23. fejezet



Add nekem az utolsó perced!

A lányból kitörő szavakat döbbent csend fogatta. Nevra keze megmerevedett a hátán, érezte, ahogy teste megfeszült mellette. Pillantása, a többiekhez hasonlóan, értetlenséget sugárzott. Anneliese behunyta a szemét. A szíve kétségbeesetten verdesett a levegőben logó igazságtól.
A lány remegő lélegzetet vett.
– Gyermekkoromban nem volt minden rendben a szívemmel. Gyenge voltam, sok időt töltöttem a kórházban. Tizenöt éves koromban az állapotom még súlyosabb lett. Szívátültetést kellett végrehajtani. A gond az volt, hogy nem volt megfelelő donor. Aztán behoztak egy lányt, súlyos sérülésekkel. Nem tudták életben tartani, úgyhogy az orvosok úgy döntöttek, megmentenek belőle valamit, amire nekem szükségem van. Azt tudom, hogy egyidősek voltunk. De senki nem tudta, hogy ki az, honnan való, nem voltak rokonai. Az erdőben találtak rá. Csak a ruhái, és a nyaklánc volt a tulajdona. – nézett a szóban forgó láncra. Eztán elmesélte, hogy jól sikerült a műtét. Gyorsan felépült, jól érezte magát, sokkal jobban, mint annak előtte. Óva intették, hogy nehéz lesz, hogy talán sose fog rendesen sportolni, de a nem így történt. A kondíciója nagyon jó lett, erős volt, és egészséges, mintha nem is esett volna át szívátültetésen. Az orvosok csodának tekintették, a szülei repdestek a boldogságtól. Anneliese meg nem értette. Habár az életét köszönhette neki, szégyellte a heget. Otthon persze tudták mi történt, de a lány sosem mesélt róla.
A többiek csendesen hallgatták, még jóval a történet befejezte után sem szólaltak meg. Elgondolkodva meredtek maguk elé, míg Valkyon meg nem szólalt.
– Gondoljátok, hogy…?
– Igen, elképzelhető – bólintott Leiftan.
– Micsoda? – kérdezte a lány.
– Ha igaz is, hogy került volna oda egy tündér? – kotyogta közbe Ezarel, arcáról leolvasható volt, hogy egy percig sem hiszi el, amit a többiek.
– A portálon nem jutott át senki, viszont a Földön élhetnek még tündérek.
–  Mi történt pontosan a lánnyal? Hogy sérült meg? – szegezte neki a kérdést Miiko.
Anneliese megrázta a fejét.
– Senki nem tudta pontosan. Úgy tűnt, mintha harci sérülései lennének. De nem értem…
– Gondolkodj! A műtéted felettébb jól sikerült, csodával határos módon felgyógyultál. Nem szokatlan ez számodra?
– Úgy értitek… szerintetek a lány, akinek megkaptam a szívét, tündér volt?
– Elképzelhető – Anneliese nem szólt. Némán, a gondolataiba merülve álldogált, körülötte a többiek vitatkoztak, de nem is hallotta. A szavak egybe mosódtak, az újra felhangzó suttogás a háttérbe szorított mindent. Vajon ezek neki szólnak, vagy a szívének? Ha tényleg igaz, hogy egy tündér szíve dobog a mellkasába, akkor ez az egyetlen dolog, ami ideköti őt. Pontosabban nem is őt. Csak egy részét, ami valójában nem is övé. Ő nem is tartozik ide. Soha nem is fog.
Anneliese hátrébb botorkált, el a többiektől, el mindentől. Hallotta Nevra aggódó hangját, ahogy utána szólt, de ő már a lépcsőn botladozott le, egyenesen a szobájába tartva.
Az ágyra vetette magát. A takaró felgyűrődött alatta, idegesen magához szorította a puha anyagot. A honvágy erősebben tört rá, mint valaha. Haza akart menni. A saját szobáját akarta, a családját, a saját életét. De egyáltalán volt saját élete? Régebben is gondolkodott rajta, hogy az új szív vajon mennyiben befolyásolja őt, és a tetteit. Ha minden rendben lett volna, ha nem kellett volna szívátültetésen átesnie, vajon ugyanezeket a döntéseket hozta volna? Nem. Akkor valószínűleg sose került volna ebbe a világba. Mert abban a pillanatban rájött: egyedül a szívének köszönheti, hogy itt van. És fogalma se volt, hogy valaha tudni fog e bízni benne.

A lány érezte, hogy nincs minden rendben. Bizsergett a bőre, a szíve hevesen verte a mellkasát. A fülébe suttogó szavak veszélyre hívták fel a figyelmét. Alig telt néhány pillanatába éles fordulatot venni, és a bejárati ajtóhoz érni.
A friss festék szag betöltötte az épületet, a csarnokra nyíló helyiségek félkészen ásítoztak rá, ahogy elhaladt mellettük. A kristályteremhez vezető szürke lépcsőhöz illő azonos színű falak komorak voltak, hatására az aggodalom még mélyebbre rágta magát a lányban. Lábai alatt ropogtak a kitört ablakok szilánkjai, a kőpadló összezúzott darabjai szétszórva hevertek. Ez volt az első helység, amit megcsináltattak. Ez volt a legszebb, a lány kedvence. De most szét volt zúzva, a fényűzés egy pillanat alatt megszűnt, a nagykristály eddig lágy fénye most ijesztő derengésbe vonta a romokat.
A lány egy éles mozdulattal húzta ki a hüvelyéből a kardját, markolata megnyugtatóan simult tenyerébe. A mozzanatra két fej fordult felé. Az egyik egy férfi volt. Fiatal, barna hajjal, és azonos színű szemmel, melynek ismerős, hideg csillogása arra késztette a lányt, hogy még erősebben markolja a fegyvert. A másik a harcostársa volt. Vörös haja zilált fonatban lógott a hátára, ajkát keskeny vonalra préselte, de mintha a megjelenésével megkönnyebbült volna. Védekezően tartotta maga elé – és a kristály elé – a kardot, egy pillanatra sem véve le a férfiról a tekintetét. Az viszont mit sem törődve a lány felé fordult, ajka mosolyra görbült.
– Eilidh.
– Morganit.
– Örülök, hogy látlak – a férfi mosolya még szélesebb lett.
– Kotródj innen, amíg még tudsz!
– Heves személyiséged mit sem változott, mióta utoljára találkoztunk.
– Az egyetlen, ami változni fog, az te leszel. Meg fogsz halni.
Morganit felnevetett.
– Ki kell, hogy ábrándítsalak, szívem. Nem én leszek, aki meghal. Te sem. Még dönthetsz.
– Bolond vagy, ha azt hiszed, hogy csatlakozom hozzátok, és az őrült követőitekhez. – a lány igyekezett észrevétlenül közelebb osonni. Ha szóval tartja a férfit, és sikerül a közelébe kerülnie, csak le kell szúrnia.
– Sosem láttál tisztán.
– Kérlek! – szólt a lány. A férfi arcát újra elöntötte a gúnyos vigyor.
– Tudod, hogy sose tennénk. És kérlek, ne sunnyogj felém azzal az éles piszkálóval. Nem szeretném, hogy… – Morganit elharapta a mondat végét. Karjai villámgyorsan mozdultak. Tőrjei felfogták a vörös hajú lány hirtelen lecsapó kardját. A férfi felmordult, és erősen gyomorszájon vágta támadóját, aki hátra tántorodott. Eilidh előre tört. A penge dühösen szelte ketté a levegőt, Morganit időben ugrott el előle. A lány egy jól irányzott csapással sújtott ismét le, ám a férfi kivédte, de Eilidh ökleit, és lábait nem mindig tudta.
– Add fel, Morganit! – mondta a lány egy szúrás közben, ami átszaladt a férfi köpenyegének érdes anyagán, húsának felszínét szaggatva. Diadalittas öröm kúszott fel a mellkasába, aztán ahogy egy könyök vágódott az arcába, tova is tűnt. Eilidh lezuhant a padlóra, kardja végig szántotta a padlót, egy nagyobb, egyben maradt törmeléknek ütközve állt meg. A lány feje hasogatott, a fájdalom hullámokban tört rá, de nem akadályozta meg, hogy feltápászkodjon, és az oldalához tűzött törökért nyúljon. Az orra rettenetesen sajgott, érezte, ahogy a vér a szájába folyik.
Két tőrrel támadt a férfira. Társa épp lefoglalta a férfit, így kiváló esélynek látta a helyzetet, hogy a pengét Morganit hátába mártsa. Azonban a férfi számított rá. Egy gyors mozdulattal csavarta ki társnője kezéből a fegyvert, a lány hallotta, hogy egy éles sikoly hagyja el a száját, ahogy Morganit magával rántotta. Eilidh megállíthatatlanul csapott előre, a torkába toluló hangok megrekedtek. A tőr nem sokkal a szív fölött hatolt be, a vér a kezére csordult.
– Ne! – az őrző társa elkerekedett szeme meglepetést sugárzott, hitetlenkedve meredt le a testébe vájó fegyverre. Aztán a pillanatnak vége szakadt. Eilidh rettegve, lebénulva figyelte, ahogy a férfi előrántja a saját tőrjét, és erős, pontos vágással átmetszi a lány torkát. A vér spriccelve tört utat magának, a földre csúszó test körül vörösre festette a padlót.
– Ne… Ne! – Eilidh a könnyein keresztül, haragtól fűtve ugrott előre. Ám Morganit erőlködés nélkül kapta el a karját, és erősen a földre taszította a lányt. Karjába vájó ujjak fájdalmát szinte megsem érezte a szívét hasogatótól. A térdébe üvegszilánkok martak, a férfi lehelete az arcát simogatta. Eilidh elakarta taszítani magát, de nem tudta: Morganit vasmarokkal szorította.
– Igazán nem szerettem volna, ha így végződik.
– Engedj el, és nem fog! – ígérte a lány, s még egyszer megrántotta magát, de hiába.
– Nem hagysz más esélyt nekem – Eilidh érezte a mellkasának feszülő pengét. Szeme megtelt könnyel, de tekintetében harag villant.
– Sosem fogsz te győzni.
– Ó, szívem, már most én győztem – a lány felnyögött a gyomrába maró fájdalomtól, ami lassan az egész testét égetni kezdte. A padlóra zuhant. A keze meleg, és ragacsos lett a vértől. Tehetetlenül figyelte, ahogy a férfi közelebb lép a nagykristályhoz. Eilidh pedig fohászkodott hozzá, ujjai nyakláncát érintették. Az utolsó szavai beleégtek a levegőbe, az utolsó lélegzeténél megremegett a levegő, és lágy fénybe borította a testét.

Anneliese zihálva ült fel. A torka kapart, ahogy éles sikoly hagyta el a száját, a könnyek végig szántották az arcát. Lassan kezdett kikörvonalodzni szobájának ismerős vonalai, és az ágya szélén ülő Nevra. A fiú arckifejezése aggodalmas volt, de a homályban nem látta tisztán a szemét. Ujjbegyei finom köröket rajzoltak a lány kézfejére, akinek lassan csillapodott a szívverése.
– Anneliese, nyugodj meg! Csak egy rémálom volt, minden rendben! – Anneliese megrázta a fejét. A szavak akadozva törtek fel belőle. Elmesélt mindent a fiúnak. Hogy a főhadiszálláson voltak, de annyira máshogy nézett még ki, hogy ezeket a lányokat látta az egyik könyvben, és a fiú. Ő volt az álruhás, aki átszökött a Földre. Morganit. Az egész testében érezte, hogy ez nem egy rémálom volt. Hanem a tündér utolsó percei, akinek megkapta a szívét.

Megjegyzések

Megjegyzés küldése