11. fejezet
Renegát
– Ez csak egy lehetséges alternatíva. A
nyakláncod rémlett a múltkorról, és nemrég megakadt ezen a tekintetem. Véletlen
egybeesés is lehet. Megeshet, hogy egyszerűen csak hozzád került, és nem jelent
semmit. Nagyon kevés feljegyzés van erről az időszakról, így nem tudok semmi
biztosat mondani, sajnálom. Csak megakartam ezt neked mutatni. – a lány udvariasan
megköszönte, majd órákat töltött a szobájában, míg úgy érezte ki kell szellőztetnie
a fejét. Miután Ykhartól elbúcsúzott, egyfolytában csak rajzolt. Mindent, ami
az eszébe jutott, néhányuk elég bizarra, és groteszkre sikeredett, de pontosan
tükrözték a hangulatát. Csak akkor tette le a ceruzát, mikor elgémberedett a
háta, és sajgott a csuklója. Felhúzta magára a cipőjét, és már kinn is volt.
A folyósó fényben úszott. Néhány gárdatag somfordált
el mellette, de mind idegenek voltak a számára. Nem is tudta, hogy akar e
valakivel beszélni. A távolban mintha hallotta volna Miiko hangját, valahol a
Kristályterem felől. Nem ment be. Egyenesen a csarnokba tartott, majd ki a
kertbe, ahol kellemes hőség fogadta. Az utóbbi napokban elég jól lebarnult, s
sötétbarna haja is mintha fakult volna egy keveset.
– Anneliese – a lány a tenyerével árnyékolta be a
szemét. Áruló szíve megrebbent, ahogy Nevra ismerős alakja közeledett felé. Fáradtnak
tűnt, de vidám mosoly ült az ajkán.
– Nevra! – tett néhány bizonytalan lépést felé. Öt
napja, hogy nem látta a fiút. – Nem tudtam, hogy visszajöttél.
– Csak nemrég érkeztem. – a fiú rávigyorgott –
Hiányoztam?
– Fura volt, hogy nem lihegtél folyton a
nyakamban. – rántotta meg a vállát a lány, közönyösen nézve a fiúra. Vagyis megpróbálta.
– Na persze – vigyorgott Nevra.
– Milyen volt a küldetés?
– Fárasztó, de volt már rosszabb is.
– És sikerrel jártál?
– Nincs olyan küldetés, amit ne teljesítenék
sikeresen.
– És nincs olyan nap, hogy ne villogtasd az
egodat. – forgatta a szemét Anneliese. A lélegzete elakadt, ahogy a fiú
közelebb lépett hozzá. Alig néhány centi választotta el őket. A lány a
kidolgozott mellkast nézte, ahogy szabályosan emelkedik, és süllyed. Aztán
pillantása lassan fel vándorolt a fiú nyakára, majd arcára. Mintha megrándult
volna egy izom az állán, tekintete izzott, ahogy Anneliese önkéntelenül
megnyalta a száját. Az acélszürke írisz a finoman elnyíló ajkaira tapadt, s a
lány megroggyanó térddel vette tudomásul, hogy a fiú minden egyes rezdülését
figyeli.
Ne felejtsd
el mit mondott neked Celeste, te lány!
Ez kitisztította az elméjét annyira, hogy elkapja
a pillantását, és hátrébb lépjen. Csalódottan vette észre, hogy a fiúból áradó
melegség – még a bőre hűvössége ellenére is – már nem éri el őt, és a nyugtató
illatát sem érzi. Fázott.
A lány megköszörülte a torkát.
– Ykhar talált valamit.
– Tudom. Mesélte – Anneliese bólintással vette
tudomásul. Hálás volt a felbukkanó Éjfélnek. Mosolyogva figyelte, ahogy a
macska kényelmesen, fenekét riszálva közeledett, mintha csak jól végezte volna
dolgát. A lány lehajolt érte, haja függönyként hullott az arca elé.
– Már végeztél a papírmunkával?
– Nem. Épp a könyvtárba tartottam – sóhajtott a
fiú.
– Akkor nem tartalak fel. Holnap találkozunk.
– Te sosem tartasz fel. Mindig szórakoztató a
társaságod. Habár van néhány ötletem, hogy hogyan tehetnék még élvezetesebbé –
Nevra vigyorogva nyúlt a lány felé. Anneliese szíve kihagyott rémületében,
ahogy a füle mögé simított egy tincset. Nem érintette a forradást, de közel
volt. Nagyon közel. Nem tudta, hogy hogyan magyarázta volna, ha észreveszi. Egyáltalán
megtudta volna magyarázni? Lehet, hogy
nem engedte volna beszélni, és rögtön Miikohoz sietett volna vele. Ó, csak
lenne már vége! De már csak a mai, és a holnapi napot kell kihúzni, aztán haza
mehet.
Haza. Milyen lesz végre visszatérni? Vajon már
keresik? Vagy nem? Már gondolkodott rajta, hogy mit fog mondani, de egyelőre
semmi hihető fedősztori nem jutott eszébe. Az igazság szóba se jöhetett. Nem
akarta, hogy elmegyógyintézetben kössön ki. Nem akarta megint bezárva tölteni
az életét. Látszólag szabad volt, de igazból nem így volt. Tulajdonképpen ez
olyan volt, mint egy börtön. Egész kellemes börtön, kedves társasággal. Azonban
mikor elmegy, akkor ezt mind hátrahagyja. Nehéz szívvel, de megteszi.
Anneliese a fiúra pillantott. Ha holnap végleg
elmegy… soha többé nem fogja látni őt. Hát, akkor nem használhatná ki ezt a kis
időt még vele? Nevra keze még mindig az arcánál volt. A lány belesimult a
bőrkeményedéses tenyerébe, ujjai a fiúéra siklottak. Tekintetében szomorúság
ült, ahogy a meglepődött szürke íriszbe pillantott.
– Mennem kell – szólt a lány. Nem csak a mostanra
gondolt. A szavaiban a holnapi események lappangtak, még ha Nevra nem is tudott
róla. Egy búcsú volt. Szíve összefacsarodott, ahogy erre gondolt.
A pillanat tova szállt. Anneliese ellépett a
fiútól, s a ciralakkal a karjában elsétált. Még fél órát bolyongott kint, majd
átvágott a piacon, egyenesen a főhadiszállás épülete felé tartva. Ki kell verni
a fejéből. Nem most. Most még szomorkodik egy kicsit. De holnap. Akkor majd
mindent elfog felejteni. Nagyon remélte, hogy otthon, az ágyában fekve sikerül
meggyőzni majd magát, hogy ez csupán álom volt. Máskülönben meghasad majd a
szíve.
A lány csendesen lépkedett a lépcsőn, mikor
összefutott Ezarellel. Az elf mérgesnek tűnt, de ajkán kaján mosoly jelent meg,
mikor észrevette őt. Rossz előérzete támadt.
– Nahát, pont jól jönne egy segítőkéz. Habár –
nézett végig a lányon. – A végén még elejtesz nekem valamit.
– Nem vagyok olyan oktondi, Ezarel – felelte sértődötten Anneliese, a fiú
hanghordozását utánozva.
– Ebben én nem vagyok olyan biztos, de legyen –
rántotta meg a vállát az elf, mintha neki kellene szívességet tennie. A lány a
szemét forgatva követte az alkímia laborba, hagyta, hogy Ezarel kiélvezhesse,
hogy parancsokat osztogathat neki. Nem volt nehéz dolga, csak pakolásznia
kellett néhány dolgot. Ebbe nem számította bele azt, hogy Ezarel elküldte
néhányszor élelemért, de amikor visszaért vele, mindig meggondolta magát, így
végül a lány a fejére borította a mézet. Ekkor hívta Ezarel „háklis nőszemélynek”,
és a „inkább a szemünk folyjon ki” mondatával elhagyta a helyiséget. Oké. Talán
tényleg nem a legjobb döntés volt azt a mézet a fejére borítania – szó se róla,
hogy a fiút sajnálta volna –, de egyszerűen nem bírta ki. Lehet, hogy ezért
csökkentik a fejadagját, azonban a pillanat, mikor az egész tálat Ezarel fejére
borította, mindent megért. A lány mosolyogva folytatta a pakolást.
Tényleg csökkentették a
fejadagját. Sőt. Néhány óra „letöltendő büntetést” is kapott a konyhában. Miiko
nem volt túlzottan boldog, hogy pocsékolta az élelmet, de meglepetésére nem
kiabált. Nevra és Valkyon annál vidámabban fogadta a hírt. Anneliese csak
megrántotta a vállát, és igyekezett nem ő is elröhögni magát. Nehéz volt.
A lány a sötétségbe bámult. A hold halovány ujjai
szétfeszítették a függönyt, és bekúsztak az apró réseken, árnyékokat vetve a
falakra. A rombusz alakú nyakláncon végig táncolt a fény, ahogy Anneliese a
kezében forgatta. Végig simított a finoman kidolgozott felületen, úgy bámulta,
mintha bármelyik pillanatban képes lenne megadni a választ. De nem kapott
magyarázatot, csak a távolban felhangzó suttogásokat hallotta. Pár perce
figyelt fel rájuk, ám nem fogalakozott velük, mert lusta volt kikászálódni az
ágyából. Helyette csak csendben hallgatózott. Némán, rezzenéstelenül.
A folyosón hűvös volt, a hideg szétterjedt
mezítelen talpában. Lábujjhegyen osont végig a homályba burkolt helyiségén, míg
el nem ért a Kristályterem ismerős átjárójához. Talán olyan két perce unta meg
az összefüggéstelen suttogást, mikor úgy döntött mégis kijön, és körbenéz. Csak
tesz egy kört, aztán visszabújik az ágyába. Éjszaka volt, így nem fogja
megzavarni senki. Akkor mégis… miért tétovázott felmenni a lépcsőn? A lány
beharapta az ajkát, majd fellépet az első fokra.
– Mit keresel itt? – a lány rémülten sikkantott
fel, hátrébb botorkálva az átjárótól. Nevra szinte a sötétbe olvadt, s ha nem
szólalt volna meg, észre se vette volna, hogy ott van. De ott volt, nyugodt,
mély hangján beszélt hozzá, karba font kézzel dőlve neki a falnak. Nem látta,
de eltudta képzelni, hogy ajka pimasz mosolyra görbül, hogy szemében
kíváncsiság csillan. Nos, tényleg… Mit is keresett itt?
– Én… nem tudtam aludni, így gondoltam… sétálok
egyet.
– Ha legközelebb ilyen történik, gyere át hozzám.
Biztos találunk valami elfoglaltságot.
– Egyedül is eltudom foglalni magam.
– Abban biztos vagyok, de ketten izgalmasabb – a
lány elpirult a fiú vidám, búgó hangjától. Hálát adott az égnek, hogy sötét
van. Habár… ha jobban belegondolt, Nevra múltkor azt mondta, hogy a vámpíroknak
kiváló az érzékszervük…
– Akkor én most megyek – szólt Anneliese, de
ahogy elhaladt a fiú mellett, az finoman megragadta a karját.
– Anneliese… – Nevra hangja elhalt a felhangzó
sikolyra. A lány kénytelen volt betapasztani a fülét. A hang éles volt, a
csontjai beleremegtek, szinte vibrált az egész testében. Aztán vége volt. A
sikoly megszakadt, mintha elvágták volna, a csönd ólomsúlyként nehezedett
rájuk. A lány füle csengett, ahogy futva követte az előtte rohanó fiút. Nevra
feltépte az egyik ajtót, Anneliese utána botorkált.
Celeste zihálva ült az ágyában, keze kócos hajába
túrt. Egész testében remegett, még akkor is, mikor Miiko egy-két percre rá megjelent,
sarkában a többiekkel.
– Kutassátok át a főhadiszállást! – vakkantotta,
majd Celestehez lépett. A lány suttogása halk volt, erőtlen.
– Láttam őket.
– Kiket? Mit láttál?
– Miiko… – Ykhar halál sápadt volt, szinte egybeolvadt
Celeste fehér színű szobájának falával, ahogy belépett. – Ketten… két…
meghaltak.
– Hogy lehet? – kérdezte Keró döbbenten. – Az
egész terület védve van.
– Azért, mert nem kívülről jöttek, hanem
belülről. – szólt Miiko hűvös hangja. – Áruló van közöttünk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése