7. fejezet
Célba lőve
A nap gömbölyű, vörös tűzgolyóként lángolt az
égen, megperzselt mindent, amit hosszú karjai elértek. A fénycsápok átúsztak a
csarnok üvegajtaján, még jobban megizzasztva a lány felhevült testét. Már vagy
öt perce fel-le rohangált a lépcsőkön, kikerülve a rávigyorgó gárda tagokat,
miközben magában elátkozta Nevrát. A fiú a korlátnak dőlve ácsorgott, szórakozott
arccal figyelve Anneliese-t, azonban néha-néha az arra csapongó lányokra
terelődött a tekintete. A lány nem is törődött vele, még az oldalába nyilalló
fájdalommal sem, csak akkor, mikor elviselhetetlenné vált. Ekkor lihegve
támaszkodott a korlátnak, leereszkedve egy hűvös lépcsőfokra az árnyékban. A
homlokát a kőnek nyomta, s behunyt szemekkel hallgatta a közeledő lépteket.
Azok nem messze megálltak tőle. Valaki finoman megcirógatta a karját, amitől
libabőrős lett.
– Még sosem alkalmaztam szájon át lélegeztetést,
de szívesen kipróbálom – a lány morgott valamit, arról hogy hagyja békén. A
reakciót nem hallotta, de tudta, hogy a fiú vigyorog.
– Tessék, igyál – valami megbökte a karját. Nevra
egy kulacsszerű palackot nyújtott felé, amit Anneliese mohón elvett. A hideg
víztől érezte, hogy felfrissül, viszont az izmait kínzó fájdalmat nem
enyhítette.
– Utállak!
– Ugyan, tudom, hogy tetszem neked – a lány
megrázta a fejét. Lófarokba fogott haja izzadt nyakához tapadt, a pólóval, megnyirkosodott
bőrétől eltartva, legyezte magát. Még csak most kezdték el a bemelegítést, de
már most ólomnehezek voltak a végtagjai. Úgy érezte, hogy nem csak a fizikai
kimerültség, hanem a lelki is kifárasztotta. Egész éjszaka le se hunyta a
szemét – vagy ha igen, csak néhány órára –, gondolatai úgy csapongtak a
fejében, mint a csapdába esett pillangó. A másnap reggel sem segített, mikor
Ykhar korán felébresztette, hogy velük tart-e a temetésre. Állítása szerint
ritkán kerül rá sor, mert a gárda tagok inkább eltűnnek, mint elhaláloznak. Ilyenkor
kivonulnak a főhadiszállás területéről, és elégetik a testet, majd a vízbe
szórjak a hamvakat, néhány mondatot suttogva olyan nyelven, amit a lány nem
ismert fel. Aztán visszatérnek a dolgukra. Nem mutattak közönyt, de a
tapasztaltságuk sem engedte, hogy egész nap bőgjenek – úgy tűnt láttak már
néhány dolgot. Az egész kicsit kiábrándító volt, mégis Anneliese
megkönnyebbülést érzett, hogy képes elfeledni néhány órácskára a történteket.
Még ha ez azt is jelenti, hogy az el kell viselnie az izmaiba belenyilalló
fájdalmat.
– Mit csinálunk?
– Pihenünk.
– Már jól vagyok – egyenesedett fel a lány, odanyújtva
a kulacsszerű dolgot a fiúnak. Az felhúzott szemöldökkel vette el, de nem
szólt. Halk léptekkel indult a bejárati ajtó felé, ki a verőfényes napsütésbe,
át a piacon, elvezetve egy gyakorlótérre. Néhányan lézengtek az Obszidián
gárdából, de nem voltak sokan. Valkyon is ott volt köztük, s lassan elindult
feléjük.
Nevra eközben belépett egy kis házba, visszatérve
egy íjjal, tőrökkel, és egy megtelített tegezzel a vállán.
– Azt hittem, hogy bent van a fegyverraktár.
– Benn is van, ezek csak gyakorlásra megfelelőek
– mindent letett a földre, csak az íj maradt a kezében.
– Azt hittem, edzeni fogunk.
– Edzünk.
– Úgy értem, hogy harcolni – a lány átvetette a
mellkasán a szíjat, majd felhúzta a háromujjúkesztyűt, amit Nevra nyomott a
kezébe. – Ez micsoda?
– Védi az ujjbegyeket – pillantása fogva tartotta
az övét, s mintha az aggodalom halvány szikráját vélte volna felfedezni benne.
Ebben nem volt biztos, mert a fiú elfordított a tekintetét, és földre mutatott.
– Ez a lővonal.
Egy szaggatott csík húzódott nem messze a
lábuktól. A lány illedelmesen követte a két fiú utasításait. Nevra finoman
kijjebb tolta Anneliese lábát, míg úgy nem határozott, hogy vállszéles
terpeszben áll. A lány az idegre helyezte háromujját, majd kihúzta. Már látta
filmekben, hogyan csinálják, és mintha valami ösztön is vezérelte volna. Viszont
úgy tűnt, hogy ez kissé hiányos.
– Finoman! A könyököd legyen vízszintes. Az orr
és az ajkak középvonalában rögzítsd az ideget, a hüvelykujjad támaszkodjon az
állcsontodhoz – Anneliese igyekezett úgy tenni, ahogy Valkyon mondta, de úgy
tűnt megint nem jól csinálta, mert Nevra oda nyúlt, és megigazította az ujjait.
– Tartsd az irányzékot a céltábla közepén!
– Arra tartom!
– Lehet, hogy csak kancsal – szólt a háta mögül
Ezarel hangja. A lány mérgesen nézett a közeledőre.
– Te meg mit csinálsz itt?
– Láttam, hogy erre felé jöttök, és furdalt a
kíváncsiság. Nem akarok egy pillanatot sem elhalasztani, arról, ahogy
nevetségessé teszed magad – vigyorgott.
– Remek. Ugye szükség lesz majd egy
mozgócéltáblára is? – fordult Valkyonhoz, aki mosolyogva pillantott a lányra.
– Azt hiszem, egyelőre nem.
– Kár – görbült le a szája széle. Csak nehogy
aztán véletlenül eltévessze a célt…
– Biztos, hogy átgondoltátok ezt? Olyan oktondi,
hogy a végén még a saját magát lövi le.
– Muszáj ennek itt lennie? – mutatott ingerülten
Ezarelre.
– Ne is foglalkozz vele. Koncentrálj az íjra! –
szólt Valkyon. Anneliese fújt egyet, majd próbálta figyelmen kívül hagyni az
egyfolytában fecsegő Ezarelt.
– Nem is tudtam, hogy aggódsz értem, Ezarel – a
lány érezte, ahogy a hátizmai ellazulnak, ahogy elengedte az ideget, ami szinte
legördült az ujjairól. A nyíl keresztül hasította a levegőt, tompa puffanással
fúródva a céltábla szélébe.
– Ó, nem aggódom érted. Csak nem akarom, hogy
állandóan fájdalomcsillapítóért könyörögj nekem.
– Látod? Eltaláltam! – felelte büszkén a fiú felé
fordulva, fel sem véve az előbbi megjegyzését.
– Kár, hogy nem a szélét kell.
– Elsőre szép volt, Anneliese! – Valkyon odanyújtott
még egy nyilat. A lány utána kapott, és már ki is húzta az ideget.
Öt lövés után már kezdett ráérezni az ízére.
Sorozatban volt tíz pontos találata, amire a fiúk elképedve bámulták.
– Sosem láttam még senkit, aki ilyen gyorsan
megtanult volna szinte pontosan lőni – Valkyon döbbenten fikszírozta a lányt. Az
elpirulva bíbelődött az íjjal. Nem tudta, hogyan csinálta: egyszerűen csak
érezte, hogy mit és hogyan kell csinálni. Mintha egy számtanpéldát vett volna
elő, amit már egyszer megtanult, s most csak felkel elevenítenie, ahhoz, hogy
használni tudja. Vajon ez a tündérszármazása miatt van? Talán valami harcos
tündér? Úgy tűnt a fiúk is ezen törik a fejüket. Úgy beszéltek egymással,
mintha ott sem lenne.
– Csak egy harcos tündérfajt ismerünk.
– Ő?? Kizárt – nézett végig a lányon Ezarel,
bőszen ingatva a fejét.
– Miért ne? Elképzelhető… – Valkyon karba tett
kézzel, összevont szemöldökkel álldogált.
– Egyetértek. Erős küzdőszellem van benne. A
nehezebben becserkészhető préda pedig mindig izgalmasabb – szólt Nevra
vigyorogva.
– Te már csak tudod… vigyázz, a végén még
beletörik a fogad – szólt Ezarel. A lány nem tudta hova tenni ezt a
megjegyzést. Ez most negatív, vagy pozitív mondat akar lenni? Lehet, hogy jobb,
ha nem tudja…
– Miről beszéltek?
– Az Amazonokról.
– Amazonok?
– Női harcosok. A legfőbb fegyverük az íj.
– Mint a görög hitregékben?
– Elég sok történeteiteknek a mi világunk
teremtményei szolgálnak forrásul.
– És azt hiszitek, hogy én ilyen… Amazon lennék?
– Elképzelhető.
– Sokan vannak?
– Nem igazán. Az utóbbi időben megcsappant a
számuk. Jó pár Amazon tagja az Obszidián gárdának – a három fiú még elmondott
néhány szót róluk, és hogy még nem találkozhatott eggyel sem, de biztos eljön
majd az idő. Erről pedig megint beszivárgott a tudatába az otthona halvány
emlékfoszlánya, ami mindig ott kuporgott elméjének egy eldugott szegletében,
csak arra várva, mikor csaphat le. Próbálta elnyomni magában: csak fájdítja
vele a szívét. Haza fog menni… ha eljön az idő. Ő pedig készen fog állni.
– Akkor hogyan tovább? – szakította félbe a három
fiú beszélgetését. Nevra féloldalas mosollyal vette ki a kezéből az íjat, és
adott helyette egy dobókést. Markolat hiányzott róla, de a kiegyensúlyozottsága
jó volt.
– Most megnézzük, hogy ebben is vagy e olyan jó.
– Oké – nem tudta nem észrevenni, hogy a fiúk
néhány lépést hátráltak, így már jóval a lány mögött voltak. Anneliese közelebb
lépett a céltáblához, kétszer is változtatva az állásán, izzadt tenyerében
fogva a kést a hegyénél. Látta már, hogy Nevra hogyan dobta el – pontosan, és
pokoli gyorsan –, így próbálta feleleveníteni, mégsem volt benne biztos, hogy
mit is kéne csinálnia. Ennek ellenére mégis megpróbálta eldobni, de mielőtt
megtehette volna, Nevra lefogta a kezét.
– Kezdőként soha
ne alkalmazd a félfordulatos dobást. Ha rosszul csapódik be, vissza tud
pattani, egészen a dobóig. – visszahúzta a lányt a vonalig. A kést kivette a
kezéből, és megfordította: immár a markolatát tartotta, amit jóval biztosabb
érzés volt fogni. – A teljes fordulatos dobásnál távolabb állunk a céltól, így
több reakcióidőnk is marad.
– Te is elég közelről dobtad el… – a fiú finoman
megfogta a lány állát, és maga felé fordította. A pillantása komoly, és
parancsoló volt, a hangja hűvös.
– Soha ne utánozz engem, csak azért, hogy jobb
színben tűnj fel.
– Nem akartam jobb színben feltűnni… csak azt
hittem, hogy így helyes dobni.
– Helyes is, de nem egy kezdőnek. Gyere,
megmutatom, hogyan kell – a hangja lágyabbá vált. A keze a lány derekára csúszott,
lehelete csiklandozta a tarkóját. Anneliese próbált figyelni a fiú
magyarázatára, de nehezen ment. Kidolgozott mellkasa a lány hátának simult, és
mintha csendesen zakatoló szívét is érezni vélte volna. Vagy az a sajátja volt?
Már nem volt biztos semmiben.
Nevra a lány kezéért nyúlt. A bőre hűvösebb volt
az övénél, a melegség mégis csalhatatlan futótűzként terjedt szét rajta. A
kezét behajlítva fülmagasságba húzta, kicsit a feje fölé.
– Mielőtt dobsz, becsüld meg, hogy az adott táv
alatt mennyit fog pördülni. A kést tartsd szilárdan, és akkor engedd el, mikor
még nem teljesen egyenesedett ki a karod.
– Ööö… oké – a fiú hátrébb lépett, de biztos
közelben, hogy a szükség esetén elkapja a visszacsapódó kést, de kellő
távolságra ahhoz, hogy ne legyen útban a dobáshoz. Anneliese nagy levegőt vett.
Elfordította a felsőtestét, a vállát hátra vitte, hogy minél nagyobb lendültet
vigyen bele, majd eldobta. A kés neki csapódott a tábla szélének, és lepattant
róla, egészen a lányig úszott a levegőben, míg Nevra elő nem ugrott, s kapta
el. Még négyszer próbálkozott meg vele, míg lemondóan nem rázta meg a fejét.
– Azt hiszem, ez a kés dobálás nem az erősségem.
– Csak sok gyakorlásra van szükséged.
– Még az se elegendő ahhoz, hogy elérje a kellő
szintet. Valljuk be, hogy siralmas volt – szólt Ezarel kárörvendő hangja.
– Csak azért, mert elfelejtettem oda képzelni a fejedet.
– Nem vagyok kíváncsi a beteges képzelgéseidre
rólam, habár megtisztelőnek érzem, hogy gondolsz rám.
– Nem mondtam, hogy gondolok rád!
– Tényleg nem gondol rád, Ezarel – Nevra hangja
távoli volt, ahogy Valkyonnal visszavitték a helyükre a fegyvereket. A lány
bólintott, mintegy megelégedve a helyesléssel. – Minden képzeletét lefoglalom
én.
– Ez nem igaz! – felelte, habár szíve annál
hevesebben verdesett. Nevra olyan volt, mint a csoki: szereted, de vigyáznod
kell, hogy mennyit eszel, mert a végén még elhízol. Már pedig ő édesszájú volt,
de nem akart elhízni.
A két fiú, és a lány csipkelődött még néhány
percig egymással majd külön váltak. Nevrának, és Ezarelnek még el kellett
intéznie valamit, Anneliese meg leakart tusolni. Úgy érezte, mintha napok óta
nem fürdött volna. Csodálkozott is, hogy Ezarel nem tett megjegyzést róla.
Átvágott a kerten, és a piacon. A csarnokban
lézengő néhány gárda tag rá sem nézett. Legalábbis nem mindegyik. Egy vállig
érő, aranyszőke hajú lány ácsorgott nem messze tőle, jeges kék írisze pedig egyenesen
rászegeződött.
Ez nagyon jo volt varom a kovetkezo reszt nagyon
VálaszTörlésKöszönöm, nagyon örülök, hogy tetszik :)
Törlés