13. fejezet

Azt mondtam, hogy hétvégén hozom, de hamarabb kész lettem, szóval... itt van :)

Összetört álarc

– Elmondtam már mindent! – a lány kétségbeesetten szorongatta a rácsokat. Tényleg megtette. Nem volt értelme tovább titkolóznia. A terv kudarcba fulladt, bezárták őt, és nincs innen menekülés. Soha többé nem tér haza. Valószínűleg itt fog megrothadni, magányosan ebben a börtönben, Miiko és a többiek pillantásának kereszttüzében. Úgy tűnt a kitsune nem hisz neki, mert pillantása dühvel vegyült kétkedést sugárzott. Nem tudta, hogy mit fognak vele kezdeni, de nem számított semmi jóra. Talán Keróékat sikerült meggyőznie, de a többiek… Nevra arckifejezése nem árult el semmit, Valkyon bizonytalannak tűnt, Ezarel… ő meg amikor csak tehette a lányt ostorozta. Az átlagosnál is jobban.

– Hozzánk kellett volna fordulnod! – kiáltotta Miiko. Botjának tüze feléledt, és veszélyesen közel kúszott a rácsokhoz. – Ha megtetted volna, most nem lenne két halottunk!

Anneliese elnémult. Ő is sokszor gondolt erre. Ha erőt vett volna az önzőségén, és nem a hazajutást helyezi előre… de már mindegy volt. A múlton nem tudott változtatni. A jelent próbálta menteni, amennyire csak lehetett.

– Ti sem voltak őszinték velem! Azt mondtátok, hogy nem lehet visszajutni az én világomba!

– Ez túl bonyolult, hogy megértsd!

– Nem vagyok öt éves, feltudtam volna fogni! Mind végig azt akartátok, hogy itt maradjak, és elvégezzem helyettetek a piszkos munkát! Még azt sem mondtátok, hogy légyszi!

– Mert másképp döntöttél volna akkor?

– Igen! – kiáltotta Anneliese. Ez volt az igazság. Talán az elején húzkodott volna tőle, de segített volna, annak fejében, ha vége, hazamehet. Amennyiben így történt volna, talán elkerülték volna ezt a helyzetet.

Néma csönd honolt a börtönben.

– Itt maradsz, amig nem döntjük el, hogy mit csináljunk veled – szólt Miiko, és nyomában a többiekkel elvonult. Anneliese a rácsoknak nyomta az arcát, pillantása Nevráét kereste, s mikor megtalálta, szíve ugrott egyet. Aztán magára hagyták.

A lány ütemesen kopogott a cella rácsain. Nem tudta, hogy mennyi idő telt el az elfogása óta, de úgy tippelt, hogy bőven benne járhatnak az éjszakában. Talán már virradt is. Mindebből ő nem érzékelt semmit, mélyen lent a földalatt, ahol csak a furcsa zöldes színű víz nyújtott némi fényt. Hátborzongató, és magányos volt a hely. Hosszas hallgatás után még az ott éldegélő gombákkal is megpróbált beszélni, hátha válaszolnak neki – hisz varázs világban volt, miért ne? –, de nem járt sikerrel. Az élőlények némaságba burkolództak, mintha ezzel büntetnék a lányt. Ez után jutott el odáig, hogy a boci boci tarka ismerős ritmusát kopogta le a rácsokon. Aztán a we will rock you című számot. Bármit, ami az eszébe jutott, hogy elterelje a gondolatait a lehetséges következményekről.

Anneliese megdermedt. A lélegzete felgyorsult, a keze ökölbe szorult. Lépteket hallott. De bárki is jött, egyedül volt. Vajon ki lehet az? Nevrát kizártnak tartotta. A fiú léptei csendesek volt, szinte egybe olvadt az árnyékkal. Ezarel akkor sem jönne, ha azzal fenyegetnék, hogy levágják a karját, Valkyon meg túl nagytermetű volt, máshogy hangzottak a léptei. Ezek könnyedebbek voltak, s akárki is jött, az férfi volt, erős, és középmagas. Egy harcos. Idegen. A lány a cella sarkába húzódott, aggodalmat, és apró örömöt érezve, hogy használni tudta Nevra tanításait. Csak nem sokra ment vele. Hiába próbált beolvadni az árnyékba, nem sikerült.

– Nahát, Virágszál! Csak nem szobát cseréltél? Nekem az előző jobban tetszett. Ez egy kicsit… nyomasztó. Azok gombák?

– Mit keresel itt? – Anneliese nem tudta, hogy örüljön vagy féljen az idegen felbukkanása miatt.

– Nem jöttél a találkánkra, a madarak meg elcsicseregték, hogy fogtak egy árulót. Nehéz volt kitalálni, hogy ki lehet az.

– És azért jöttél, hogy megments?? – kérdezte a lány döbbenten, elővigyázatosan lépve ki a kinyitott cellából. A férfi hamar feltörte a zárat, és úgy tűnt türelmetlen.

– Haza akarsz menni, nem? – Anneliese bólintott, majd olyan halkan, ahogy csak tudta, követte őt fel a lépcsőn.

Felfelé gyorsabbnak tűnt az út, de nem is csodálkozott rajta: az adrenalin hajtotta, szinte lüktetett az ereiben. A szabadság édes ízét érezte a szájában, ami elég ösztönzés volt a lábainak, hogy bevegye az utolsó fordulót. Egy pillanatra megtorpantak a nagy csarnokba nyíló boltív előtt. A lány ruhája a hátához tapadt, a szíve a torkában dobogott. A terem üresnek tűnt, megfelelő időpont volt az elsurranáshoz. Kiléptek az árnyékból, s alig fél másodperc alatt a friss levegőn folytatták útjukat.

Az éjszaka sötét égboltját megrepesztette a hold halovány fénye, a csillagok foltokat hagytak köpönyegén. A főhadiszállás beleolvadt a sötétségbe, csak néhány ablaka pislákolt, ahogy távolodtak tőle. Tényleg megteszi. Itt hagyja ezt a világot, és visszamegy a sajátjába. A lány szívébe fájdalom nyilallt, egyszere lelki, és fizikai. A kezét a mellkasára szorítva rótta tovább az utat, tekintetét az idegen hátára szegezte. Nem fordul vissza. Visszamegy oda, ahová valójában tartozik, ahol az élete van.

Apa, Melody, Jack! Jövök!

Egy nagy fához értek, lobkoronája rózsaszín levelekbe borult. A férfi leakasztotta a válláról a zsákját, és kicsomózta. A lány hátrébb lépett. Különböző alapanyagokat pakolt ki, és egy kosárlabda méretű kristályt, kékes fénye finoman derengett.

– Miért van nálad egy ekkora kristály?

– Nem lenne rá szükség, ha betudtunk volna jutni a Kristályterembe. Ahhoz pedig, hogy portált nyiss, kell egy ilyen, még hozzá egy elég nagy darab. Minél nagyobb, és minél közelebb van, annál pontosabban tudsz közlekedni.

A lány némán figyelte, ahogy a férfi dolgozik, majd percek múlva mélyet sóhajtott, és felemelt kézzel suttogásba kezdett. Anneliese nem értette mit mond. Hevesen dobogó szívvel figyelte, ahogy halvány fények izzottak fel előttük. Fakó körön belül különböző jelek égtek a levegőbe, Anneliese a csontjaiban érezte az energiát. A kristály ereje volt, de valami… valami még kapcsolódott hozzá, úgy fonták egymást körbe, mint az indák. Erősen, és megállíthatatlanul. Ismerős volt, s ahogy rájött miért, önkéntelenül is közelebb lépett. A Föld energiája volt. Sosem érezte eddig, de tudta, hogy az. A két világ energiája egymásnak feszült, a tér egy pillanatra meghajlani látszott.

A lány lélegzete elakadt. A portál fényben játszott, széle mentén hullámzott a lég. A felszabadult energia nyaldosta a bőrét, szinte már elviselhetetlen volt.

– Ez… hihetetlen!

– Nyomás, nem lehet örökre fenn tartani! – a férfi előre lökdöste a lányt. Itt volt az idő.

A lány előre nyújtotta az ujjait. Kellemesen meleg, és bizsergető volt. Érezte, hogy az erő végig száguld a testén. Tudta, hogy sietnie kellene, de nem tudta megállni. Lenyűgözte.

– Gyerünk, Virágszál!

– Hé! – Anneliese hátra fordult a kiáltásra. A távolban egy kis csapat rohant feléjük, de mielőtt elérhették volna őket, három Zilált bukkant fel a semmiből. A lány remegve vett levegőt.

– A portál hamarosan befog záródni, ha most nem mész... – csikorgatta a férfi a fogát.

– Megyek, de… hívd vissza őket. Nem tudnak velük végezni, csak én!

– Pontosan.

– Mi? – Anneliese rámeredt, majd Miikoék felé rebbent a tekintete. Vadul küzdöttek ellenük, de még így sem vehették fel a harcot. – Ezért akarod ennyire a távozásomat. Mert akkor olyan hadsereget tarthatsz a kezedben, ami legyőzhetetlen.

A férfi sóhajtott.

– Ezek az újoncok tényleg lassúak, és ostobák.

A lány aggódva pislantott a portálra, majd a harcolókra. Ha most belép, azon a kapun… hazatérhet. El ettől a zavaros, veszélyes világtól… viszont akkor a pusztulásba löki őket. Mert ez fog történni. Eddig is tudta, de homokba dugta a fejét, és nem vett róla tudomást. Csakhogy most… miért volt ilyen nehéz dönteni? Miért nem tud megint egyszerűen hátat fordítani és itt hagyni mindent?

Anneliese megpördült, a férfi odalán logó kardért nyúlva, de az gyorsabb volt nála. Az idegen megragadta a kezét, és szorosan tartotta.

– Ez nem volt túl okos húzás, Virágszál.

– Lehet. De számítottam rá – a lány nem tétovázott. Leszakította a nyakláncát, és a férfi kezébe döfte. A csuklyás alak felordított fájdalmában, és hátrébb tántorodott. Anneliese elbotladozott a küzdök felé. Szerezni kell egy fegyvert, méghozzá gyorsan.

– Nevra! – a csata zajában, ha valaki meghallja a kiáltását, az csak Nevra lehet.

A lány tekintete a fiúéba kapcsolódott, és halk imát mormolt, hogy sikerüljön elkapni a felé száguldó tőrt. Na, jó, nem volt precíz dobás, s Anneliese sejtette, hogy a fiú nem teljes erejéből hajította el. Valószínűleg félt, hogy olyan szerencsétlen, hogy felnyársalja magát vele a lány. Nem állt olyan messze az igazságtól.

A tőr rövidebb volt, mint a kard, így közelebb is kellett kerülnie a Ziláltakhoz. Ez kicsit gondot jelentett a nagy vagdalkozásban, de meg kellett próbálnia. Végül neki futott az egyiknek és a hátára ugrott. Anneliese kétségbeesetten próbált kapaszkodott keresni, nehogy leessen, és agyon tiporják, azonban mikor a hideg, sötét masszához ért, majdnem eleresztette. Egyszerre volt olyan érzése, mintha hóba és iszapba dugta volna a kezeit, az energia csíkok úgy mászkáltak az ujjain, mint a tekergődző férgek.

Valami megragadta a ruhája hátulját. A lány a lény köré kulcsolta a lábait, és a nyakhajlatába döfte a tőrt. Érezte, hogy megremeg alatta a Zilált, s porrá omlik, de még mielőtt Anneliese elérhette volna a talajt, hátra rántották. Fájdalmasan puffant méterekkel odébb, a tőr végig szánkázott a betonon. Könny szökött a szemébe. Homályosan látta, hogy két nagy alak közeledik felé. Eltelt néhány pillanat mire összetudta magát szedni, és hogy az elejtett tőr felé kússzon.

A lány felkiáltott. Egy talp nehezedett a kézfejére. Nem annyira, hogy csontot törjön, de ahhoz elég volt, hogy zúzódjon.

– Anneliese! – távoli kiáltás harsant.

– Én megmondtam, hogy csak a gond lesz veled, de ő nem hallgatott rám. Sosem hallgat rám.

– Szállj le a kezemről!

– Ó! – a férfi meglepetést színlelve nézett le, majd még jobban rá nehezedett. – Csak nem ezzel a kezeddel szoktál írni? Jól tudom, hogy rajzolsz is?

– Rohadék! – a férfi felnevetett, majd a lány felé dobott valamit. A nyaklánca volt. A vér már rászáradt, de sértetlen volt.

– Szemet szemért, kezet kezért. De megnyugodhatsz. Nem törőm el a kezed. – a férfi ellépet tőle. – Mindazonáltal ez nem számít, mert megfogsz halni. Viszlát, Virágszál!

A férfi elsietett a portálhoz. Az energia felzúgott, ahogy belépett, a csuklyát hátra taszította. Az idegen még egyszer hátra fordult, s a lány eszébe véste a rövid, barna hajat, a kiugró, feszes állkapcsot, és a rideg, barna tekintetet. Aztán eltűnt.

Anneliese feleszmélt a kábultból, és újra a tőrért nyúlt. A penge megnyugtatólag simult a tenyerébe. A keze sajgott, ahogy szorongatta a fegyvert, fájdalmasan sikított, ahogy leszúrta a második Ziláltat. Aztán az utolsó felé vette az irányt. A lány kezet cserélt, igyekezett kitérni az éles penge elől, de túl lassú volt. A kard a húsát érte, bőrét vér itatta a karján. Anneliese hátrébb tántorodott, sérült kezét a sebre szorította. Úgy érezte nem volt mély, de a fájdalom minden mozdulatnál belé mart.

Anneliese elugrott a csapások elől, mikor egy penge szúródott át a Zilált mellkasán. A lény lelassított, majd megfordult, kitűnő lehetőséget biztosítva a lánynak. Hálát adott az égnek, hogy ezek a lények nem voltak valami okosak, és hogy könnyedén a testébe tudta mártani a tőrt.

A lány hagyta, hogy a fegyver a földre essen. Szemét a becsukódó portálra függesztette. Mintha látta volna az ismerős erdő körvonalát. Ahol minden elkezdődött… aztán az energia lassan szétoszlott, és újra sötétség nehezedett rájuk.