8. fejezet

Felfedés

Anneliese megtorpant a lépcsőn, farkaszemet nézve az ismeretlennel. Az felhúzott szemöldökkel mérte végig, majd egy grimasz kíséretében tovább indult. A lány nem tudta hova vélni a reakciót. Talán odáig érződik az izzadság szaga? Lopva megszagolta magát, de nem érzett különösképpen semmit, sőt a ruháját sem találta piszkosnak. Akkor vele van valami baj? Még csak nem is találkoztak, sőt még nem is hallott erről a lányról. Azonban lehet, hogy ő meg róla igen… vajon miket pletykálhatnak? Frederick említett pár dolgot, de úgy érezte, hogy az alig súrolja a felszínt.

Az idegen kezében cipelt doboz egy pillanatra megdőlt, de a lány hamar visszanyerte egyensúlyát. Anneliese utána sietett.

– Esetleg segíthetek? – igyekezett lépést tartani vele, de amaz rá sem nézett. Csak maga elé meredve, sietős léptekkel haladt.

– Nem, kösz.

– Hát, jó… Anneliese vagyok.

– Tudom ki vagy. Az Árnyék gárda zöldfülűje, aki csodával határos módon megtudja ölni a Ziláltakat. – úgy köpte a szavakat, mintha mérgező lenne. Anneliese elképedve bámult rá. Már nem akarta beérni – nem is kellett. A lány megállt, és szembefordult vele. Tekintetével vágni lehetett volna, Anneliese szinte a bőrén érezte a belőle áradó jéghideget.

– Ne légy az utamban!

– Nem vagyok. Most is szabad a pálya – intett az idegen háta mögé. Úgy tűnt nem ez a legjobb időpont a viccelődésre, mert a lány összeszűkült szemekkel nézett rá.

– Csak, hogy lásd, nem vagyok olyan goromba: figyelmeztetlek. Nevra kiszúrta az új játékszerét. Ami pedig te lennél. Ő pedig hamar ráun egy-egy darabra.

– Mi?

– Csak azért szólok, mert ártatlannak látszol, egy kis naivnak, aki elhisz minden szép szót. Tartsd magad távol tőle, ha nem akarod, hogy szilánkokra zúzza a csöppnyi szívedet.

– Én, nem…

– Ó, dehogynem! Láttalak ám titeket, és kivetette rád a hálóját, nem soká pedig kapása lesz. Nem tudod titkolni, úgy ragyog a szemedben a remény lángja, mintha a napba néznék. De hidd el, nem tart sokáig. Nevra tapasztalt játékos, mindig tudja, mit kell mondani, és mikor, a legfőképpen pedig, hogy kinek.Szállj ki, amíg még tudsz.

Anneliese egyedül maradt a hirtelen hűvössé vált folyosón. A lány szavai még mindig a fülében csengtek.

Ő pedig hamar ráun egy-egy darabra

Mindig tudja, mit kell mondani, és mikor

Szállj ki, amíg még tudsz

A szavakból szinte sütött a fájdalom. Biztos volt benne, hogy ezt tapasztalatból mondta, és talán igaza is volt. De miben is? Tényleg… úgy érzett Nevra iránt? Valóságos volt? Vagy csak ennyire jól esett volna az udvarlása? Nem. Pontosan tudja milyen szerelmesnek lenni. De egyáltalán nevezheti ezt annak? Még alig ismerte a fiút, ő maga pedig sosem hitt a „szerelem első látás” dologban. Mégis úgy érezte, hogy valami hasonló történik vele, és nem tud szabadulni a csapdából. Még abban sem volt biztos, hogy akar e. És Nevra? Ő vajon…? Nem. Ő nem az a fajta. Igaza lehetett annak a lánynak: ő csak egy újabb játék a fiú gyűjteményébe. Talán még most különleges, de később elveszti a fényét. Ő pedig nem volt benne biztos, hogy akarja e. Egyáltalán nem is volt biztos semmiben. Idő kell. Meg egy forró zuhany.

Fél óra múlva a lány már frissen, és üdén üldögélt a könyvtárban, Ykhar társaságában. Előttük az asztalon papírhalom feküdt, a toll finoman sercegett a nyúlfülű lány kezében. Kérdések hosszú sorát zúdította rá Anneliese-re a küldetéssel kapcsolatban. Örült neki, hogy az első beszámolóját segít megírnia, és nem kell egyedül görnyednie az asztal fölött.

A lány elmesélt részletesen mindent. Olyan volt, mintha hetekkel ezelőtt történt volna, nem pedig tegnap. Annyira valószerűtlen volt az egész, hogy Anneliese gondolatai másra terelődtek, míg Ykhar összepakolt. Még azt se vette észre, hogy őt szólítják.

– Anneliese?

– Mi? – pislogva nézett a mellette ácsorgó lányra. A kezében egy papírlap volt, amire egy alakot rajzoltak. Az ő rajza volt.

– Azt kérdeztem, hogy minden rendben van e. Hirtelen elcsendesültél.

– Igen, igen persze. Azt honnan szerezted?

– Itt találtam.

– Én rajzoltam.

– Tényleg? – Ykhar kikerekedett szemekkel nézett rá, majd a rajzot kezdte tanulmányozni. – Ismerősnek tűnik.

– Mert ez az Orákulum.

– Nem, nem. Úgy értem, mintha láttam volna már valahol…– Ykhar még mindig a papírra meredve indult a könyvespolcok felé, lassan elveszett mögöttük. A lány hallotta a csendes lépteket, amik néha meg-megálltak. Egy pillanatra még visszarángatta Ykhart a csöndes elmélkedésből, hogy megkérdezze mehet e, majd kilépett a könyvtárból, és a szobájába indult.

Kikelt a ciralakja. A tojáshéján hajszálvékony repedések futottak, míg egy csinos, szőrös mancs szét nem zúzta. A lény akkora volt, mint egy felnőtt macska, ahogy kiugrott a tojásból, kecsesen landolva a földön. A sárga szemek rá szegeződtek, a két farok lazán összekulcsolódott, ahogy a ciralak minden eleganciával leült vele szemben. Édes, vékony hangja a lányt mosolygásra kényszerítette.

– Hát, szia! – óvatosan közelítette felé a kezét, hagyta, hogy a macska megszagolja, majd megvakargatta az állát. Az elégedetten dorombolt, szőrét már rögtön a lány nadrágján is hagyta. – Éjfélnek foglak hívni. Mit szólsz hozzá?

Éjfél megint rászegezte csillogó tekintetét, majd panaszosan nyávogott. Anneliese biztos volt benne, hogy éhes, így felnyalábolta a ciralakot, és elhagyta a szobáját. Nem tudta, hogy hogyan fog szerezni neki élelmet, de Ykhar biztos mond majd valamit. Vagy Keró. De vajon hol lehetnek?

Éjfél nyugodtan gubbasztott a karjában, ahogy végig flangált vele a főhadiszálláson. Egyiküket sem találta meg. Mintha az egész épület kihalt lett volna, csak Valkyonnal futott össze a kovácsműhelyben, néhány perc bosszantó sétafikálás után.

– Szia, Anneliese. Mit keresel itt? – a helységben meleg volt, a levegőt a szén illata töltötte be. Valkyon ellépett a kovácstűzhelytől, egyenesen az asztalhoz, ahová lerakta a kezében tartott kardot.

– Ki kelt a ciralakom, de nem tudom, hogyan vegyek neki élelmet.

– Maanáért tudsz venni.

– Igen, tudom, csak még nincs nekem. Megakartam keresni Kerót, és Ykhart, de nem találom őket sehol.

– Értem – Valkyon Éjfél felé nyúlt, aki örömittasan dorombolt – Majd én segítek.

– Tényleg? – kérdezte hálásan a lány. Megkönnyebbült a fiú válaszára, ugyanis a húsába belemaró ciralak karmok türelmetlenséget sugaltak.

– Persze – Anneliese lelkesen lépdelt Valkyon oldalán, ahogy a piac felé vették útjukat. A nap még mindig erősen sütött, meleg csápjaival nyalogatta a lány csupasz bőrét. Éjfél bundája is kellemesen felmelegedett, úgy tűnt élvezi a kedvező időjárást.

– Úgy hallottam jól mennek az edzések Nevrával.

– Igen – a fiú gondolatára elcsendesült. Még mindig nem tudta mire vélni az ismeretlen lány kijelentését. – Ismersz egy vállig érő, aranyszőke hajú lányt, jegeskék szemekkel?

– Találkoztál Celeste-tel? – húzta fel a szemöldökét. Arcán megértő kifejezés ült.

– Összefutottam vele, igen. Ő elég… rideg.

– Mindenkinek meg van rá az oka, hogy hogyan viselkedik. Ne ítéld el ezért!

– Nem akartam. Csak… meglepődtem. Ő micsoda?

– Egy banshee.

– Mi? – kérdezte a lány döbbenten. – Úgy érted a sikító fajta?

– Ismersz másikat? – kérdezte mosolyogva Valkyon. A piacra összezsúfolódott tömegben elhallgattak. A lány igyekezett nem szemelől téveszteni a fiút, habár ez magas termete miatt lehetetlen volt. Valkyon utat tört egy bódéhoz, amire különféle élelmet helyeztek el. Egyik sem volt ismerős a számára. Talán némileg hasonlítottak a földi élelmiszerekhez – az egy jégkrém volt?–, de elég különösen néztek ki.

A lány nagyot pislogott. Egy kétlábon járó macska volt a bódé tulajdonosa. Világosbarna bundája sötétbe úszott át a végtagjainál, és a fejénél. Aranyos zöld mellényt viselt, jobb mancsán arany karperec csilingelt, ahogy a kért élelmet átnyújtotta a fiúnak.

– Purreru, ő itt Anneliese.

– Ó, hallottam róla! Örvendek, Annelise!

– Szia!

– Purreru a familiárisok szakértője. Ha bármi kérdés felmerül benned velük kapcsolatban, hozzá fordulhatsz.

– Ó, azért túlzás az, hogy szakértő – a bajusza zavartan megrezdült.

– Köszönöm szépen!

– Szívesen! Ha megbocsátotok, van még néhány vevőm. – a lány integetve búcsúzott tőle, aztán a fiú felé fordult, óvatosan megemelve a kis zsák élelmet, amit Éjfél lelkesen szagolgatott.

– Köszönöm! Ígérem, amint tudom, visszafizetem! – Valkyon tagadólag megrázta a fejét, még az ár felét sem fogadta el, amit a lány felajánlott. Csak annyit mondott, hogy nem kell, aztán magára hagyta a kertben.

– Jól van! Mindjárt kaphatsz! – kiáltott fel a lány. Éjfél leugrott a karjából, két vöröslő karmolást hagyva maga után a bőrén. Anneliese mérgesen nézett rá, amit az állat lusta pislantással fogadott. A barátnője cicája is tudott így nézni. Nos, legalább abban biztos lehetett, hogy mindegy hány feje van egy macskának, az ugyan úgy macska marad.

Anneliese a ciralakkal az oldalán ballagott egy padhoz. Nem tudta megállni, hogy ne szemrevételezze az élelmet, mielőtt odaadja a familiárisának. Végül megrántva a vállát adott neki egy szemet. Többet nem kért, amin meglepődött. Náluk, a Földön napi négyszer kunyerált egy macska kajáért. Éjfél ehelyett csak nyújtózkodott egyet, és összegömbölyödött a padon.

– Oooké.

– Ő a tied? – a lány összerezdült a néma csendből kivált hangtól. Egy kisfiú állt mellette, sárga szemei a ciralakra szegeződtek. Az a gyermek, akit megmentett.

– Igen. Éjfélnek hívják.

– Éjfél? Ez nagyon szép név! Nekem egy crysalimom van.

– Az meg milyen?

– Hát… nem tudom most megmutatni, mert elmászkált valamerre. De ha előkerül, megmutatom!

– Rendben… Merynek hívnak, igaz?

– Igen. Te meg Anneliese vagy – a lány bólintott. – Te voltál az, aki megmentettél.

Újabb bólintás.

– Jól vagy?

– Igen. Anyukám nagyon megijedt. Tudod, fél, hogy elveszít engem is.

– Úgy érted… az apukád… – Anneliese nem tudta, hogyan fogalmazza meg a kérdést. Talán nem is kellett volna megtennie. A kisfiú arcán szomorúság, és zavarodottság váltakozott.

– Nem nagyon emlékszem rá. Csak arra a köpenyes alakra.

A lány megdermedt.

– Úgy érted… egy Zilált? Olyan, mint, ami megtámadott téged? – Mery megrázta a fejét. Ujjai beletúrtak Éjfél puha szőrébe.

– Nem. Aki megölte apukámat, beszélt is.