29. fejezet

Kapcsolat

A napsütés meleg hálója a lányra vetült, szempilláit finoman feszegette. Az óceán felöl fújó hűvös szél felborzolta a haját, tincseit a szemébe fújta. A lány elzsibadt karját rázva ült fel, és pillantását le sem vette a fiú békés arcáról. Hollófekete haját táncra hívta a szél, lágyan simogatta orcáját, gyöngédebben, mint ahogy a lány tudta volna. Ujjai mégis éles állkapocs csontján barangoltak, és ajkának finom ívénél. A kibúvó borosta kellemesen szúrta a tenyerét, ahogy keze levándorolt a fiú nyakára.

Tudta, hogy nem kellene ezt tennie. Az agya tiltakozóan sikoltott, de szívének heves dübögése elnyomta az üvöltését. Azt hitte, elég erős ahhoz, hogy ellenálljon a fiúnak. Csak addig, amíg ki nem deríti az igazságot. Míg rá nem jön, hogy ezt valóban ő érzi e. De tegnap este a falak leomlottak benne. A vágy felperzselte a szívét, és átvette a teste fölött az irányítást. Most is vezérelte az ujjait, amik gyengéden babrálták Nevra felsőjének szegélyét. Talán nem véletlenül alakult át szírénné. Amíg ebben az alakban van, nem tehetnek semmi butaságot. Időt akart, és kapott is. Át tudja gondolni a dolgokat, és ha vége lesz, már tisztán tud gondolkodni.

Anneliese reménykedett gondolatainak helyességében. Nagyot sóhajtva húzta el a kezét a fiútól, és közelebb ficánkolt a vízhez. A hullámok az uszonyát nyaldosták, csillapították az óceán utáni vágyát.

A messzi kékséget betakarta a felkelő nap vörös ruhája. Fodrozódva borult rá a szoknyája, s ahol nem ért elég messzire, mintha csak belilult volna a hidegtől. Legszívesebben ecsetet ragadott volna, és lefestette volna. De nem volt nála semmi, és képtelen volt elmenni érte. Megkérhette volna Nevrát, hogy hozza el neki, de most először látta ilyen békésnek a fiú arcát. Csak akkor rezdült meg, amikor a lány oldalra dőlt, és a napfény rávetült az orcájára. Még arra sem ébredt fel, amikor a víz a lábát nyaldosta, az arcába eső cseppek azonban felriasztották. Halk morgás tört fel a torkából. A lány elmosolyodott, és még egy kis vizet fröcskölt rá, talán kicsit többet is, mint szerette volna.

Nevra az oldalára fordult.

– Éreztem valami szagot, aztán rájöttem, hogy tegnap este nem fürödtél – szólt a lány.

– Túlságosan lefoglalt, hogy kényelmesen tartsalak a karjaimban – Anneliese elpirult. Tisztán hallotta a hangjából, hogy vigyorog, így nem tehetett mást: újabb adag vizet fröcskölt a fiúra, aztán elszökkent az utána kapó kéz elől. A víz a derekáig ért, majd elnyelte a vállát is. A fiú begázolt a vízbe, a körülötte felcsapó vízpermet Anneliese-re fröccsent.

– Mit művelsz? – kérdezte a lány elakadó lélegzettel.

A fiú áthúzta a fején a felsőjét, és a partra dobta. Kidolgozott, meztelen mellkasát szemérmetlenül simogatta a napfény, a víz könyörtelenül ostromolta, mintha csak az érintéséért fohászkodna. Aztán Nevra a nadrág gombjáért nyúlt, a lány pedig elvörösödve fordult el.

Anneliese hallotta a fiú szórakozott nevetését maga mögött.

– Ide nézhetsz, nem fogok meztelenre vetkőzni. Csak ha kéred.

A lány megrázta a fejét, de azért megkockáztatott egy gyors pillantást hátrafelé. Nevra tényleg nem vetkőzött le csupaszra, aminek nem tudta, hogy örüljön e.

– Csalódott vagy? – a fiú forró lehelete a lány nyakát érte. Hogy a csudában tudta észrevétlenül megközelíteni? A lány szinte eggyé vált a vízzel, érezte a mozgását, az olykor dühös, máskor pedig örömteli hullámait, sőt, még az óceán mélyén felbuzdult életet is. Így, hogy Nevra belépett a vízbe, kapcsolatot létesített vele. A lánynak tudnia kellett volna, hogy hol jár.

– Ne-em – csuklott el a hangja, és igyekezett távolabb evickélni a fiútól. Most azonban már észlelte a jelenlétét, és minden egyes mozzanatát, hiába úszott méterekkel odébb. A fiú mosolyogva figyelte, mintha tudná, hogy mi zajlik le benne. Talán így is volt. Nevra tisztában volt a világ működésével. Nyilván azt is tudhatta, hogy a szírének eggyé válnak a vízzel.

– Olyan messze vagy – mondta Nevra duzzogva. A lány gyanította, hogy ha nem kellett volna kar csappásokkal a víz fölött tartani magát, még karba is fonta volna a kezét.

–  Kinek mi a messze.

– Az, amit nem érek el, messze van.

Anneliese felnevetett.

– Hát, gyere és kapj el – merész felszólítás volt, de Nevrának semmi esélye, ha neki uszonya van. Csak néhány farok csapás, és méterekkel képes növelni a távolságot kettőjük között. Úgy tűnt a fiúnak is hasonló gondolatok járnak a fejében, mert arcára fintor ült ki.

– Nem lenne fair rám nézve.

– Csak félsz, mert veszítenél.

– Nem félek. Csak nem szeretek veszíteni.

– Az erdőben sem kaptál el – habár ez nem volt teljesen igaz. Igenis megtalálta, ahogy őket is a fekete kutyák. Nevra egyszerűen csak játszott vele, reményt adott neki, hogy elbújhat előle.

A fiú lassan, szórakozottan elmosolyodott. Aztán könnyedén hátra dőlt, testét nyugodtan tartotta a víz, míg a hátra felé úszott, ki a partra. Anneliese-t ez jobban bosszantotta, mintha csipkelődött volna. Óvatosan követte a fiút, tenyerére homokszemcsék tapadtak. Még mindig mosolygott. Izmai megfeszültek, ahogy a kezét tarkója alá helyezte. A lány igyekezett nem bámulni, ám pillantása néha így is a mellkasára vándorolt.

– Most mit csinálsz?

– Szárítkozom – Anneliese néma maradt. Pislantott néhányat, majd ő is leheveredett mellé, biztos távolságban. Szeretett a napfényben sütkérezni, érezte egyre perzselő sugarait. Ha egy darabig még az óceánnál kell tölteni az idejét, nem sokára napcserzett lesz a bőre. Nyáron mindig lebarnult, de egyébként szinte porcelánfehér bőre volt. Majdnem olyan, mint Nevráé. Nem, nem is olyan. Az ő bőre barnább volt, még ha csak egy kis árnyalattal is. Vajon leszokott barnulni? A sztereotípiákkal ellentétve nem tett kárt benne a nap, így Anneliese már nem volt benne biztos, hogy hat e rá vagy sem. Mindenesetre néhány perc alapos tanulmányozás után észrevette, hogy néhány fekete tincsét kiszívta a nap, a sötét barna csíkok belevegyültek a többi közé. Éppen hogy csak barna árnyalatúak voltak, de elég volt ahhoz, hogy sejtse: a nap igenis képes változást okozni Nevrán.

– Jó a látvány? – a fiú szája széle felfelé ívelt, hagneme elégedettségről árulkodott.

– Csak elgondolkodtam – a lány zavartan kavarta fel a vizet az uszonyával, finom cseppeket szórva a fiúra.

– Tudtam, hogy eljön az idő, amikor majd én járok a fejedben.

– Én nem is…

– Ne szabadkozz, szépségem, úgy sem hiszek neked – vigyorgott Nevra. Anneliese még jobban zavarba jött, ami miatt idegesen csapott egyet az uszonyával, vizet fröcskölve magukra.

Nevra gyorsan mozdult: elkapta a lány csuklóját, és átfordult vele, durván, mégis szerető gyengédséggel préselve Anneliese-t a homokba, eltakarva előle a napot.

– Mit csinálsz? Engedj el! – nem mert mozdulni. A lány uszonya a fiú két lába között volt, és az arca… olyan nagyon közel.

– A hátamat is meg kell szárítanom.

– És nem tudnál nem rajtam fetrengeni közben?

– Abban mi az izgalom?

Anneliese elpirult, mozdulatai lassúak voltak, és erőtlenek. A szabadkezével oldalba vágta a fiút, de az csak nevetett, és leszorította a homokba a másik karját is. Forró lehelete a lány arcát simogatta, s mintha Nevra arca egyre közelebb és közelebb került volna hozzá. Már csak két centi választotta el az ajkukat egymástól, aztán a fiú lefordult róla. Szája szélén még mindig ott ült a pimasz vigyor, még akkor is, amikor társaságuk akadt.

Ykhar és Ewelein igyekezett feléjük, egyenletes lépteiket szinte elnyelte a homok. Ykhar arca vörös volt, de a lány nem tudta megállapítani, hogy csak a sietségtől vagy, mert látott valamit. Ó, szent istenek! Ugye nem látták, ami az előbb történt? Erre még a lány is elvörösödött.

– Hála az égnek, hogy megtaláltunk titeket.

– Tekintve, hogy Anneliese a vízhez van kötve, nem volt nehéz. – Ykhar furcsán nézett Nevrára, de nem méltatta válasszal.

– Anneliese, hogy érzed magad? – Ewelein leguggolt mellé, és végig mérte az uszonyát.

– Jól. De még mindig…

Ewelein bólintott.

– Sejtettem, hogy nem fogsz visszaalakulni.

– Találtatok valamit?

– Azt hiszem, igen, de még dolgozunk rajta. Visszatudnánk fordítani az átalakulást, a gond csak az, hogy kell hozzá a méreg, ami kiváltotta ezt az állapotot.

– A méreg? De hát, azt képtelenség megszerezni.

– Nem képtelenség – Ykhar közelebb lépett hozzájuk, és keresett valamit a táskájában. – A víz alatt kevés a hatáskörünk, de vannak ott barátaink. Miiko parancsba adta Alajénak, hogy kísérjen el téged.

– Szóval újabb küldetésre megyek?

– Igen. Alajéa néhány óra múlva csatlakozik hozzád.

– Csak mi ketten megyünk?

Ewelein bólintott.

– A főzetnek van egy bizonyos ideje. Nem tudhatjuk, hogy mennyi ideig tart majd a küldetés, és nem kockáztathatjuk a gárda tagoknak az életét. Ne aggódj, a víz alatt nem eshet bántódásotok.

– Csak óvakodjatok a leviatánoktól. És a vízi kígyóktól… meg a…

– Ykhar! – Ewelein szigorúan nézett a megszeppent lányra. – Nem lesz semmi baj!

– Mit csináljak, ha megtaláltuk a szírént?

– A sebed alapján méregfullánknak tűnt. Keresd meg, és vágd le, de vigyázz, hogy ne szúrd meg magad! – Anneliese bólintott. Az uszonya megremegett az idegességtől, és önkéntelenül Nevra felé fordult. A fiú feszültnek tűnt, a szemöldöke ráncba szaladt. Pillantása nyugtalan volt, mégis bátorítóan végig simított a lány kézfején. Olyannyira hozzászokott már, hogy Nevra mellette van, hogy fura lesz nélküle küldetésre menni. Még akkor is ezen gondolkodott, amikor Alajéval elindultak.

A víz kellemesen simogatta a bőrét, fodrozódott, táncolt körülötte. Minden egyes farok csapással messzebb kerültek a szárazföldtől, és minden egyes méter után Anneliese reménytelenebbnek érezte a helyzetet. Hogy fognak megtalálni valakit egy hatalmas óceánban? Mára már bárhol lehet, és bármi történhetett vele. Talán ő is egyfajta főzetet használ, hogy lábai lehessenek. Márpedig a szárazföld területe óriásira nyúlt. Az is lehetséges, hogy megtalálják, de nem tudják megszerezni a mérget. Vagy talán a méhhez hasonlóan csak egy fullánkja van. Akkor örökre a víz fogja lesz. Soha többé nem fog sétálni, érezni a talpa alatt a homokszemcséket, a napsütötte beton kellemes melegét. Vajon így besszükül majd az élete? Csak ennyi jut már neki? A víz és a part egy piciny része? Így, ilyen uszonnyal már soha többé nem térhet haza. A húga biztosan élvezné, hogy a nővére sellővé változott, de hogyan is járhatna iskolába? Hogyan mehetne el a boltba bevásárolni, vagy bárhova is? Talán volt jó oldala annak, hogy szírénné változott, de kezdett rájönni, hogy több kárt okoz, mint jót. Ő nem szírénnek született. Nem tudna örökre így élni.

– Anneliese?

– Huh? – a lány a mellette úszkáló Alajéára nézett. A barátnője arcán kíváncsiság ült, a szájából buborék szökött fel a felszín felé. Az első alkalommal furcsa volt a víz alatt beszélni, de most már kezdett hozzászokni.– Minden rendben?

– Igen, igen, csak elgondolkoztam.

– Biztos fura neked ez. Ne aggódj, nekem is. Nagyon régóta nem voltam a vízben, főleg ennyi ideig.

– Miért nem?

– Ez – Alajéa a távolba révedt, teste minden egyes csapásnál merevebb lett. Úgy tűnt, mint aki feszeng. Talán valami komoly dolog húzódott a háttérben? – Ez bonyolult.

– Megértem. Köszönöm, hogy elkísérsz.

– Ugyan, szívesen segítek a barátaimnak – nevetett fel. Anneliese visszamosolygott, és követte le a mélybe.

– Hű! – csak ennyit tudott kinyögni. Az óceán mélyén, a durva szemcséjű homoknál felbuzdult az élet. Anneliese soha életében nem látott még ennyi szirént egy helyen. Ha el kellett volna képzelnie egy víz alatti világot, pont ilyennek festette volna le. Vagyis majdnem. Anneliese apró kis kuckókat képzelt el, de itt nem voltak. Úgy tűnt, hogy egy nagyobb hegy lábánál vannak, amin több barlangbejárat is található volt. Aprók voltak, csak egy nagyobb volt, középen, ahol két felfegyverzet szírén állt őrt. Mozdulatlanok voltak, mintha csak kőből faragták volna őket. Még akkor sem rezdültek meg, amikor egy vörös hajú szírén úszott ki a barlang szájából. A tincsek úsztak utána, bele-bele akadtak a fején viselt ezüstös színű koronába. Magabiztosnak tűnt, arcáról kedvesség sugárzott. Nyilván ő volt az a barát, akit Ykhar említett.

– Legyetek üdvözölve az udvarunkban! Ariel vagyok.

Anneliese meghökkent.

– Ariel? Az az Ariel? – a szírén felnevetett.

– Ismersz másikat?

– De… de hát… van rólad egy mese…

– A meséknek gyakran van igazság alapjuk.

– Igen, de… – Anneliese még egyszer végig nézett a lányon. Titokzatosan csillogó kék szemei kontrasztot alkottak finom vonásokkal rendelkező arcával, melyről nyitott könyvként lehetett olvasni. Zöld színű uszonyával nyugodtan kavarta a vizet. Ott volt előtte, mégis nehezen tudta feldolgozni, hogy tényleg ő az. Ariel, a kishableány, akiről annyit hallott gyermekkorában.

– Ha jól értesítettek, akkor ti Anneliese és Alajéa vagytok.

– Hello – integetett Alajéa. Anneliese-nek egy suta intésre tellett.

– Sajnálom, ami veled történt, remélem, hogy megtalálod a gyógyírt. Tudom, min mész keresztül.

– De hát, te önszántadból adtad oda az uszonyadat, nem?

– Azt hiszem, már ismered a történetemet – mosolygott Ariel, majd közelebb intette őket. – Tájékoztattak a történtektől, de attól tartok, hogy én nem tudok segíteni.

– Hogy? Azt hittem… azt hittük, hogy van egy tipped, hogy ki lehetett az.

– Sok szírén vándor életet él. Ez egy hely, ahová betérhetnek, amikor csak akarnak. Némelyikük marad, más elmegy. Hiába élünk a vízben, a vonzása gyakran mozgásra kényszerít minket.

– És van bármiféle ötleted, hogy merre keressük? – Ariel arca óvatossá vált, hangja csendesen szólt.

– Van valaki, aki megtudja mondani, hogy hol kell keresnetek az illetőt.

– Kicsoda az? – Alajéa arcán kíváncsiság ült.

– A tengeri boszorkány.

– Ursula? Ő is…

– Nem. Nem ő. Hanem a lánya. Közel él a partotokhoz, a mieinkhez hasonló barlangban. Ha felajánlotok neki valamit, cserébe információval szolgál.

– Barlangban? Várj! Azt hiszem, hogy ismerem őt – Anneliese tisztán látta maga előtt a virágokkal teli borvörös uszonyt és a szőke hajat. Sibéalt, a szírént, aki egyszer már segített neki.