végéig kicsit ritkábban jelenhetnek meg, de igyekszem haladni velük :)

További kellemes nyarat, és szép napot!

A falka és más egyebek

A nap még alacsonyan járt az égen, mikor a lány Nevra kíséretében útnak indult. A levegő hűvös volt, az erdőben félhomály uralkodott. A lábuk alatt ropogtak a lehullott gallyak, belevegyültek a rengeteg halk neszeibe. Anneliese legszívesebben rákérdezett volna, hogy itt is hasonló erdőlakók vannak e, mint náluk, de nem akarta megtörni a kellemes csendet. A fák körülvették őket, és az az érzése támadt, hogy védelmet nyújtanak. Talán a bármikor felbukkanó Ziláltak lehetősége miatt volt – habár azóta az eset óta nem érzékeltek aktivitást –, talán pár méterre előtte haladó familiáris miatt volt. Egy Black Gallytrot volt, Nevráé, aki a Shaitan névre hallgatott. Kutyaszerű lény volt, aminek éjfekete bundája beleolvadt volna a sötétbe, ha nem díszítik rózsaszínes-lilás csíkok. A teste körvonalának egy része valamikor itt-ott elmosódott, amiről a lánynak a Ziláltak jutottak eszébe. Anneliese habár csak hallott a Fekete kutyákról, úgy sejtette, hogy ezek a familiárisok valamiféle mutációi lehetnek az elátkozott lényeknek. Jóllehet Nevra biztosította róla a lányt, hogy nem ártalmas, és nem fogja bántani, akkor is megtartotta tőle a távolságot. Shaitan félelmetesnek tűnt, és Anneliese-nek cseppet sem tetszett, ahogy ránézett Éjfélre. Talán nem a legjobb ötlet volt őket összeereszteni. Mégis csak macska és kutya DNS-t hordoztak magukban. Nem szerette volna, ha Éjfél kutyaeledel lesz, még ha Shaitan nem is táplálkozott macskákkal, biztos volt benne, hogy ha alkalma lenne rá, megkergetné.

A lány egy idő után felvette az el-elkószáló ciralakot, aki örömmel fészkelte be magát a karjaiba, karmai néha belemélyedtek a bőrébe. Szerette így tartani Éjfélt, és előre sajnálta, ha nagyobb lesz, mert akkor már nem lesz kivitelezhető a dolog. Legalábbis nem sokáig fogja bírni tartani a jó pár kilósra megnővő macskát. A nap szinte perzselt, mikor harmadszorra is leültek pihenni. A lány egy sziklára helyezkedett, onnan kortyolgatta a kulacsából a vízét, mindeközben a fiú a kötését cserélte.

– Mikor érünk oda?

– Néhány óra. Máris unatkozol?

– Nem mondtam ilyet.

– Igazad van. Tényleg elég unalmas. Ha gondolod – vigyorodott el Nevra – kitalálhatunk valami izgalmasat közben.

– Azt szeretnéd, ha számháborúznánk?

– Számháború?

– Ne mond, hogy nem ismered! – rázta meg a fejét a lány. – Ez olyan játék, mikor egy számmal ellátott lapot rögzítünk a homlokunkra, és úgy kell eljutni egy adott helyre, hogy az ellenség ne tudja a számjegyeket leolvasni. Kicsit olyan, mint a bújócska.

– Szeretek bújócskázni.

– Képzelem.

– Főleg ha én vagyok a hunyó.

– A testvéreimmel nagyon sokat szoktunk játszani bújócskát. Profi szintre fejlesztettem.

– Felkeltetted a kíváncsiságom.

– Nem fogok veled bújócskázni, Nevra – forgatta a szemét a lány. A fiú durcásnak tűnt.

– Miért nem?

– Mert nem. Amúgy is küldetésen vagyunk.

– Az nem zárja ki a mókát.

– Akkor sem.

– Csak nem megijedtél?

– A legkevésbé sem félek tőled, Nevra.

– Pedig lehet, hogy kellene… – a fiú intenzív pillantásától a lány elpirult. Lekászálódott a szikláról, majd a vállára kanyarintotta a hátizsákját. A kezébe fájdalom nyilallt, amire elfintorodott.

– Jól van, ha annyira szeretnél bújócskázni, akkor bújócskázzunk. – Nevra elvigyorodott. – De csak egy kicsit.

– Csak tessék – intett a fák felé, mire a lány megindult.

– De semmi vámpír érzékelés! Nekem kellett volna hunyónak lenni – morogta Anneliese, miközben bevetette magát az erdő mélyébe. Éjfél óvatosan követte, majd felmászott a fára, ami mögött a lány bújt el. Kiálló, hatalmas gyökerei voltak, és vastag törzse, ami tökéletes búvóhelyet biztosított. Amikor meghallotta a gallyak roppanását, Anneliese visszafojtotta lélegzetét. Csendben igyekezett követni a fiú lépését, de csak egy-egy nesz ért el hozzá. Mikor a lány úgy tippelte, hogy Nevra eléggé eltávolodott tőle – valószínűleg csak játszott vele, hisz pontosan tudhatta, hogy hol rejtőzködik,–, óvatosan elaraszolt a fától, és sietős léptekkel távolabb sétált. A fiúval szemben nem volt esélye a bújócskában, ezt sejtette, és a mozgás sem az ő pártján állt, de muszáj volt valamit csinálnia. Nem akarta megkönnyebbíteni a dolgát, de az is lehet, hogy a menekülés az ő malmára hajtja a vizet.

Anneliese kapkodva vette a levegőt, ahogy a fák között szlalomozott. Össze foltozott karjába fájdalom nyilallt, majd a térdébe is, ahogy valaki a földre rántotta.

– Au! Idióta!

– Fekete kutyák vannak itt, Anneliese.

– Mi? – kérdezte a lány megdermedve. Igyekezett elfordítani a fejét, hogy körbe nézzen, de a fiú satuszorításában nem tudott mozogni. – Hányan?

– Egy egész falka.

– És… mi… mit csinálunk?

– Várunk, és amikor alkalom adódik, akkor eltűnünk innen. – Anneliese szíve hevesen dobogott a félelemtől, ujjai görcsösen szorították Nevra karját. Nem tudta mennyi ideig várakoztak, de óráknak tűnt, mikor a fiú úgy ítélte, hogy elindulhatnak.

Gyorsan haladtak, de óvatosan. Kitérőt kellett tenniük, de Nevra biztonságosabbnak gondolta, ha kerülnek. A lány körbe pillantva haladt a fiú után, hirtelen úgy tűnt, mintha mindenhol mozgást látna. Igyekezett egyenletesen lélegezni, de ezzel már nem is foglalkozott, mikor egy gally roppant meg mellettük. Anneliese mozdulatlanná dermedt, még Nevra is megállt egy pillanatra. Majd megragadta a lány karját, és rohanni kezdett.

A lány próbálta tartani a lépést a fiúval, s ha az nem ragadja meg, már rég lemaradt volna. De egymás mellett haladtak, a hátuk mögött hangos nyüszítés hallatszott. Anneliese egy pillanatra lelassított, ahogy eszébe jutott Éjfél, és ahogy megemlítette ezt a fiúnak az halkan mormogta, hogy nem lesz semmi baja. Reménykedett benne, hogy igaza van. Úgy tűnt Nevra nem igazán aggódik az eltűnő Shaitan után, így a lány próbált csak a futásra koncentrálni.

A lábai sajogtak, a hátuk mögül felhangzó csaholás egyre közelebbről szólt, mikor kiértek egy kis tisztásra. A fák megritkultak, de így is felbukkantak a területen, főleg a kis ház környékén. Anneliese már épp figyelmeztetni akarta Nevrát, mikor az ajtó kicsapódott, és egy nő lépett ki rajta. Hosszú, szőke haja lobogott mögötte, a lány még innen is érezte meleg barna pillantását. Csak néhány lépést tett feléjük, a lánynak pedig feltűnt, hogy a csaholás lassan dühös vonyításba fordult, egyre messzebb sodorta őket a szél. Anneliese léptei lelassultak, majd végül kifulladva támaszkodott a térdére. Még többet kéne edzenie.

– Jól vagytok? – a hang kellemes volt, de mély.

– Igen, köszönjük. – a lány felegyenesedett. Óvatosan megbökte a homlokráncoló Nevrát, mire a lány teste akaratlanul is belebizsergett az apró érintésbe. Zavartan lépett távolabb, tekintetét a nőre szegezte. Fehér ruhája a bokája körül táncolt, kebléből zavarbaejtően keveset takart az anyag.

– Mostanában gyakran járnak erre Fekete kutyák.

– Ide miért nem követtek?

– Van néhány módszerem, amivel távol tudom őket tartani. Bejönnétek?

– Háát… –  furcsa módon a fiú nem szólt. A lány legszívesebben megint megbökte, vagy jól belecsípett volna, de végül nem tette. – Igazából dolgunk van.

– Valószínűleg még a környéken szaglászhatnak. Még nem biztonságos kimenetek.

– Rendben – bólintott a lány némi habozás után, majd bizonytalanul megindult a nő után. Egy pillantást vetett Nevrára, aki zavartan, de követte őket.

A ház kellemes volt, és otthonos, a barack színű falak megnyugtatták a lányt. A nappalival egybenyílt a konyha, az “emeletre” apró lépcső vezetett fel.

– Éabha vagyok.

– Anneliese… Ő meg Nevra.

– Örvendek a szerencsének – a lány csendesen figyelte, ahogy a nő tevékenykedik. Leemelt néhány csészét a polcról, és egy kanna vizet rakott oda főni. A levegőt betöltötte a mentához hasonló illat, amihez enyhe levendula vegyült. A lány  néhány perc után  megköszörülte a torkát.

– Nem lenne gond, ha kiszaladnék a mosdóba?

– Dehogy! A lépcső után balra.

Anneliese a mosdókagylónak támaszkodott, arca még bizsergett a hideg víztől, de frissebbnek érezte magát tőle. Őszintén örült, hogy ide találtak. Nem szívesen könnyített volna magán a természet lágy ölén. Főleg ha mindezt a fiú füle hallatára kellett volna. Nem mintha itt nem állt fenn ennek a lehetősége, de mégis nyugodtabbnak érezte magát. Meg kell majd kérdezni, hogy mekkora távolságra hall el. Nem árt tudni ilyet, ha olyan személy van az ember közelében, akinek jó a füle.

– Anneliese? – emlegetett szamár. A lány kinyitotta az ajtót, ami előtt a fiú ácsorgott. Tekintete viharos volt, ahogy beljebb tolta őt, magukra csukva az ajtót. Anneliese hirtelen túl szűknek érezte a helyiséget.

– Mi a baj?

– El kell innen mennünk.

– Miért?

– Nem tudom… valami nincs itt rendben.

– Gondolod, hogy elment a falka?

– Pillanatnyilag a legkevésbé sem aggódom a falka miatt.

– Hát, akkor? – kérdezte a lány zavartan, miközben nem tudott elvonatkoztatni a fiú közelségétől. Az orrát betöltötte az illata, érezte a belőle áradó meleget, ami szinte csalogatta őt. Önkéntelenül is közelebb lépett hozzá.

– Nem tudom…

– Oké, jól van. – egyezett bele Anneliese, de egyikük sem mozdult. A pillantásuk egybe kapcsolódott, és nem eresztette egymásét. A fiú a lány füle mögé tűrt egy hajtincset, ujjai veszélyesen közel siklottak az ajkához. Dörömbölő szívvel hagyta, hogy végig simítson az álla vonalán, le a nyakán,  követve a kulcscsontjának  ívét. A lány ujjai a fiú kidolgozott bicepszén kalandoztak, majd megállapodtak a mellkasán. Nevra bal kézzel megragadta a lány csípőjét, és magához húzta. Anneliese érezte a forró leheletét, és a sürgető vágyat, hogy a fiú megcsókolja. Aztán Nevra keze a tarkójára siklott, és ajkaik először lágy, kellemes csókban forrtak össze.