18. fejezet



A barlang titkai

A víz könyörtelenül cibálta, vonta magával, mintha csak egy rongybaba lenne. A tüdeje égett, a szeme fájdalmasan szúrt, a lent uralkodó homályon képtelen volt átlátni. Apró levegő buborékok szöktek fel a felszín felé, ahogy a lány felkiáltott. Valami durván neki ütközött, majd az örvény rántott rajta egyet. Nem bírta tovább. Beszívta a vizet. Hiába ordított a tüdeje oxigénért. Hiába pörgött oda-vissza, már apró fekete pöttyök úsztak a látómezejébe. Aztán az örvény kiköpte.
A haja az arcába csapódott, a friss levegő a tüdőjébe áramlott. A lány felhördült. A szél kíméletlenül neki feszült, ahogy zuhant lefelé, hogy ezután újra elnyelje a víz. De itt már nem volt örvény. A tó nyugodt volt, felszínét csak a becsapódó testek zavarták meg, lágy gyűrűket vetett. Anneliese kétségbeesetten tört felfelé, míg újra nem érezte az arcát simogató levegőt. A tüdeje hálásan fogadta az oxigént, az égés még akkor sem csillapodott teljesen, mikor kievickélt a partra.
Anneliese perceken keresztül csak nyelte a levegőt, és kiterülve bámult felfelé. Úgy tűnt valamiféle barlangban van, csakhogy itt a teteje nem kőből épült, hanem vízből. A folyó volt felette. Az alja algákkal teli volt, por kavargott az örvény nyomán. Sokkal koszosabbnak tűnt a tó vizéhez képest, amin tisztán át lehetett látni.
A lány feltápászkodott, tenyerére apró homokszemcsék ragadtak. Sőt. A ruhája hátulja is olyan lett. Az sem segített, hogy Shaitan kirázta a bundáját, vízcseppeket szórva a lányra.
– Hé! – a cipője minden egyes lépésnél toccsant egyet, hiába állt meg többször is kifacsarni belőle a nedvességet. Az makacsul megszívta magát, így végül Anneliese feladta. Shaitannal az oldalán sétált egyre mélyebbre a barlangban.
Vajon hova kerültek? Talán itt van az alapanyagot őrző szírén, akit Nevra említett? És hol lehet Nevra meg Éjfél? Remélte, hogy jól vannak. Talán ők is valahol itt lehetnek, csak máshol kötöttek ki. De kétségek gyötörték, megállíthatatlanul férkőztek be a gondolataiba. Mi lesz, ha nem találják meg egymást? Vissza fog tudni találni egyedül? Nem tudta, hogy sikerülne e neki… nem ismerte jól a környéket, és az, hogy itt hagyja Nevrát, és Éjfélt… megrázta a fejét. Majd akkor fog ezen gondolkodni, mikor szükség lesz rá. Most koncentrálnia kell. Ki kell innen valahogy jutniuk. Biztosan van valahol egy kijárat.
De hiába járták körbe a barlangot, mindenhol csak kő, és víz volt. A lány szíve hevesen vert a kétségbeeséstől, míg a tó nyugodt felszínét apró légbuborékok nem zavarták meg. Megtorpant néhány lépésnyire tőle, még a szaglászó Shaitan is türelmesen várt. Aztán valami felbukkant. Pontosabban valaki.
Egy szírén volt, borvörös uszonnyal és szőke hajfürtökkel, amik meztelen vállára tapadtak. Zöld szeme a lányra villant, ajka csúfondáros mosolyra húzódott.
– Vendégek – uszonya felkavarta utána a vizet, ahogy közelebb úszott. A puha homokba fúrta a kezét, majd hagyta, hogy a szemcsék kiperegjenek az ujjai között. – Hogy jutottatok be?
– Hát… egy örvényen keresztül.
– Hm… érdekes – tetőtől talpig végig mérte a lányt, majd a barlang falának támaszkodott. Ujjai most a haját babrálták, lágyan simogatták a vörösre festett véget. – Na, és mit kerestek itt? Mert kerestek, nemde bár?
– Hát… – Anneliese bizonytalanul nézte a szírént. Megbízhat vajon benne? Elég magának való volt. De úgy tűnt, mintha pontosan tudná mit keresnek. Ami azt jelentette, hogy őt kellett megtalálniuk.
– Az örvény nem enged át senkit, aki céltalanul jön erre.
– Az örvény?
– Aranyos, nem? – mosolyogott rá a szírén.
– Inkább gyomorforgató – fintorodott el a lány. – Az én nevem Anneliese.
– Sibéal vagyok. Az a te familiárisod? – ismét közelebb úszott.
– Nem, ő… a… a barátomé.
– Egészen lenyűgöző! Bár, ha azok a csíkok vörösek lennének… Hol van a barátod?
– Őt nem kapta el az örvény.
– Hm – újabb tincs csavargatás.
– Tudsz nekünk segíteni?
– Attól függ, hogy miben – döntötte oldalra a fejét Sibéal, tekintetében kíváncsiság csillogott.
– Keresünk valamit…
– Ezt tudtam.
– Egy növényt. Egy alapanyagot. – Anneliese igyekezett visszaemlékezni, hogy mi volt a neve. Idefelé jövet rákérdezett a fiúnál, de hiába próbált visszaemlékezni, nem jutott eszébe. Csak a kinézetére emlékezett, amit el is magyarázott a somolygó szírénnek.
– Tudom, merre keresd.
– Ó – a lány némán várta, hogy folytassa. De Sibéal újra a homokot túrta, s cseppet sem nézett ki úgy, mint aki beszélni fog.
Anneliese megköszörülte a torkát.
– És elmondanád?
– Attól függ.
A lány felhúzta a szemöldökét. – Mitől?
– Hogy mit adsz érte cserébe – Sibéal felnevetett. Nevetése halk, és gyöngyöző volt. – Azt hitted, hogy ingyen juttatlak információhoz?
– Nos, azt gondoltam, hogy…
– Szívességet teszek neked? Nem szokásom. Mindennek ára van.
– És mi az ára? – Sibéal gondolkodva méregette egy darabig, majd a lány nyakára mutatott.
– Add oda a nyakláncod!
– Mi? – Anneliese védelmezően fogta közre, távolabb lépve a víztől, mintha a szírén bármelyik pillanatban kiugorhatna, és letéphetné. Nem kívánta átadni neki az ékszert. Fontos volt a számára. Nem csak azért, mert tündér származásának a bizonyítéka lehet, hanem mert egy emlék volt a földi életéről, egy emlék… egy emlék, ami mindig eszébe juttatja, hogy minek is köszönheti az életét. Erre a gondolatra átcikázott valami a fején, de hamar félre söpörte.
– Nem. Nem adom oda.
– Hát, jó. Vagy az ékszer vagy a hajad.
– A hajam? – Anneliese most bizonytalanul a derékig érő tincseiért nyúlt. – De…
– Válassz!
A lány kezdte sejteni, hogy Sibéal miért ezt a két dolgot szemelte ki magának. Bizonyára olyan dolgok kellettek neki, amik a másik számára fontosak. A lány csak azt nem tudta, hogy miért. De vajon lényeges is ez? Lehet, hogy csak túlgondolja az egész dolgot. És vajon az alapanyag megéri a haját? Most ő játszott a tincseivel, a másik kezében a nyakláncot forgatta. Mindkettő közel állt a szívéhez. Melyiket válassza? A lány beharapta az ajkát, majd a szírén felé fordult.
– Jól van. Neked adom a hajam.
Sibéal kicsit csalódottnak tűnt, de azért vidáman tapsikolt.
– Nagyszerű. Gyere közelebb! – Anneliese vonakodva, de közelebb lépett hozzá, miközben a háttérben Shaitan halk morgása hangzott fel. Óvatosan leguggolt, háttal a víznek, ahogy Sibéal utasította. Nagyot nyelt, amint megérezte, hogy a szírén a hajához nyúlt, és finoman, mégis határozott mozdulattal lenyisszantotta azt. A lány hátát megcsapta a levegő, karja libabőrös lett. Óvatosan a megmaradt, kicsivel váll fölé érő hajához nyúlt. Kipislogta a szemébe szökő könnyeket, majd feltápászkodott, még mindig a tincseit markolászva. Nagyon régóta volt ilyen rövid, jó darabig szokatlan lesz a számára.
– Ne pityeregj! A rövid haj is jól áll. Ezt meg – lobogtatta meg Anneliese levágott tincseit – köszönöm.
– Most te jössz. Hol találom meg?
– De türelmetlenek vagyunk. – Sibéal közelebb úszott a barlang falához, és feltornázta magát az egyik kiálló sziklára. Finoman végigsimított borvörös uszonyán, amire különös virágok tekeredtek. Az indáik vörös hálóként feszültek rá a szírén farkára, úgy tűnt, mintha élnének. Sibéal az egyik virágért nyúlt, majd letépte, arca eltorzult a fájdalomtól.
– Tessék!
– Hű! Én…
– Nem gondoltad volna, hogy egy szírén uszonyán fogod megtalálni?
– Igen.
– Van még valami? Lenne még dolgom.
– Ööö… Hogy lehet innen kijutni?
– Odaadod a nyakláncot?
– Nem.
– Akkor sok sikert. – rántotta meg a vállát Sibéal, majd belökte magát a vízbe. Szőke haja lágyan úszott mögötte.
– Sibéal?
– Meggondoltad magad?
– Nem. De köszönöm. – a szírén egy farok csapás kíséretében vízcseppeket spriccelt a lányra, majd eltűnt.
Anneliese a kezében szorongatott virágra pillantott, míg valami meg nem bökte a kezét. Shaitan némán figyelte a lányt, majd elindult.
– Hé, várj! – Anneliese utána sietett. – Nem tudjuk, merre kell menni. Vagy te igen?
Egészen vissza sétáltak az örvényig, ami még mindig kavargott a fejük fölötti folyóban. A lány nagyon remélte, hogy nem oda kell feljutniuk. Elképzelhetetlen lett volna, hacsak nem rendelkezik valamiféle repülési képességgel.
– És most? – Shaitan hanyagul rápillantott, majd beereszkedett a vízbe, és tempózni kezdett. Anneliese hiába kiáltott neki, az nem figyelt, csak úszott tovább. Remek. Itt van egy barlangban, ami tele van vízzel, és az egyetlen társa egy félelmetes, tartózkodó fekete kutya keverék, aki épp most hagyta magára. Említette már, hogy nem tud úszni? A lány föl-alá járkált a homokon, az ajkát harapdálva, majd mélyet lélegezve beereszkedett a vízbe. Megtudja csinálni. Ha vészhelyzet van, tud annyira úszni. És most az volt. A tó sokkal csendesebb volt, mint a folyó. Nem kell tartani az örvényektől. Legalábbis remélte. Végül pár perc néma szitkozódás után elengedte az eddig görcsösen szorongatott peremet, és úszni kezdett. Lassan haladt, főleg úgy hogy igyekezett a legkevésbé strapálni a virágot. Nem örült volna, ha kiderül, hogy a semmiért adta oda a haját.
Anneliese zakatoló szívvel próbált haladni, míg Shaitan újra meg nem jelent, egyenesen a keze alá úszva. A lány hálásan kapaszkodott belé, a lábával próbálva segíteni neki, míg valami meg nem rántotta. A víz hirtelen felbolydult, dühösen hullámozott. Túlságosan ismerős volt ez már számára. De most nem küzdött. Szorosan behunyta a szemét, és hagyta az örvény újra beszippantsa.

Megjegyzések

  1. Nagyon jó lett, viszont azt sajnálom hogy úgy nem szerepelt benne Nevra :D <3 csak így tovább *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A következő részekben újra szerepelni fog :) ;)

      Törlés
  2. Imadtam nagyon jo volt csak igy tovabb 😊😊😊😊😊😊😊

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó lett, folytasd minél hamarabb. ❤️

    VálaszTörlés
  4. Szia mikor jon uj resz??? ☺☺☺☺☺

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése