-->

2017. április 17., hétfő

3. fejezet

3. fejezet

Amikor felkel a láng


A lány látta a falakat a távolban, ahogy egyre csak csalogatják. Eltudta képzelni magát, ahogy átmászik rajtuk, és eljut a… hova is? Fogalma sem volt. Van innen egyáltalán kiút? Vagy csak a halál jelent szabadságot? A halál, ami oly sebesen közeledett felé. Vagyis ő futott feléje.
Anneliese meglendítette a karját. A kard jól kiegyensúlyozott volt, és éles, könnyed mozdulattal fúródott a húsba, átvágva az ínakat. A lány megborzongott. A sebből fekete köd pára tört fel, nem volt vér, ami végig folyt volna a pengén. A férfi térdre esett, karjai az oldalára hullottak, ahogy Anneliese remegő kézzel kihúzta a fegyvert, majd a sötét, sűrű köd beburkolta és elenyészet. Csak a lassan leülepedő, kékes-szürkés porszemcsék maradtak utána. Megölte? Tényleg megölte… Elvett egy életet. Még csak néhány perce van ezen a fura helyen, és már… nem! Ez nem ő! Biztosan csak egy rémálom. Azonban, ahogy a gyerek rémülettel kitágult pupillájába nézett, rájött, hogy ez a valóság. A lány kezéből kihullott a kard.

– Mondtam már, hogy nem tudom, hogyan csináltam, és hogy hogyan jöttem ide! – szólt türelmetlenül a lány. Ugyanabban a teremben volt, ahova érkezett. Még mindig elképesztőnek tartotta a föléje tornyosuló hatalmas kristályt, bár a döbbent tekintetek kereszttűzében igyekezett nem bámulni. Helyesebben nem is hagyták, hogy legeltesse rajta a szemét, mert folyamatosan kérdéseket tettek fel neki, amire nem tudott választ adni. Ő maga is csak annyit, tudott, mint ők, de úgy érezte, hogy nem hisznek neki. Legalábbis úgy tűnt, hogy a fura botos lányt nem győzte meg. Anneliese még mindig ámulva vette szemügyre. Nem lehetett nála sokkal idősebb, de úgy tűnt, hogy ő a felettese a többieknek. Dresszszerű ruháján a rózsaszín és a lila dominált, egyenesszálú, halványkék árnyalattal fűszerezett fekete haja a derekát súrolta. Kék szeme viharos volt, szemöldöke a frufruja mögé bújt. Anneliese figyelmét nem kerülték el a rókaszerű fülek, és a bolyhos farkak, amik mintha dühösen rángatóztak volna.
– Én csak haza szeretnék menni!
– Az lehetetlen. A boszorkánykörök csakis egyirányba működnek – szólt ingerülten a rókalány, majd a többiek felé fordult – Vigyétek a börtönbe! Hátha visszajön idővel az emlékezete.
– Börtön? V… várj! – hebegte a lány.
– Miiko… – egy sötétkék hajú – Anneliese bizánci kéknek tippelte volna – férfi szólt közbe, akinek unikornis szarva volt. Hangja nyugodtan csengett, de lány látta merev testtartásáról, hogy feszült. – Nem kellene börtönbe küldeni… elmondott mindent, amit tudott, és… megmentette Meryt.
– Ez igaz – mondta egy szőke hajú férfi. A frufruja fekete volt, ahogy a két oldalt befonott egy-egy vékony tincsének aljai is. Ő is testhez simuló ruhát viselt, ami nem sokat takart a felső testéből. Vállára terített fehér színű kabátja lágyan ringott utána, ahogy előrébb lépett.
– Ami kint történt… – a lány elkapta a tekintetét azokról a hasizmokról, ahogy megérezte, hogy figyelik. Atyagatya! Hát, itt minden hímnemű egyed ilyen lengén öltözködik? Nem mintha panaszkodna… – bámulatos volt.
Bámulatos? Az, hogy megölt egy… még azt se tudta pontosan, hogy mivel végzett. Abban biztos volt, hogy nem ember volt, legalábbis részben. De vajon akkor mi? És miért csak neki sikerült megölni? A többiek mért nem tudtak sebet ejteni rajta? Még mindig a bensőjében érezte azt a döbbenetet, hogy leszúrt valakit, vagy valamit. Szerencse, hogy a másik kettő csuklyás alak eltűnt utána, mert a lány tudta: nem lett volna képes végezni a többivel.
–  Nem hinném, hogy hazudna – tette hozzá a fekete hajú fiú, aki a karba tett kézzel dőlt neki a falnak, acélszürke írisze kontrasztot alkotott szemében csillogó vidámsággal.  Fekete, testhez tapadó ujjatlan felsője kirajzolta kidolgozott izmait, fekete sálja ráborult a jobb vállára, eltakarva félig a vörös mintákkal díszített sötétlila selyem… kimonót?? A lány nem igazán tudta megállapítani, főleg, hogy bal ujja magányosan lifegett a lábánál. Furcsa ruha viselet volt, de szabadon hagyott vállával kimondottan… érdekessé tette.
– Amikor összefutottam vele, akkor tényleg a Kristályterem felől jött.
– Micsoda??! És ezt még csak most mondod?? – háborgott Miiko, miközben a kék láng hevesebben kezdett lobogni.
– Nem kérdezted – rántotta meg a vállát amaz. Anneliese csodálta azt a nyugalmat Miiko szembeni dühvel, aki úgy tűnt felrobban, de a szőke hajú férfi a vállára tette a kezét, mire a lány egy nagy sóhaj kíséretében csillapodni látszott.
– Rendben. Akkor te – kecses ujjával a lányra mutatott, azonban nem tudta befejezni. A kristályból derengő kék fény erőteljesebbé vált, Anneliese érezte, hogy kellemes meleg érinti meg a bőrét, egészen a csontjaiig hatolva. Egy pillanatra le kellett hunynia a szemét. Már megint mi történik? Csak nem ismételten egy másik világba kerül? Vagy talán ez a hazaútja? Reménykedett benne, de mikor kinyitotta a szemét csalódnia kellett. Egy nő állt előttük. A bőre átlátszó volt, a haja két szarvval ékesített, finom tollakból állt, testét egy körülötte úszó hosszú, fehér sálszerűség fedte. Fenséges volt, ennek ellenére riasztó volt az a kifejezéstelen tekintet, és az idegen szavak, amik elhagyták az ajkát, s majd, ahogy megjelent, el is tűnt, némaságot hagyva maga után.
– Micsoda? – a kék hajú fiú szólalt meg. Hangjából sütött az elégedetlenség, és a döbbenet. A srác pillantása lekezelő volt, ahogy a lányra nézett, amitől annak kedve szottyant volna fejbe kólintani. – Hogyan lehet?
– Mi volt ez?
– A nagy kristály szelleme. Amióta megsérült, nem jelent meg – válaszolta Miiko, s csodálkozva meredt a lányra. – Nem lehet véletlen az, hogy most bukkant fel…
– És, hogy megtudta ölni azt a Ziláltat – tette hozzá a fekete hajú.
– Hogy mit?
– De miért?
– Én is ezt kérdem! Valaki elmagyarázná, hogy mi folyik itt? – kérdezte Anneliese, de mintha meg se hallották volna.
– Ne vesztegessük az időnket magyarázkodásra! Csak véletlen szerencse volt az egész, ennyi. Semmi „emberi dolog” – szólt a kék hajú.
– Pont ez az. Lehet, hogy nem csak emberi származása van – a lány összevont szemöldökkel pillantott az eddig csöndben álló, fehér hajú srácra. Fura, páncélszerű ruhát viselt, aminek csak a darabja fedték a testének kisebb részét, kidolgozott hasizmát szabadon hagyva. Vajon mennyi súlyt nyomhatnak azok?
– Hogy érted ezt? – Miiko még mindig fürkészően vizslatta. Kezdte kényelmetlenül érezni magát a lány.
– Mivel magyarázod, hogy alig fél órája sikerült megölnie azt a Ziláltat, és hogy most megjelent előtte a kristály szelleme? Nem szokott ok nélkül eljönni.
– Lehet, hogy igazad van… Ezarel! Csináld meg vele tesztet! – a kék hajú fiú értetlenül pislogott Miikóra.
– Hogy mi? Komolyan azt szeretnéd, hogy rá pazaroljuk az időnket?
– Tedd, amit mondtam, és ne vitatkozz! – csattant fel Miiko, azzal elhagyta a termet. A többiek követték, amitől a lány hirtelen furcsán üresnek érezte a termet. Egyedül csak az Ezarel nevű srác maradt, aki valamit mormogott a bajusza alatt.
– Ha a teszt negatív lesz, hazamehetek végre?
– Igen, de fölösleges ez az egész. Kizárt, hogy tündérvér folyjon az ereidben – a fiú néhány másodpercig még szitkozódott, majd magára hagyta a lányt. Anneliese tehetetlenül fordult körbe. Na, és most mihez kezdjen? Nem értette az egészet. Az előbb még börtönbe akarták zárni, most meg itt hagyták egyedül… akkor ezek szerint kedve szerint járkálhat, nem? Addig körbe nézhetne, ameddig várakozik. Vagy akár annak a goromba manó fülűnek is segíthetne, hogy gyorsabban túl legyenek ezen az egészen, és haza mehessen. Te jó ég! Vajon mi lehet otthon? Jack haza ért? Vajon keresik már őt? Még a babákat sem tudta oda adni a húgának, pedig megígérte… de talán a két világ között máshogy telik az idő. Talán még nem késő.
Anneliese megszaporázta a lépteit, szinte száguldott a lépcsőn. A folyosó meleg színei csillapították nyugtalanságát, lépteit elnyelte a puha szőnyeg. A csarnokba érve lelassított. Most jobban szemügyre véve a termet, egészen lenyűgözőnek találta. Egy kupolás helységben volt, a középen elhelyezett oszlopok egészen a mennyezetig törtek fel. Ha nagyon nyújtózkodott volna, akkor talán eléri a rájuk aggatott vörös bársony függönyöket. A terem két szélén lévő boltív jelezte a kisebb lépcsőket, középen lévő hosszú, széles lépcsővel pedig még további négy ajtót lehetett elérni. Anneliese végig húzta a kezét a finoman megmunkált korláton. Merre kéne indulnia? Ha összefutna valakivel, akkor megkérdezhetné, hogy merre találja Ezarelt, de az egész épület kihaltnak tűnt. Talán benézhetne az összes ajtó mögé… lassú, de biztos megoldás volt.
Két helyiségben nézett körül, mikor összefutott a két lánnyal. Az egyiknek vörös hajzuhatagja volt, és nyúl fülei, ruhája a tavasz finom színeire emlékeztette Anneliese-t, míg a másiknak ezüstös-kékes tincsei voltak, sötét bőre pikkelyekkel hímzett volt, telt keblei majdnem kibuggyantak mélyen dekoltált, aranyozott kék felsőjéből. Néhány pillanatig egymást közt beszéltek, majd kénytelen-kelletlen követte őket Miikóhoz, hiába igyekezett elmagyarázni a helyzetet: mintha ott se lett volna. Így végül negyed óra múlva sikerült megtalálni Ezarelt, aki az asztal fölött görnyedt az Alkímia laborban. Hosszú, kék haja volt, amit összekötve hordott, és hegyes fülei. Fura, fehér ruha volt rajta, barna övén néhány különös színű fiola lógott. Anneliese némán figyelte, míg a srác felé nem fordult.
– Meglepett, hogy nem kotnyeleskedtél bele a munkámba.
– Én se szeretem, ha zavarnak munka közben – rántotta meg a vállát. Habár, ha az embernek van két kistestvére, akkor ezt elég nehéz elkerülni.
– Tessék! Szerezd be ezeket! – nyomott egy papírfecnit a kezébe.
– És mégis honnan?
– Innen-onnan. Találd fel magad, emberlány.
– Nem vagy túl segítőkész. És van nevem is! Anneliese!
– Jól van! Menj, és analizáld a listát – a lány pufogva hagyta ott az ördögien vigyorgó fiút. Volt egy olyan érzése, hogy még meg fog gyűlni a baja Ezarellel.
A felhők vidáman kergetőzve úsztak a kék égbolton, a növények boldogan szívták magukba a napfényt. A lány napellenzőként használva a kezét, vágott át a piacon. Gyanította, hogy itt megtalálhatja azt, ami kell neki. A kérdés csak az volt, hogy hol. Ekképpen körbe járta a vásárt, míg meg nem találta azt, amit kellett.
– 134 maana?
– Ennyi, és nem kevesebb – a lány döbbenten nézett az árusra, aki bosszúsnak tűnt, mert feltartja a sort. Anneliese –t ezt a legkevésbé sem érdekelte. Fogalma sem volt mi az a maana vagy, hogy hol szerezhetne, de az ára is borsos volt. Legalábbis is ő így érezte. Mi kerülhet ennyibe? Hisz csak pár dolog van a listán.
– Kell vagy sem, kislány?
– Én…
– Megveszi – a lány a hang irányába fordult. Egy nő volt az, aranyos kis szarvakkal, és sárga szemekkel. Nagyon hasonlított arra a kisfiúra, akit megmentett.
Az asszony rendezte a számlát, majd finoman megfogva a lány könyökét, kivezette a piacról, a kis házikók felé.
– Köszönöm – intett a lány a holmikra – de igazán nem kellett volna… nem tudom, hogyan köszönjem meg.
– Nekem kellene megköszönnöm.
– Micsodát?
– Hogy megmentetted a fiamat.
– Szóval maga tényleg annak a kisfiúnak az anyukája – Anneliese jobban szemügyre véve látta rajta a fáradság, és a veszteség nyomait. Vajon mit élhetett át?
– Igen. Nem tudom mit csináltam volna, ha elveszítem Meryt… – egy pillanatra könnybe lábadt a szeme, mire a lánynak kedve támadt megvigasztalni, de a nő összeszedte magát. Megtörölte a szemét, intett Anneliese-nek, hogy maradjon itt, majd elsietett. Tanácstalanul meredt az asszony után, aki hamarosan fel is tűnt, egy tojással a kezében. Körülbelül akkora lehetett, mint egy strucctojás, sötét zöld volt, szinte már fekete, türkizzöldes csíkokkal. Óvatosan a lány kezébe helyezte.
– Mi ez?
– Egy ciralak tojás. Egy familiáris – tette hozzá az asszony, miután látta Anneliese értetlen tekintetét. – Ajándék. Majd később megtudod.
– Nem fogadhatom el!
– Kérlek! – a lány beleegyezően bólintott. Nem tudta mi ez a familiáris, és hogy mire jó, de nem akart erőszakoskodni azzal, hogy nem fogadja el. Az asszony túlságosan is lelkes volt hozzá. A jószándékáról eszébe jutott az édesanyja. Illedelmesen búcsúzott el tőle, majd visszasietett a laborba Ezarelhez. Minél hamarabb visszaakart jutni, nem akarta pazarolni az időt. Úgy tűnt Ezarelt ezt nem igazán aggasztja, mert egy fölösleges hozzávaló miatt küldte még el, ami nem is volt ott, ahol mondta, s mint kiderült, nem is volt soha. Ez után a lány a lépcsőn kötött ki, kezében a tojással. Csöndesen figyelte meg az itt zajló életet, ahogy az emberek ide-oda rohannak, olyan szavakat és kifejezéseket használva, amit nem értett. Ahhoz képest, hogy nem rég megtámadták őket, egész békésnek tűnt a hely. Otthonosnak.
– Min gondolkodik a kis emberlány? – Anneliese összerezzent. A fekete hajú fiú állt mögötte, ajkán pajkos mosoly függött. Kecses, hangtalan mozdulattal ereszkedett le mellé a lépcsőre, tekintetét nem véve le a lányról.
– Ne hívj így!
– De hát ember vagy, nem?
– Igen. De van nevem is. Anneliese.
– Én Nevra vagyok. Az Árnyék gárda vezetője. És nem válaszoltál a kérdésemre.
– Miért érdekel, hogy min gondolkodtam?
– Minden érdekel, ami veled kapcsolatos – felelte búgó hangon. Ha elhitte volna, hogy lehetséges, akkor azt mondaná, olyan volt, mintha a fiú dorombolna.
– Semmin se – felelte a lány, szembe fordulva vele. Talán nem volt a legjobb ötlet. Nevra pillantása szinte perzselt, amitől Anneliese-nek kellemetlenül melege lett. – Na, és te?
– Tényleg tudni akarod?
– Nem. Az hiszem, nem – nem bírta. Elpirulva fordult megint előre, maga elé bámulva. Bárhova jó volt nézni a fiún kívül. Milyen bosszantó volt a gyengesége! Sosem történt még ilyen vele, pedig volt már pár srác, aki udvarolt neki.
– Pedig szívesen elmondom, ha szeretnéd – hajolt közelebb a lányhoz – Aztán kitárgyalhatjuk… Csodálatos társaság vagyok. Biztos vagyok benne, hogy jól szórakoznánk.
– Nem vagy egy kicsit beképzelt is?
– Dehogy! Csak egészséges az önképem – Anneliese felhorkantott. Elhúzódott a fiútól, és felállt. Sétálnia kellett.
– Körbe nézek. Te csak maradj, és csevegj az egoddal – mielőtt válaszolhatott volna, a lány már el is sietett. Nem figyelte merre megy, csak hagyta, hadd vezesse a lába.


A nap már a horizont mögé bújt, rózsaszín hegeket festve a kék ég szeletébe. A piacról érkező halk morajlás elringatta a lányt. Egy parkszerű helyen volt, amit valami kertiboltívszerűségek díszitettek. Az egyik padon üldögélt, és élvezte a nap utolsó sugarait. Ha jól tippelte, olyan fél óra telhetett el, amióta ott hagyta Nevrát a lépcsőn. Azóta találkozott az egyszarvú férfival, akinek oda adta a tojást. Ő nem tudott most mit kezdeni vele. Vajon pontosan mennyi ideje van már itt? És mennyi időt kell még várnia? Úgy tűnt nem sokat, mert valaki elé állt, eltakarva a fényt. Anneliese kinyitotta a szemét. Emlegetett szamár. A fiú állt előtte, vidáman mosolyogva.
– Itt az idő – a lány kezéért nyújt, s játszi könnyedséggel felhúzta. Mintha nem is lenne súlya.
Biztos, hogy meg kell csinálni a tesztet? – kérdezte harmadszorra Anneliese, míg meg tették az utat a laborig. Ott ismét megállt, pislogva meredve az ajtóra. Nem tudta mi ütött belé. Talán csak félt, hogy kiderül: valamilyen módon van benne tündérvér. Ezarel azt mondta, hogy ha a teszt negatív lesz, akkor hazamehet. De arra vonatkozóan nem mondott semmit, hogy mi van akkor, ha az ellenkezője derül ki?
– Biztos. Na, gyere – Nevra kinyitotta előtte az ajtót, és a derekánál fogva, finoman előre tolta. A lány nagyot nyelt. Miikón kívül ott volt még a fehér hajú srác is, na meg Ezarel. És Nevra, aki épp becsukta maguk mögött az ajtót.
– Jól van, essünk túl rajta – sóhajtott egy nagyot Anneliese, és Ezarelhez lépett. A fiú lapos pillantással nézett körbe.
– Most bebizonyosodik, hogy ez az egész fölösleges volt.
– Csak csináld, Ezarel – forgatta a szemét Miiko, karba font kézzel álldogálva. A fiú morgolódva, durván nyúlt a lány karjáért, majd rákente az alkarja belső felére a löttyöt. Zöld volt, és krém állagú. A hideg bele szúrta tűhegyes fogait a bőrébe, érezte, hogy kezd zsibbadni, majd hirtelen forróság vette át a helyét. Szinte érezni vélte az égett hús szagát. Vagy csak képzelődik?
– Tessék, megmondtam, hogy nincs… – Ezarel elharapta a szót, ahogy Anneliese karján zöld tűz csapott fel. A lángok nyaldosták a bőrét, haragos táncot jártak egymás közt. A lány torkát apró sikoly hagyta el, de mielőtt bármit is tehetett volna, a tűz csillapodni látszott, majd kihunyt. Mi a fene volt ez?
– Ez nem lehet… – Miiko gúnyosan fordult az elfhez.

– Nos, Ezarel. Mit is mondtál?  

2 megjegyzés:

  1. Azt a kva...! Wow! Rohadtul tetszett, és baromi jól fogalmazol. Hozd a kövit, amilyen hamar csak tudod, én nagyon kiváncsi vagyok rá.*-*
    Ja, és kva jól néz ki a fejléckép.*w*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen!
      Nagyon örülök, hogy tetszik, hozom őket, amilyen gyorsan csak tudom :)

      Törlés