21. fejezet

Visszatérés

A főhadiszállás ismerős épülete lassan bontakozott ki a fák lombkoronái közül. A nap még alacsonyan járt az égen, ennek ellenére már kezdték megérezni perzselő orcáját. A hőmérséklet magasabbra hágott, mint tegnap reggel. Az egész teste vizet kívánt, a szája már szinte száraz volt. És még mindig érezte vérének vas ízét.

A csók édes emléke behálózta a gondolatait, és heves ütemre késztette a szívét. Legalábbis a gondtalan, boldog részét, ami most maga alá gyűrte a vészmadárként károgó felét. Arról a lány tudomást sem akart venni. Nem még.

– Csak nem rám gondolsz?

Anneliese érezte, hogy elpirul.

– Nem – nem hazudott. Nem egészen a fiúra gondolt, csak az érzésre, amit kiváltott belőle. Az nem ugyanaz…

– Na, persze.

– Csak képzelődsz.

– Sokat szoktam fantáziálni kettőnkről. – Anneliese még jobban elvörösödött a gondolatra. Nevra elégedett nevetését hallotta maga mellett, s hiába kapott utána, nem érte el: a fiú eltáncolt a kezei elől. Utána vethette volna magát, hogy csillapítsa tenyerének viszketését, de a kergetődzés nem sült el jól legutóbb. Így hát törte előre az utat, szemét az egyre közeledő főhadiszállásra függesztve. Nevrával majd leszámol akkor, mikor az a legkevésbé számít rá.

A fejük fölé magasodó impozáns ajtó csukva volt. A szárnyakon futó mintázatok, mintha a kinyílással együtt mozogtak volna, egészen lenyűgözte a lányt. A bejárat előtt Jamon ismerős, óriási alakja jelent meg.

– Visszatértek!

– Szia, Jamon! – Anneliese szélesen mosolygott az ogre könnybe szökő szemei láttán. A háziőrizete alatt lehetősége volt jobban megismerni Jamont, és rájött, hogy az ijesztő külső mögött nemes lélek bújik meg.

– Nevra és Anneliese késett. Jamon aggódott. Minden rendben?

– Igen – a lány pillantása összekapcsolódott egy pillanatra a fiúéval. Anneliese-nek hirtelen kellemetlen érzés kezdte feszíteni a mellkasát, s mintha a hegnél felemésztő égő érzés is szavainak cáfolataként szólt volna. Nagyot nyelve próbált mosolyt erőltetni magára, de úgy sejtette, hogy grimaszba torzult, mert Jamon fátyolos szemeiben zavar csillant meg. A lány elfordult tőle, és átvágott a kerten, egyenesen az épület bejárata felé tartva.

– Azt hiszem, elkéne mennünk Miikohoz, nem? – szólt hátra a válla felett, választ azonban nem várt. Deja vu félreismerhetetlen érzése kerítette hatalmába. Nem sokkal korábban a fiúval is ezt az elterelő taktikát alkalmazta. Sőt. Mintha mindvégig ezt tette volna, ahányszor szóba került a dolog... ami igaz is volt, ha jobban belegondolt, de ezt tűnt a legegyszerűbb, és legkézenfekvőbb megoldásnak. Márpedig Nevra szemeiben a határozottság olyan volt, mint az acélpenge villanása: veszélyt ígérő. A lány biztos volt benne, ha alkalom adódik rá, a fiú felteszi a kérdést, amire ő nem szeretett volna válaszolni.

– Anneliese! – a lány megtorpant a kristály terembe vezető lépcső előtt. Ykhar lábdobogásának ütemes hangja hallatszódott, majd maga a brownie is megjelent. Arca ismét ki volt pirulva, ennek ellenére nem tűnt el az ajkán ülő vidám mosoly. – Hála az égnek! Kezdtünk aggódni értetek! Bár igaz, hogy Nevra mindig sikeresen teljesíti a küldetéseket, de aztán ki tudja, főleg ebben a bizonytalan időszakban…

– Ykhar! – nevetett fel Anneliese – Én is örülök neked!

– Jó, hogy visszatértél. Komolyan. Nahát, mi történt a hajaddal?

– Ez… hosszú történet.

– Semmi gond. Majd jelentés közben elmeséled. Azt hiszem, Miiko már látni akar.

Anneliese felnevetett.

– Épp oda készültem, ha nem tartottál volna fel.

– Bocsánat! – mosolygott Ykhar, aki elbúcsúzva tőle, a könyvtár felé vette az irányt.

Miiko határozott hangja visszaverődött a kristályterem falain. A kitsune fekete hajának kék vége, mintha a kalitkában lobogó tűzzel együtt lángolt volna. Érdekes volt látni, ahogy Miiko hangulatának ingadozásával hol fakul, hol élénkebb lesz a szín.

– Anneliese, Nevra! Hát, visszaértetek! – a rókalány elfordult Leiftantól, pillantása átsiklott a lányon. Habár nem látta, hogy mikor csatlakozott hozzájuk a fiú, de érezte a belőle áradó meleget, ahogy elsétált mellette.

– Akadt egy kisebb probléma – felelte Nevra.

– Miféle probléma? – Miiko szemöldöke kérdőn szaladt fel.

– Az… most mellékes. Megtaláltuk a Szírének koszorúját. – ó, hát így hívták! Pedig cseppnyit sem hasonlított egy koszorúra…

– Remek! Már csak két hozzávaló hiányzik! – Miiko megforgatta a virágot, majd a lány felé nyújtotta. – Vidd el Ezarelhez.

– Ööö… Oké – felelte, majd, ahogy távolodott, fojtott beszélgetés ütötte meg a fülét. A kitsune nyilván olyan dolgokat akart megbeszélni a fiúval, amit a lánnyal nem állt szándékában megosztani. A gondolatra gyökeret eresztett benne a bosszúság és a csalódottság keserű keveréke. Vajon az utóbbiak miatt? Még mindig nem bíztak meg benne? A friss levegő jót tett neki, távol mindenkitől, azonban arról fogalma sem volt, hogy a jelenléte hiányában mi történt. Ugyanakkor az alkímia labor felé haladva ismét magán érezte az arra ténfergő gárda tagok pillantását, szinte vibrált a belőlük áradó kétkedés. De lerázta magáról, s néhány gyors mozdulattal már bent is volt a laborban.

– Nocsak, kit látnak szemeim! Kezdtem reménykedni, hogy megevett valami. Mondjuk Nevra.

– Nincs szerencséd!

–Ami késik, nem múlik – vigyorgott az elf. Anneliese a szemét forgatva tette le elé a virágot.

– Én is örülök neked, Ezarel!

– Hát, még én. Hé! – a fiú összeráncolt homlokkal hajolt közelebb a lányhoz. – Az ott harapás nyom a nyakadon?

Anneliese elpirulva hátrált tőle, igyekezve feljebb húzni a felsőjét.

– Nem.

– Ez csak idő kérdése volt. Habár ellenállásod ideje egész meglepő. Azt hittem, hamarabb sikerül az ujja köré csavarni.

– Nem csavart az ujja köré! – ezt még a lány sem hitte el teljesen, nemhogy a fiú. Anneliese megrázta a fejét. – Nem fogok veled erről beszélni! Elhoztam a virágot, és most megyek!

– Csak nem dühös a kicsilány?

– Nem.

– Az igazság fájhat.

– Az orr is, ha kellőképpen megütik.

– A fenyegetésed hasztalan, és nevetséges.

– Beszoktam váltani az ígéreteimet – fonta karba a kezét a lány, mérgesen pillantva a jól szórakozó Ezarelre.

– Ha jó pár centivel magasabb lennél, talán komolyabban vennélek.

– Nem, Ezarel. Sosem vennél komolyan.

Az elf elvigyorodott.

– Ez igaz. Most pedig megkérhetlek, hogy ne téblábolj itt? Zavarsz.

– Jól van, már itt sem vagyok! – öltötte ki a nyelvét a lány, majd kilépett a helyiségből.

Anneliese ráérősen vette a fokokat a könyvtár felé. A válla kellemesen melegedett a napsütésben, ami újra eszébe juttatta hajának hosszát. Egészen megszokta már, habár még nem látta magát tükörben, nem tudta volna megmondani, hogy jól is áll. Az édesanyjának biztos tetszett volna. Mindig azt mondta a lányáról, hogy amilyen szelídnek tűnik, olyannyira vad. A fiú az mondta, hogy vad, és szexi a frizurája. Nevrára gondolva pedig eszébe jutott, ahogy szenvedélyesen beletúrt a hajába, ujjai közé csavarva a lágy tincseket. Az ő fekete, éjsötét fürtjei is ugyanolyan puhák voltak, és mindig enyhén kócosak.

– Te meg min mosolyogsz ennyire? – a lány észre sem vette, hogy a könyvtár nehéz tölgyfaajtaja kinyílt előtte. Ykhar kíváncsian pislogott, míg Anneliese meg nem rázta a fejét. Finoman, de határozottan beljebb tuszkolta barátnőjét.

– Csak elgondolkodtam. Megcsináljuk a papírokat?

Az éjszaka a sötét ujjaival fojtogatta a főhadiszállást, a hold fénynyalábokkal igyekezett szétfeszíteni. Azonban az megállíthatatlanul tört előre, nyalogatta a világosságot. Csak a lány álmait tudta elűzni, ahogy benyomult az ablakon. Anneliese megrezdült, és átfordult a másik oldalára, de már késő volt. Az álom fürge szarvasként illant el. Vajon mennyit aludhatott, hogy már beesteledett? A gondolatra kitisztult a feje, s felpattant. A gyomra hangosan korgott, a cipője a lábán volt, így megállás nélkül siethetett az ajtó felé. Csak egy fél órára akart ledőlni vacsora előtt, nem pedig átaludni a fél napot. Nem volt benne biztos, hogy meddig van nyitva a kantin, de remélte, hogy Karuto még nem kongatta meg a takarodót jelző harangot.

Az ebédlőben kevesen ücsörögtek, köztük Ezarel, és Valkyon is. A némaságot halk csevegés törte meg, de mintha a lány beléptével még halkabbra vált volna.

– Neked nem ágyban a helyed? – kérdezte Ezarel.

– Nem vagyok ötéves. – szólt bosszúan Anneliese – Ledőltem pihenni vacsora előtt, és elaludtam… éhes vagyok.

– Azt hiszem, Karuto még itt van – szólt Valkyon, pillantása a háta mögé esett. A konyhában lézengő férfi összevont szemöldöke láttán Anneliese majdnem lemondott a vacsoráról, de miután gyomra fájdalmasan korgott, elvetette ezt a gondolatot. Néhány pillanattal később egy szerény tálcányi étellel csatlakozott a fiúkhoz.

– Milyen volt a küldetés? – kérdezte Valkyon. Ezarel somolyogva pillantott a lányra.

– Voltak kisebb zökkenők.

– Igen, hallottuk, hogy egy falkányi fekete kutya támadt rátok. Szokatlan, hisz sosem járnak falkában, erre felé pedig ritkák.

– Lehetséges, hogy a Ziláltak miatt? Kiugrasztották volna őket a bokorból?

– Mire célzol?

– Hát… talán van okuk arra, hogy csapatban járnak. Valami miatt.

– Lehet, hogy igazad van.

– De azért ne törd nagyon rajta a fejed. A végén még megárt – vigyorgott az elf.

– Erről jut eszembe. Mi történt a hajaddal?

Anneliese automatikusan nyúlt a tincseihez.

– Hát… többek között ez is a zökkenőkhöz tartozott. A szírén a hajamat kérte a virágért cserébe.

– A hajadat? Biztos satnya dolgokat gyűjt.

– A hajam nem satnya!!

– Ne is törődj vele, csak viccelt.

– Vagy nem – Ezarel arckifejezését látva, a lány el is hitte.

– A hajam mindig az édesanyámra emlékeztetett. – szólt Anneliese elmélyülten, ujjai a láncát babrálták. Nem is tudta, hogy miért mondja ezt el nekik, hisz szinte sose mesélte el senkinek. Egyszerűen csak kitörtek a szavak a szájából. – De az visszanőhet. Viszont a nyakláncom… ez egy emlékeztető.

– Mire emlékeztett? – húzta fel a szemöldökét Valkyon.

– Hogy mit kaptam.

– Agybajt? – úgy tűnt Ezarel tényleg kíváncsi. A lány megrázta a fejét, s lelki szemei előtt megjelent egy távoli, homályos emlékkép.

– Nem. Egy második esélyt. Életet.