24. fejezet

Hajdanában

A meleg levegő ellenére Anneliese-t kirázta a hideg. Az apró szőrszálak felálltak a karján, ahogy az előtte fekvő vázlatfüzetére nézett. A vonalak kacskaringós halmaza, a fekete sötétebb, és világosabb változata egymásba fonódott; a rajz egészen kellemesre sikeredett. Eilidh arcvonásai élesek voltak, zöld szeme baljóslatúan villant. Annyira nem hasonlított ő rá, aki finomabb vonásokkal rendelkezett. Az egész lénye bátorságot sugárzott, és olyan erőt, amit a lány nem tudott szavakba önteni. Anneliese nem érezte, hogy benne meglenne ez. Nem érezte magát se erősnek, se bátornak. Vajon lehetséges lenne, hogy némely tulajdonságát az átültetett szívnek köszönhet? Mennyiben befolyásolja őt?

A lány olyan sebesen csukta össze a füzetét, hogy Éjfél megrezdült. Álmos szemekkel pislogott gazdájára, sárga szemében megvetés villant, amiért felébresztették. Aztán tekintete olvadó mézként lágyult el, örömittas dorombolással fogadta a kényeztetést. A ciralak alig néhány óra alatt több centit nőt, teste megnyúlt, fejének száma háromra nőt. A lányt megijesztette a folyamat az első pillanatban, de aztán kíváncsian kísérte végig, ahogy a familiárisa felnőtté válik. Büszke volt rá, és lenyűgözte, ám sajnálta, hogy kézben már képtelen lesz cipelni.

Finoman megcirógatta a macska állát, aki nyávogva követte. Nem volt különösen célja, csak hagyta, hogy a lába vezérelje. Elhagyta a folyosót, és felkaptatva a nagy lépcsőn a könyvtár ajtaja előtt találta magát. Benyomta a súlyos fa ajtót, és belépett.

Anneliese végig húzta a kezét a könyvek gerincén, ahogy a polcok között haladt. Néha levett egy-egy olvasmányt, ha felkeltette az érdeklődését, de sokat nem tudott belőlük kiolvasni. Számára ismeretlen nyelven írták. Reménykedett benne, hogy tündérszívének köszönhetően kitudja bogozni a betűket, de hiába meresztette a szemét, nem történt semmi. Talán csak túl reagálja ezt az egészet. Nem öröklődhettek át a tündér képességei ő belé. Vagy legalábbis nem mindegyik. Talán a Ziláltakat is csak Eilidh miatt tudja megölni? A lány a csalódottság kesernyés ízét érezte a szájában. Ha ez tényleg igaz, akkor csak neki köszönhetően lehet itt. Csak a testének egy kis része miatt került ide. Mert az ide tartozik.

A lányt émelygés fogta el. Hirtelen erős honvágy kerítette hatalmába. Haza akar menni, haza a családjához, az életéhez.

De hát már otthon vagy

A gondolatra mintha ketté akart volna szakadni. Tudta, hogy otthon van. Részben. De még sincsen. Nem igazán. Ez a kettőség az őrültbe kergette. Már azt se tudta, hogy az érzelmei a sajátjai vagy sem.

Újra neki indult, próbálva elnyomni tolakodó gondolatait. Végig futtatta a szemét a könyvek gerincén, hátha talál a saját nyelvén íródott könyvet. Bármifélét. Csak ne kattogjon az agya. Végül néhány polcnyival feljebb kiszúrt egy olvasmányt. Kicsi és zöld színű volt, gerincén ismerős betűk futottak. A lány ujjai megcsiklandozták az alját, ahogy felnyújtózkodott, de nem tudta levenni. Nagyot sóhajtva keresett valamit, amire felállhat. Keze a falnak döntött apró létra felé nyúlt, mikor valami neszt hallott mögüle. Anneliese megdermedt, vére vadul lüktetett az ereiben. Óvatosan hátra pillantott, majd megkönnyebbülve megfordult. Shaitan rezzenéstelenül, kifejezéstelen tekintettel nézett rá. A lányt ez jobban megrémítette, mintha megmorogta volna.

– Szia, Shaitan! A gazdád is itt van? – hiába nézett körbe, Nevrát nem látta. Ám ez nem feltétlenül jelentette azt, hogy nincs is itt. A fiú úgy mozgott, mint az árnyék; némán, és észrevétlenül. Anneliese bizonytalanul nyúlt a familiáris felé, de még mindig nem tudott kiolvasni semmit a szeméből, így hát feladta. Helyette inkább a polcok közé vonszolta a létrát.

A lány azt hitte, hogy a közös kalandjuk után Shaitan felenged a közelében, de nem úgy tűnt, mint aki vágyik a társaságára. Egyszerűen csak eltűri. Vagy szimplán csak ilyen volt a természete. Eddig Nevrát sem látta, hogy pátyolgatta volna. Talán csak azért gondolja így, mert Éjfél olyan közvetlen, és társaságkedvelő? A ciralak fújt egyet, szemét le se véve helyezkedett el a padlón lány másik oldalára. Shaitan is nagyot szusszanva ereszkedett le a földre, nem messze a lánytól, állát a mancsaira helyezve. Na, jó, talán mégis sikerült magát belopni a familiáris szívébe. Egy nagyon kicsit.

– Te meg mit csinálsz? – Anneliese felkiáltott, lába alatt megingott a létra. Nagyot puffanva esett fenékre, a lajtorja nem messze tőle borult az oldalára. A robajra Shaitan felemelte a fejét, tekintete egyenesen előre meredt. Torkából mély, fenyegető morgás tört elő.

– Csak nem lopni akartál? – a lány megrázta a fejét, bosszúsan meredve Ezarelre. A fiú karba font kézzel állt hajszálnyira tőle, tekintete a familiárisra rebbent, majd vissza a lányra.

– Nem. Leakartam venni egy könyvet, amikor halálra rémítettél. – Anneliese megdörzsölte a fenekét. – Elkaphattál volna.

– Nem akartam belerokkanni a súlyba.

– Nem is vagyok nehéz!! – a fiú úgy mérte végig, mintha lenne ebben olyan biztos. A lány duzzogva kászálódott talpra.

– Mit keresel itt?

– Mit gondolsz, mit csinálhatok egy könyvtárban?

– Ne gúnyolódj velem.

– Nem… mindegy. Ha már itt vagy, levehetnéd nekem azt a könyvet. Kérlek – tette hozzá a fiú felhúzott szemöldökét látva. Ezarel nagyot sóhajtva lépett közelebb, és egy gyors mozdulattal lekapta a könyvet.

– Ugye tudod, hogy nem vihetsz ki ennen semmit?

– Igen, tudom. Köszönöm! – a fiú egy utolsó pillantást vetett rá, majd sarkon fordult. A lány a kezében tartott könyvre bámult. – Ezarel!

Az elf megtorpant.

– Mi az?

– Szerinted tényleg lehet, hogy Eilidh szívét kaptam meg?

– Honnan hallottál róla?

– Olvastam – füllentett a lány. Nem tudta, hogy elárulhatja e, hogy a lány egy emlékét élte át az éjszaka. Vagy talán Nevra már be is számolt nekik róla? – Szóval?

– Nem. Ő Eldarya létrejöttének az idejében élt. Sok-sok évvel ezelőtt. Kizárt, hogy egy több száz éves szív verjen a mellkasodban.