14. fejezet

Láthatatlan kalitka

– Kész vagyunk! – lépett el Ewelein a lánytól. Anneliese óvatosan szemügyre vette a bekötözött kezét, és a karját majd bólintott.

– Köszönöm!

– Szívesen! Most menj! Pihenj le, szükséged van az alvásra!

– Nem tudom, hogy tudok e…

– Egyikünk számára sem könnyű a helyzet. Eltudom képzelni, hogy nehéz ez neked, de amit tettél… ha beléptél volna abba a portálba, valószínűleg nem csak sebesültek lettek volna. Bátor tett volt.

– Ha nem teszem, életem végéig bűntudat gyötört volna, és a kérdés, hogy vajon mi történt.

– Csak emiatt tetted?

– Nem – felelte a lány, pillanatnyi csönd után. – Így éreztem helyesnek.

Ewelein bólintott.

– Ha bármire szükséged van, nyugodtan gyere. De holnap mindenképp, hogy rátudjak nézni a sebedre és átcseréljem a kötést.

A lány levánszorgott a lépcsőn. Jóval éjfél után járt már, de páran még lézengtek az épületben. Nem volt kellemes a tekintetek kereszttüzében végig sétálni, azonban Anneliese igyekezett egyenes háttal lépkedni a szobája felé. Legszívesebben rájuk ripakodott, és megkérdezte volna, hogy mit csináltak volna az ő helyében. De helyette csak némán, magányosan sétált tovább, a puha szőnyeg elnyelte egyenletes lépteit.

– Á, itt a kis áruló – szólt Ezarel megtéveszthetetlen hangja, mikor a lány belépett a kristályterembe. Mindhárom gárdavezető ott volt, hozzájuk csatlakozott még Keró és Ykhar. Az utóbbi nem nézett a szemébe, de arca sápadt volt. Nem tudta, hogy mit gondoljon róla. Ykhar szaladt el, hogy értesítse Miikot a történtekről, és habár tudta, hogy ez a kötelessége, fájt neki. Nem tudta, hogy a továbbiakban milyen lesz a kapcsolatuk.

– Nem vagyok áruló!

– Mondod te. De, ha…

– Ezarel! – Miiko hangja hűvös volt, parancsoló. – Kétségkívül helytelen volt, hogy szövetségre léptél Berill gárdájával, csak azért, hogy hazajuss. De az utóbbi események megkérdőjelezik a döntésünket.

– Sosem akartam, hogy valakinek bántódása essék.

– Akkor nem kellett volna beengedni őket! – szúrta közbe Ezarel.

– Nem én voltam!

– Tényleg nem ő volt – szólt egy hang mögüle. Leiftan közeledett feléjük, arca komor volt. – Eltűnt egy gárdatag. Találtam néhány bizonyítékot, arra vonatkozóan, hogy Berill gárdájának a kéme lehetett. Nyilván ő volt az, aki rést ütött a pajzson.

– Most pedig elszökött.

– Már keresik, de jó néhány óra előnye lehet.

Miiko megdörzsölte a szemét.

– Kutassatok át még egyszer mindent. Te pedig! – bökött a lányra. – A történtek fejében újra beszéltük a helyzetedet. Bizalmat szavaztunk neked.

Anneliese meglepődött.

– Komolyan?

– Tény, hogy nem voltunk teljesen őszinték veled, de nem is hazudtunk. Jobban be kellett volna avatnunk, ennek hiányában pedig nem tudhattad, hogy kivel állsz szembe. Szabadon mozoghatsz, de ellenőrzés alatt leszel.

– Meddig?

– Ameddig szükséges. – rosszabbra számított. Ez elég enyhe büntetés volt, ahhoz képest, ami egész nap kísértette. Az a sok lehetőség, hogy mi történhet. Még a halál gondolata is felötlött benne. Vagy, hogy elküldik. Keró mesélt egyszer gárdatagokról, akiknél ez szükségszerű lépés volt, de a lány nem tudta, hogy ebbe mi tartozik bele. Vajon, ha ezt a döntést hozták volna meg, akkor mit csinálna? Képes lenne kint megélni? Nem ismerte még Eldaryat, és tudta, hogy sokat kell még tanulnia. És azt is tudta, hogy mivel fogja kezdeni.

Már három napot töltött el háziőrizet alatt. Az idő nagyrésze alatt a szobájában volt, a többi megoszlott. A Nevrával való edzések zökkenőmentesen folytatódtak. A lány megkönnyebbült, hogy legalább a fiúval való kapcsolata nem változott. Talán ő volt az egyetlen, aki ugyanúgy viselkedett vele, mint ezelőtt, habár Anneliese néha azon kapta, hogy őt figyeli. Ilyenkor zavartan fordult el, igyekezve úgy tenni, mintha nem vett volna észre semmit. A könyvtárban is sok időt töltött, ámbár ilyenkor elkerülhetetlen volt a Ykharral való találkozás. Még mindig nem beszéltek, legalábbis nem úgy, mint régen. A kommunikációjuk feszült, és akadozó volt, mindig csöndbe fulladt. A többiekkel való viszonya javulni látszott, de még kitudta olvasnia tekintetükből az óvatosságot, habár a lány tudta: az ő pillantása is ugyanezt sugallja. A múlt belé égett, és sosem fog szabadulni tőle teljesen. Olyan volt, mint egy heg. Egy emlékeztető. Mint a fülénél lévő apró szimbólum.

Anneliese őre mindig változott. Edzéseken természetesen Nevra örömmel vette át a feladatot, volt, hogy Jamont, máskor ismeretlen gárdatagokat bíztak meg vele. A lány épp belemélyedt egy tekercsbe a könyvtárban, mikor az ajtó kinyílt, és Leiftan lépett be. Bólintott az őrnek, aki kiment, majd a férfi leült a lány mellé.

– Szia, Anneliese!

– Leiftan! Mit keresel itt?

– Szerettem volna beszélni veled.

– Ó! És miről?

– Minden rendben? – tette a kezét Leiftan a lányéra, arcán kedves mosoly ült. Anneliese hálás volt a férfinak.

– Igen.

– Szeretném, ha megbíznál bennem. Tudom, hogy ez most nehéz.

– Azt hiszem, mindenki így van ezzel.

– Az utóbbi időben kicsit feszültek vagyunk. A történtekről pedig nem tehetsz. El kellett volna mondanunk, hogy kivel állunk is szembe.

Annelise bólintott.

– Nekem pedig nem lett volna szabad lepaktálnom az ördöggel. Én csak… – nyelt egyet – annyira haza szerettem volna jutni.

– Haza is fogsz! Megígérem! – szorítottam meg Leiftan a kezét gyengéden. A lány nagyokat pislantott. Próbálta felfogni a helyzetet, a férfi szavait. Talán nem mondtak el neki mindent, de Anneliese úgy érezte Leiftan az, akiben a legjobban megbízhat itt. De ez az ígéret mégis valahogy távolinak, és idegennek tűnt.

–  Ne add a szavadat, ha nem tudod tartani.

– Anneliese! Haza fogsz jutni… idővel. Újra láthatod majd a családodat. Csak légy türelmes.

– A türelem nem épp az erényem – sóhajtotta a lány. Azonban a férfi szavaira valami újra utat tört benne. Halovány, és kicsi volt, de erős, hogy ne oltsa ki a kétely hulláma. Legalábbis egy darabig.

– Köszönöm! – szólt Anneliese, majd egy pillanatnyi gondolkodás után feltette a kérdést, ami a büntetése óta vissza-visszatért a gondolataiba. – Miért rakjátok el a Ziláltak után maradt port?

Leiftan nem válaszolt rögtön.

– Tudod, mindennek, és mindenkinek van energiája. Egy jó ideje már felfedeztük, hogy a Ziláltakban megoszlik a Fekete kutyáké.

– Igen, ezt tudom. Valkyon mesélte. – a férfi bólintott.

– A por tartalmazza a Fekete kutya energiáját, és a kristályét is. Elég nagy mennyiségben.

– Mi? Az hogy lehetséges? Mármint… tudom, hogy bennetek… bennünk van valamennyi maana, de… Ó, várjunk! Arra akarsz ezzel utalni, hogy felturbózták őket?

Leiftan elmosolyodott, és bólintott.

– Pontosan. Úgy tűnik, hogy valahogy kivonták, majd egyesítették a két energiát… – megrázta a fejét – A gond az, hogy szinte eggyé váltak, a szétválasztásuk pedig elég komplikált. Ennek az egész folyamatnak a tanulmányozása során, olyan nyersanyagokat találtunk, amik nagyon ritkák. Úgy tűnik, hogy a Ziláltak hasonlóak a gólemekhez. Hallottál már róluk?

A lány bólintott.

– A különbség az köztük, hogy nem agyagból készültek, hanem porból, és energiából. Ez a kettő a legfőbb alapanyag.

– És a kristály a varázstekercs. Nem lehet valahogy kivonni és megtisztítani a kristály energiáját?

– De. Csak elég körülményes. Ykhar már indított néhány küldetést az alapanyagok beszerzésére.

– Vissza lehet őket valahogy… tenni a kristályba?

– Elég nehéz, de megoldható. Beletelik egy időbe, mire sikerülhet. – a lány bólintott. Örült, hogy a férfi elmondta ezt neki. Máris világosabban látta a dolgokat. Ezek szerint az ellopott kristályok egy része a Ziláltakba került, a többi pedig egy nagy darabban van annak a férfinak a hátizsákjában…

– Ykhar adott egy könyvet, amiben a portálról írnak. Ahhoz is kellenek alapanyagok, ugye?

– Igen. Nagyon ritkák. Egyre nehezebb beszerezni őket. – a lány nem tudta volna megmondani, hogy mennyi ideig beszélgettek, csak azt vette észre, hogy a terem árnyékba borult, a lámpák fénye megnyújtotta az árnyékukat.

Leiftannal nem érezte úgy, mintha bűnöző lenne, ahogy a szobája felé sétáltak. Anneliese jól érezte magát, egészen addig, míg a szembejövő Celeste-től nem kapott egy jeges pillantást. Már el is feledkezett a lányról. Annyi minden történt az elmúlt órákban, hogy Celeste kijelentése kiszállt a fejéből, pedig az olvasmányaiban talán meglelheti a választ. Talán az lenne a legjobb, hogy ha felírná, amit eddig tud.

– Jó éjszakát, Anneliese!

– Jó éjt! – a lány még nem feküdt le aludni, csak bevetődött az ágyába a gyors zuhanyozás után, és magához húzta a füzetét. Sokkal simább volt a tapintása, mint az otthoniaknak, és vonalakat is könnyedébben tudta felvinni. Habár a keze még mindig nem gyógyult meg. Elég csúnyán be volt dagadva és be is lilult, azonban Ewelein kréme hatásosnak bizonyult. A duzzanat máris lement, és már csak tompa sajgást érzett, mikor mozgatta. Viszont ezernyi gondolat volt a fejében, amit ki kellett magából rajzolnia. Bárcsak lennének színesei! Sokkal élethűbben tudott volna rajzolni, és illetek volna a katyvaszhoz, ami a fejében volt. Nem is értette mit elevenített meg, csak az oldalt megjelenő Nevrát tudta kivenni, aki úgy olvadt bele az egészbe, mint az árnyék. Tényleg el kéne égetni az ilyen rajzait. Nem szerette volna, ha a fiú még egyszer megtalálná őket. De hiába is szánta rá magát, nem tudta a kukába hajítani. A deja vu érzése nem engedte, csak megbénította. A fiú pillantása a rajzon… ez nem a vidám Nevra volt. Ennek a tekintetében valami ősi és megfejthetetlen volt, amit – Anneliese biztos volt benne – már látott valahol. De nem jutott eszébe, hogy hol vagy mikor. Csak az érzés bosszantó bizsergése volt, amitől nem tudott szabadulni. Még az álmaiban is kísértette.