6. fejezet

Egyezség

A seb a keze alatt lüktetett, a vér meleg volt, és ragacsos. Olyan erősen szorította, ahogy csak bírta, de mindent megadott volna egy rongyért. Nem. Nem is rongyért. Egy elsősegélydoboz lett volna legjobb. Azonban nem volt nála egyik sem. A fenébe is! El kellett volna hozni a pulcsiját! Most azonban csak a pólója maradt, amit már kezdett leráncigálni magáról, csitító szavakat suttogva a fiúnak.

– Majd én – valaki elkapta a karját, és odébb tolta. Nevra letekerte a sálját, és erősen a sebre szorította. – Menj már!

A lány remegő lábakkal egyenesedett fel. A keze ragacsos volt a vértől, a kard kifordult a kezéből. Két kézzel markolta meg, de ez sem segített. Egész testében reszketett, a szíve heves ütemben dobolt a mellkasában, ahogy a harcot figyelte. Csak figyelte. Nem tudta mit csináljon. Még Nevra kiabálására sem reagált. Ez mind az ő hibája. Gyenge volt. Képzetlen. Nem harcra termett. Mit is képzelt? A tegnapi megmenekülése is csupán a szerencse műve volt, erre most itt hadonászik egy karddal, amit még használni sem tud rendesen.

– Anneliese! – kiáltotta Nevra. A lány összerezzent. Kemény és parancsoló hangnem volt. –Nem szabad, hogy az érzelmeid befolyásoljanak harc közben! Tudom, hogy nehéz, de koncentrálnod kell! Csak te tudod őket elpusztítani!

Csak ő tudja. Koncentrálnia kell. De hogyan? Első alkalommal olyan könnyű volt! Most miért csak a félelem rideg ujjait érzi? Hol van a harciassága? Talán az nem ő volt… talán… az a tündér része volt… De akárhogy is próbálkozott előhívni, nem sikerült. Csak ürességet érzett, és kétségbeesést.

– Anneliese! Megtudod csinálni! – megtudja. Frederickért. A többiekért. Nem akarta, hogy még több embernek bántódása essen.

Akkor csinálj valamit!

A lány remegve fújta ki a levegőt. Még szorosabban fogta a kard markolatát, pillantását le sem vette a harcolókról. Csak egy lehetőség kell. Egy védtelenpont. És amikor meglátta, már ugrott is. Minden erejét beleadta a szúrásba. A penge egyenesen áthatolt a Zilált szívén. Nem tudta, hogy éreznek fájdalmat, de megforgatta benne a kardot, s csak utána húzta ki, zihálva nézte a lába elé hulló porkupacot. Vége volt. Megcsinálta. Ugyanakkor mélyen, legbelül érezte, hogy még csak most kezdődött el…

Az visszafelé út csendesen telt, csak Frederick fájdalmas nyögései törték meg. Anneliese szíve majd megszakadt érte. Igaz, hogy nem ismerte, de attól a pár perctől is, amit beszéltek, mély szimpátiát érzett a fiú iránt. Nem szívesen vesztette volna el új barátját, azonban a főhadiszállás ápolónőjének – a többiek Eweleinnek hívták – az arckifejezése nem volt túl biztató.

A lány hallgatagon figyelte, ahogy a fiúk becipelik Fredericket a betegszobába. Ő egyedül ácsorgott a csarnokban, maga elé meredve. A keze még mindig véres volt, érezte, hogy rászáradt a bőrére. Talán már nem tudja soha többé lemosni. És így is érezte, miután bevánszorgott a mosdóba. Hiába mosakodott meg négyszer, mintha meg sem tette volna. Nem próbálkozott többet. Egy utolsó pillantással felmérte magát, hogy nem e maradt rajta vér, majd kilépett a mosdóból, és a kert felé vette az irányt. Esetleg a friss levegő segít majd neki. Az anyukája mindig azt mondta, hogy az jót tesz. Gyermekkorában ezt még el is hitte, és tényleg úgy tűnt, hogy hatékony, most azonban, ahogy kint sétált, a tény meghazudtolni látszott önmagát. Hiába kortyolta a friss levegőt, nem lett jobban. Szüntelenül érezte a szívét szurkáló jeges tűket, és a kesernyés ízt a szájában.

– Jól vagy? – Anneliese összerezzent a hangtól. Leiftan állt mögötte, arcán aggódó kifejezés ült.

– Azt hiszem… – suttogta a lány. Nem igazán tudta, hogy megbízhat e férfiban, bár úgy tűnt, tényleg érdekli, mi van vele. Ennek ellenére mégis idegen volt a lány számára. Viszont, ahogy Leiftan keze a vállára nehezedett, csökkent a feszültsége. Már kezdte érteni, hogy hogyan tudta Miikot lecsillapítani, mikor dühös volt. A kisugárzása olyan… nyugtató volt, és figyelmes. Ettől nem tudott elvonatkoztatni az ember, mert mihelyst a közelébe került, jóformán körbefonta vele a másikat.

– Tudom, mit gondolsz, de megbízhatsz bennem.

– Nem ismerek itt még senkit…

– Még mi sem téged. De tudnod kell, hogy nem a te hibád. – szólt kedvesen a hangja.

– Gondolatolvasó vagy? – nézet rá felhúzott szemöldökkel a lány, mire Leiftan felnevetett.

– Nem. Az arcodra van írva. De tényleg, Anneliese – vált komolyra a hangja – Nem a te hibád! Megtettél minden tőled telhetőt. Nem régóta vagy itt, úgy érzed, hogy nem ide tartozol, ennek ellenére mégis megtetted, amire kértünk. Tudd, hogy hálásak vagyunk ezért. Ami pedig az erdőben történt… tisztában vagyunk a helyzettel, a veszéllyel. Nem tehettél volna semmit.

– Akkor miért érzek mégis bűntudatot?

– Néha felelősnek érezzük magunkat dolgokért, ami nem is a mi hibánk. Nem láttad előre, hogy mi fog történni. Nézz rám! – kérte Leiftan, ujjaival gyengéden megemelte a lány állát. – Jószívű vagy, és olyan erős lélekkel rendelkezel, amivel még nem találkoztam. A belőled fakadó melegségnek, és érzékenységnek éltető ereje van.

– Mégsem tudom őt életben tartani…

– Sajnos nem tudunk mindenkit megmenteni – szünetet tartott, hüvelykujja lágy köröket rajzolt a lány bőrére. – Megakadályoztad, hogy további életek vesszenek oda.

– Egy a milliokért – suttogta Anneliese. Igen, talán megakadályozta a pusztítást, de milyen áron? Megérte? Nem érezte helyesnek, gondolataiba mégis beékelődtek a szavak. Inkább egy élet vesszen oda, mint kétszáz. Fájdalmas volt beismerni – habár még mindig ott csörgedezett a bűntudat kesernyés mérge a szívében –, de Leiftannak igaza volt.

– Rendben, oké. Megértettem… de… mi lesz, ha legközelebb nem hárman jönnek, hanem egy egész hadsereg? Nem tudok ennyit legyőzni. Lehetetlen! – és nem is tudta, hogy akar e. Még mindig haza akart menni… viszont segíteni is szeretett volna. Mostanra olyan erős késztetést érzett mindkettő iránt, hogy félő volt kettészakítják.

– Csak arra kérünk, hogy tarts még ki egy kicsit, míg rájövünk a megoldásra – a lány bólintott. Hagyta, hogy a férfi még utoljára megsimítsa az állát, majd ellépet tőle, és elsétált az ellenkező irányba. Maga köré fonta a karját, de nem segített. Még akkor is remegett, mikor beesteledett, és elcsendesedett a környék. Magányosan, a fűben üldögélve bámulta a felszikrázó csillagokat. A hűvös szellő cirógatta a bőrét, a tincseit felkapta, és megtáncoltatta a levegőben. Bárcsak a lelkében is ilyen béke uralkodna! Csakhogy tudta, hogy ez most nem lehetséges, sőt talán örökké ott fognak motoszkálni benne a történtek.

Ykhar alig fél órája talált rá, és közölte, hogy Frederick sérülése súlyos volt, és Ewelein nem tudta megmenteni. Nem volt újdonság számára. Amikor beértek vele már alig volt benne élet, s habár a lányban még akkor pislákolt egy szemernyi remény, csak hiú ábrándokat dédelgetett. Azóta itt ült, és törölgette a néha-néha kibuggyanó könnyeit, amik felszántották az arcát. Miért érzett ekkora fájdalmat egy alig ismert fiú után? Úgy érezte, hogy két része van a válasznak, de ő csak az egyikre jött rá. Mi lehet a másik? Hiába gondolkodott, nem tudta volna megmondani. Végül elfeküdt a földön, és behunyta a szemét, kezét összefűzve a mellkasán. Nem akart elaludni. Félt, hogy rémálmai lesznek, és a történtek emléke még ott is kísérteni fogja. Ennek ellenére kezdett leragadni a szeme. Próbált ellenállni, de úgy érezte, hogy az örvény magába szippantja, kiragadva a valóságból.

Talán öt percre szundított el, mikor halk beszédfoszlányok riasztották fel. Szórakozott, mély férfi hang volt, valahol mellőle a sötétből hallatszódott. A lány nem igazán tudta miről duruzsol, és a hangszín is ismeretlen volt a számára. Nem mert megmozdulni.

– Tudom, hogy ébren vagy – szólt a férfi, szünetet hagyva a válasznak. Anneliese megnedvesítette az ajkait, és lassan ülő helyzetbe tolta magát. Próbálta kivenni az alakot, de csak a halvány sziluettjét látta. Semmi ismerős nem volt benne, csak a fejére húzott csuklya, amitől a lány idegesen pillantott körbe. Nem volt rajtuk kívül senki a kertben – legalábbis amennyire megtudta állapítani a nehéz fényviszonyoktól –, de tartott tőle, hogy többen is lehetnek. Nem volt nála semmiféle fegyver, amivel megvédheti magát, bár úgy tűnt a férfi nem akarja bántani. Vagyis eddig. Ő is Zilált lenne? Nem látta, hogy elmosódik e a körvonala, azonban felfigyelt arra, hogy beszél. Az eddigi Ziláltak nem adtak ki hangot, legalábbis az eddigi tapasztalata szerint. Talán valami fejlettebb prototípus lenne?

– Csak nem néma lennél? Vagy kivágták a nyelved?

– Nem. Tudok beszélni.

– Helyes – valami megcsillant a halvány fényben. A férfi egy tőrrel piszkálta a körme alá beszorult piszkot, halk nevetése elégedetten csengett.

– Nyugodj meg, nem akarlak bántani. Legalábbis egyelőre.

– Hogy kerülsz ide?

– A kapun jöttem be. Általában azon szoktak az emberek, ha beakarnak jutni valahová.

– Jó, de hogyan? Hisz…

– Védve van? Ja. Látom. Szép kis fényes burkot rakta ide. Tényleg távol tartja az ellenséget. Már ha az kívülről jön.

– Egész végig itt voltál? – akadt el a lány lélegzete. Ujjai a fűbe markoltak. El kell innen tűnnie, és szólni a többieknek.

– Nem fogsz elmenni.

– Micsoda?

– Vagyis, nem a szedett-vedett kis bandához. Haza szeretnél jutni, nemigaz? – Anneliese döbbentett pislogott. A férfi még mindig a körmét piszkálta, fel se nézett rá.  Teljesen higgadt volt, ami annyit jelentett, hogy biztos volt a dolgában: tudta, hogy ő mozgatja a szálakat, és ő van fölényben. A lány viszont nem tudta miben. A hazajutás gondolata pedig akaratlanul is felcsigázta.

– Miről beszélsz?

– Alkut ajánlok – sosem voltak jó dolgok az alkuk. Sokat olvasott, és nézett filmet, hogy tudja, az egyik fél mindig átveri a másikat. És vajon hol van a bukkanó? Mit akar tőle cserébe?

– Miféle alkut?

– Segítek hazajutni.

– És nekem mit kéne tennem?

– Csak annyit, hogy távol tartod magad innen. Nem kérek többet – az idegen felemelte a fejét, de még mindig nem látszódott belőle semmi. A lány érezte, hogy őt fikszírozza, és várja a válaszát. Ennyire könnyű lenne? Nem tetszett neki.

– Nem értem. Miért jó ez neked?

– Az az én dolgom. Megállapodtunk vagy sem?

– Mi van, ha nemet mondok? – kérdezte, bár a választ előre sejtette, ami be is igazolódott a férfi somolygását érzékelve.

– Szerintem pontosan tisztában vagy vele. Te nem ide tartozol. Sosem tartoztál, és nem is fogsz. Azok meg – mutatott a tőrrel az épület felé – csak kihasználnak. S miután vége… rád se hederítenek majd. Miért pocsékolnád hát az idődet ilyenekre, mikor vár valahol a normális élet?

Normális élet. Szinte már idegen fogalom volt ez számára, alig tudott visszaemlékezni rá. Az időre, mikor suliba járt, mikor délutánonként elment a kedvenc kávézójukba a barátnőivel, és a kistestvérei… viszont itt volt ez az élet is. Ha elmegy… boldogulnak nélküle? Az idegen azt mondta, hogy csak kihasználják… talán lehet benne valami… hisz csak ő képes megölni ezeket a fura lényeket. Vajon hány Frederick halhat meg, ha elmegy? Nem igazán akart ebbe bele gondolni. Ez nem is az ő világa, ebben igaza volt. Nem kéne itt lennie. Nem itt van a helye. Neki már van egy élete. És vissza szerette volna kapni.

– Jól van – bólintott a lány, de a teste remegett. Nem az izgatottságtól – ámbár az is szerepet játszott –, főleg inkább a gondolattól, hogy mibe egyezett bele.

– Remek – a férfi eltette a tőrt, és gyors mozdulattal közelebb hajolt a lányhoz, füle mögé simítva egy tincset. Anneliese reagálni sem tudott, mert az idegen már fel is pattant, csak távolodó alakja látszott. Jókedvű hangján még visszaszólt. – Még találkozunk, Virágszálam!

A lány kitágult szemekkel bámult a sötétbe, ujjaival a füle mögötti részt masszírozta. Égető érzés csillapíthatatlan tüze égett a bőre azon részén, érezte, hogy valamit az idegen bele vésett. Ez lenne a megállapodásuk bizonyítéka. Még jó, hogy nem nyilvánosabb helyen van. Nem örült volna, ha valaki meglátja. A szíve így is őrülten dobogott. Vajon jó döntést hozott? Nyilván meghozza majd a gyümölcsét. Csak abban reménykedett, hogy nem rohadtak lesznek.