30. fejezet

Eloltott láng

– Találkoztatok már vele? – Ariel nem tűnt meglepettnek. Arca komoly volt, szemöldöke ráncba szaladt, a lány szinte látta, ahogy a tekeregnek a fogaskerekek az agyában.

– Egy küldetés alkalmával – bólintott Anneliese.

– Óvatosnak kell lennetek vele. Van bármi, amit feltudtok ajánlani neki?

A két lány összenézett.

– Nálam van egy karkötő – felelte Alajéa.

– Nálam meg a… – Anneliese a nyakához kapta a kezét. Ujjai kitapintották az egymásba kapcsolódó apró láncszemeket, és a rombusz alsó csücskébe elhelyezett ékkövet. Nem. Ezt nem fogja odaadni.

Ariel arca megenyhült, látva a lány vívódását, szavai azonban kíméletlenek voltak.

– A tengeri boszorkány csak olyat fogad el, ami a szívünknek kedves. Nem mást.

– De miért? – Alajéa mintha elsápadt volna.

– Talán azért, mert élvezi mások szomorúságát, és fájdalmát. Nem tudom. Sosem faggattam róla. Amig békén hagyja a népemet, én sem zargatom.

Anneliese újabb bólintással vette tudomásul.

– Köszönjük a segítségedet!

– Ússzatok nyugatnak, míg el nem értek egy szoroshoz. Lesz ott egy folyó, nem messze tőle be lehet úszni a barlangba.

– Rendben.

– Sok sikert, és jó utat! Anneliese? – Ariel közelebb evickélt hozzá, hangját csak a lány füléig sodorta a víz. – Mindig mindenből van kiút, csak meg kell találni.

– Köszönjük! – szólt újra a lány, bár a szírén utolsó mondatát nem tudta értelmezni. Talán csak egy apró biztatás volt, hogy ne adja fel a reményt. Vagy lehetséges, hogy nagyobb a jelentése, mint ahogy képzeli? Valószínűleg csak túl gondolja az egészet. Mostanában minden szóról, minden tettről százféle lehetőség jut eszébe. A bizonytalanság folyton ott volt benne, a karma bele vájt a bensőjébe, és lassan cafatokra tépte.

– Anneliese?

– Hm?

– Van bármiféle ajándékod a tengeri boszorkány számára? Én szívesen odaadom a karkötőm, de lehet, hogy nem tetszik neki, másom meg nincs. – fintorgott Alajéa.

– Nem tudom. Majd kitalálok valamit. – válaszolt a lány, mindent sorra véve, amit szeret. Csak néhány lehetőség jutott eszébe, de mindegyiknek ijesztő volt az elvesztése. Vajon miről kell majd lemondania?

Hamar elérték a barlangot. Sötét falait még a halak is elkerülték, csak a felszín felöl beszivárgó halvány fény merészkedett közel. Csápjai egészen a bejárat szájáig követték a két lányt, aztán a néma sötétség volt a társaságuk. A lány szíve megkönnyebbült, hogy nem kellett egyedül eljönnie ide. Talán nem látta Alajéát, de tudta, hogy ott van, és ez elegendő volt ahhoz, hogy a barlangon belüli felszínhez ússzon.

A lány első pillantásra megállapította, hogy semmi sem változott. Fölöttük a koszos folyó örvénylett, az óceán vize kristálytiszta volt hozzáképest. Most már tudta, hogy ez a barlang az óceánba nyúlik, nem pedig egy kis tóba, mint akkor. Hosszú folyósokon és járatokon nyúlt keresztül, de most rövidebbeknek tűnt. Nyilván emberi lábakkal hosszabb időbe telt végig járni, mint uszonnyal. Csak néhány farok csapás a vízben, és elérték a barlang végét, vele együtt Sibélt is. Nem tűnt meglepettnek, inkább, mintha türelmetlen lett volna. Arcán édeskés mosoly terült el, szeme csillogása mindentudó volt.

– Üdvözöllek újra itt, Anneliese! Most miben lehetek a segítségedre?

– Meg kell találnunk valakit – a szírén csettintett egyet a nyelvével.

– Te folyton csak keresel valamit. Ki a barátnőd?

– Tudsz segíteni vagy sem? – Anneliese figyelmen kívül hagyta a kérdést. Volt a lányban valami, ami nem tetszett neki, valami, amit múltkor még nem vett észre. De most… a víz minden egyes érintésével óvatosságra intette.

– Tudod, hogy tudok segíteni. És azt is tudod, hogy mi az ára.

– Nem adom a nyakláncom, kérj valami mást. – valami mást, valami kevésbé értékest. Valamit, aminek eltudja viselni az elvesztését.

Sibéal sóhajtott egyet.

– Jól van, hát. Épp kiakartam próbálni valamit, és te… segíthetünk egymásnak. – Alajéa óvatosan megérintette a lány karját, mintha csak a rosszelőérzetére akarná figyelmeztetni a lányt.

– Eddig mindig csak tárgyakat kaptam, élettelen dolgokat. Most valami újat akarok.

– Micsodát? – suttogta a lány.

– Ne játszadozzunk tovább. Te tudod, hogy ki vagyok, én is tudom, hogy te ki vagy. Tudom a történetedet, ismerem az érzéseidet.

– Mit akarsz ezzel mondani?

Sibéal csapott egyet az uszonyával.

– Segítek, hogy tudj dönteni: mész vagy maradsz? Az érzések gyengévé teszik az embert. Adj nekem egyet. Azt akarom, amelyik a legnagyobb húzó erőt jelenti. Add nekem a fiú iránt táplált szerelmed!

Anneliese megdöbbent. A szíve hevesen vert a mellkasában, a fejében kavarogtak a gondolatok. Adja oda a szerelem édes, mégis néha kínzó érzését? És vajon ez szerelem lenne? Sibéal annak nevezte... Akkor ez jelent valamit, nem? De igazán szereti a fiút? Áldozat lenne vajon, vagy megkönnyebbülés? Ha megteszi… ha odaadja, nem fog érezni megbánást, ugye? Akkor nem kell többé azon morfondíroznia, hogy vajon igazi e... Csak egy megfakult emlék lesz, semmi több. És a haza jutását is megkönnyítené. Nem összetört, vérző szívvel menne haza.

Mindig mindenből van kiút, csak meg kell találni!

Vajon erre gondolt Ariel? A szerelem kifürkészhetetlen útjára? A lány előtt kinyíló kiskapu milliónyi gondolatot szült a lányban. Látta a szírén szemében lévő elszántságot. Első alkalommal engedett, de tudta, hogy most nem fog. Vagy elfogadja az alkut, vagy soha többé nem fog a szárazföldön sétálni. Vajon letudná élni az életét uszonnyal? Nem. Képtelen lenne. De Nevra… valamelyik része – övé vagy Eilidhé – szerette.

Anneliese ökölbe szorította a kezét. Halványan érezte Alajéa nyugtató érintését a karján, hallotta  a hangját, de a szavai nem értek el hozzá. Döntenie kell. Erősnek kell lennie. Azt kell választania, ami a legjobb a családjának. Eldaryának. Ha uszonya van, nem fogja tudni felvenni a harcot a Ziláltakkal. Nem fog tudni segíteni az ártatlanokon. Nem tudta volna megmondani, hogy mikor lett ez fontos számára, de akkor döbbent rá, hogy az. Csakhogy a fiú is... Lenne idejük kideríteni, hogy mi folyik közöttük. A hazamenetele nem történt volna meg, míg itt meg nem oldódnak a problémák. Ám már tudta, hogy mit fog választani, és érezte… érezte, ahogy a szíve lassan darabokra törik.

– Mond meg neki… mond meg neki, hogy szeretem.