9. fejezet

Mondd el, amit tudsz!

Az ég szürkületbe borult, mikor a lány belépett az épületbe. A csarnok üresen tátongott, de hallani vélte a csukott ajtók mögül kiszűrödő halk mormogást. A gondolatai még mindig a Mery által mondottakon jártak. Egy csuklyás férfi, aki beszél. Biztosan az volt, akivel ő is találkozott. Akivel alkut kötött. Te jó istenek! Mit csinált? Átgondolta ezt ő? Egy gyilkossal szövetkezni? Mocskosnak érezte magát. Mintha ő is ott lett volna, és végig nézte volna a halál pillanatát.

Ujjai a kis bélyeget simogatták a füle mögött. Bárcsak semmissé tudná tenni! Talán nem nyomná bűntudat a lelkét. Viszont akkor hazafelé szóló útja sem lenne… mérlegelések, és döntések. Olyan dolgok voltak ezek, amik az őrültbe kergették, kettészakították.

– Mit csinálsz itt? Engem kerestél? – a lány riadtan fordult a hang irányába. Még egy probléma, ami megoldásért kiált…

– A fenébe is, Nevra! Utálom, mikor felbukkansz a semmiből!

– Ez az egyik specialitásom. Kíváncsi vagy a többire? – vigyorgott mindentudóan.

– Nem, köszönöm – nyelt egyet Anneliese, pillantását a fiú mellkasára szegezte. Észben kell tartania Celeste figyelmeztetését!

– Kár! Pedig jól szórakoztunk volna… jó lett volna valami, amire gondolhatok a küldetés magányos éjszakáin.

– Küldetésre mész?

– Igen. Holnap reggel indulok.

– Értem – megkockáztatta a szemkontaktust. Acélszürke írisze megbabonázta, nem bírta levenni róla a szemét. Csak akkor tört meg a varázs, mikor Nevra tekintete levándorolt a lány ajkaira. Ó, a fenébe is! Érezte, ahogy az arcát hevíti a zavar forró lángja, még akkor is, mikor elfordult, és a haja mögé bújt.

– Biztonságos ez most?

– Látod? Aggódsz értem. Ez azt jelenti, hogy tetszem neked.

– Nem igaz!

– Akkor miért nézel ki úgy, mint egy paradicsom? – Anneliese dühösen nézett rá.

– Csak melegem van!

– Mindig ezt mondod.

– Mert igaz!

– Érdekes, hogy mindig akkor van meleged, mikor a közeledben vagyok.

– Pusztán képzelődsz! Tökfej – tette hozzá a lány, s leguggolt Éjfélhez, csakhogy ne kelljen a fiúra néznie. A macska lehunyt szemmel, megelégedve hagyta, hogy vakargassák az állát.

– Illik hozzád a ciralak. Pont olyan, mint te. Aranyos, de karmai vannak.

A lány nem szólt, csendesen kényeztette a familiárisát. Visszaszeretett volna menni a szobájába, el a fiútól, de nem tudta mit mondjon. Hogy hogyan búcsúzzon el. Végül Nevra törte meg a csöndet, aki szintén leguggolt, kezét az övére helyezte.

– Minden rendben?

– Igen – felnyalábolta Éjfélt, és lenézett a fiúra. – Viszlát, Nevra!

– Viszlát, Anneliese!

A lány a szobája felé sétált. Érezte, hogy Nevra figyeli, aminek hatására kihúzta magát, és önkéntelenül is a lépéseire figyelt. Egyenletes léptek helyett, szinte végig kacsázta az utat. Nem tehetett róla. Ez ösztönszerű volt, amit minden lány megtapasztal.

Halkan elátkozta magát.

A fiú távoztával a napok egyhangúan, és unalmasan teltek. Nem szívesen vallotta be magának, de így volt. Az edzéseit Valkyon vette át, a lány mindig fáradtan, sajgó izmokkal távozott. Keróval is sok időt töltött, s faggatta őt e világ működéséről, megpróbálva annyi információt megjegyezni, amennyit csak tudott. A szabadidejének másik részét Ykharral töltötte a könyvtárban, aki az egész helységet felforgatta egy könyv miatt. A harmadik napon találta meg. Anneliese az egyik babzsák fotelben lebzselt, élvezve az ablakon beszűrődő nap melegét. Króm az asztalnál ült, és valamit körmölt. Vajon az a jelentés lehetett, amiről még Nevra beszélt?

– Ne bámulj már! – morrant fel Króm.

– Nem bámullak!

– De igen! Érzem, ahogy rám szegezed a tekinteted.

– Inkább egy fegyvert szegeznék rád.

– Amilyen szerencsétlen vagy, azt se tudnád megállapítani, hogy melyik az eleje meg a vége.

– Tudok fegyvert használni! – szólt ingerülten a lány. Igenis, hogy tudott. Ne egy kölyök oktassa már ki erről!

–  Na persze – hagyta rá a fiú. Anneliese most már csak azért is bámulta. Résnyire húzott szemekkel figyelte minden mozdulatát, amire Króm dühösen fordult felé, de mielőtt megszólhatott volna, Ykhar jelent meg. A lány kipirult arccal tett le az asztalra egy könyvet, a szavak megállíthatatlanul törtek ki a szájából.

– Tudtam, hogy láttam valahol a rajzodat, de fogalmam sem volt, hogy melyik könyvben, rettentő hosszú idő volt, Keró meg is kérdezte, hogy mit keresek, én meg elmeséltem neki, de sajnos nem tudott segíteni, úgyhogy egyedül álltam neki, pont, mint a múltkor, amikor egy… ó, bocsánat, megint elkalandoztam. Hol is tartottam?

– Nem tudtad melyik könyvben láttad – segítette ki Anneliese, odalépve a lányhoz.

– Ó, igen! Szóval… végül találtam valamit. Egy nagyon régi könyvből való, az elsők között lehetett. Nagyon hasonló a kettő, sőt, ugyanaz, nem is tudom, hogyan lehetséges ez.

– Bedilizett – szólt Króm, de mégis közelebb hajolt, hogy lássa a rajzot. Tényleg hasonlított.

– Jelenthet ez valamit? – kérdezte a lány, még mindig a két művet bámulva.

– Ez csak egy rajz – húzta fel a szemöldökét Króm.

– Két nagyon hasonló rajz – a papír az idő gyűrődését viselte magán. Sosem látta ezelőtt ezt a régebbi változatot, ennek ellenére déja vu érzése volt. Itt volt az orra előtt, mégis annyira lehetetlennek tűnt. Vajon kicsinálhatta? És mi ez a fura érzés a szívében? Nem, nem is a szívében… maga a szíve kezdett vad táncba. Izgatottság lenne? Vagy más?

A por finom szemcséket hányt a levegőbe, ahogy a lány gyengéden lapozott a könyvben. Minden egyes oldalt szemügyre vett, bár a szavakat nem értette, így csak a kis ábrákat, és a néha-néha felbukkanó rajzokat nézegette. Látszott, hogy mindegyiket ugyanaz a személy rajzolta. Lenyűgözőek voltak, és precízek. Néhány szimbólumnál kifejezetten ügyeltek a pontosságra.

A lány végig simított az egyik stigmán. Ismerős volt. De még mennyire hogy az volt! Annliese óvatos mozdulatokkal nyúlt a füle mögé. Sosem nézte meg a bőrébe égetett szimbólumot, de pontosan ki tudta venni a geometriai formákat.

– Mi ez? – kérdezte rekedten. Ykhar közelebb lépett hozzá, összehúzott szemöldökkel vizslatva a szimbólumot.

– Berill gárdájának jelképe.

– Micsoda?

– Röviden, és tömören, hogy értsd – szólt gúnyosan Króm – az ellenségé.

– Bármit hajlandóak lennének azért, hogy megszerezzék a Kristályt.

Bármit.

Anneliese szíve a torkában dobogott. Ha kiderül, hogy azt a szimbólumot viseli a testén… a végén még árulónak hiszik. Vajon börtönbe csuknák? Vagy rosszabb? Hát nem megérdemelte volna? Alkut kötött az ellenséggel… nem. Azt tette, amit tennie kellett, csakhogy haza jusson. Más is ezt tette volna, igaz?

– Anneliese, jól vagy? Nagyon sápadt lettél – kérdezte aggódva Ykhar. A lány elhátrált tőlük. Ki kellett innen szabadulnia. Nem csak a könyvtárból, hanem ebből a világból. El innen, haza, ahol biztonságban van. Minél hamarabb.

– Mennem kell – mondta zavartan, kirobogva a helyiségből, egyenes a mosdóba szaladva. Útközben kibontotta a lófarokból a haját, majd eltűrte a tincseket a tükör előtt. Látta a finoman kanyargó vonalakat, szinte égették a bőrét a hirtelen felismeréstől. Azt hitte, hogy csak valami jel, ami az alkujukat bizonyítja. Nem gondolta volna, hogy rögtön Berill gárdájának a szimbólumát égetik a bőrébe. És mi is volt pontosan Berill gárdája? A nagy zavarban elfelejtette megkérdezni Ykhart… Keró sosem beszélt közvetlenül róluk, ő maga meg sosem kérdezett rá.

– Máris a könnyeidet törölgeted? – Anneliese felsikkantott meglepődöttségében. Csípőjét a mosdókagylónak nyomta, ahogy szembefordult Celeste-el. A lány karba font kézzel álldogált, tekintete még mindig jéghidegen csillogott. – Arcul csapott az igazság? Holtsápadt vagy.

– Nem. Minden rendben. – válaszolta Anneliese. Lassan kihátrált a mosdóból, el Celeste tekintete elől.

– Hé! – megdermedt. Visszafordulva látta, hogy a lány a hajgumiját nyújtja felé, amit a mosdókagylón hagyott. – Az én szokásom a sikítozás. És ha meghallod: fuss.

Anneliese a hajgumiért nyúlt, ujjai a lányéhoz értek. Annak kikerekedtek a szemei, szája megremegett. Hangja halk volt, alig érthető suttogás. Szinte már túlvilági.

– Sok vér tapad a kezedhez.