11. fejezet


Renegát

– Ez csak egy lehetséges alternatíva. A nyakláncod rémlett a múltkorról, és nemrég megakadt ezen a tekintetem. Véletlen egybeesés is lehet. Megeshet, hogy egyszerűen csak hozzád került, és nem jelent semmit. Nagyon kevés feljegyzés van erről az időszakról, így nem tudok semmi biztosat mondani, sajnálom. Csak megakartam ezt neked mutatni. – a lány udvariasan megköszönte, majd órákat töltött a szobájában, míg úgy érezte ki kell szellőztetnie a fejét. Miután Ykhartól elbúcsúzott, egyfolytában csak rajzolt. Mindent, ami az eszébe jutott, néhányuk elég bizarra, és groteszkre sikeredett, de pontosan tükrözték a hangulatát. Csak akkor tette le a ceruzát, mikor elgémberedett a háta, és sajgott a csuklója. Felhúzta magára a cipőjét, és már kinn is volt.
A folyósó fényben úszott. Néhány gárdatag somfordált el mellette, de mind idegenek voltak a számára. Nem is tudta, hogy akar e valakivel beszélni. A távolban mintha hallotta volna Miiko hangját, valahol a Kristályterem felől. Nem ment be. Egyenesen a csarnokba tartott, majd ki a kertbe, ahol kellemes hőség fogadta. Az utóbbi napokban elég jól lebarnult, s sötétbarna haja is mintha fakult volna egy keveset.
– Anneliese – a lány a tenyerével árnyékolta be a szemét. Áruló szíve megrebbent, ahogy Nevra ismerős alakja közeledett felé. Fáradtnak tűnt, de vidám mosoly ült az ajkán.
– Nevra! – tett néhány bizonytalan lépést felé. Öt napja, hogy nem látta a fiút. – Nem tudtam, hogy visszajöttél.
– Csak nemrég érkeztem. – a fiú rávigyorgott – Hiányoztam?
– Fura volt, hogy nem lihegtél folyton a nyakamban. – rántotta meg a vállát a lány, közönyösen nézve a fiúra. Vagyis megpróbálta.
– Na persze – vigyorgott Nevra.
– Milyen volt a küldetés?
– Fárasztó, de volt már rosszabb is.
– És sikerrel jártál?
– Nincs olyan küldetés, amit ne teljesítenék sikeresen.
– És nincs olyan nap, hogy ne villogtasd az egodat. – forgatta a szemét Anneliese. A lélegzete elakadt, ahogy a fiú közelebb lépett hozzá. Alig néhány centi választotta el őket. A lány a kidolgozott mellkast nézte, ahogy szabályosan emelkedik, és süllyed. Aztán pillantása lassan fel vándorolt a fiú nyakára, majd arcára. Mintha megrándult volna egy izom az állán, tekintete izzott, ahogy Anneliese önkéntelenül megnyalta a száját. Az acélszürke írisz a finoman elnyíló ajkaira tapadt, s a lány megroggyanó térddel vette tudomásul, hogy a fiú minden egyes rezdülését figyeli.
Ne felejtsd el mit mondott neked Celeste, te lány!
Ez kitisztította az elméjét annyira, hogy elkapja a pillantását, és hátrébb lépjen. Csalódottan vette észre, hogy a fiúból áradó melegség – még a bőre hűvössége ellenére is – már nem éri el őt, és a nyugtató illatát sem érzi. Fázott.
A lány megköszörülte a torkát.
– Ykhar talált valamit.
– Tudom. Mesélte – Anneliese bólintással vette tudomásul. Hálás volt a felbukkanó Éjfélnek. Mosolyogva figyelte, ahogy a macska kényelmesen, fenekét riszálva közeledett, mintha csak jól végezte volna dolgát. A lány lehajolt érte, haja függönyként hullott az arca elé.
– Már végeztél a papírmunkával?
– Nem. Épp a könyvtárba tartottam – sóhajtott a fiú.
– Akkor nem tartalak fel. Holnap találkozunk.
– Te sosem tartasz fel. Mindig szórakoztató a társaságod. Habár van néhány ötletem, hogy hogyan tehetnék még élvezetesebbé – Nevra vigyorogva nyúlt a lány felé. Anneliese szíve kihagyott rémületében, ahogy a füle mögé simított egy tincset. Nem érintette a forradást, de közel volt. Nagyon közel. Nem tudta, hogy hogyan magyarázta volna, ha észreveszi. Egyáltalán megtudta volna magyarázni? Lehet, hogy nem engedte volna beszélni, és rögtön Miikohoz sietett volna vele. Ó, csak lenne már vége! De már csak a mai, és a holnapi napot kell kihúzni, aztán haza mehet.
Haza. Milyen lesz végre visszatérni? Vajon már keresik? Vagy nem? Már gondolkodott rajta, hogy mit fog mondani, de egyelőre semmi hihető fedősztori nem jutott eszébe. Az igazság szóba se jöhetett. Nem akarta, hogy elmegyógyintézetben kössön ki. Nem akarta megint bezárva tölteni az életét. Látszólag szabad volt, de igazból nem így volt. Tulajdonképpen ez olyan volt, mint egy börtön. Egész kellemes börtön, kedves társasággal. Azonban mikor elmegy, akkor ezt mind hátrahagyja. Nehéz szívvel, de megteszi.
Anneliese a fiúra pillantott. Ha holnap végleg elmegy… soha többé nem fogja látni őt. Hát, akkor nem használhatná ki ezt a kis időt még vele? Nevra keze még mindig az arcánál volt. A lány belesimult a bőrkeményedéses tenyerébe, ujjai a fiúéra siklottak. Tekintetében szomorúság ült, ahogy a meglepődött szürke íriszbe pillantott.
– Mennem kell – szólt a lány. Nem csak a mostanra gondolt. A szavaiban a holnapi események lappangtak, még ha Nevra nem is tudott róla. Egy búcsú volt. Szíve összefacsarodott, ahogy erre gondolt.
A pillanat tova szállt. Anneliese ellépett a fiútól, s a ciralakkal a karjában elsétált. Még fél órát bolyongott kint, majd átvágott a piacon, egyenesen a főhadiszállás épülete felé tartva. Ki kell verni a fejéből. Nem most. Most még szomorkodik egy kicsit. De holnap. Akkor majd mindent elfog felejteni. Nagyon remélte, hogy otthon, az ágyában fekve sikerül meggyőzni majd magát, hogy ez csupán álom volt. Máskülönben meghasad majd a szíve.


A lány csendesen lépkedett a lépcsőn, mikor összefutott Ezarellel. Az elf mérgesnek tűnt, de ajkán kaján mosoly jelent meg, mikor észrevette őt. Rossz előérzete támadt.
– Nahát, pont jól jönne egy segítőkéz. Habár – nézett végig a lányon. – A végén még elejtesz nekem valamit.
– Nem vagyok olyan oktondi, Ezarel – felelte sértődötten Anneliese, a fiú hanghordozását utánozva.
– Ebben én nem vagyok olyan biztos, de legyen – rántotta meg a vállát az elf, mintha neki kellene szívességet tennie. A lány a szemét forgatva követte az alkímia laborba, hagyta, hogy Ezarel kiélvezhesse, hogy parancsokat osztogathat neki. Nem volt nehéz dolga, csak pakolásznia kellett néhány dolgot. Ebbe nem számította bele azt, hogy Ezarel elküldte néhányszor élelemért, de amikor visszaért vele, mindig meggondolta magát, így végül a lány a fejére borította a mézet. Ekkor hívta Ezarel „háklis nőszemélynek”, és a „inkább a szemünk folyjon ki” mondatával elhagyta a helyiséget. Oké. Talán tényleg nem a legjobb döntés volt azt a mézet a fejére borítania – szó se róla, hogy a fiút sajnálta volna –, de egyszerűen nem bírta ki. Lehet, hogy ezért csökkentik a fejadagját, azonban a pillanat, mikor az egész tálat Ezarel fejére borította, mindent megért. A lány mosolyogva folytatta a pakolást.
Tényleg csökkentették a fejadagját. Sőt. Néhány óra „letöltendő büntetést” is kapott a konyhában. Miiko nem volt túlzottan boldog, hogy pocsékolta az élelmet, de meglepetésére nem kiabált. Nevra és Valkyon annál vidámabban fogadta a hírt. Anneliese csak megrántotta a vállát, és igyekezett nem ő is elröhögni magát. Nehéz volt.

A lány a sötétségbe bámult. A hold halovány ujjai szétfeszítették a függönyt, és bekúsztak az apró réseken, árnyékokat vetve a falakra. A rombusz alakú nyakláncon végig táncolt a fény, ahogy Anneliese a kezében forgatta. Végig simított a finoman kidolgozott felületen, úgy bámulta, mintha bármelyik pillanatban képes lenne megadni a választ. De nem kapott magyarázatot, csak a távolban felhangzó suttogásokat hallotta. Pár perce figyelt fel rájuk, ám nem fogalakozott velük, mert lusta volt kikászálódni az ágyából. Helyette csak csendben hallgatózott. Némán, rezzenéstelenül.
A folyosón hűvös volt, a hideg szétterjedt mezítelen talpában. Lábujjhegyen osont végig a homályba burkolt helyiségén, míg el nem ért a Kristályterem ismerős átjárójához. Talán olyan két perce unta meg az összefüggéstelen suttogást, mikor úgy döntött mégis kijön, és körbenéz. Csak tesz egy kört, aztán visszabújik az ágyába. Éjszaka volt, így nem fogja megzavarni senki. Akkor mégis… miért tétovázott felmenni a lépcsőn? A lány beharapta az ajkát, majd fellépet az első fokra.
– Mit keresel itt? – a lány rémülten sikkantott fel, hátrébb botorkálva az átjárótól. Nevra szinte a sötétbe olvadt, s ha nem szólalt volna meg, észre se vette volna, hogy ott van. De ott volt, nyugodt, mély hangján beszélt hozzá, karba font kézzel dőlve neki a falnak. Nem látta, de eltudta képzelni, hogy ajka pimasz mosolyra görbül, hogy szemében kíváncsiság csillan. Nos, tényleg… Mit is keresett itt?
– Én… nem tudtam aludni, így gondoltam… sétálok egyet.
– Ha legközelebb ilyen történik, gyere át hozzám. Biztos találunk valami elfoglaltságot.
– Egyedül is eltudom foglalni magam.
– Abban biztos vagyok, de ketten izgalmasabb – a lány elpirult a fiú vidám, búgó hangjától. Hálát adott az égnek, hogy sötét van. Habár… ha jobban belegondolt, Nevra múltkor azt mondta, hogy a vámpíroknak kiváló az érzékszervük…
– Akkor én most megyek – szólt Anneliese, de ahogy elhaladt a fiú mellett, az finoman megragadta a karját.
– Anneliese… – Nevra hangja elhalt a felhangzó sikolyra. A lány kénytelen volt betapasztani a fülét. A hang éles volt, a csontjai beleremegtek, szinte vibrált az egész testében. Aztán vége volt. A sikoly megszakadt, mintha elvágták volna, a csönd ólomsúlyként nehezedett rájuk. A lány füle csengett, ahogy futva követte az előtte rohanó fiút. Nevra feltépte az egyik ajtót, Anneliese utána botorkált.
Celeste zihálva ült az ágyában, keze kócos hajába túrt. Egész testében remegett, még akkor is, mikor Miiko egy-két percre rá megjelent, sarkában a többiekkel.
– Kutassátok át a főhadiszállást! – vakkantotta, majd Celestehez lépett. A lány suttogása halk volt, erőtlen.
– Láttam őket.
– Kiket? Mit láttál?
– Miiko… – Ykhar halál sápadt volt, szinte egybeolvadt Celeste fehér színű szobájának falával, ahogy belépett. – Ketten… két… meghaltak.
– Hogy lehet? – kérdezte Keró döbbenten. – Az egész terület védve van.
– Azért, mert nem kívülről jöttek, hanem belülről. – szólt Miiko hűvös hangja. – Áruló van közöttünk.

Megjegyzések