20. fejezet

Sziasztok! 

Mivel elérkeztünk egy kerek fejezet számhoz, arra gondoltam eme részt a felétől Nevra szemszögéből olvashatjátok (mivel örömmel tapasztaltam, hogy tetszett nektek a legutóbbi ilyen :) ). A tizes fejezetet pedig lehet, hogy bepótlom vagy hozok megint valami kis bónusz részletet :) 
További szép estét! ^^

A vér dallama

A levegő hűvös cirógatása lassan enyhült, kellemes meleget lehelt a fák között kibukkanó nap. A ruhájuk még mindig nedvesen tapadt rájuk, de nem várhattak tovább. Olyan gyorsan haladtak, ahogy csak tudtak, azonban minden nagyobb neszre óvatosabbá váltak, és várakoztak. Ilyenkor Anneliese nyugtalanul ácsorgott a fiú mellett, figyelve minden rezdülését. Nevra már jó néhány mérföldről meghallotta a neszeket, így a lány ráhagyatkozott, s már pattant is fel, hogy tovább induljon, mikor látta, hogy ráncba szaladt homloka kisimul. Anneliese mostanáig nem érzékelte, de túl sok időt veszítettek. Éjfél panaszos nyávogása is emlékeztető volt, hogy haladniuk kellene. Nevra szerint jó egy nappal elcsúsztak. Ennek az is volt az oka, hogy jó fél órányi kitérőt kellett tenniük, hogy megtaláljak a rozzant hidat, ami átvitte őket a folyón túlra. A lány kezdetben tiltakozott, de végül belátta, hogy a fiúnak igaza van, és értelmetlen lenne újra átúszni a folyón.

A nap már magasan járt az égen, mikor elértek az ismerős kidőlt fához. A törzse vastag volt, több méter széles is lehetett, de kiváló kapaszkodok voltak rajta, aminek segítségével a lány áttornázta magát, végül hagyva, hogy Nevra lesegítse. A társalgásuk ugyanúgy folyt tovább, mint eddig, de a fiú többször kereste Anneliese tekintetét, és sokszor meg is érintette. Udvariasságát a lány mosolyogva fogadta, a szíve pedig boldog vadsággal verte a mellkasát.

Kicsivel kevesebb, mint egy napi járóföldnyire voltak, és a lány kelletlenül vallotta be magának, hogy nem akarja, hogy véget érjen ez a küldetés. Szeretett a fiúval lenni, és önzően arra gondolt, hogy ha visszaérnek, már nem csak az övé lesz. Erre kicsit el is szégyellte magát, még másnap reggel is ezen gondolkodott, miközben utat törtek maguknak. Mintha most lassabban haladtak volna, mint előző nap, de nem szólt semmit. Csak halkan követte Nevrát, amíg fájdalom nem nyilallt az ujjába. Elrántotta a kezét a bokortól, az ágak összecsaptak körülötte, tüskéi belemartak a ruhájába.

– Minden rendben? – kérdezte a fiú.

– Csak egy tüske volt. – szólt Anneliese, masszírozva az ujját, mintha csak elmulaszthatná vele a fájdalmat. Ez már a héten a második alkalom, hogy megszúrta magát. És mind a kétszer Nevra jelenlétében. Vajon ez a sors fintora volt?

A fiú megint őt figyelte. Pontosabban az ujját. Szemében vágy csillogott, de ez másfajta volt. A lány ekkor döbbent rá, hogy már jó ideje nem juthatott vérhez. A hátizsákjukat Éabhanál hagyták, bennük minden felszereléssel. Anneliese aggódva nézte a kitágult pupillákat, a gondolat megállíthatatlanul ott cikázott a fejében. Aztán Nevra utána nyúlt, a lány pedig elhátrált.

Nevra

Nevra tisztán ki tudta venni a lány szemében hirtelen fellángoló aggodalmat, amit egy pillanattal később már meg is érzett. Csak azt nem tudta, hogy őt félti, vagy tőle fél. A szemfogai kellemetlenül szúrták az alsó ajkát, a vér szinte dalolt neki, de visszatudta fogni magát. Nem állt szándékában a lányra támadni. Sosem bántaná.

A gondolatra bevillant a mellkasán látott heg. Vajon mi történt vele? Miért titkolja? Nevrában az indulat, és a kíváncsiság lobbant fel. Talán most nem erőltette a témát, de ráfog még kérdezni. Egyelőre azonban elég volt egy problémával megküzdeni.

– Nyugi, nem akartam rád vetni magam. Csak megakartam nézni az ujjad.

– Ó! – Anneliese rózsaszín ajkai elnyíltak, a fiú pedig legszívesebben magához vonta volna. Amióta először találkoztak, valamiféle szokatlan érzés kezdett elhatalmasodni rajta, ami azóta csak erősödött. Kívánta őt, de nem csak úgy, mint a többi lányt. Anneliese más volt, ezt már akkor tudta, mikor azon a folyosón belé rohant az az aprócska test, aztán elszökött előle.

– Nevra… – a fiú csak nézte a lányt, szája széle mosolyra görbült. Anneliese mindig azt hitte, hogy kineveti őt, de nem így volt. Jó, néha tényleg így volt, de leginkább azért csinálta, mert szerette nézni, ahogy a lány zavarában elpirul. Most sem volt másként. Az orcáin édes, vörös szirmok bomlottak ki, ujjai zavartan simogatták azt, amelyiket megszúrta. – Tudom, hogy már rég jutottál vérhez… ha gondolod… tudod…

A lány felpillantott rá. Tudta, hát persze, hogy tudta mire gondol. De azért Nevra felhúzta a szemöldökét, mintha sejtelme sem lenne róla.

– Én… megengedem, hogy megharapj. – nyújtotta felé a kezét. Ujjbegyéből vér serkent ki, végig futott a bőrén, majd a talaj szomjazva nyelte el, ahogy lecsöppent.

A fiú egy darabig némán figyelte, miközben a szemfogai türelmetlenül lüktettek. Aztán somolyogva megfogta a lány kezét, és közelebb húzta magához.

– Bármennyire is aranyosak az aprócska ujjaid, a nyakad sokkal vonzóbb.

– Nem is aprók – ráncolta össze a homlokát Anneliese, az ujjaira meredve. Nevra felnevetett. Talán nem ő volt a legalacsonyabb lány a főhadiszálláson – Alajea és Ykhar sokkal kisebb volt nála –, de a harmadik legapróbb, biztosan. A feje búbja kicsivel a fiú álla fölé ért.

– Hány centi is vagy?

– 165. Hát te?

– Nem tudom melyik…

– Ne! – rázta a fejét a lány. A fiú megint felnevetett. – Szóval akkor most akarsz vért vagy nem?

– Megígértem, hogy nem nyúlok hozzád.

– Kinek ígérted meg? – ráncolta a homlokát Anneliese.

– Az mindegy.

– Tudni akarom. – Nevra nem válaszolt. Jót mulatott a lány morcos tekintetén. – Az ígéreteket néha legyőzi a szükség. Biztos vagyok benne, hogy akárkinek is tettél fogadalmat, az megértené. Próbálod titkolni, de látom, hogy gyengülsz. Egy ideje már lassabban haladunk, és kevésbé koncentrálsz. Vérre van szükséged… meggyengültél, és ez mindkettőnket veszélybe sodorhat.

– Mond csak ki: pótolhatatlan vagyok.

– Nem te, hanem a… felturbózott érzékszerveid. Hasznunkra lehet. – a fiú igazat adott neki, mégis tartani akarta magát az ígéretéhez. Volt igazság a lány szavaiban, tényleg legyengült, de még mindig jobban érzékelt mindent, mint Anneliese. Viszont hiába volt csendes időszak, a falka bárhol lehetett, és a Ziláltak felbukkanására is mindig számítani kellett.

– Biztos vagy benne? – a lány bólintott.

– De csak egy kicsit. Nem szeretném, ha teljesen lecsapolnál.

– Mit gondolsz, mi vagyok én? Egy vérszomjas szörnyeteg? – Nevra durcás arcot vágott, amire Anneliese felkuncogott. – Gyere. Ülj le!

Nevra leültette egy fa tövébe, és gyengéden elsöpörte a haját. Szokatlan volt rövid tincsekkel látni, de kétségtelenül jól állt neki.

– Nem fogsz átváltoztatni, ugye?

– Egy harapásnál azért több kell, hogy átváltoztassalak.

– Oké – Nevra végig simított a lány karján, aztán fel a kulcscsontja ívén. Anneliese szíve vadul lüktetett, érezte az ujjai alatt. A fiú először lágy csókot nyomott a bőrére, majd finoman belemélyesztette a fogát. Érezte, ahogy a vér a szájába ömlik, hogy a lány megrezdül. A mámor édes íze a hatalmába kerítette, eltompult vámpírérzékei újra kiélesedtek. Még akkor is érezte a lány vérének ízét a nyelvén, mikor ajkuk egymásét kóstolta.