Eldarya fanfiction- 2. fejezet

Káosz

A vakító fehér fényzuhatag lassan eloszlott, a kellemes meleg hiánya nélkül pedig a lányt kirázta a hideg. Tenyerébe nyilalló fájdalmat enyhítette a hűvös kőpadló, s Anneliese megdöbbenve kapott levegő után, ahogy kinyitotta a szemét. Egy hatalmas, üvegablakokkal borított teremben volt. A helyiségben nyugalmat árasztó, halvány színek uralkodtak, a középen elhelyezett kristály kékes fénybe vont mindent. Békés, és erőt sugárzó volt, a lány megbűvölve bámulta. Óvatosan végigsétált a kristályhoz vezető pallón, körbe az emelvény mentén, fel a lépcsőn. A vér az ereiben pulzált. Mindent elfelejtett: a babákat, Jacket, az erdőt. Csak egy gondolat járt a fejében, azonban az egyre közelebbről hangzó léptek szilánkokra zúzta…

Anneliese lesietett a lépcsőn, és egy pillanatnyi hezitálás után elbújt az emelvény mögé. Ujjai a hűvös felültre simultak, homlokát a kőhöz nyomta. Igyekezett lecsillapítani száguldó pulzusát, és abba hagyni a remegést. Vajon hova került? És hogyan? Emlékezett a gombákra, a vakítófényre, és a bogarakra… Varázslat lenne? Vagy csak egy álom? Igen, talán álmodik, azonban hiába hunyta le szorosan a szemét, amikor kinyitotta, ugyan ott volt: az ismeretlen, tágas teremben, feje fölött a hatalmas kristállyal. És az egyre közeledő hangokkal.

Hallotta, ahogy valaki felszalad lépcsőn, majd hirtelen megáll. A lány visszatartott lélegzettel várt. Csak nem felfedezték? Talán a torkában dobogó szíve árulta el. Ám a cipő ismét halkan nyikorgott a kőpadlón, köröm kopogás társulva hozzá. Ketten lehettek. Egy ember, és egy állat. Valószínűleg egy nagy testű. Talán egy kutya. Csak ne egy kutya legyen! Ha az, kiszagolja, és lelepleződik. Kitudja, mit csinálnának vele ebben az idegen helyen, és ezt nem akarta megkockáztatni. Csak el akart tűnni innen. Biztos van valami kiút, valami, ami által haza mehet. Mert abban biztos volt, hogy nem otthon van. Ott nincsenek kristályok, és nagy kutyaszerű dögök, akik fel akarják falni az embert.

A lány behunyt szemmel hallgatta az egyre közeledő köröm kopogást, és a morgást. Amennyire csak tudta, összehúzta magát, még levegőt sem vett. Hogyan fogja megvédeni magát, ha rátámad az az állat? Nem látott sehol fegyvert, vagy valamit, amit annak használhat. Csupán a telefonja volt nála, de mit tudna kezdeni vele?

– Érzed ezt az energiát? – a hang durván szólt a békés teremben. Anneliese ereiben meghűlt a vér. Neki szóltak? Vagy van az idegenen kívül más is? Halk nyüszítés volt a válasz, mely egy pillanatra megnyugtatta a lányt, de aztán a már ismerőssé vált hangtól újra megfeszült a teste. Nem fog többé haza térni. Sosem fogja beszívni a még édesanyja által elültetett rózsák illatát az ablaka alatt. És nem látja többé a testvéreit. A szemét könny lepte el, ez a gondolat mégis erőt adott neki. A testvérei. Számítanak rá. Nem adhatja fel ilyen könnyen!

Anneliese óvatosan a farmerzsebébe nyúlt. Esetleg megdobhatja a telefonjával azt a dögöt. Vagy akár meg is vakíthatja a vakuval. Csak pár másodperc, de neki nem kellett több. Illetve reménykedett benne, hogy elég időt tud nyerni vele, hogy elszaladjon. Azonban a rideg valóság jeges ölelésbe fonta. Nem volt nála a telefonja.

– Ne! – a lány a szájára tapasztotta a kezét. Kimondta volna hangosan? – Nyomorultak! Menjünk, mielőtt azok az ostoba piperkőcök ide érnének a drága Kristályukhoz!

Sietősen távolodtak a léptek.

– Gyere már, te mihaszna! – a dög felnyüszített, majd a követve a gazdáját, eltűntek. Anneliese hevesen dobogó szívvel ült a földön. Nem mert mozdulni. Megmenekült? Vajon kitől? És kik jönnek? Talán nem kellene megvárnia, hogy még valakivel összefusson. Neki is mennie kell. De mégis merre?

A lány botladozó lábbal indult az ajtó irányába. Sejtelme sem volt, hogy merre vezet, de valamerre muszáj elindulnia. A lábára hagyatkozva rohant le a lépcsőn, körbe se nézve kanyarodott ki a vörös szőnyeggel borított folyosóra.

– Au! – a levegő kiszökött a tüdőjéből, ahogy neki ütközött valakinek. Erős kezek kulcsolódtak a dereka köré, megóvva a fenékre eséstől. Anneliese nyelvére tolultak a szavak, hogy megköszönje, de az intenzív szürke írisztől újra elakadt a lélegzete. A fiú – pár évvel lehetett idősebb nála – fekete tincsei az arcába hullottak, eltakarva a jobb szemén lévő szemfedőt, ajka féloldalas mosolyra húzódott.

– Milyen finom emberillat. Máris eljött a vacsora ideje? – Anneliese kirántotta a kezét a szorításból, és ellökte magától a fiút. Az felháborodottan kiáltott fel, de a lány már ki is szaladt a folyosóról, be egy nagy csarnokba. A helyiségre több ajtó is nyílt, középen egy széles lépcső tekeredett fel az emeletre, még további négy ajtót rejtve. A középső üvegből készült, a nap szikrákat hányt át rajta a padlóra, a lépcsőre egyenetlen csíkokat vetett. Anneliese kettesével vette a fokokat. Úgy gondolta, hogy a fény egyenlő a szabadsággal. Talán, ha kilép azon az ajtón, akkor visszakerül az otthonába, pont, mint a filmekben.

A lány meghökkenve torpant meg a küszöbön. Az előtte elterülő táj varázslatos, és élettel teli volt. Mintha a piac egy nagy teknőben helyezkedett volna el, amit az épülettel megegyező kővel raktak le. Megbabonázva követte a finoman megmunkált korlátot, egészen a lépcsőig, elhaladva különböző stílusú épületek mellett, átmenve a piacon, elérve egy teraszszerűséget, míg a kő lassan eltűnt, átadva a helyét a frissen vágott fűnek.

Belekapaszkodott az oszlopra felnyúló indába, mélyen beszívva a levegőt. Friss volt, frissebb, mint amit valaha is belélegzett a Földön. Nem voltak gyárak, és autók, amik beszennyezték a levegőt. Csak… fa, talaj, és virágok bódító illatát érezte. Vajon a Föld is ilyen volt egykor? Milyen jó is lehet mindennap erre a frissességre felébredni! Még a színek is élénkebbnek tűntek. Egyedül a nap fényes csápjai voltak nagyon hasonlóak, ahogy nyaldosták az arcbőrét, kellemes meleget árasztva. Biztos volt benne, hogy hozzá tudna szokni ehhez a nyugalomhoz. Tudna, de nem akar. Ez nem az ő világa, és otthona. Neki van másik, máshol, ahova visszavárják. Vajon mennyi idő telhetett el, amit bámészkodással töltött el? Sietni kell!

Anneliese átvágott a házak között, kikerekedett szemekkel figyelve a körülötte lévő lényeket. Vajon csak beképzeli, vagy tényleg gyanakvóan méregetik? Talán a ruhája miatt. Szakadt farmerével, és kinyúlt melegítő pulcsijában nem illet oda. Még egy ok, ami miatt minél gyorsabban el kell pucolnia innen. A távolban már ki tudta venni a falakat, amik egyre közelebb értek hozzá, míg valaki elé nem állt. A lány fájdalmasan neki ütközött, botladozva lépett hátrébb. Egy férfi volt, fején csuklyát hordott, mellkasán sodrony ing feszült, derekán különböző szíjak lógtak, amikre kardot, és törőket csatoltak. Anneliese nem tudta eldönteni, hogy csak káprázik e a szeme, vagy testének körvonala tényleg sötét ködbe burkolódzott, itt-ott elmosódva.

A felhangzó sikolyok szétszakították a csöndet, foszló maradványa a távolba veszett, helyét a pánik vette át. A lány még mindig az ismeretlen férfit bámulta maga előtt, szeme sarkából látta, ahogy az itt élők elfutnak, igyekezve búvóhelyet találni. Neki is ezt kellene tennie. Minden porcikája azt kiáltozta, hogy fusson, el innen, jó messzire, de mire megfordult volna, a csuklyás férfi elkapta. Marka a torkára feszült, Anneliese tüdeje kiáltozva követelte a levegőt, szíve mellkasát verte. Küzdött a légszomjjal, igyekezett kifordulni a férfi szorításából, de az ujjak még erősebben feszültek a torkára. A látása elhomályosult, tüdeje égett. Meg fog halni. Érezte a hideg jeges leheletét a gerincén, érezte, hogy a tüdeje elviselhetetlenül ég… aztán a nyomás hirtelen megszűnt.

A lány a földre rogyott, szomjazva nyelte a levegőt, keze finoman nyugodott a torkán. Hallotta, hogy a férfi kivonja a kardját, a pengén megcsillanó fény egy pillanatra elvakította őt. Előbb majdnem megfojtják, most meg ketté akarják vágni. Még mindig szédelegve gurult arrébb, mire a világ táncot járt körülötte. A penge néhány centire csapódott mellette a földbe. Anneliese a hátára fordult, rákjárásban próbált messzebb kerülni a halálos fegyvertől. Miért került ilyen helyzetbe? És ki ez a férfi? Mit akar tőle? Vagy egyszerűen csak útban volt? Ő csak haza akar menni, márpedig fej nélkül aligha tud majd. Hol vannak a katonák? Biztos, hogy kell lennie valami őrségnek! Vagy nem? Bárcsak itt lenne az a fiú, akivel a folyosón találkozott! Jól edzett volt, olyannak tűnt, aki megtudja védeni magát, és ügyes a harcban. Ő meg persze csak a porban tud kúszni, elugrani az éles penge elől, és számlálni élete utolsó perceit. Miért is nem vett önvédelmi órákat, mint a barátnője?! Most tudná, hogyan védhetné meg magát, és nem kellene az akció filmekben látott harcjelenetekre gondolnia, azt kívánva, hogy bárcsak ő is hasonlóan tudna harcolni.

Anneliese torkából sikítás tört elő, ahogy a fegyver bele csapódott a feje fölött az oszlopba. Túl közel volt. Most csak a hajának pár tincsét veszítette el, azonban legközelebb nem lesz ilyen szerencséje. A halál ott függött a feje fölött, mégis megsiratta a hajfürtjét. Az édesanyja mindig is imádta a hosszú hajat. Ezért növesztette ő is évekig, hogy elérje a derekát, hogy olyan legyen, mint az anyukájáé. Az apja gyakran mondogatta, hogy így nagyon hasonlít hozzá, így a halála után csak az emléke miatt tartotta meg a hosszát. Most pedig néhány másodperc alatt elveszítette. A galád! A haja volt az egyik dolog, amiért képes volt harapni. Anneliese vérében száguldott az adrenalin, torkába maró fájdalom megszűnt, nem maradt más, mint az elszántság. Minden erejét beleadta a rúgásba. A férfi hörgő hangot adott ki, teste meggörnyedt. Remek. Gyilkos, de érzi a fájdalmat. A lány ismét rúgott, immár a kardot tartó kezet célozta meg. A penge szikrát hányt a napsütésben, csörögve hullott a földre.

– Ezt neked, de tökkelütött! – kiáltotta a lány. Ha nem kellett volna odébb hengerednie, még nevetett is volna a szóviccén. Egy pillanatra megállt, hogy felkapja az elejtett fegyvert, majd rohant is tovább. El se hitte, hogy megmenekült. Hogy az tényleg ő volt! Nem is tudta, hogy képes ilyesmire. Így harcolni! Nem szívesen látta be, de ha nem veszti el hajának pár tincsét, akkor most halott lenne.

A lány elszaladt a házikók, és a lakók mellett, akik még mindig rémültnek tűntek, de a feltűnő harcosok láttán a félelmük csillapodott. Jó páran voltak, köztük volt még az a fekete hajú fiú is. Csak egy elmosódott sötét foltot lehetett látni belőle, s amikor egy pillanatra megállt, kecses mozdulatokkal táncolt el a csapások elől, mesterien forgatva a tőröket. Volt egy rózsaszín dresszes lány is, aki egy hosszú, kalitkás botot tarott a kezében, amiből a feltörő kék tűzzel lángra lobbantotta az ellenséges katonákat. Annelies hallotta, hogy kiált valamit, de hogy mit, nem értette. Csak annyit látott, hogy a harcosok szétszélednek, és leterítik a maradék ellenlábast. Hármat kivéve. Ugyan úgy néztek ki, mint amivel az előbb küzdött meg. Az egyik ellépet a két társa mellől, és a közeli ház oldalához sétált, míg a másik kettő támadásba lendült. Jó. Legalább már nem fognak rá támadni. Elosonhat innen. Azonban valami megragadta a figyelmét. Az ütések, a vágások, és a kék tűz ellenére nem haltak meg. Mintha mi sem történt volna. Hogy lehetséges ez? Hisz ő megrúgta, és az egyiknek el is vette a kardját! A kardot, ami most ott volt a kezében. A tulajdonosa pedig épp kirángatott egy kisfiút az egyik bokor mögül. Valószínűleg a többiek is észrevették, mert páran feléjük igyekeztek. Messze voltak. Nem érnek oda időben. Viszont ő közelebb volt. De, ha most nem indul, talán soha nem fog tudni kijutni innen… a lány rohanni kezdett.