10. fejezet

Miért?

Anneliese megdermedve bámult a lányra. Az kábultan, értetlenül ácsorgott előtte. Úgy tűnt ő ugyanúgy meglepődött, mint Anneliese.

– Nem értem – pillantása kitisztult, ahogy ráfokuszált – Mi vagy te? Mit tettél?

– Nem… – rázta a fejét Anneliese, elhátrálva tőle – Nem tudom.

Elrohant. Kapkodva szedte a levegőt, meg sem állt, míg el nem érte a szobáját. A háta neki feszült az ajtónak, tekintete vadul járta körbe a helyiséget. Mi volt ez? Mit jelentett Celeste mondata? Nem értette. Csak néhány Ziláltat pusztított el, és azok nem véreztek. Vagy talán Frederickre célzott? A lány kétségbeesett. Érezte, ahogy a pánik elviselhetetlenül feszíti a torkát. Síkitani szeretett volna. Vagy bármit, amivel kiadhatja magából ezt a feszültséget. Valamit, amitől jobban érzi magát. Celeste vajon szólni fog a többieknek? Elmondja nekik, hogy mit tudott meg róla? És, ha igen, mit tesznek vele? Annyi kérdés! És hol voltak a válaszok?

– Ne pánikolj, Virágszál! – a lánynak elege volt mára a meglepetésekből. Nem akart mást, mint befeküdni az ágyába, és a fejére húzni a takarót. Elfelejteni mindent. Legalább néhány órácskára.

A csuklyás férfi a kanapén ült, lábát átvetve a karfán. A tőr megint ott volt a kezében, könnyedén pörgette az ujjai között. Úgy nézett ki, mint aki halálosan unatkozik.

– Mit keresel itt?

– Téged vártalak. Azt hittem, már nem is jössz – a csuklya körbe fordult – Csinos kis szoba. Túlságosan rózsaszín az én ízlésemnek, de sötét. Tetszik. A vámpír fiúd csinálta?

– Nem a fiúm, és nincs semmi közöd hozzá! Menj innen!

– Ej, de harapósak lettünk! Nyugi! Csak annyit akartam mondani, hogy holnap éjfélkor. A kertben.

– Megbízhatok benned? – nem is tudta milyen válaszra számíthat. Vagy, hogy számíthat-e az igazságra.

– Virágszál… Csak magadban bízz.

– Berill gárdájába tartozol, ugye? Az a jel… a tiétek. – Anneliese úgy érezte, hogy a férfi elégedett a kijelentéssel. Ráérősen erősítette a derekára a tőrét, majd felállt, és a lányhoz lépett.

– Kicsit lassú vagy, de elnézem neked. Bár… kicsit csalódott vagyok, hogy nem jöttél rá hamarabb. Nem tudom, manapság mit tanítanak az újoncoknak – közelebb hajolt a lányhoz. Erdő, és tábortűz illata volt. – A legfontosabb, mielőtt bármibe is belekezdesz: ismerd meg az ellenséged.

– Miért? – suttogta a lány. A férfi, mintha meglepődött volna.

– Mit miért?

– Miért csináljátok? Miért vagytok…

– Gonoszak? – a férfi közelebb hajolt hozzá – Virágszál, nem létezik olyan, hogy jó vagy gonosz. Ezek olyan fogalmak, amik mindenkinél mást jelentenek.

– Ártatlanok meggyilkolása, igenis gonoszság!

– A cél szentesíti az eszközt. Te is megtennél bármit, hogy haza juss, nemigaz? – Anneliese nem mozdult, még akkor sem, mikor a férfi – látszólag elégedetten – kisurrant mellőle.

Nem volt teljesen igaz. Ha ölnie kellene érte, ha ártatlanok életét kéne elvennie, nem menne haza. Nem volt gyilkos. Legalábbis nem ilyen. A Ziláltak teljesen más kategóriába tartoztak. Vagy nem?

És ha lelépsz innen? Hányan fognak meghalni az önzőséged miatt?

Önző volna? Talán tényleg az volt…

– Anneliese! – a lány odasietett az ajtón túl felhangzó, izgatott hanghoz. Ykhar állt előtte. Az arca megint kipirult, kapkodva vette a levegőt. – Találtam valamit.

– Szóval ilyen tündér lennék? – a lány fejében még mindig kavarogtak a gondolatok. Ykhar elmondása szerint a világ kezdetén – Eldarya kezdetén – létezett a tündéreknek egy csoportja, akik közül néhányan alkották meg a Kristályt. Ekkor tájt bukkantak fel a Ziláltak is, legalábbis a rajzok alapján. Nevük nem volt, a könyvben egyszerűen csak Lényeknek hívták őket. És ott volt egy lány. Többen is voltak, de az az egy, világos hajú ragadta meg Anneliese tekintetét. A nyaklánca rombusz formájú volt, a tetején egy ékkővel.

A lány ujjai kitapintottak az ezüstláncát. Ugyanolyan nyaklánca volt neki is.