5. fejezet

5. fejezet

Üldözve


A festett üvegablakon beszűrődő napfényt elnyelte a szoba sötétrózsaszín fala. A bútorok huzatjai is hasonló színűek voltak, egyedül a bársonyfüggöny, és a sarokban elhelyezett babzsák volt vörös. Ahogy a lány beljebb lépett, megérezte az éjjeliszekrényre rakott vörös rózsák bódító illatát. Baldachinos ágyát szürkés selyemágyneművel fedték le. Az egész gótikus hatású volt, ami nagyon tetszett neki.
– Tetszik?
– Nagyon! És az az ablak! – Anneliese oda szaladt, ujjával végig követte a rózsa finom vonalát.
– Olyan Szépség és a Szörnyeteges!
A lány megfordult, pillantása Nevráét kereste.
– Köszönöm! Fantasztikus!
– Igen, tudom, hogy az vagyok.
– A szobára értettem.
– És ki csinálta? – húzta fel a szemöldökét csúfondáros vigyorral az arcán. A lány csak a szemét forgatta. – Egyszer úgyis kifogod mondani. Mellesleg csináltattam magamnak pótkulcsot.
– Mi? – a fiú szórakozottan pörgette az ujjai között a kulcsot – Ugye csak viccelsz?
– Nem, komolyan mondom – a lány elpirult. A gondolat, hogy a fiúnak van a szobájához kulcsa… vissza kell szereznie tőle.
– Add oda azt a kulcsot, Nevra!
– Oda adom… ha kapok érte cserébe valamit.
– Csak egy jobbost tudok felajánlani.
– Ú! Az emberlány bedurvul – Ezarel hangja vidáman szólt mögüle. – Ne fogd vissza magad!
– Komolyan mondtam! – felelteAnneliese, azonban a szíve a torkában dobogott. Látta Nevrát harcolni, és gyors volt. Gyorsabb, mint amilyen ő valaha is lehet, még ha folyamatosan is gyakorol. De meg kellett próbálkoznia, még ha nem is látott rá esélyt, hogy bevigyen egy ütést.
A lány farkasszemet nézett a fiúval, majd hirtelen előre vetődött. Jobb kezével Nevra feje felé sújtott, de az könnyed mozdulattal kapta el először az egyik, majd a másik karját, közelebb rántva magához a lányt. Arcán mosoly játszott, tekintete perzselt. Anneliese nagyot nyelt. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a fiú közelségét, s az illatát, ami szappan, és a friss éjszakai levegőt idézte.
– Egész jó volt, de nem elég, ahhoz, hogy legyőzz engem. Ettől függetlenül nagyon bejött.
– Engedj el! – hiába próbálta kiszabadítani a karját, Nevra erősen tartotta. Így csak villámokat szórt a szemmel kívánta, hogy az egyik csapna le rá, és sütné szenesre a kulcsával együtt. Valószínűleg nem érte el a kellő hatást lángoló arcával, mert a fiú felnevetett. Elengedte a lányt, s eltűnt az ajtó mögött, csak a jókedve halvány vibrálása érződött a levegőben, meg Anneliese bosszúsága. Nem tudta megszerezni a kulcsot. Most mihez kezdjen? Nem gondolta volna, hogy Nevra megjelenik az éjszaka közepén az ágya mellett, de azért nem szívesen hagyta a kezében a kulcsot. Sőt, máséban sem. Az ő szobájához csak neki legyen bejárása!
– Ez nem úgy sikerült, ahogy reméltem – szólalt meg elsőként Ezarel, pillantása végigmérte a lányt. – Gyenge vagy.
– Mi??
– De szépen helytállottál! Nevra azóta ilyen, mióta elolvasta azt a könyvet. Ráfér egy kis lecke – bólogatott Ykhar. Anneliese meglepődött, hogy azok hárman kitárgyalják a fiút, és arra biztatják, hogy kosarazza ki. Végül elköszöntek, mondván, hogy magára hagyják az új szobájában, hadd rendezkedjen be. Nem mintha sok holmija lett volna. Csak két váltó ruhája volt a pizsamája, és az edző ruhája mellett, na meg amiben jött. Plusz aYkhar által adott tisztálkodószerek, s az inkubátor, amiben még mindig kelt a familiárisa. Úgy számolta, hogy a holnapi nap folyamán fog kikelni. Csak meg kell kérdeznie Kerót, hogy hogyan tud venni neki élelmet, mivel még nem volt mivel fizetnie. Ha otthon lenne, ez nem okozna problémát, hisz a spórolt pénzéből bőven telne rá… de nem otthon volt.
Ismét rátört a honvágy, ami egészen a lefekvésig sanyargatta, és nem hagyta aludni. Így csak a familiárisának a tojását bámulta, s számolta a perceket.

A nap színes csíkokat vetett a padlóra, csápjai felmásztak a lány ágyára, és csókot leheltek az arcára. Anneliese álmosan nyitotta ki a szemét, kábán bámulva a feje fölötti finom szövetet. Az ébredés pillanatáig reménykedett benne, hogy mindez csak egy álom, de úgy tűnt, hogy mégsem az. Nagyon is valóságos volt, ahogy az ajtón felhangzó kopogás egyaránt. Mennyi lehet az idő? Biztos korán lehet még, mert nem vágyott másra, minthogy a fejére húzza a takarót, és aludjon. Ennek ellenére kikászálódott az ágyból, és az ajtóhoz csoszogott.
– Ó, csak most ébredtél? – Ykhar álldogált a szobája előtt, arcán zavar tükröződött.Úgy tűnt bűntudata van, amiért felébresztette a lányt.
– Igen. Te már régóta fenn vagy? – inkább kijelentés volt, mint kérdés. Ykhar friss, és üde volt, halvány nyomát sem lehetett találni rajta a fáradtságnak. Szöges ellentéte volt a lánynak, aki valószínűleg kócos lehetett, s az arcán a meggyűrődött párna nyomai éktelenkedtek.
– Azt hittem, már fenn vagy. Ne haragudj!
– Semmi gond! – a lány, megtéve a szokásos reggeli körét, néhány perc múlva Ykhar mellett lépdelt az ebédlő felé tartva. Többen tartózkodtak a teremben, mint az előző nap, így két ifjúhoz ültek le. Ruházatuk alapján úgy tűnt, hogy az Obszidián gárdába tartoznak, de a lány eddig még nem látta egyiküket sem. Nem mintha lett volna ideje bárkivel is barátkozni. Még csak tegnap érkezett. A gárda vezetőkön kívül alig ismert valakit. Talán Nevrával töltött a legtöbb időt közülük. A fiúval, aki épp ebben a pillanatban sétált be. A tegnapi incidens óta nem látta őt, hacsak éjszaka nem koszált a szobájában, amikor aludt… vissza kell szereznie tőle valahogy a kulcsot, de még mindig nem tudta, hogy hogyan.
– Megint túl gyorsan beszéltem? – eszmélt fel Ykhar hangjára. A lány megrázta a fejét, és visszafordult a tányérjához. Az étel nem különbözött a tegnapitól, de nem is bánta. Szerette reggelire az édes, könnyű falatokat.
– Nem. Csak gondolkodtam.
– A kulcson?
– Igen. Honnan tudtad?
– Hát, feltűnően bámultad Nevrát – Anneliese erre elpirult. Ezt tette volna?
– Vissza kell szereznem tőle, de fogalmam sincs hogyan. Van esetleg valami ötleted?
– Nevra néha túllépi a határt. Beszélj vele – nem volt benne biztos, hogy hallgatni fog rá, ha elsőre nem tette. Azonban neki sem volt jobb ötlete, így a reggeli befejeztével odalépett a fiúhoz. Nevra féloldalas mosolyt villantott rá, szemében vidámság csillant. Úgy tűnt jókedve van.
– Segíthetek?
– Igen. Visszaszeretném kérni a kulcsomat.
– Ne aggódj! Vigyázok rá!
– Jobban szeretnék én vigyázni rá – felelte a lány, karba font kézzel. A fiú nyugodtan kihúzta a lábával a mellette lévő széket, amit Anneliese gyanúsan méregetett, majd leereszkedett rá.
– Zavar a tudat, hogy valakinek van kulcsa a szobádhoz?
– Zavar a tudat, hogy pont neked van kulcsod szobámhoz – javította ki a lány. Ezt még kellett magyaráznia?
– Mire gondolsz? – vigyorgott Nevra, amire Anneliese elpirult. Pontosan tudta, hogy mire gondol, ebben biztos volt.
– Én nem… túlságosan rámenős vagy! – fakadt ki. A fiú nem reagált, csak csöndre intette. A lány felhúzott szemöldökkel nézte, míg az fel nem pattant, és rohant ki a kantinból. Pár perccel később hangos kiabálás hallatszódott, amire minden ott tartózkodó felugrott.
– Mi történik? – szaladt oda Ykharhoz, aki halálsápadt volt. Csak megrázta a fejét, és kisietett a teremből, nyomában a lánnyal.
A csarnokban lézengő gárda tagok halkan sugdolóztak, pillantásuk egy pontra szegeződött. Anneliese követte a tekintetüket. A betegszoba előtt a gárdavezetők ácsorogtak, nem túlzottan figyelve az összegyűlt tömegre, míg Miiko elő nem lépett, és elordította magát, hogy mindenki menjen a dolgára. A lány odébb sündörgött a hömpölygő sokaságtól, majd felkaptatott a lépcsőn. Pillantását nem kerülték el a vérrel megfestett fokok. A mennyiséget figyelembe véve, úgy tűnt, hogy komoly sérülés lehet. De ki lehet az? Mindenki ott volt, akit ismert, csak Kerót, és Krómot nem látta. Vajon közölük lenne valaki?
– Mi történt? – a lány hangja akaratlanul is megremegett.
– Talán úgy gondolod, hogy a mindenkibe nem tartozol bele te is? – csattant fel Miiko, haragosan pillantva Anneliese-re.
– Én csak…
– Te csak ne! Menj a szobádba! – mintha egy rosszalkodó kutyát küldött volna a helyére. A lány ingerülten fújt egyet, és egy utolsó pillantást vetve rájuk, lépdelt le a lépcsőn, egyenesen a szobájába indulva.
Nem szerette, ha úgy bánnak vele, mint egy értetlen gyerekkel. Talán nem tudta az itteni világ működését, de segíteni szeretett volna, ha már itt ragadt. Viszont ha nem kérnek belőle, akkor nem tud sok mindent tenni. Így csak magára csukta az ajtót, és levetődött az ágyára. Legszívesebben magához ölelt volna valamit, de a familiárisa még mindig nem kelt ki, és az egyetlen dolog, amit magához vonthatott volna, az a ruhái…
Bosszúsan bámulta perceken keresztül a plafont, végül sóhajtva fogott papírt meg ceruzát, és rajzolni kezdett. Finom kézmozdulatokkal vázolta fel a szögletes arcformát, és markáns orrot. Harmadszorra sikerült lerajzolnia az érzéki, parancsoló ajkakat, amik csúfondáros mosolyra húzódtak, harmóniát alkotva a nyílt, derűs tekintettel. Még egy óvatosan mozdulattal elmaszatolta a szembe hulló fekete tincseket, majd eltartotta magától a papírlapot. Zavarba ejtően jól sikerült. Nem tudta volna megmondani, hogy miért pont a fiút rajzolta le, egyszerűen csak hagyta, hogy a keze vezesse. Vagy vajon a szívéhez is köze lenne? A fiú jóképű volt, ez nem kétséges, de nem volt a zsánere a szoknyavadász típus. Ráadásul néha bosszantotta is… Mégsem tudott elvonatkoztatni a fura, kellemes érzéstől a gyomrában, ahogy a rajzot figyelte.
– Igen? – szólt ki a lány az ajtón hangzó kopogásra, és gyorsan begyűrte a párnája alá a rajzot. Nem akarta, hogy bárki meglássa. Nem hitte volna, hogy kitudná magyarázni belőle magát. Talán az lenne a legjobb, ha megsemmisítené…
A lány izgatottnak mondta volna a szobába belépő Ykhart, ha nem látja arcán a feszültség vörös pírjait. Nagyon érdekelte, hogy mi történt odakint, és hogy mi volt az a felfordulás. Legszívesebben rákérdezett volna, de Ykhar nyugtalanságát látva nem tette.
– Mi a baj? – kérdezte inkább, az ágy szélére húzódva, fejével oldalra intve, de a brownie elutasította.
– Miiko látni szeretne.
– Az előbbiekkel kapcsolatos? – emelkedett fel, követve Ykhart a Kristályterembe.
– Igen. Néhány sebesült az, mint láthattad. Megtámadta őket néhány Zilált, nyilván azok, akik elmenekültek. Megkapod az első küldetésedet.
– Első küldetés? – hebegte a lány. Nem volt benne biztos, hogy készen áll rá.
– Igen. Meg kell őket találni, majd megölni. Ne aggódj! Miiko nem engedne el egyedül! – nyugtatta az elsápadt lányt. Megölni? Kizárt! Azzal az eggyel is puszta szerencsével végzett. Egyelőre nem volt megfelelően képzett ehhez a feladathoz! Még ha kap is maga mellé néhány embert…
A gárda vezetők már a teremben sorakoztak, hozzájuk csatlakozott Leiftan, és Keró is. Anneliese örült, hogy nincs semmi baja a férfinak.
– Anneliese! – Miiko szigorú arccal fordult a belépő lányhoz. – Ykhar gondolom már tájékoztatott.
– Nagyjából.
– Jó. Valkyon és Nevra fog elkísérni, plusz még néhány gárda tag. Fontos, hogy megtaláljátok a Ziláltakat, és megöljétek. Képes vagy erre?
– Nem igazán van más választásom, nemigaz? – Miiko arckifejezését látva nem volt. A kitsune további feladatokat osztott ki a többieknek, majd elküldte őket. Anneliese idegesen követte Nevrát. A fiú komolynak tűnt, de a lányra pillantva elvigyorodott.
– Nem kell félned!
– Ki mondta, hogy félek?
– Érzem a szagát.
– Te csak ne… szagolgass engem!
– Nem tehetek róla. A vámpíroknak jók az érzékszervük, téged meg teljesen kivert a víz.
– Csak melegem van…
– Na persze! – a fiú a lányra sandított – Nyugodtan valld be, hogy felhevít a közelségem!
– Álmaidban! – horkantott a lány, miközben igyekezett csillapítani őrülten zakatoló szívét. Ha tényleg olyan jó a vámpírok érzékszerve, akkor Nevra meg is hallhatja a vad dobogást, már pedig ezt nem akarta. De talán foghatja az idegességre. Nem utolsó sorban attól is majdnem kiugrott a ketyegője a mellkasából.
– Ne aggódj! Nem engedem, hogy bajod essen!
– Ezt inkább nekem kellene mondanom, mivel csak én tudom azokat az ízéket megölni!
– Nem vagy még elég képzett, hogy harcolj, így neked csak annyi lesz a dolgod, hogy leszúrd őket, amikor sarokba szorítottuk azokat az ízéket – a lány egy kicsit megnyugodott. Így már kevésbé volt félelmetes. Némileg még könnyűnek is tűnt. A fiú csipkelődését pedig fel sem vette.
Csendben követte Nevrát a főhadiszállás egy még ismeretlen helyiségébe, ahol a kísérete lézengett. Valkyonon kívül egyikük sem pillantott fel, csak a kezükben tartott kardok, törők, és buzogányok egyensúlyát próbálgatták, míg egy másik fegyverhez nem nyúltak, és csatolták az övükre. Hát, ezek szerint itt a fegyverraktárjuk, tele mindenféle gyilkolóeszközzel. A lány még olyat is látott, amit életében még soha, de nem is akart rákérdezni, hogy mire valók. Úgy érezte jobb, ha nem tudja.
– Gyere! Adok neked valamit – intett Valkyon, oda lépve egy kardokkal teli állványhoz. Egy pillanatra szemügyre vette a kínálatot, majd oda nyújtott egyet a lánynak. Díszes, aranyozott sárkány markolata volt, aminek a farka feltekeredett a keresztvasra. A penge egyenes volt, tökéletes az ütésekre, és a szúrásokra.
– Jó lesz – bólintott a lány. Megremegett a gyomra, ahogy megkapta a kardhüvelyt, és az övet. Egyszerű, barna színű bőr öv volt, az idővasfoga már megkoptatta. Anneliese keze remegett, ahogy igyekezett magára csatolni, míg erős férfi kezek nem tolták odébb az övét, és húzták meg a szíjat. Nevra ujjai még a ruhán keresztül is forró ösvényt hagytak a bőrén, amitől önkéntelenül összerándult. A fiú az acélszürke íriszét a lányra emelte, tekintete szinte égetett. Az ajka önelégült mosolyra húzódott. Nagyot rántott az övön, mire Anneliese előre bukdácsolt, még közelebb kényszerülveNevrához.
– Nem túl szoros? – forró lehelete a lány vörös arcát simogatta.
– Nem, pont jó. Köszönöm, most már igazán elengedhetsz.
– Igazán nem akarlak.
– Igazán ágyékon rúglak, ha fél másodpercen belül nem veszed le rólam a mancsod – felelte a lány még mindig lángoló arccal. A fiú vidáman felnevetett, hátrébb lépve Anneliese-től. Tetőtől talpig végigmérte, majd vigyorogva a tőrökhöz lépett, és mély szakértelemmel tanulmányozni kezdte őket. Néhányat magához vett, párat meg csak megpörgetett az ujjai között, aztán visszarakta a helyére. Nem tudta volna megmondani miért, de Nevrához a tőrök illettek. Talán a nesztelen léptek, és ruganyosság miatt. Hisz az elsődleges feladata a felderítés, nem a harc, márpedig egy kardot vagy buzogányt nehezen cipel magával az ember.
– Hogyhogy te is velünk jössz? Mármint… ez harc lesz, voltaképpen, nem?
– Mi – mutatott még két Árnyék gárdásra – előre megyünk, és felderítjük a terepet. Ti utánunk jöttök, utána pedig csatlakozom hozzátok az információkkal.
– A többiek nem? – Nevra megrázta a fejét.
– Ők elől lesznek, és elrejtőznek. Ha bármi történik, akkor értesítenek, vagy erősítésként előbújnak. Az a helyzettől függ. De nem lesz erre szükség.
– Hogy fognak értesíteni?
– Meg vannak a módszereink. És mint korábban mondtam: a vámpíroknak jó a hallásuk.
A lány nem kérdezett többet, csöndben figyelte a készülődő csapatot. Törökülésbe ült, a hátát a falhoz vetve, a kardot az ölében nyugtatta.
– Szia! – egy barna hajú, sebhelyes fiú pillantott le rá. Talán egy-két évvel lehetett nála fiatalabb. Mosolya szelíd volt, és barátságos. – Frederick vagyok. Nem rég lettem gárda tag. Ez lesz a második küldetésem.
– Hali, Anneliese, első küldetés – mosolygott vissza rá a lány.
– Hallottam rólad.
– Nem tudom, hogy ezt most bóknak vegyem e.
A fiú zavartan felnevetett. – Ne aggódj, csak… jókat hallottam rólad. A csinos lány, aki megölt egy Ziláltat.
– Gyorsan terjednek a pletykák. Várj! Csinos vagyok?
– Hát… én… ezt is… – hebegte a srác, paradicsom vörösre válva. Anneliese felkuncogott. Aranyos volt.
– Csak ugrattalak – nevetett fel a lány.
– Nem… én… te tényleg csinos vagy.
– Hé, Zöldfülű! – valamin megcsillant a fény. Egy tőr száguldott feléjük, amit Frederick villámgyors mozdulattal kapott el, centikre az arcától. A lány döbbenten pislogott. A fiú gyors reflexszel rendelkezdett. Ha Anneliese lett volna a helyében, biztosan a fejében állapodott volna meg az a fegyver. Nem mintha Nevra megkockáztatta volna. Már kifejtette a tapasztalatlanságát e téren. De mégis felháborító volt, hogy ezt tette. Mi van, ha Frederick nem kapja el időben? A lány mérgesen nézett Nevrára, aki felhúzott szemöldökkel viszonozta a pillantását. Bunkó!
– Azt… azt hiszem, most megyek… – Anneliese szívesen marasztalta volna a fiút, de úgy tűnt még jobban meg van szeppenve, mint előtte. Így hagyta, hadd menjen. Meg se mukkant, csak villámló szemekkel bámulta Nevrát, aki úgy tűnt észre se veszi, vagy csak nem érdekli. Mikor befejeztéka készülődést, együtt vonultak ki a fegyverraktárból, át a folyósón, és a csarnokon, ki a friss, szabad ég alá, ahol a többiek gyűltek össze. Biztató mosollyal figyelték a főhadiszállás területéről kilépő kis csapatot. A lány nem tudott elvonatkoztatni a szemükben tomboló kétséggel fűszerezett reménytől, amit úgy tűnt iránta táplálnak. Ez még jobban aggasztotta, még a halvány vibrálást is alig vette észre, ahogy kiléptek a kapun. A válla fölött pillantott vissza, elkapva a főhadiszállás területe körül vibráló sápatag kék burkot, ami lágy redőkben hullámzott.
– Mi az? – böködte meg Nevra oldalát, míg mielőtt besprintelhetett volna az erdőbe a kiscsapata után.
– Védőpajzs. Mennem kell – pillantása a lányéba fúródott – Még találkozunk.
– Jó, de nem felejtettem el!
– Micsodát?
– Azt a kis incidens oda bent.
– Nem tudom, miről beszélsz – válaszolta csúfondáros mosollyal.AnnelieseValkyon mellett lépkedve figyelte az eltűnő fiút a fák görbe, hajlott derekai mögött. A fejük fölött összezárultak a lombok, a fény megereszkedett, a levegő lehűlt. Már bánta, hogy nem hozott magával pulóvert.
Perceken keresztül járták az erdőt, hallgatva a zörejeit, és az abba belenyilalló fémcsörgéseket. Már kezdte érteni, hogy miért van szükség felderítőkre. Nem lehet úgy meglepni az ellenséget, ha az ember úgy zörög, mint egy rossz, régi kazán. Ezeknek a harcosoknak sokkal nagyobb volt a termetük, ahhoz, hogy hosszabb távon lopakodjanak.
– Mikor várható vissza Nevra?
– Az attól függ, hogy milyen messzire kell menni. Az is lehet, hogy a nyomát sem találjuk a Ziláltaknak. Láttad, hogy eltűntek, igaz? – a lány bólintott.
– Nem tudjuk még pontosan hogyan, de képesek bárhol felbukkanni, és eltűnni.
– Vagyis az is lehetséges, hogy hirtelen itt teremnek?
– Igen. Légy résen! – csendesen haladtak tovább. Nem volt túlzottan biztató társalgás, a lánynak még jobban borsódzott tőle a háta. Nem tetszett neki, hogy bárhol, bármikor feltűnhetnek. Tényleg ilyen egyszerű lenne? Hopp, és már teleportálnak is? Biztos, hogy kell lennie valaminek, amihez kötődnek. Lehet, hogy az a nő irányítja őket, aki ott volt az érkezésekor? Anneliese már kezdte elhinni, hogy akármi megtörténhet ebben a világban.
Már jócskán az erdő sűrűjében jártak, mikor Nevra felbukkant. Egy fa terebélyes ágán egyensúlyozott, csöndben érkezve földet, pont, mint egy macska.
– A szaguk szinte az egész erdőt átfedi, de sehol nem láttuk őket. Több kilométeres körzetben átvizsgáltuk a területet, de az ő tempójukban már messze lehetnek.
– És nincs valami hely, ahol nagy valószínűség szerint tartózkodhatnak?
– Nem igazán – szólt Valkyon – Arra rájöttünk, hogy valamilyen módon Fekete kutya vére csörgedezik bennük. Ezek a lények elég kiszámíthatatlanok.
– Fekete kutya? – Anneliese kérdőn pislogott rájuk.
– Éjszakai, elátkozott lények.
– Szóval részben emberek, és részben ilyen teremtmények? Ezért tudom csak én megölni őket?
– Ez elég bonyolult – Valkyon mintha zavarba jött volna. Úgy tűnt fogalma sincs, hogyan magyarázzon meg valamit a lánynak, amit még ők maguk sem tudnak. – Van még bennük valami, de azt, hogy mi, arra még nem jöttünk rá.
– Értem… Akkor most mi lesz? Visszamegyünk?
– Igen, de azért mindenki tartsa nyitva a szemét – a két fiú bólintott egymásnak, majd Nevra elrugaszkodott, és felmászott egy fára.
A lány sóhajtva baktatott visszafelé. Örült, hogy nem kell megint szembe néznie azokkal a fura lényekkel. Két gárda tag megsérült miattuk, és nem akarta végignézni, hogy valakinek itt is bántódása essék. Lehet, hogy azóta már visszamentek oda, ahonnan jöttek. Talán már nem is térnek vissza többet. Egyszerűbb volt homokba dugni a fejét, mint arra gondolni, hogy itt lehetnek, és lecsaphatnak rájuk. Ennek ellenére mégsem tudott teljesen elvonatkoztatni ettől, s félve kémlelte a fákat, azonban minden mozdulatlan volt.
– Valkyon – a lány a fiú felé fordult. Az aranysárga szempárban kérdés ült. Anneliese kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Valkyon tekintete a háta mögé szegeződött, amire ő maga is hátra fordult. Felismerte a csuklyás, elmosódó figurát, amitől megremegett a térde. Valaki a karjáért nyúlt, és hátra rántotta, amitől a lány a földre zuhant. A fenekébe nyilalló fájdalomtól felszisszent, ami még akkor is sajgott, mikor felegyenesedett, távolabb lépve a vad kardcsapásoktól. Valkyonban maga a nyers erő rejlett. Ügyes mozdulatokkal védte ki a csapásokat, majd támadott. A két penge sikítva csúszott el egymáson, vad táncot járva. A Zilált fáradhatatlanul csapott a fiú feje felé, amit Valkyon a pajzsával védett ki. A kardját a szabadon hagyott mellkasba szúrta, de mintha mi sem történt volna. A fiú ellökte magától, kicsavarva a kezéből a fegyvert.
– Most, Anneliese! – a lány hevesen dobogó szívvel húzta ki a hüvelyéből a kardot, és rohanta le a Ziláltat. A penge a gerinc mellett fúródott a húsba, fekete gőzt engedve ki. A lény hangtalanul omolt porrá.
Valkyon már ott sem volt. A két Obszidián gárda tag a maradék egy Zilálttal küzdött. Edzettek, és erősek voltak, de fiatalok is. Frederick futólag a lányra pillantott, ami elég is volt a csuklyás lénynek. A kard a mellkasba fúródva fakasztott vért. A fiú egy nyögés kíséretében csúszott le a pengéről, le a földre. Anneliese torkát sikoly hagyta el, remegő lábakkal futott az elesetthez. A fiú szájából vérpatak csörgedezett, a mellkasán nyílás tátongott. A lány térdre zuhant mellette. 

Megjegyzések

  1. Ma kezdtem el olvasni a történeted és nagyon imádom:) Várom a folytatást^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy elnyerte a tetszésedet! :)

      Törlés
  2. Waooo! Nagyon tetszik csak így továb. ☺

    VálaszTörlés
  3. Nem nagyon szeretem az eldaryás blogokat, de a tiéd hatalmas kivétel!:) Imádom!😍

    VálaszTörlés
  4. Jó pár eldaryás blogot olvastam már, de ez szerintem messze az egyik legjobb.:) Csak így tovább nagyon várom a folytatást!<3

    VálaszTörlés
  5. El se tudom mondani mennyire örülök neki, hogy elnyerte a tetszéseteket! :)

    VálaszTörlés
  6. Ma kezdtem el és előre tudom, hogy elég nehezen fogom tudni leteni XD

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése