33. fejezet
Anneliese nem tudott annál
kellemesebbet elképzelni, mint mikor az ember a talpa alatt érezheti a földet.
Pontosabban, amikor lábai vannak. Az elmúlt órában le se ült. Érezni akarta a
hosszadalmas álldogálás következtében keletkező tompa sajgást. Az orvosi
szobában azonban Ewelein ráparancsolt, hogy üljön le. A lány az ajkát
lebiggyesztve fogadott szót neki. Kényelmesen elhelyezkedett a puha széken, és
hagyta, hogy Ewelein elvégezze a szükséges vizsgálatokat.
– Hiányzik az uszony? – a lány eltöprengett.
Különleges élmény volt, igen, de örült, hogy újra lábai vannak.
– Egyszer elég volt. Nem tudnék úgy
élni, hogy a vízhez lennék kötve.
– Alajéa sem szereti annyira a
vizet. Meg se tudnám mondani, mikor ment be utoljára az óceánba.
– Nekem nem tűnt fel, hogy különösképpen
baja lenne vele – nézett a lány meglepetten Eweleinre.
– Régen sokkot kapott már attól, ha
a közelébe került.
– Miért? – kérdezte.
Ewelein megrázta a fejét. – Nem az
én dolgom, hogy elmondjam. Meg is vagyunk! Úgy látom, minden rendben van. A bájital
hatásos volt, és nem tapasztalok semmi mellékhatást. Érzel esetleg szédülést,
fejfájást?
A lány nemet intett. Tökéletesen
boldognak érezte magát. Illetve majdnem. Belül még mindig rettegett a Nevrával
való találkozástól, annak ellenére, hogy az érzelmei megszűntek iránta. Biztos
volt benne, hogy a fiú az ajtó előtt vár rá. És neki fogalma sem volt, hogyan
mondja el, hogy már nem szereti.
– Minden rendben, Anneliese? –
érdeklődött Ewelein. Tekintetében megértés csillogott, mintha pontosan tudná,
hogy min megy keresztül a lány. Talán így is volt, de nem kívánta megosztani
vele az aggodalmát. Nem tudta miért, de úgy gondolta, hogy ez az ő problémája,
és neki kell megoldást találni rá. Szétnézhetne a könyvtárban, hátha talál
valamit, ami segíthet. Yhkar már így is tűkön ülve várhatja a jelentéssel.
– Igen. Csak kimerültem. –
válaszolta Anneliese, és igyekezett kerülni a másik lány tekintetét. Az nem
szólt semmit, csupán ennyit mondott:
– Ha valakivel beszélni szeretnél…
bármiről, akkor tudod, hol találsz.
Anneliese bólintott, és mélyet
sóhajtva lépett ki az ajtón. Egyenesen Nevra karjaiba. A fiú ismerős illata
körül lengte, erős karja a lány dereka köré kulcsolódott. Ujjak túrtak a még
enyhén nedves hajába, forró lehelet csiklandozta a tarkóját, ahogy Nevra
megszólalt.
– Anneliese… – a lány ismét nagyon
nyelt. A karjait két faágnak érezte, ahogy viszonozta az ölelést. Kényelmes
volt az erős, de mégis gyengéd karok között lenni, de már nem esett olyan jól,
mint régen. A szíve nem dobogott hevesen, a gyomrában repdeső lepkék messzi
földön jártak. Anneliese testén a hiány melankolikus érzése áradt szét. Gondolatai
vadul száguldoztak, igyekezett bárhova nézni, csak a fiú szemébe nem. Akkor
nehezebb lenne és még így sem állt készen, hogy elmondja neki. – Aggódtam
érted!
Pillantása végig siklott a lányon,
de nem láthatott rajta fizikai sérülést.
– Te is… hiányoztál – nyögte
Anneliese.
– Valami baj van? – bőrkeményedéses
ujjak csúsztak az álla alá, és finoman megemelték, de Anneliese így sem volt
hajlandó a fiúra nézni.
– Csak elfáradtam, és még meg kell
írnom a jelentést. Találkozhatnánk holnap, kérlek?
Csend, aztán:
– Persze.
– Oké – a lány kibontakozott a fiú
öleléséből, és a könyvtár felé vette az irányt. Igyekezett visszafogni a
lépteit, nehogy rohanni kezdjen. Érezte, hogy Nevra nézi őt, pillantása egészen
a vaskos faajtóig kísérte.
Valamit ki kell találnia. Muszáj
elmondani neki holnap. De hogyan? Megfogja érteni? Vagy dühös lesz? A lány
Nevra helyében valószínűleg szomorú lenne, és mérges. Talán meg is ütlegelné.
Legszívesebben most magát fegyelmezte volna meg, de úgy tűnt nem csak ő van így
ezzel. Ykhar metsző pillantással meredt rá, és Anneliese gyanította, hogy csak
néhány perc választja el attól, hogy könyörtelenül csépelni kezdje.
– Anneliese, figyelsz egyáltalán
rám?
– Ne haragudj, kicsit fáradt vagyok
– mentegetőzött a lány. Valóban így volt, de a bűntudat vasláncai a csuklójára
tekeredtek és lassan húzták lefelé. Össze kell szednie a bátorságát, és
elmondani a fiúnak. Nem élhet vele egy fedél alatt úgy, hogy a szemébe hazudik.
Elkerülni pedig lehetetlen lenne. És feltételezte, hogy azt Nevra nem is
hagyná. Tisztázniuk kell egymást közt a helyzetet, minél hamarabb. Nem csak az
ő, hanem a fiú helyzetét is megkönnyítené. Hamarabb tovább léphetnek. Nevra
ismét megkaphatja bármelyik lányt, amelyiket csak szeretné, nem kellene bebizonyítania
neki, hogy igazán szereti őt. Te jó istenek! Micsoda kalamajka! Heliodor azt
mondta, hogy a tetteit nem befolyásolja Eilidh szíve. Hogy az érzelmei csakis
az övéi. Ha nem történt volna, ami történt… akkor most igazán együtt lehetnének
Nevrával…
A lány fejében egy pillanatra
megfordult a gondolat, hogy eljátssza: még mindig szereti. Aztán elszégyellte
magát. Nem és nem. Ilyet nem tehet vele. Nevra nem ezt érdemli. Főleg nem tőle.
Ami történt az megtörtént, nem változtathat rajta. Nem bújhat el a probléma
elől, mint egy gyerek. Felnőtt módjára vállalnia kell döntésének
következményét.
– Inkább máshol jár az agyad –
pontosított Ykhar. A brownie elvette előle lapot és mindent tüzetesen
átvizsgált. – Lenne még valami hozzáfűzni valód?
Anneliese elgondolkodva meredt a
papír üres hátára. Megfontolva ejtette ki a szavakat, lassan, hogy Ykharnak
legyen ideje mindent rögzíteni. Amikor elhallgatott, barátnője
jelentőségteljesen nézett rá. A lány nem értette, értetlenül pislantott. Tompa
nyomást érzett a mellkasában, óvatosan pillantott a szeme sarkából az ajtó
felé. Nem is tudta mit vár, talán azt, hogy Miiko robban be a könyvtárba, hogy
újra a börtönbe hurcoltassa, mert elkövetett valamit. Ilyesmi azonban nem
történt, minden csendes volt, csak a két lány halk lélegzetvétele hallatszódott.
– Valami gond van? – óvatos kérdés.
– Biztos, hogy elmondtál mindent? –
Anneliese rávágta volna, hogy igen, de torkára forrt a szó. A barlangban tett
egyezségről nem beszélt. Sem Ykharnak, sem másnak. Személyes dolognak érezte,
olyannak, ami nem tartozik senki másra. Számított Alajéa diszkréciójára, de a
brownie pillantását látva, talán a szírén mégis elmondott neki pár dolgot.
Anneliese-en eluralkodott a páni félelem. Ha Alajéa valóban elmesélt mindent,
és beleírta a jelentésébe, azokhoz Nevrának, gárdavezetőként, biztosan van
hozzáférése. Ha előbb olvassa el, mint ahogy elmondja neki…
A lány elsápadt. Talán az lesz a
legjobb, ha mégis ma beszél a fiúval. Még korán volt, kizártnak tartotta, hogy már
nyugovóra tért volna.
– Ykhar, bevallom, történt néhány
személyes dolog a küldetés során, de biztosíthatlak, hogy nem befolyásolta. A
magánügyem nem tartozik sem rád, és egyikőtökre sem, kérlek szépen, ne faggass
róla! Becsszóra, ha bármi olyan lenne, ami hatást gyakorolt volna rá, azt
elmondanám!
A brownie néma csöndben vizslatta a
lányt, majd tudomásul véve bólintott.
– De ha mégis szeretnél beszélni
róla, akkor én itt leszek.
– Köszönöm – hálálkodott Anneliese,
és távozni készült. Az ajtó előtt torpant meg. – Várjunk csak! Szóval te pontosan tudod, hogy mi ez a személyes
dolog?
Ykhar megdermedt. A lány látta
rajta, hogy ez a néhány szó elég volt ahhoz, hogy leizzadjon. Az arca
elvörösödött, ahogy levegőt sem véve magyarázott valamit, majd elsietett a
könyvespolcok felé.
– Ykhar! Kérlek, ne szólj senkinek!
– kérlelte zavartan a lány. A másik újra érthetetlen zagyvaságot válaszolt.
Anneliese kételkedett, hogy a brownie értelmes mondatot ki tudna nyögni a
dologról mások előtt, ha még előtte sem merte. Már csak Alajéát kell megfojtania.
Úgy érezte magát, mint egy
zsákmányra vadászó vadállat. Hol Nevrát kereste és igyekezet kitalálni mit
mondhatna neki, vagy Alajéa ismerős hajkoronáját leste, és különböző
halálnemeket képzelt el számára. Sajnálatára – vagy megkönnyebbülésére –
egyiküket sem találta meg. Az egyetlen ismerős arc, akibe belefutott, az Karenn
volt. A vámpírlány épp szembe jött vele a gárdafolyóson, máskor vidám arca most
felhős volt, szemei elgondolkodva fokuszáltak Anneliese-re. A lány nagyot
nyelt. Lehetséges volna, hogy Alajéa elmesélt neki mindent? Attól tartott, hogy
igen, látván az arckifejezését. Anneliese tanácstalanul toporgott, fogalma sem
volt mit mondjon neki.
– Feltételezem Alajéa elmesélte a
történeteket… – kezdte Anneliese.
– Menjünk a szobádba – javasolta
Karenn, ahogy elhaladt mellettük egy gárdatag. A lány bólintva egyezett bele.
Némán sétáltak a szobájába, enyhe feszültség vibrált a levegőben, ahogy
elhelyezkedtek az ágyon.
– Igen, elmondott mindent – szólt a
vámpírlány.
– És? Mit… Mit gondolsz? –
Anneliese nem tudta hogyan fogalmazza meg a kérdést. Nem ismerte még olyan jól
Karennt, de kedvelte. Viszont ő Nevra húga volt, és sejtelme sem volt, hogy mit
gondolhat róla.
Válasz helyett így szólt:
– A bátyám egy szoknyapecér. Most
épp téged nézett ki magának, és közben valahogyan teljesen magadba
bolondítottad. Nem tudom, hogy most részvétet nyilvánítsak vagy gratuláljak. –
Anneliese kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de Karenn felemelt kézzel
beléfojtotta a szót. – Na, már most. Nevra mindig is úgy állt ehhez, hogy egy
lány nem okozhatja a végzetét, és soha nem ismerné be, de pontosan ez történt.
Sosem láttam még, hogy ennyire kedvelt volna egy lányt. De téged tényleg kedvel, Anneliese. Nagyon is
komolyan gondolja. Azt nem tudom, hogy ez engem vagy őt rémíti meg jobban. Sosem
láttam még ilyennek a bátyámat.
Anneliese megszeppenve bámulta az
ölébe ejtett kezeit.
– Nem is tudom mit mondjak… Én… – a
lány kereste a megfelelő szavakat, de nem találta. Elvesztek, valahol a tenger
fenekén süllyedtek el, lefelé a tátongó mélységbe. A kezébe temette az arcát.
Eddig azt várta, hogy meglelje a választ arra, hogy valóban ő érez-e így Nevra
iránt. Aztán a fiú akarta bebizonyítani neki, hogy komolyak a szándékai. És
amikor elérkezne a pillanat… Akkor már késő. Az egész kártyavárként dőlt össze,
és maga alá temette a lányt. Hiába voltak pehelysúlyú papírok, több tonnányinak
érezte.
– És – folytatta Karenn –
kedvellek, Anneliese. De nem szeretném, ha a bátyám egy olyan lányt szeretne,
aki gondolkodás nélkül képes volt megválni az iránta való érzelmeitől.
Anneliese levegő után kapott. A
vámpírlány tekintete már hidegen csillant, ajkát összepréselve ült az ágy
szélén.
– Ha közétek kell állnom, hogy
megvédjem őt ettől, megteszem.
– Hát… Én… – Anneliese-be beléfojtotta
a szót a kivágódó ajtó. Nevra szemei vihar szürkék voltak, teste vibrált a
dühtől.
– Kifelé – mordult a húgára. Az egy
pillanatra tétovázott, de látván a bátyja haragját, úgy iszkolt ki, mintha
kergették volna.
A lány úgy érezte magát a tajtékzó
Nevrával, mint egy egér, aki csapdába került a macskával. Anneliese remegett az
idegességtől. Letornázta magát az ágyról, és úgy helyezkedett, hogy az kettőjük
között legyen. Félt, hogy Nevra megfojtja.
– Nevra…
– El akartad egyáltalán mondani?
– Igen, de nem ma…
– Nem ma? Akkor mikor?
– Hát, úgy… Valamikor…
– Valamikor – hangsúlyozta. A lány
összerezzent. Nem így kellett volna megtudnia. Neki kellett volna elmondania.
Anneliese el tudta hinni, hogy még fájdalmasabb lehetett mástól hallania.
– Sajnálom, Nevra… Nem tehettem
mást…
– De igen! Azt, hogy nem egyezel
bele!
– Éljek örökké uszonnyal, és
ficánkoljak lelkesen a vízben? Képtelen lennék!
– Engem nem érdekelt volna, hogy
van-e uszonyod vagy sem.
– De engem igen… – suttogta a lány.
Halkan szólt a hangja, de tisztában volt vele, hogy Nevra minden egyes szót
hall. – Ez nem csak kettőnkről szólt, hanem Eldaryáról is. Ha a vízhez lennék
kötve, hogyan segíthetnék nektek a Ziláltak ellen küzdeni? Nevra, ezt fel
kellett áldoznom. A szívem szakadt belé, de meg kellett tennem. Kérlek, értsd
meg!
A lány szeme könnybe lábadt, ahogy
megpillantotta a fiú tekintetét. Mély bánat ült benne, és a szerelem, ó, a
szerelem égő tüze, amiben Anneliese mindig kételkedett. Most amikor megkapta,
már nem nyúlhatott érte. Már nem osztozott a rejtélyes érzésben, egyedül Nevra
szíve égett e lángban. A lány nem tehetett mást csak figyelte, ahogy a tűz
fájdalmas égő vörössé válik, és lassan felemészt mindent. Nevra némán,
rendületlenül figyelte a lányt, majd az ajtó felé fordult. Mintha minden egyes
lépés, amivel távolodott tőle, gyötrelmes lenne. Aztán eltűnt, el, ahogy az
érzések Anneliese szívéből.
A fiú napokig nem szólt hozzá. A
további napokban pedig nem is látta. Kereste a szürke tekintetet, a borzas
fekete hajat, aztán leállította magát. Talán neki könnyebb volt a tovább lépés,
de nem nehezíthette meg Nevra számára a helyzetet. Ha nem akarja látni, akkor
el kell fogadnia a döntését. De be kellett ismernie, hogy hiányzott a fiú
társasága. Már nem szerette úgy, de a barátja volt.
– Jól tetted – szakította félbe
gondolatmenetét egy hang. Celeste volt. A lány jégkék tekintete mintha most
felolvadt volna. – A pasik ostobák. Csak bonyolultabb lesz a lányok élete
tőlük, és nem hagynak hátra maguk után mást, mint fájdalmat. Inkább magad miatt
aggódj. Nevra túlteszi magát rajtad, valószínűleg most épp egy lánnyal
hancúrozik valahol.
– Mi? – Anneliese pislogva nézte
Celeste-et, ahogy leereszkedett mellé a fűre.
– Nem csak az érzelmeidet
vesztetted el, hanem a hallásod is?
– Hallottam mit mondtál.
– Akkor meg?
– Csak eddig nem nagyon szóltál
hozzám. Meglepődtem.
– Dolgom volt. Neked is, nem? – a
lányt kirázta a hideg, de nem tudta volna megmondani, hogy miért. Talán Celeste
sikolyának emléke miatt, ami még azóta is ott vibrált benne, ahányszor
rágondolt.
– De – vallotta be. A csend
ólomsúlyú lábaival lépkedett közöttük, csak a távolban felhangzó halk nyüzsgés
akadályozta meg, hogy ne telepedjen rájuk egészen.
– Ahányszor beszéltünk, ellenséges
voltál velem. Miért vagy most ilyen kedves?– óvatos kérdés. Anneliese a szeme
sarkából lesett társára, de nem tudott leolvasni semmit az arcáról.
– Mert egy cipőben járunk –
mosolyodott el, majd felkelt. – Még találkozunk.
A lány elképedve bámult utána.
Teljesen összezavarodott. Honnan a fenéből tudhat a dologról? És legfőképpen hogyan
teremhet mindig ott, amikor a lány a legbizonytalanabb a pasi ügyekben? Alajéanak
így eljárt volna a szája? Remek. Már csak az hiányzott, hogy az egész
főhadiszállás tudjon róla.
– Jól láttam, hogy Celeste-tel
beszélgettél?– Leiftan úgy jelenet meg fölötte, mintha csak az éterből lépett
volna ki. Anneliese meglepetten rezzent össze. A férfi szőke tincsei belelógtak
a szemébe, ahogy a lány fölé hajolt, ajkán halvány mosoly játszott.
Anneliese felült.
– Leiftan!
– Ne haragudj rá! Celeste elég
különös véleménnyel van a férfiakról.
– Jól sejtem, hogy mindenki tud
róla? – a Leiftan sajnálkozva bólintott egyet.
– Nevrát még soha nem dobta egy
lány sem.
– De én nem is… – fortyant fel
Anneliese.
– Tudom. És azt is, hogy ezek a
szívügyek milyen fontosak. Nagy áldozat volt, amit hoztál értünk. A többiek is
tudják, csak… Még nem jutottak el odáig, hogy felfogják.
– Nincs megkönnyítve Nevra
helyzete…
– Most épp küldetésen van Valkyonnal.
Van ideje kiszellőztetni a fejét.
A lány meglepődött.
– Komolyan? Nem tudtam, hogy
küldetésre megy… – bár honnan is tudhatta volna? A fiú nem beszélt vele.
– Nem hiszem, hogy Nevra nem tudná
feldolgozni a helyzetet. Csak idő kell neki. Ne aggódj, Anneliese! – a férfi
elmosolyodott, ujjai a lány karjára simultak, ahogy leguggolt mellé. – Minden
rendben lesz!
Imadtam nagyon tetszet a resz remelem nevra megbocsat Anneliesnek es valahogy sikerulvossza szerezni az emlekeit 😊😊😊😊😊😊😊
VálaszTörlésSzia! Nagyon tetszik a szorid. A karakterek jellemét nagyon jól eltalátad szerintem, amennyire az Eldaryát ismerem. Sok kellemes és izgalmas órát okoztál, mire végigolvastam ezt a bő 30 fejezetet :) Remélem nemsokára folytatod, mert nagyon izgalmas!
VálaszTörlésKöszönöm, nagyon örülök, hogy tetszik! :)
Törlés