3. fejezet
3. fejezet
Amikor felkel a láng
A lány látta a falakat a
távolban, ahogy egyre csak csalogatják. Eltudta képzelni magát, ahogy átmászik
rajtuk, és eljut a… hova is? Fogalma sem volt. Van innen egyáltalán kiút? Vagy
csak a halál jelent szabadságot? A halál, ami oly sebesen közeledett felé.
Vagyis ő futott feléje.
Anneliese meglendítette a
karját. A kard jól kiegyensúlyozott volt, és éles, könnyed mozdulattal fúródott
a húsba, átvágva az ínakat. A lány megborzongott. A sebből fekete köd pára tört
fel, nem volt vér, ami végig folyt volna a pengén. A férfi térdre esett, karjai
az oldalára hullottak, ahogy Anneliese remegő kézzel kihúzta a fegyvert, majd a
sötét, sűrű köd beburkolta és elenyészet. Csak a lassan leülepedő, kékes-szürkés
porszemcsék maradtak utána. Megölte? Tényleg megölte… Elvett egy életet. Még
csak néhány perce van ezen a fura helyen, és már… nem! Ez nem ő! Biztosan csak
egy rémálom. Azonban, ahogy a gyerek rémülettel kitágult pupillájába nézett,
rájött, hogy ez a valóság. A lány kezéből kihullott a kard.
– Mondtam már, hogy nem
tudom, hogyan csináltam, és hogy hogyan jöttem ide! – szólt türelmetlenül a
lány. Ugyanabban a teremben volt, ahova érkezett. Még mindig elképesztőnek
tartotta a föléje tornyosuló hatalmas kristályt, bár a döbbent tekintetek
kereszttűzében igyekezett nem bámulni. Helyesebben nem is hagyták, hogy
legeltesse rajta a szemét, mert folyamatosan kérdéseket tettek fel neki, amire
nem tudott választ adni. Ő maga is csak annyit, tudott, mint ők, de úgy érezte,
hogy nem hisznek neki. Legalábbis úgy tűnt, hogy a fura botos lányt nem győzte
meg. Anneliese még mindig ámulva vette szemügyre. Nem lehetett nála sokkal
idősebb, de úgy tűnt, hogy ő a felettese a többieknek. Dresszszerű ruháján a
rózsaszín és a lila dominált, egyenesszálú, halványkék árnyalattal fűszerezett
fekete haja a derekát súrolta. Kék szeme viharos volt, szemöldöke a frufruja
mögé bújt. Anneliese figyelmét nem kerülték el a rókaszerű fülek, és a bolyhos
farkak, amik mintha dühösen rángatóztak volna.
– Én csak haza szeretnék
menni!
– Az lehetetlen. A
boszorkánykörök csakis egyirányba működnek – szólt ingerülten a rókalány, majd
a többiek felé fordult – Vigyétek a börtönbe! Hátha visszajön idővel az emlékezete.
– Börtön? V… várj! –
hebegte a lány.
– Miiko… – egy sötétkék
hajú – Anneliese bizánci kéknek tippelte volna – férfi szólt közbe, akinek
unikornis szarva volt. Hangja nyugodtan csengett, de lány látta merev
testtartásáról, hogy feszült. – Nem kellene börtönbe küldeni… elmondott
mindent, amit tudott, és… megmentette Meryt.
– Ez igaz – mondta egy szőke hajú férfi. A
frufruja fekete volt, ahogy a két oldalt befonott egy-egy vékony tincsének
aljai is. Ő is testhez simuló ruhát viselt, ami nem sokat takart a felső
testéből. Vállára terített fehér színű kabátja lágyan ringott utána, ahogy
előrébb lépett.
– Ami kint történt… – a lány elkapta a tekintetét
azokról a hasizmokról, ahogy megérezte, hogy figyelik. Atyagatya! Hát, itt
minden hímnemű egyed ilyen lengén öltözködik? Nem mintha panaszkodna… –
bámulatos volt.
Bámulatos? Az, hogy
megölt egy… még azt se tudta pontosan, hogy mivel végzett. Abban biztos volt,
hogy nem ember volt, legalábbis részben. De vajon akkor mi? És miért csak neki
sikerült megölni? A többiek mért nem tudtak sebet ejteni rajta? Még mindig a
bensőjében érezte azt a döbbenetet, hogy leszúrt valakit, vagy valamit.
Szerencse, hogy a másik kettő csuklyás alak eltűnt utána, mert a lány tudta:
nem lett volna képes végezni a többivel.
– Nem
hinném, hogy hazudna – tette hozzá a fekete hajú fiú, aki a karba tett kézzel dőlt
neki a falnak, acélszürke írisze kontrasztot alkotott szemében csillogó
vidámsággal. Fekete, testhez tapadó
ujjatlan felsője kirajzolta kidolgozott izmait, fekete sálja ráborult a jobb
vállára, eltakarva félig a vörös mintákkal díszített sötétlila selyem… kimonót??
A lány nem igazán tudta megállapítani, főleg, hogy bal ujja magányosan lifegett
a lábánál. Furcsa ruha viselet volt, de szabadon hagyott vállával kimondottan…
érdekessé tette.
– Amikor összefutottam vele, akkor tényleg a
Kristályterem felől jött.
– Micsoda??! És ezt még csak most mondod?? –
háborgott Miiko, miközben a kék láng hevesebben kezdett lobogni.
– Nem kérdezted – rántotta meg a vállát amaz. Anneliese
csodálta azt a nyugalmat Miiko szembeni dühvel, aki úgy tűnt felrobban, de a
szőke hajú férfi a vállára tette a kezét, mire a lány egy nagy sóhaj
kíséretében csillapodni látszott.
– Rendben. Akkor te – kecses ujjával a lányra
mutatott, azonban nem tudta befejezni. A kristályból derengő kék fény
erőteljesebbé vált, Anneliese érezte, hogy kellemes meleg érinti meg a bőrét,
egészen a csontjaiig hatolva. Egy pillanatra le kellett hunynia a szemét. Már
megint mi történik? Csak nem ismételten egy másik világba kerül? Vagy talán ez
a hazaútja? Reménykedett benne, de mikor kinyitotta a szemét csalódnia kellett.
Egy nő állt előttük. A bőre átlátszó volt, a haja két szarvval ékesített, finom
tollakból állt, testét egy körülötte úszó hosszú, fehér sálszerűség fedte. Fenséges
volt, ennek ellenére riasztó volt az a kifejezéstelen tekintet, és az idegen
szavak, amik elhagyták az ajkát, s majd, ahogy megjelent, el is tűnt, némaságot
hagyva maga után.
– Micsoda? – a kék hajú fiú szólalt meg. Hangjából
sütött az elégedetlenség, és a döbbenet. A srác pillantása lekezelő volt, ahogy
a lányra nézett, amitől annak kedve szottyant volna fejbe kólintani. – Hogyan
lehet?
– Mi volt ez?
– A nagy kristály szelleme. Amióta megsérült, nem
jelent meg – válaszolta Miiko, s csodálkozva meredt a lányra. – Nem lehet
véletlen az, hogy most bukkant fel…
– És, hogy megtudta ölni azt a Ziláltat – tette
hozzá a fekete hajú.
– Hogy mit?
– De miért?
– Én is ezt kérdem! Valaki elmagyarázná, hogy mi
folyik itt? – kérdezte Anneliese, de mintha meg se hallották volna.
– Ne vesztegessük az időnket magyarázkodásra!
Csak véletlen szerencse volt az egész, ennyi. Semmi „emberi dolog” – szólt a
kék hajú.
– Pont ez az. Lehet, hogy nem csak emberi
származása van – a lány összevont szemöldökkel pillantott az eddig csöndben
álló, fehér hajú srácra. Fura, páncélszerű ruhát viselt, aminek csak a darabja
fedték a testének kisebb részét, kidolgozott hasizmát szabadon hagyva. Vajon mennyi
súlyt nyomhatnak azok?
– Hogy érted ezt? – Miiko még mindig fürkészően
vizslatta. Kezdte kényelmetlenül érezni magát a lány.
– Mivel magyarázod, hogy alig fél órája sikerült
megölnie azt a Ziláltat, és hogy most megjelent előtte a kristály szelleme? Nem
szokott ok nélkül eljönni.
– Lehet, hogy igazad van… Ezarel! Csináld meg
vele tesztet! – a kék hajú fiú értetlenül pislogott Miikóra.
– Hogy mi? Komolyan azt szeretnéd, hogy rá
pazaroljuk az időnket?
– Tedd, amit mondtam, és ne vitatkozz! – csattant
fel Miiko, azzal elhagyta a termet. A többiek követték, amitől a lány hirtelen
furcsán üresnek érezte a termet. Egyedül csak az Ezarel nevű srác maradt, aki
valamit mormogott a bajusza alatt.
– Ha a teszt negatív lesz, hazamehetek végre?
– Igen, de fölösleges ez az egész. Kizárt, hogy
tündérvér folyjon az ereidben – a fiú néhány másodpercig még szitkozódott, majd
magára hagyta a lányt. Anneliese tehetetlenül fordult körbe. Na, és most mihez
kezdjen? Nem értette az egészet. Az előbb még börtönbe akarták zárni, most meg
itt hagyták egyedül… akkor ezek szerint kedve szerint járkálhat, nem? Addig
körbe nézhetne, ameddig várakozik. Vagy akár annak a goromba manó fülűnek is segíthetne,
hogy gyorsabban túl legyenek ezen az egészen, és haza mehessen. Te jó ég! Vajon
mi lehet otthon? Jack haza ért? Vajon keresik már őt? Még a babákat sem tudta
oda adni a húgának, pedig megígérte… de talán a két világ között máshogy telik
az idő. Talán még nem késő.
Anneliese megszaporázta a lépteit, szinte
száguldott a lépcsőn. A folyosó meleg színei csillapították nyugtalanságát,
lépteit elnyelte a puha szőnyeg. A csarnokba érve lelassított. Most jobban
szemügyre véve a termet, egészen lenyűgözőnek találta. Egy kupolás helységben
volt, a középen elhelyezett oszlopok egészen a mennyezetig törtek fel. Ha nagyon
nyújtózkodott volna, akkor talán eléri a rájuk aggatott vörös bársony
függönyöket. A terem két szélén lévő boltív jelezte a kisebb lépcsőket, középen
lévő hosszú, széles lépcsővel pedig még további négy ajtót lehetett elérni. Anneliese
végig húzta a kezét a finoman megmunkált korláton. Merre kéne indulnia? Ha
összefutna valakivel, akkor megkérdezhetné, hogy merre találja Ezarelt, de az
egész épület kihaltnak tűnt. Talán benézhetne az összes ajtó mögé… lassú, de
biztos megoldás volt.
Két helyiségben nézett körül, mikor összefutott a
két lánnyal. Az egyiknek vörös hajzuhatagja volt, és nyúl fülei, ruhája a
tavasz finom színeire emlékeztette Anneliese-t, míg a másiknak ezüstös-kékes
tincsei voltak, sötét bőre pikkelyekkel hímzett volt, telt keblei majdnem
kibuggyantak mélyen dekoltált, aranyozott kék felsőjéből. Néhány pillanatig
egymást közt beszéltek, majd kénytelen-kelletlen követte őket Miikóhoz, hiába
igyekezett elmagyarázni a helyzetet: mintha ott se lett volna. Így végül negyed
óra múlva sikerült megtalálni Ezarelt, aki az asztal fölött görnyedt az Alkímia
laborban. Hosszú, kék haja volt, amit összekötve hordott, és hegyes fülei. Fura,
fehér ruha volt rajta, barna övén néhány különös színű fiola lógott. Anneliese
némán figyelte, míg a srác felé nem fordult.
– Meglepett, hogy nem kotnyeleskedtél bele a
munkámba.
– Én se szeretem, ha zavarnak munka közben –
rántotta meg a vállát. Habár, ha az embernek van két kistestvére, akkor ezt
elég nehéz elkerülni.
– Tessék! Szerezd be ezeket! – nyomott egy
papírfecnit a kezébe.
– És mégis honnan?
– Innen-onnan. Találd fel magad, emberlány.
– Nem vagy túl segítőkész. És van nevem is!
Anneliese!
– Jól van! Menj, és analizáld a listát – a lány
pufogva hagyta ott az ördögien vigyorgó fiút. Volt egy olyan érzése, hogy még
meg fog gyűlni a baja Ezarellel.
A felhők vidáman kergetőzve úsztak a kék
égbolton, a növények boldogan szívták magukba a napfényt. A lány napellenzőként
használva a kezét, vágott át a piacon. Gyanította, hogy itt megtalálhatja azt,
ami kell neki. A kérdés csak az volt, hogy hol. Ekképpen körbe járta a vásárt,
míg meg nem találta azt, amit kellett.
– 134 maana?
– Ennyi, és nem kevesebb – a lány döbbenten
nézett az árusra, aki bosszúsnak tűnt, mert feltartja a sort. Anneliese –t ezt
a legkevésbé sem érdekelte. Fogalma sem volt mi az a maana vagy, hogy hol
szerezhetne, de az ára is borsos volt. Legalábbis is ő így érezte. Mi kerülhet
ennyibe? Hisz csak pár dolog van a listán.
– Kell vagy sem, kislány?
– Én…
– Megveszi – a lány a hang irányába fordult. Egy
nő volt az, aranyos kis szarvakkal, és sárga szemekkel. Nagyon hasonlított arra
a kisfiúra, akit megmentett.
Az asszony rendezte a számlát, majd finoman
megfogva a lány könyökét, kivezette a piacról, a kis házikók felé.
– Köszönöm – intett a lány a holmikra – de igazán
nem kellett volna… nem tudom, hogyan köszönjem meg.
– Nekem kellene megköszönnöm.
– Micsodát?
– Hogy megmentetted a fiamat.
– Szóval maga tényleg annak a kisfiúnak az
anyukája – Anneliese jobban szemügyre véve látta rajta a fáradság, és a
veszteség nyomait. Vajon mit élhetett át?
– Igen. Nem tudom mit csináltam volna, ha
elveszítem Meryt… – egy pillanatra könnybe lábadt a szeme, mire a lánynak kedve
támadt megvigasztalni, de a nő összeszedte magát. Megtörölte a szemét, intett
Anneliese-nek, hogy maradjon itt, majd elsietett. Tanácstalanul meredt az
asszony után, aki hamarosan fel is tűnt, egy tojással a kezében. Körülbelül akkora
lehetett, mint egy strucctojás, sötét zöld volt, szinte már fekete,
türkizzöldes csíkokkal. Óvatosan a lány kezébe helyezte.
– Mi ez?
– Egy ciralak tojás. Egy familiáris – tette hozzá
az asszony, miután látta Anneliese értetlen tekintetét. – Ajándék. Majd később
megtudod.
– Nem fogadhatom el!
– Kérlek! – a lány beleegyezően bólintott. Nem
tudta mi ez a familiáris, és hogy mire jó, de nem akart erőszakoskodni azzal,
hogy nem fogadja el. Az asszony túlságosan is lelkes volt hozzá. A
jószándékáról eszébe jutott az édesanyja. Illedelmesen búcsúzott el tőle, majd
visszasietett a laborba Ezarelhez. Minél hamarabb visszaakart jutni, nem akarta
pazarolni az időt. Úgy tűnt Ezarelt ezt nem igazán aggasztja, mert egy
fölösleges hozzávaló miatt küldte még el, ami nem is volt ott, ahol mondta, s
mint kiderült, nem is volt soha. Ez után a lány a lépcsőn kötött ki, kezében a
tojással. Csöndesen figyelte meg az itt zajló életet, ahogy az emberek ide-oda
rohannak, olyan szavakat és kifejezéseket használva, amit nem értett. Ahhoz
képest, hogy nem rég megtámadták őket, egész békésnek tűnt a hely. Otthonosnak.
– Min gondolkodik a kis emberlány? – Anneliese
összerezzent. A fekete hajú fiú állt mögötte, ajkán pajkos mosoly függött. Kecses,
hangtalan mozdulattal ereszkedett le mellé a lépcsőre, tekintetét nem véve le a
lányról.
– Ne hívj így!
– De hát ember vagy, nem?
– Igen. De van nevem is. Anneliese.
– Én Nevra vagyok. Az Árnyék gárda vezetője. És
nem válaszoltál a kérdésemre.
– Miért érdekel, hogy min gondolkodtam?
– Minden érdekel, ami veled kapcsolatos – felelte
búgó hangon. Ha elhitte volna, hogy lehetséges, akkor azt mondaná, olyan volt,
mintha a fiú dorombolna.
– Semmin se – felelte a lány, szembe fordulva
vele. Talán nem volt a legjobb ötlet. Nevra pillantása szinte perzselt, amitől
Anneliese-nek kellemetlenül melege lett. – Na, és te?
– Tényleg tudni akarod?
– Nem. Az hiszem, nem – nem bírta. Elpirulva
fordult megint előre, maga elé bámulva. Bárhova jó volt nézni a fiún kívül. Milyen
bosszantó volt a gyengesége! Sosem történt még ilyen vele, pedig volt már pár
srác, aki udvarolt neki.
– Pedig szívesen elmondom, ha szeretnéd – hajolt
közelebb a lányhoz – Aztán kitárgyalhatjuk… Csodálatos társaság vagyok. Biztos
vagyok benne, hogy jól szórakoznánk.
– Nem vagy egy kicsit beképzelt is?
– Dehogy! Csak egészséges az önképem – Anneliese
felhorkantott. Elhúzódott a fiútól, és felállt. Sétálnia kellett.
– Körbe nézek. Te csak maradj, és csevegj az egoddal
– mielőtt válaszolhatott volna, a lány már el is sietett. Nem figyelte merre
megy, csak hagyta, hadd vezesse a lába.
A nap már a horizont mögé bújt, rózsaszín hegeket
festve a kék ég szeletébe. A piacról érkező halk morajlás elringatta a lányt. Egy
parkszerű helyen volt, amit valami kertiboltívszerűségek díszitettek. Az egyik
padon üldögélt, és élvezte a nap utolsó sugarait. Ha jól tippelte, olyan fél
óra telhetett el, amióta ott hagyta Nevrát a lépcsőn. Azóta találkozott az
egyszarvú férfival, akinek oda adta a tojást. Ő nem tudott most mit kezdeni
vele. Vajon pontosan mennyi ideje van már itt? És mennyi időt kell még várnia?
Úgy tűnt nem sokat, mert valaki elé állt, eltakarva a fényt. Anneliese
kinyitotta a szemét. Emlegetett szamár. A fiú állt előtte, vidáman mosolyogva.
– Itt az idő – a lány kezéért nyújt, s játszi
könnyedséggel felhúzta. Mintha nem is lenne súlya.
– Biztos,
hogy meg kell csinálni a tesztet? – kérdezte harmadszorra Anneliese, míg meg
tették az utat a laborig. Ott ismét megállt, pislogva meredve az ajtóra. Nem
tudta mi ütött belé. Talán csak félt, hogy kiderül: valamilyen módon van benne
tündérvér. Ezarel azt mondta, hogy ha a teszt negatív lesz, akkor hazamehet. De
arra vonatkozóan nem mondott semmit, hogy mi van akkor, ha az ellenkezője derül
ki?
– Biztos. Na, gyere – Nevra kinyitotta előtte az
ajtót, és a derekánál fogva, finoman előre tolta. A lány nagyot nyelt. Miikón
kívül ott volt még a fehér hajú srác is, na meg Ezarel. És Nevra, aki épp
becsukta maguk mögött az ajtót.
– Jól van, essünk túl rajta – sóhajtott egy
nagyot Anneliese, és Ezarelhez lépett. A fiú lapos pillantással nézett körbe.
– Most bebizonyosodik, hogy ez az egész
fölösleges volt.
– Csak csináld, Ezarel – forgatta a szemét Miiko,
karba font kézzel álldogálva. A fiú morgolódva, durván nyúlt a lány karjáért,
majd rákente az alkarja belső felére a löttyöt. Zöld volt, és krém állagú. A
hideg bele szúrta tűhegyes fogait a bőrébe, érezte, hogy kezd zsibbadni, majd
hirtelen forróság vette át a helyét. Szinte érezni vélte az égett hús szagát.
Vagy csak képzelődik?
– Tessék, megmondtam, hogy nincs… – Ezarel
elharapta a szót, ahogy Anneliese karján zöld tűz csapott fel. A lángok
nyaldosták a bőrét, haragos táncot jártak egymás közt. A lány torkát apró
sikoly hagyta el, de mielőtt bármit is tehetett volna, a tűz csillapodni
látszott, majd kihunyt. Mi a fene volt ez?
– Ez nem lehet… – Miiko gúnyosan fordult az
elfhez.
– Nos, Ezarel. Mit is mondtál?
Azt a kva...! Wow! Rohadtul tetszett, és baromi jól fogalmazol. Hozd a kövit, amilyen hamar csak tudod, én nagyon kiváncsi vagyok rá.*-*
VálaszTörlésJa, és kva jól néz ki a fejléckép.*w*
Köszönöm szépen!
TörlésNagyon örülök, hogy tetszik, hozom őket, amilyen gyorsan csak tudom :)