33. fejezet

 Szétesve

Anneliese nem tudott annál kellemesebbet elképzelni, mint mikor az ember a talpa alatt érezheti a földet. Pontosabban, amikor lábai vannak. Az elmúlt órában le se ült. Érezni akarta a hosszadalmas álldogálás következtében keletkező tompa sajgást. Az orvosi szobában azonban Ewelein ráparancsolt, hogy üljön le. A lány az ajkát lebiggyesztve fogadott szót neki. Kényelmesen elhelyezkedett a puha széken, és hagyta, hogy Ewelein elvégezze a szükséges vizsgálatokat.

– Hiányzik az uszony? – a lány eltöprengett. Különleges élmény volt, igen, de örült, hogy újra lábai vannak.

– Egyszer elég volt. Nem tudnék úgy élni, hogy a vízhez lennék kötve.

– Alajéa sem szereti annyira a vizet. Meg se tudnám mondani, mikor ment be utoljára az óceánba.

– Nekem nem tűnt fel, hogy különösképpen baja lenne vele – nézett a lány meglepetten Eweleinre.

– Régen sokkot kapott már attól, ha a közelébe került.

– Miért? – kérdezte.

Ewelein megrázta a fejét. – Nem az én dolgom, hogy elmondjam. Meg is vagyunk! Úgy látom, minden rendben van. A bájital hatásos volt, és nem tapasztalok semmi mellékhatást. Érzel esetleg szédülést, fejfájást?

A lány nemet intett. Tökéletesen boldognak érezte magát. Illetve majdnem. Belül még mindig rettegett a Nevrával való találkozástól, annak ellenére, hogy az érzelmei megszűntek iránta. Biztos volt benne, hogy a fiú az ajtó előtt vár rá. És neki fogalma sem volt, hogyan mondja el, hogy már nem szereti.

– Minden rendben, Anneliese? – érdeklődött Ewelein. Tekintetében megértés csillogott, mintha pontosan tudná, hogy min megy keresztül a lány. Talán így is volt, de nem kívánta megosztani vele az aggodalmát. Nem tudta miért, de úgy gondolta, hogy ez az ő problémája, és neki kell megoldást találni rá. Szétnézhetne a könyvtárban, hátha talál valamit, ami segíthet. Yhkar már így is tűkön ülve várhatja a jelentéssel.

– Igen. Csak kimerültem. – válaszolta Anneliese, és igyekezett kerülni a másik lány tekintetét. Az nem szólt semmit, csupán ennyit mondott:

– Ha valakivel beszélni szeretnél… bármiről, akkor tudod, hol találsz.

Anneliese bólintott, és mélyet sóhajtva lépett ki az ajtón. Egyenesen Nevra karjaiba. A fiú ismerős illata körül lengte, erős karja a lány dereka köré kulcsolódott. Ujjak túrtak a még enyhén nedves hajába, forró lehelet csiklandozta a tarkóját, ahogy Nevra megszólalt.

– Anneliese… – a lány ismét nagyon nyelt. A karjait két faágnak érezte, ahogy viszonozta az ölelést. Kényelmes volt az erős, de mégis gyengéd karok között lenni, de már nem esett olyan jól, mint régen. A szíve nem dobogott hevesen, a gyomrában repdeső lepkék messzi földön jártak. Anneliese testén a hiány melankolikus érzése áradt szét. Gondolatai vadul száguldoztak, igyekezett bárhova nézni, csak a fiú szemébe nem. Akkor nehezebb lenne és még így sem állt készen, hogy elmondja neki. – Aggódtam érted!

Pillantása végig siklott a lányon, de nem láthatott rajta fizikai sérülést.

– Te is… hiányoztál – nyögte Anneliese.

– Valami baj van? – bőrkeményedéses ujjak csúsztak az álla alá, és finoman megemelték, de Anneliese így sem volt hajlandó a fiúra nézni.

– Csak elfáradtam, és még meg kell írnom a jelentést. Találkozhatnánk holnap, kérlek?

Csend, aztán:

– Persze.

– Oké – a lány kibontakozott a fiú öleléséből, és a könyvtár felé vette az irányt. Igyekezett visszafogni a lépteit, nehogy rohanni kezdjen. Érezte, hogy Nevra nézi őt, pillantása egészen a vaskos faajtóig kísérte.

Valamit ki kell találnia. Muszáj elmondani neki holnap. De hogyan? Megfogja érteni? Vagy dühös lesz? A lány Nevra helyében valószínűleg szomorú lenne, és mérges. Talán meg is ütlegelné. Legszívesebben most magát fegyelmezte volna meg, de úgy tűnt nem csak ő van így ezzel. Ykhar metsző pillantással meredt rá, és Anneliese gyanította, hogy csak néhány perc választja el attól, hogy könyörtelenül csépelni kezdje.

– Anneliese, figyelsz egyáltalán rám?

– Ne haragudj, kicsit fáradt vagyok – mentegetőzött a lány. Valóban így volt, de a bűntudat vasláncai a csuklójára tekeredtek és lassan húzták lefelé. Össze kell szednie a bátorságát, és elmondani a fiúnak. Nem élhet vele egy fedél alatt úgy, hogy a szemébe hazudik. Elkerülni pedig lehetetlen lenne. És feltételezte, hogy azt Nevra nem is hagyná. Tisztázniuk kell egymást közt a helyzetet, minél hamarabb. Nem csak az ő, hanem a fiú helyzetét is megkönnyítené. Hamarabb tovább léphetnek. Nevra ismét megkaphatja bármelyik lányt, amelyiket csak szeretné, nem kellene bebizonyítania neki, hogy igazán szereti őt. Te jó istenek! Micsoda kalamajka! Heliodor azt mondta, hogy a tetteit nem befolyásolja Eilidh szíve. Hogy az érzelmei csakis az övéi. Ha nem történt volna, ami történt… akkor most igazán együtt lehetnének Nevrával…

A lány fejében egy pillanatra megfordult a gondolat, hogy eljátssza: még mindig szereti. Aztán elszégyellte magát. Nem és nem. Ilyet nem tehet vele. Nevra nem ezt érdemli. Főleg nem tőle. Ami történt az megtörtént, nem változtathat rajta. Nem bújhat el a probléma elől, mint egy gyerek. Felnőtt módjára vállalnia kell döntésének következményét.

– Inkább máshol jár az agyad – pontosított Ykhar. A brownie elvette előle lapot és mindent tüzetesen átvizsgált. – Lenne még valami hozzáfűzni valód?

Anneliese elgondolkodva meredt a papír üres hátára. Megfontolva ejtette ki a szavakat, lassan, hogy Ykharnak legyen ideje mindent rögzíteni. Amikor elhallgatott, barátnője jelentőségteljesen nézett rá. A lány nem értette, értetlenül pislantott. Tompa nyomást érzett a mellkasában, óvatosan pillantott a szeme sarkából az ajtó felé. Nem is tudta mit vár, talán azt, hogy Miiko robban be a könyvtárba, hogy újra a börtönbe hurcoltassa, mert elkövetett valamit. Ilyesmi azonban nem történt, minden csendes volt, csak a két lány halk lélegzetvétele hallatszódott.

– Valami gond van? – óvatos kérdés.

– Biztos, hogy elmondtál mindent? – Anneliese rávágta volna, hogy igen, de torkára forrt a szó. A barlangban tett egyezségről nem beszélt. Sem Ykharnak, sem másnak. Személyes dolognak érezte, olyannak, ami nem tartozik senki másra. Számított Alajéa diszkréciójára, de a brownie pillantását látva, talán a szírén mégis elmondott neki pár dolgot. Anneliese-en eluralkodott a páni félelem. Ha Alajéa valóban elmesélt mindent, és beleírta a jelentésébe, azokhoz Nevrának, gárdavezetőként, biztosan van hozzáférése. Ha előbb olvassa el, mint ahogy elmondja neki…

A lány elsápadt. Talán az lesz a legjobb, ha mégis ma beszél a fiúval. Még korán volt, kizártnak tartotta, hogy már nyugovóra tért volna.

– Ykhar, bevallom, történt néhány személyes dolog a küldetés során, de biztosíthatlak, hogy nem befolyásolta. A magánügyem nem tartozik sem rád, és egyikőtökre sem, kérlek szépen, ne faggass róla! Becsszóra, ha bármi olyan lenne, ami hatást gyakorolt volna rá, azt elmondanám!

A brownie néma csöndben vizslatta a lányt, majd tudomásul véve bólintott.

– De ha mégis szeretnél beszélni róla, akkor én itt leszek.

– Köszönöm – hálálkodott Anneliese, és távozni készült. Az ajtó előtt torpant meg. – Várjunk csak! Szóval te pontosan tudod, hogy mi ez a személyes dolog?

Ykhar megdermedt. A lány látta rajta, hogy ez a néhány szó elég volt ahhoz, hogy leizzadjon. Az arca elvörösödött, ahogy levegőt sem véve magyarázott valamit, majd elsietett a könyvespolcok felé.

– Ykhar! Kérlek, ne szólj senkinek! – kérlelte zavartan a lány. A másik újra érthetetlen zagyvaságot válaszolt. Anneliese kételkedett, hogy a brownie értelmes mondatot ki tudna nyögni a dologról mások előtt, ha még előtte sem merte. Már csak Alajéát kell megfojtania.

Úgy érezte magát, mint egy zsákmányra vadászó vadállat. Hol Nevrát kereste és igyekezet kitalálni mit mondhatna neki, vagy Alajéa ismerős hajkoronáját leste, és különböző halálnemeket képzelt el számára. Sajnálatára – vagy megkönnyebbülésére – egyiküket sem találta meg. Az egyetlen ismerős arc, akibe belefutott, az Karenn volt. A vámpírlány épp szembe jött vele a gárdafolyóson, máskor vidám arca most felhős volt, szemei elgondolkodva fokuszáltak Anneliese-re. A lány nagyot nyelt. Lehetséges volna, hogy Alajéa elmesélt neki mindent? Attól tartott, hogy igen, látván az arckifejezését. Anneliese tanácstalanul toporgott, fogalma sem volt mit mondjon neki.

– Feltételezem Alajéa elmesélte a történeteket… – kezdte Anneliese.

– Menjünk a szobádba – javasolta Karenn, ahogy elhaladt mellettük egy gárdatag. A lány bólintva egyezett bele. Némán sétáltak a szobájába, enyhe feszültség vibrált a levegőben, ahogy elhelyezkedtek az ágyon.

– Igen, elmondott mindent – szólt a vámpírlány.

– És? Mit… Mit gondolsz? – Anneliese nem tudta hogyan fogalmazza meg a kérdést. Nem ismerte még olyan jól Karennt, de kedvelte. Viszont ő Nevra húga volt, és sejtelme sem volt, hogy mit gondolhat róla.

Válasz helyett így szólt:

– A bátyám egy szoknyapecér. Most épp téged nézett ki magának, és közben valahogyan teljesen magadba bolondítottad. Nem tudom, hogy most részvétet nyilvánítsak vagy gratuláljak. – Anneliese kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Karenn felemelt kézzel beléfojtotta a szót. – Na, már most. Nevra mindig is úgy állt ehhez, hogy egy lány nem okozhatja a végzetét, és soha nem ismerné be, de pontosan ez történt. Sosem láttam még, hogy ennyire kedvelt volna egy lányt. De téged tényleg kedvel, Anneliese. Nagyon is komolyan gondolja. Azt nem tudom, hogy ez engem vagy őt rémíti meg jobban. Sosem láttam még ilyennek a bátyámat.

Anneliese megszeppenve bámulta az ölébe ejtett kezeit.

– Nem is tudom mit mondjak… Én… – a lány kereste a megfelelő szavakat, de nem találta. Elvesztek, valahol a tenger fenekén süllyedtek el, lefelé a tátongó mélységbe. A kezébe temette az arcát. Eddig azt várta, hogy meglelje a választ arra, hogy valóban ő érez-e így Nevra iránt. Aztán a fiú akarta bebizonyítani neki, hogy komolyak a szándékai. És amikor elérkezne a pillanat… Akkor már késő. Az egész kártyavárként dőlt össze, és maga alá temette a lányt. Hiába voltak pehelysúlyú papírok, több tonnányinak érezte.

– És – folytatta Karenn – kedvellek, Anneliese. De nem szeretném, ha a bátyám egy olyan lányt szeretne, aki gondolkodás nélkül képes volt megválni az iránta való érzelmeitől.

Anneliese levegő után kapott. A vámpírlány tekintete már hidegen csillant, ajkát összepréselve ült az ágy szélén.

– Ha közétek kell állnom, hogy megvédjem őt ettől, megteszem.

– Hát… Én… – Anneliese-be beléfojtotta a szót a kivágódó ajtó. Nevra szemei vihar szürkék voltak, teste vibrált a dühtől.

– Kifelé – mordult a húgára. Az egy pillanatra tétovázott, de látván a bátyja haragját, úgy iszkolt ki, mintha kergették volna.

A lány úgy érezte magát a tajtékzó Nevrával, mint egy egér, aki csapdába került a macskával. Anneliese remegett az idegességtől. Letornázta magát az ágyról, és úgy helyezkedett, hogy az kettőjük között legyen. Félt, hogy Nevra megfojtja.

– Nevra…

– El akartad egyáltalán mondani?

– Igen, de nem ma…

– Nem ma? Akkor mikor?

– Hát, úgy… Valamikor…

– Valamikor – hangsúlyozta. A lány összerezzent. Nem így kellett volna megtudnia. Neki kellett volna elmondania. Anneliese el tudta hinni, hogy még fájdalmasabb lehetett mástól hallania.

– Sajnálom, Nevra… Nem tehettem mást…

– De igen! Azt, hogy nem egyezel bele!

– Éljek örökké uszonnyal, és ficánkoljak lelkesen a vízben? Képtelen lennék!

– Engem nem érdekelt volna, hogy van-e uszonyod vagy sem.

– De engem igen… – suttogta a lány. Halkan szólt a hangja, de tisztában volt vele, hogy Nevra minden egyes szót hall. – Ez nem csak kettőnkről szólt, hanem Eldaryáról is. Ha a vízhez lennék kötve, hogyan segíthetnék nektek a Ziláltak ellen küzdeni? Nevra, ezt fel kellett áldoznom. A szívem szakadt belé, de meg kellett tennem. Kérlek, értsd meg!

A lány szeme könnybe lábadt, ahogy megpillantotta a fiú tekintetét. Mély bánat ült benne, és a szerelem, ó, a szerelem égő tüze, amiben Anneliese mindig kételkedett. Most amikor megkapta, már nem nyúlhatott érte. Már nem osztozott a rejtélyes érzésben, egyedül Nevra szíve égett e lángban. A lány nem tehetett mást csak figyelte, ahogy a tűz fájdalmas égő vörössé válik, és lassan felemészt mindent. Nevra némán, rendületlenül figyelte a lányt, majd az ajtó felé fordult. Mintha minden egyes lépés, amivel távolodott tőle, gyötrelmes lenne. Aztán eltűnt, el, ahogy az érzések Anneliese szívéből.

A fiú napokig nem szólt hozzá. A további napokban pedig nem is látta. Kereste a szürke tekintetet, a borzas fekete hajat, aztán leállította magát. Talán neki könnyebb volt a tovább lépés, de nem nehezíthette meg Nevra számára a helyzetet. Ha nem akarja látni, akkor el kell fogadnia a döntését. De be kellett ismernie, hogy hiányzott a fiú társasága. Már nem szerette úgy, de a barátja volt.

– Jól tetted – szakította félbe gondolatmenetét egy hang. Celeste volt. A lány jégkék tekintete mintha most felolvadt volna. – A pasik ostobák. Csak bonyolultabb lesz a lányok élete tőlük, és nem hagynak hátra maguk után mást, mint fájdalmat. Inkább magad miatt aggódj. Nevra túlteszi magát rajtad, valószínűleg most épp egy lánnyal hancúrozik valahol.

– Mi? – Anneliese pislogva nézte Celeste-et, ahogy leereszkedett mellé a fűre.

– Nem csak az érzelmeidet vesztetted el, hanem a hallásod is?

– Hallottam mit mondtál.

– Akkor meg?

– Csak eddig nem nagyon szóltál hozzám. Meglepődtem.

– Dolgom volt. Neked is, nem? – a lányt kirázta a hideg, de nem tudta volna megmondani, hogy miért. Talán Celeste sikolyának emléke miatt, ami még azóta is ott vibrált benne, ahányszor rágondolt.

– De – vallotta be. A csend ólomsúlyú lábaival lépkedett közöttük, csak a távolban felhangzó halk nyüzsgés akadályozta meg, hogy ne telepedjen rájuk egészen.

– Ahányszor beszéltünk, ellenséges voltál velem. Miért vagy most ilyen kedves?– óvatos kérdés. Anneliese a szeme sarkából lesett társára, de nem tudott leolvasni semmit az arcáról.

– Mert egy cipőben járunk – mosolyodott el, majd felkelt. – Még találkozunk.

A lány elképedve bámult utána. Teljesen összezavarodott. Honnan a fenéből tudhat a dologról? És legfőképpen hogyan teremhet mindig ott, amikor a lány a legbizonytalanabb a pasi ügyekben? Alajéanak így eljárt volna a szája? Remek. Már csak az hiányzott, hogy az egész főhadiszállás tudjon róla.

– Jól láttam, hogy Celeste-tel beszélgettél?– Leiftan úgy jelenet meg fölötte, mintha csak az éterből lépett volna ki. Anneliese meglepetten rezzent össze. A férfi szőke tincsei belelógtak a szemébe, ahogy a lány fölé hajolt, ajkán halvány mosoly játszott.

Anneliese felült.

– Leiftan!

– Ne haragudj rá! Celeste elég különös véleménnyel van a férfiakról.

– Jól sejtem, hogy mindenki tud róla? – a Leiftan sajnálkozva bólintott egyet.

– Nevrát még soha nem dobta egy lány sem.

– De én nem is… – fortyant fel Anneliese.

– Tudom. És azt is, hogy ezek a szívügyek milyen fontosak. Nagy áldozat volt, amit hoztál értünk. A többiek is tudják, csak… Még nem jutottak el odáig, hogy felfogják.

– Nincs megkönnyítve Nevra helyzete…

– Most épp küldetésen van Valkyonnal. Van ideje kiszellőztetni a fejét.

A lány meglepődött.

– Komolyan? Nem tudtam, hogy küldetésre megy… – bár honnan is tudhatta volna? A fiú nem beszélt vele.

– Nem hiszem, hogy Nevra nem tudná feldolgozni a helyzetet. Csak idő kell neki. Ne aggódj, Anneliese! – a férfi elmosolyodott, ujjai a lány karjára simultak, ahogy leguggolt mellé. – Minden rendben lesz!