2018. január 4., csütörtök

28. fejezet

Sziasztok!
Elnézést a késésért, de mostanában kevesebb időm jut az írásra, azonban igyekszem minél hamarabb hozni a fejezeteket. 
Kellemes estét, és boldog új évet kívánok! :)


Együtt

A lány némán keringett a hajó alatt. A napfény hiánya nélkül hűvösebbnek érezte a vizet, a magány ólomsúllyal nehezedett rá. Vajon milyen hajó lehet? Az övék vagy az ellenségé? Nem tudott semmiféle felderítésről, amihez naszád szükségeltetett, de persze ez nem jelentette azt, hogy nem is volt. Eel gárdája még sok mindent nem mondott el neki, ezzel tisztában volt. Azonban ha az ellenségé, érdemes lenne utána néznie, hátha valamit ki tud deríteni. Csak egyszerűen felúszik a felszínre, és a hajó árnyékában marad. Senki nem venné észre, mert nem várnak vendéget a víz alól. Ha elég ügyes, talán a kristálydarabokat is megnézheti, és arcokat csíphet el. Talán megláthatja Morganitot.
Morganit
A lány libabőrös lett, hirtelen mintha minden még hűvösebbé vált volna. Azóta a nap óta nem látta. Vajon még mindig az ő világában van? Mert ott volt, ezt biztosan tudta. Sohasem fogja tudni kiverni a fejéből az erdő széles lombkoronáit, a törzsük hol göcsörtös, hol egyenes vonalát. Az energiát, ami hasonló volt az e világéhoz, mégis annyira más. Eddig sosem tűnt fel neki, de amióta ide került… valahogy akkor érezte és tudta, sosem felejti el.
A hajó tovább szántotta fölötte a vizet, a napfény újra a lány uszonyát simogatta. Anneliese még tett egy bizonytalan kört, majd a szívére hallgatva elúszott onnan. Volt egy megérzése, ami a fülébe duruzsolva kérte, hogy ne menjen közelebb. Már-már horogként kapaszkodott belé, és nem enyhült, míg a közelében volt. Távol a hajótól az élet újra felbolydult, megnyugtatón körülvette a lányt. Nevra arckifejezése viszont egy cseppet sem volt megnyugtató, amikor a lány visszaért.
– Hol a fenében voltál?
– Úsztam.
– Már fél órája várlak.
– Sajnálom – tényleg sajnálta… részben. Varázslatos volt az óceán, és óriási. Minden egyes hullám csalogatta, a felderítés lehetőségét kecsegtetve neki. És ráadásul elcsípett egy hajót. Talán nem volt fontos, és nem szerzett ennél több információt, de jobbnak látta megosztani a fiúval.
– Láttam egy hajót.
– Milyen hajót? – húzta fel a szemöldökét a fiú.
– Hát, azt nem tudom. Pontosabban nem láttam, csak az alját, de… kristály darabok voltak rajta.
– Ez biztos?
– Igen.
– Mennyi?
– Nem tudom. Egy pár… talán egy tucat. – a fiú némán előre szegezte a tekintetét, mintha megnézhetné magának a hajót. A lány nem követte a pillantását. Tudta, hogy csak az óceán végtelen kéksége tárul a szemük elé, semmi más.
Anneliese feltornázta magát egy sziklára, uszonyát kényelmesen belelógatta a vízbe. Nevra átnyújtott neki egy batyut, majd elnézést kérve elsietett. Habár nem világosította fel hova megy, a lány gyanította, hogy jelentést tesz Miikonak a kristályokról. Vajon helyesen cselekedett, amikor elúszott onnan? Nem kellett volna megnéznie? A kérdések feszegették belülről. Most már cseppet sem volt biztos abban, hogy helyesen döntött. Talán még az is lehetséges, hogy tudott volna szerezni pár… nem. Az képtelenség. Lehetetlen lett volna felküszködnie magát így a fedélzetre , még lábakkal is nehezen lopódzott volna fel észrevétlenül. Még az is lehet, hogy elkapták volna kémkedés közben. Valahogy mégis olyan érzése volt, hogy hagyta elúszni a lehetőséget. Szó szerint.
– Anneliese! – Nevra néhány perccel később öles léptekkel közeledett felé. Arcán megfejthetetlen arckifejezés ült, még akkor sem tudott kivenni belőle semmit, amikor letelepedett mellé. A lány a kis csomagban hozott ételt majszolta, a gyomra elégedetten fogadott minden egyes falatot.
– Mit mondott Miiko? Utána mentek?
Nevra megrázta a fejét.
– Túl nagy a terület, ahhoz, hogy átkutassuk még az éj leszállta előtt. Ráadásul a pontos helyét sem tudjuk. Ezzel az uszonnyal kilométerekre is elúszhattál. Holnap kiküld néhány felderítőhajót.
– De hát épp az előbb, mondtad, hogy értelmetlen.
– Talán hátra hagytak néhány nyomot. – a lány bólintott. Nem akart kötözködni vele. De vajon van esély arra, hogy találnak bármiféle jelet, hogy merre mentek? Vagy hogy mit csináltak? Még mindig nem bogozta ki teljesen a szálakat, azzal kapcsolatban, hogy mi a pontos tervük. Annyi dolog volt, amire még rá kellett jönnie, annyi minden, amit meg kell még tanulnia. Vajon mennyi időbe fog telni megérteni mindent? Mikor lesz ennek vége? Úgy érezte, hogy sosem. Ennek ellenére félre söpörte a gondolatot, és némán falatozott, közben a fiú megnyugtató hangját hallgatva.

Az est sötét árnyékként ereszkedett rájuk, a víz baljósan csillogott előttük. Már jó ideje átköltöztek a part finom szemcséjű homokjára, és a felettük tündöklő csillagokat figyelték. Az éjszaka békés csöndje álmosító volt, de a belenyilalló kérdés pillanatnyi éberséget kölcsönzött neki.
– Nevra?
– Hm?
– Hol fogok aludni? – a fiú elmosolyodott, s a lány ezt látva megbánta, hogy feltette a kérdést. Azonban a várva várt incselkedés elmaradt. Helyette a lány álla alá nyúlt, édes köröket rajzolva hüvelykujjával az érzékeny bőrre.
– Ne aggódj! Nem hagylak magadra.
– Nem kell velem kint éjszakáznod – Anneliese egyik fele el akarta taszítani magától, és a vízbe menekülni előle, de a másik fele közelebb vonta volna magához. A keze ösztönösen felemelkedett, azonban az utolsó pillanatban visszahúzta. Zavartan feküdt a fiú mellett, végül közelebb húzódott hozzá. A fejét a mellkasára fektette, kezét remegve tette a feje mellé. Nevra mélyet lélegzett, karja a lány derekára csúszott. A szívük szinte táncra kelt egymással, Anneliese érezte a heves dobogást a tenyere alatt, amely felriasztotta az álmosságból. Olyan volt, mint egy szenvedélyes keringőzés, amivel képtelenség leállni, annyira magával ragadja az embert. Tisztában volt a kimondott szavaival, hogy időt akar. Ám a fiú közelsége részegítő volt, annyira ellenálhatatlan. Igyekezett arra gondolni, hogy ez csak a kényelem miatt szükségeltetik. Nem jelent semmit, hogy egymás karjában fekszenek.
– Hol szoktak a szírének aludni?
– Egy biztonságos helyet szoktak keresni, ahol nyugovóra térhetnek. Általában a víz és a szárazföld találkozásánál.
– Akkor én jó helyen vagyok – mormogta a lány. Nevra simogató ujjai, és a békés hullámverés volt az álmok színes kavalkádjába való belépés kulcsa.




Nevra szemszög

Nevra tudta, hogy a lány mikor aludt el. Az eddig oly heves szívverése csillapodni látszott, a lélegzete lelassult. A szempillája nyugtalanul megrebbent, de a karján végig simító ujjak újra békés álomképekbe segítették. Nagyot szusszanva furakodott még közelebb a fiúhoz, hajának finom tincsei Nevra arcát csiklandozták.
A fiú csókot lehelt Anneliese feje búbjára, tekintete némán pásztázta a csillagokkal telehintett égboltot. Nem jött álom a szemére. Talán a lány közelsége, talán a nyugtalanság miatt. Amikor nyílt területen éjszakázott mindig éber volt. Sosem aludt mélyen, csak annyira, hogy teste és az agya ne ébredjen másnap ólmos fáradtságra. De figyelt, hallott, és amikor kellett már ébren is volt. Most viszont… a lány szavai jártak a fejében, melyek annyira ellentmondásosak voltak azzal, ahogy ott feküdt a karjában. Nem tudott eligazodni rajta. Anneliese teljesen összezavarta, és olyan érzelmeket eresztett szabadon benne, amik egyszerre voltak örömteliek, és ijesztőek. Vajon a lány tisztában van vele, hogy a távolságtartása mennyire gyötri őt? Nem hitte volna, ám látta rajta, hogy ugyan ez a folyamat játszódik le benne is. A különbség csak annyi volt, hogy Anneliese tudott rajtuk uralkodni, de ő nem. Csak a lány iránt érzett tisztelet miatt nem hallgatott az ösztönre, hogy felkapva a szobájába cipelje, és napestig csókolja. Talán azt lett volna az ésszerű, hogy emlékezteti a lányt a korábbi szavaira, de nem akarta megszakítani ezt a boldog pillanatot. Nem fogja eltaszítani magától, ha egyszer a karjaiba fut…
Nevra tenyere a lány csupasz hátára siklott. A melegsége táplálta a benne lobogó öröm tűzét, a közelsége egy cseppnyi nyugodt pillanatot sem hagyott zakatoló szívének. Még az esti levegő hűvösségét sem bánta. Habár Miiko kijelentette, hogy akár a betegszobában is kialakítható egy átmeneti szállás a lánynak, Nevra hezitálás nélkül rávágta, hogy Anneliese a parton kívánja tölteni az éjszakát. Talán meggondolatlanság volt a részéről, és meg kellett volna érdeklődni a lány véleményét is, de… itt egyedül lehetett vele. Tudta, pontosan érezte, hogy néhány őrszem biztos távolságban felügyeli a környéket, ám túl messze voltak ahhoz, hogy tökéletesen lássák őket. És Miiko sem ellenkezett. Ő is tisztában volt, hogy a szírének vonzódása a vízhez kiolthatatlan, így rábólintott. De vajon meddig tart még ez a különös állapot? Vajon Anneliese visszakapja valaha is a lábait? A fiúnak nem tetszett az a lehetőség, hogy nem.
A fiú keze lejjebb csúszott a pikkelyekhez, hogy megbizonyosodjon róla: nem álmodott. Talán amikor reggel felébred, Anneliese itt fekszik majd mellette uszony nélkül… és ruha nélkül. Nevra elmosolyodott a gondolatra. Állát finoman a lány feje búbjához érintette, lába kezdett elzsibbadni a rajta lévő nehéz halfarok miatt. De nem törődött vele. Anneliese megnyugtató szuszogása lassan álomba ringatta.

7 megjegyzés:

  1. Szia!! Nagyon nagyon imádom a sztoridat!! Mikor lesz folytatás?! 💜💜💜

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Egy-két héten belül. Igyekszem gyorsan haladni vele :)

      Törlés
  2. Jó lett :D
    Várom a kövit!

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó *-* tegnap kezdtem el olvasni és hajnali 5ig maradtam fent hogy végig olvassam, nsgyon izgalmas.
    Várom a következő részt! *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, köszönöm szépen! :) Nagyon örülök, hogy tetszik, igyekszem mihamarabb hozni ^^

      Törlés
  4. Imadtam nagyon tetszik varom a folytatasat remelem hamar hozod ☺☺☺☺☺☺☺

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Már csak néhány utolsó simítás van hátra, aztán hozom is :)

      Törlés