31. fejezet




Ketten

Mond meg neki… mond meg neki, hogy szeretem – a szavak alig hallható suttogásként törtek fel a torkából. Amint kimondta, valami megfeszült benne, valami nehéz, mégis csodálatos súly legördült róla. És vége volt. Az emlék ott lebegett a fejében, de… nem érzett semmit. Csak üresség volt, feneketlen gödör. A lelke tiltakozóan sajgott, mintha felakarná eleveníteni azt a tüzet, amit Nevra váltott ki belőle, de már nem tudja hogyan… tapogatózott utána, ám hiába… csak közönyösséget talált.
– Anneliese? – kérdezte döbbenten Alajéa.
– Jól vagyok.
– Persze, hogy jól – mosolygott Sibéal.
– Álld a szavad!
– Jól van, jól van. A szírént, akit oly nagyon kerestek az óceán északi részén találjátok. A helyetekben én sietnék, ugyanis hamar elérnek egy földrészre, amire nehezen tudjátok követni őket. Persze a barátnőd talán képes lenne rá, de szerintem elbaltázná.
– Ők?
Sibéal felvillantotta a mézes-mázos mosolyát.
– Horogra akadt.

Anneliese minden egyes uszonycsapással úgy érezte, hogy valamit elhagyott. A bűntudat ott kígyózott benne, mérge befecskendezte a gondolatait, és nem hagyta nyugodni. Hiába kellett volna koncentrálnia a néhány méterrel előttük úszó hajóra, lélekben máshol járt. Azt hitte, hogy nem fog érezni semmit, hogy nem fogja úgy érezni árulást követett el. Vajon milyen lesz viszont látni Nevrát? Ugyanúgy közönyösséget fog érezni? És mit fog mondani? Mi lesz a reakciója? A lány szíve belesajdult, ahogy elképzelte a fiú arcát. Talán már nem volt többé szerelmes belé, de törődött vele. És vajon… vajon lehetséges az, hogy Nevra újra felszítsa ezt a tüzet? Akarná ezt ő? Anneliese nem tudta, de a rájuk vetülő árnyék immár elűzte a gondolatait.
Némán köröztek alatta, igyekezve valami ésszerű tervet összekovácsolni. Egy se jutott eszükbe. Egyik eszementebb volt, mint a másik, s a lány kezdte elveszíteni a türelmét. Elakart innen menni, túl akart lenni rajta. Lábakat akart.
– Felmegyek – bökte ki végül. Nem volt jobb ötlete, és kezdtek kifutni az időből. Alajea egy kis unszolással, de végül elment segítséget szerezni. A lány tudta, hogy nem fog visszaérni időben, és inkább küldte el azért, hogy ne essen baja, minthogy erősítést hozzon. Így volt a legjobb. Megfogja oldani valahogy. Egyedül. Alajea elkísérte idáig, de többet nem tehetett. Nem kapott kiképzést, nem tudna harcba szállni velük, ellenben Anneliese-zel. Habár nem volt nála fegyver, majd szerez egyet. Valószínűleg a fedélzeten harcosok is vannak, ami azt jelentette, hogy kardjuk is van. Vagy íjuk. Vagy bármi, amit elvehet és használni tud. Megfogja tudni csinálni. Bízott magában.
Akkor mégis miért remegsz, Anneliese?
A hidegtől. A hidegtől remegett. A víz hirtelen hűvössé vált, úgy simogatta csupasz bőrét, mintha kiakarná űzni az óceánból. A lány felúszott a felszínre.

A napfény égette a bőrét, szeme könnybe lábadt az éles fénytől. Sűrű pislogások közepette nézett a fölé magasodó hajóra. Közelebbről még hatalmasabbnak tűnt. A hajótest hosszú volt és karcsú, deszkái sötétek, és finoman munkáltak. A magasba törő árbocókra szerelt vitorlákat gyengéden táncoltatta a szél. A hajó mozgása lassú volt, és komótos, mintha csak a természet is arra várt volna, hogy a lány felkerüljön a fedélzetre. Csakhogy fogalma sem volt, hogy hogyan hívja fel magára a figyelmet. Túl alacsonyan volt, ahhoz, hogy a kiabálását meghallják, és nem volt elég erős ahhoz, hogy megbillentse a hajót. Egyetlen esélye maradt. Meg kell várnia, hogy észre vegyék.
Anneliese távolabb evickélt a hajótól, és várt. A nap sugarai lecsókolták a bőréről a vízcseppeket, nedves haja is száradni kezdett. A végtelennek tűnő, kristálykék óceán a hátán ringatta őt és a hajót, csalogató szavaival a lány fülébe duruzsolt. Behunyta a szemét, és elűzött minden gondolatot. Egy pillanatra nem létezett más csak ő és az óceán. Hallotta, ahogy a víz a hajótestének csapódik, hallotta, ahogy a madarak vinnyogva köröznek fölöttük… Aztán a békés csöndbe kiáltások harsantak. Anneliese szeme kipattant. Észrevették.
 A hajó még lassabban mozgott, végül már csak a víz ringatta. A vitorlákat felhúzták, hirtelen csupasznak tűnt nélküle. Emberek lézengtek a fedélzeten, de a lány nem látta tisztán, hogy mit csinálnak. Figyelme arra az egy alakra szegeződött, aki a hajó farában állt, és őt nézte. Legalábbis a lány úgy gondolta. A nap éppen vele szemben magasodott az égen, így az alak árnyékba borult. Mintha a kezével is intett volna, közelebb csalogatva a lányt. Aztán a legénység valamit a vízbe dobott, Anneliese-ben pedig minden kétség elszivárgott azt illetően, hogy neki intett e vagy sem. Tiltakozó porcikáira ügyet sem vetve úszott egyre közelebb a hajóhoz. A víz hűvösebbé vált, szinte már jéghideg volt, a karja libabőrös lett, ahogy meglátta mit dobtak le. Egy halászháló. Mintha csak egy hal lenne, amit ki kifoghatnak. Végül is részben igaz volt, de a lány önbecsülését sértette. Mégis erőt vett magán, és beküzdötte magát a hálóba. Tulajdonképpen nem is esett nehezére. Úgy tekeredett köré, mint a hínár, durva, erős anyaga a bőrébe és az uszonyába vájt. Aranypikkelyek hullottak a vízbe, ahogy a háló összezárult fölötte, és elkezdték felhúzni. A lány ujjai börtönének durva anyagát szorongatták. A torka kiszáradt, a félelem görcsös szorítását érezte a gyomrában. Mielőbb szabadulni akart. Talán csak a szirénné válása miatt volt. A halak sosem ápoltak jó viszonyt a hálókkal.
Anneliese testébe fájdalom nyilallt, ahogy keményen neki vágódott a hajó padlójának. A kötél lassan engedett, fojtogató érintése már csak az uszonyára terjedt ki. A lány némán, a legénység kereszttüzében könyökölt fel, pillantása a hajó farában látott alakot kereste, de már nem volt ott. Felé tartott. Egyenes háttal, könnyed léptekkel, arcának íve lassan kibontakozott a lány előtt.
Anneliese szeme elkerekedett.
– Morganit.
A férfi mosolya már szinte barátságosnak volt mondható. Ez azonban nem illett ahhoz az alakhoz, akit ő ismert. Akit utoljára a főhadiszálláson látott, ahogy átkelt a portálon az ő otthonába. A Földre. Haza.
– Elnézésedet kérem, hogy ilyen kellemetlen helyzetben találkozunk – nézett végig a lány uszonyán, és a rátekeredett hálóra –, de sajnos nem volt más választásunk.
– Választásunk? Miféle választás?
– Az a választás – kezdte a férfi. –, aminek következtében a vízhez lettél kötve.
Anneliese megdöbbent. Nem számított rá, hogy ilyen nyílt lesz, és a legfőképpen pedig arra, hogy ez mind miattuk volt. De gondolhatta volna. A zöld hajú szirén nem dolgozott egyedül. Vajon Sibéal tudta? Biztosan. Hátborzongatóan tisztában volt mindennel. A lányban a meglepettség dühvel keveredett. Most már nem is volt olyan biztos magában. Morganit mindvégig egy lépéssel előtte járt. Számított rá, hogy elfog jönni a szírénért, mert csak így szerezhette vissza a lábait. De vajon miért?
– Felteszem, azon gondolkodsz, hogy miért – folytatta. Leguggolt a lány mellé, szemük egy vonalba került. – A fivérem nem igazán értett egyet a döntésemmel, de hát mindketten a saját módszerünkkel dolgozunk.
– Fivéreddel? – kérdezte Anneliese.
– Pontosabban ikertestvérek – a férfi elvigyorodott a lány döbbenetét látván. – Morganit kicsit szeszélyes, őt inkább a tettek hajtják. Én jobban szeretem először tisztázni a dolgokat.
– Akkor tisztázd, hogy ki vagy! – szólt a lány remegő hanggal. Nem értette. Ketten vannak? Morganitnak van egy… ikertestvére? Ő erről miért nem tudott? Anneliese dühe most a főhadiszállásra irányult, a barátaira, akik titkolóztak előtte. Tisztában volt vele, hogy nem osztanak meg vele mindent, de… azt hitte, hogy a történtek után a fontosabb információk a birtokába kerülnek. Egész végig tudatlan volt, és úgy érezte az is marad.
Haza. Haza. Haza.
Haza akart menni. Ott nincsenek titkok, és ellenségek.
– Örülök, hogy találkozhattunk, Anneliese. – a férfi könnyedén nyúlt a lány ökölbe szorított kezéért, hogy a szájához vonja. Erős ujjai között gyöngéden fogta, kézcsókja pedig még gyöngédebb volt. Zárt ajkai incselkedő mosolyra húzódtak, ahogy meglátta a lány megkövült arcát.
– Nagyra értékelem az udvariasságot.
– Még… – Anneliese nyelt egyet. Össze volt zavarodva. Ez a férfi más volt, mint a fivére, akit ismert. Ő sokkal elegánsabb és udvariasabb volt, látszatra viszont nem tudta volna megmondani, hogy melyikük az.
– Még? – évődött a férfi. Most flörtöl vele?
– Még nem mutatkoztál be.
– A nevem Heliodor. – Heliodor.
Heliodor és Morganit

Megjegyzések

  1. Ez egyre izgalamasabb kerem a folytatast mert tudni akarom hogy mi fog tortenni ☺☺☺☺

    VálaszTörlés
  2. Szia. Mikor lesz folytatás??? ☺😍

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A közeledő vizsgáim miatt sajnos most eltolódik. Szerintem április végén vagy május elején. Legroszabb esetben júniusban. De mindenképp hozni fogom majd :)

      Törlés
    2. Rendben. Köszönöm a választ! 😊 Alig várom! Sok sikert a vizsgákhoz!!!

      Törlés
  3. Szia! Ma találtam rá a történetedre,imádom! Azt akarom kérdezni,hogy a folytatás mikorra várható?

    VálaszTörlés
  4. Lesz még rész?


    Imádom����

    VálaszTörlés
  5. Mikoor várható a kövi rész? ^^

    VálaszTörlés
  6. Szia! Ugyan már évek teltek el a legutolsó fejezet óta, ettől függetlenül érdekelne, hogy folytatod e még a történetet? Nagyon tetszik, és örömmel olvasnám tovább:)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése