32. fejezet

Fedélzeten

Anneliese szívében valami megrezzent. Elhúzta a kezét. A külvilág zaja hirtelen fülsüketítővé vált a számára. Hallotta a hajótestnek csapódó hullámokat, érezte, ahogy finoman megbillenek. A néma, hívogató óceán zúgása betöltötte a csendet, ami a fedélzeten uralkodott. A legénység még mindig szótlanul bámult le rá.

Nem voltak sokan, de a kilétüktől a lány élesen szívta be a levegőt. A tündérek közé Ziláltak is vegyültek. Ugyanazt a ruházatot viselték, amit volt társaik: csuklya, sodronying, számos derékszíjra csatolt tőr, meg kard. Anneliese viszont észrevett valamit, ami különbözött az eddigi Ziláltaktól. Ezek sokkal elevenebbnek tűntek. Élőbbnek.

A körülöttök folyton mozgó árnyak követték minden egyes rezdülésüket, légzésükkör hol távolabb úsztak tőlük, hol közelebb. A levegőt nyaldosó sötétség mintha incselkedni akart volna a lánnyal: fekete nyelvükkel sziszegtek felé, bőrének selymes felülete után ácsingóztak, majd hirtelen visszahúzódtak. Mintha kóstolgatták volna őt, próbálták kideríteni, hogy hogyan reagál rájuk a lány. Anneliese azonban nem félt tőlük. Úgy tűnt olyanok, mint a pórázon tartott kutyák. Volt egy határ, amit nem tudtak átlépni, és a lány ezen a határon kívülre esett. Jobban aggasztották az új Ziláltak, amik – az izgő-mozgó árnyékoktól eltekintve – rezzenéstelenül várták a parancsot.

– Látom, felismered a katonáimat. Egy aprócska módosítás hajtottunk végre rajtuk, így harciasabbak, mint az előzőek.

Anneliese grimaszolt. Mintha nem lettek volna eddig is harciasak.

– Ó, ne nézz rám ilyen rondán. Sok fejtörést okoztál nekünk – folytatta Heliodor. Úgy beszélt vele, mint egy régi jó baráttal. A lány Elidh-ra gondolt. Talán így is volt. Talán ők hárman még régebben jó barátok voltak.

– Milyen fejtörést? – ki kellett találnia valamit, de míg nem volt semmi használható ötlete, addig az időhúzás tűnt a legjobb megoldásnak. Na, meg a kíváncsiság is hajtotta. Vágyott a válaszokra, mint a szomjazó a vízre.

– Hogy mit kezdjünk veled. Sokat vitatkoztam a fivéremmel ez illetőleg. Ő hajlott arra, hogy… nos, hogy öljünk meg. Én bizakodtam a boldogabb befejezésben. Meggyőztem, hogy mindketten jól járunk, ha életben hagyunk. Persze a fivérem egy makacs öszvér, nem mondott le teljesen a tervéről.

A lány karja libabőrős lett. Emlékezett Morganit szavaira. A szavakra, amiket a sötétségbe lehelt, mikor ő kint elbóbiskolt a kertben.

Nem akarlak bántani. Legalábbis egyelőre.

Nem is akarta haza juttatni őt, vissza a családjához. Végzett volna vele, amint átlép az átjárón. De miért nem ölte meg őt előbb? Miért kellett várnia? Több lehetősége is volt, mégsem élt vele. Úgy döntött hangot ad a kérdésének. Már itt volt, a hajón, az ellenség karmai között. Nem volt visszaút. És talán ők készségesebbek lesznek a válaszadással, mint Eel gárdája.

– A fivérem pontosan tisztában volt a kockázattal. A Kristály egyszer már megmentette Elidh-ot. Nem engedhettük meg maguknak, hogy még egyszer megtörténjen.

– Megmentette? Ezt… nem értem.

A férfi fölényesen mosolygott, hangja azonban barátságosan csengett.

– Oly keveset tudsz a világunkról. Eel gárdája elköveti ugyanazokat a hibákat. Újra- és újra. – sóhajtott Heliodor. – Nem ölhetünk meg téged, mert benne van a kockázat, hogy a Kristály beleavatkozik. Talán mára már nem olyan erős, mint régen, de még mindig nagy hatalommal bír. Morganit úgy tervezte, hogy átvisz téged a Földre, és ott végez veled. A Kristály ereje odáig nem ér el ebben az állapotában. Aztán összekovácsoltunk egy tervet, amiben nagy szerepet játszol, kedves.

Heliodor mosolya vigyorrá szélesedett, és hirtelen már nem is különbözött annyira a fivérétől.

– Bámulatos a tehetséged a Ziláltak elpusztítását tekintve, így minden kétséget kizáróan szükségünk van rád. Morganit kicsit zsémbes emiatt, de hát ki hibáztatja. Ennyi évet egy unalmas, szűkös kis lyukban eltölteni, hogy aztán a tervünkben kitüntetett szerepet játsszon egy emberlány.

– Lyukban? – pislogott a lány.

– Miután Eilidh fohásza eljutott a Kristályhoz, a segítségével létrehozott egy… mondjuk úgy, hogy börtönt. Ugyanúgy, ahogy létrehozták Eldaryát. Csak egy sokkal kisebb, és sötétebb volt. És átmeneti. Magához kapcsolta, így amikor elment, hogy megsegítse a testedet, összeomlott.

– És kiszabadultatok – suttogta a lány. Hát persze. Emlékezett az álomra, ami igazából egy emlékkép volt Eilidh utolsó pillanatairól. A halál perceiben a Kristályhoz imádkozott, de a lány nem tudta, hogy miért. De ha képes volt erejének utolsó cseppjével létrehozni egy börtönt, miért nem véglegessé tette? Miért volt csak átmeneti? Nem hitte, hogy pusztán sajnálatból mentette meg az ő életét, hogy aztán olyan helyzetet zúdítson Eldaryára, ami akár a végét is jelentheti… Talán ahhoz már nem volt elég ereje? Vagy esélyt látott arra, hogy valamilyen úton-módon kiszabadulhatnak az ikrek? Bárcsak megkérdezhetné tőle! Olyan régóta fogalmazódott benne a kérdés, hogy végül nem tehetett róla: kibökte.

– Miért pont én?

Heliodor rezzenéstelenül vizslatta.

– Ez az – szólt lassan, akadozva –, amit még én sem tudok. Eilidh semmit nem tett ok nélkül. De hidd el. Kifogom deríteni. Az együtt töltött idő alatt lesz alkalmunk beszélgetni, és jobban megismerkedni.

– Mi? Én nem… Nem maradok itt. Veletek. Nem fogok segíteni.

– Ó, dehogynem fogsz.

– Ugyan miért tenném? – háborgott Anneliese.

– Mert megígérem, hogy neked és a családodnak nem esik bántódása.

A lány szívét jeges kéz szorongatta. A hideg metsző volt, és fájdalmas, lassan az egész bensőjét jég borította, és megdermesztette. Fagy kocogtatta belülről minden porcikáját, aztán az arcára kiülő rémületet is lassan valami mássá formázta. Közönyösség hűvös álarcát viselte, a pánikot csak szívének megvadult dobogása jelezte. Egyszer már elvesztette ezt a csatát velük szemben. Akkor a családjának édes emlékképe lebegett a szeme előtt, és bármit megtett volna, hogy újra velük legyen. De azóta már nem csak őket látta, hanem egész Eldaryát. Az ártatlanokat, akik csak békére, és nyugalomra vágytak. Eel gárdáját. Haragudott rájuk az információk visszatartása miatt, de nem kívánta a halálukat. A barátaivá váltak, és a barátai ugyanúgy fontosak voltak a számára, mint a családja. Rájött, hogy itt már több forog kockán, mint a szülei, vagy a kistestvérei. Már nem volt ugyanaz a lány. Nem lehetett.

Ha pedig Morganit és Heliodor győz… Talán sosem lesz már hova visszatérnie.

– Nem hiszek neked.

– Az életemre esküszöm, hogy megvédelek nem csak téged, hanem őket is.

– Nem bízom benned – ismételte Anneliese. A férfi felsóhajtott. Fáradt, beletörődött sóhaj volt, mintha számított volna rá. Intett a Ziláltaknak, mire az egyikük beleveszett az árnyakba. Hamar visszatért, de nem egyedül. Karjában a zöld hajú szirén feküdt, uszonyából fenyegetőn meredtek az ég felé a tüskék.

Anneliese már el is feledkezett róla. Arról, hogy miért is jött valójában. Hagyta, hogy Heliodor szavai magával ragadják, és kizökkentsék. Bolond vagyok, hogy megfeledkeztem a küldetésem céljáról, gondolta Anneliese. Végig simított arany pikkelyes uszonyán, csak hogy emlékeztesse magát a történtekről.

– Ráadásul segítek visszaváltozni emberré. Nálunk van minden alapanyag.

– Ha nem éreztél volna kényszert arra, hogy csevegj velem az óceán közepén, nem lenne rá szükség. Nem vagy jobb, mint a fivéred. Ugyanúgy fenyegetőztök, választási lehetőséget sem adtok, csak egy út van, amit kijelöltetek nekem, és ha nem megyek rajta végig, akkor ártatlanok szenvednek a döntésem miatt.

A férfi szeme megvillant, ajkai szétnyíltak, hogy mondjon valamit, de végül meggondolta magát. Összepréselte a száját, tekintete a végtelen óceán vizét fürkészte.

– Ugyan olyan makacs vagy, mint Eilidh volt.

– Talán ez Eilidh jelleme – vonta meg a vállát Anneliese, miközben szeme sarkából a csöndes szírént vizslatta.

– Eilidh ezen tulajdonságai nem ragadhattak át rád. Minden, amit teszel vagy érzel, azt te csinálod önszántadból, nem Eilidh befolyásol. Talán életbe léphet egy hatodik érzék, egy sugallat, de a saját tetteidnek te vagy a felelőse – a lány nyelt egyet, majd még egyet. A szavak egészen megdermedt szíve közepéig hatoltak, darabokra törték a megfagyott réteget, de alatta nem találták már azt a forró szenvedélyt. A bűntudat repdesett szürke, megtört szárnyain a megüresedett helyen, korábbi gondolatai láncra verve nyögtek a fejében. Helyesen döntött. Helyesen, ha még fájdalmasan is.

– Megfogod magad gondolni, Anneliese.

– Honnan tudod? És egyáltalán miért csináljátok ezt? Miért akartok Eel gárdája ellen háborút indítani?

Heliodor összevonta a szemöldökét.

– Nem akarunk ellenük háborút indítani.

– De a Ziláltak…

– Ha valaki egy egész világot érintő változást akar elérni, katonákra és támogatókra van szüksége. Szövetségesekre. Nem állhatsz ki egy száll magad a csatamezőre. A támogatók adják az erőt, a hatalmat, és ha ez nincs meg, akkor nincs semmid, és nem vagy senki.

– Mire valók a katonáitok, ha nem arra, hogy gyilkoljanak? – fortyant fel Anneliese. Egy pillanatra Frederick sápadt arca villant fel benne. A fájdalom megcirógatta borotva éles karmaival.

– Itt többről van szó, mint a pusztításról vagy a hadseregről, Anneliese. Soha semmi nem az, aminek látszik, hát nem tanultad már meg?

Olyan játszma volt az ez, aminek a lány nem ismerte a szabályait. Nem tudta, hogyan kell játszani, hogy hogy irányítsa a bábukat. De ha az ikrek nem háborúra készülnek, akkor mire? Nyilvánvalóan átakarják venni az irányítást minél kevesebb áldozattal, és az egyetlen, ami közéjük áll, az Eel gárdája. Azonban a Ziláltak hadseregét csak a lány tudja megállítani. Te szent istenek! Vajon mekkora hadseregről lehet szó? Mennyi időbe telik létrehozni egy több ezer fős hadsereget? És vajon mennyi alapanyag kelhet hozzá? Ha találnának valami módot, hogy megállítsák őket…

– Nem győzhetsz ellenünk – Heliodor pillantása a lány mellkasára vándorolt. Mintha nem is Anneliese-hez, hanem a tündeszívéhez szólna. Eilidh-hoz. – Most nem.

A férfi kinyitotta a száját, hogy folytassa, de az egyensúlyát vesztve oldalra botladozott. Az egész hajó megbillent, hánykolódott a hirtelen zavarossá vált vízen. A hullámok könyörtelenül fodrozódtak, az óceán dobálta a hajót a folyékony testén. A lány belekapaszkodott az árbocba, tehetetlenül tűrte, hogy a teste becsapódjon a kemény fába.

Alig mert megmozdulni, míg meg nem látta tőlük nem messze felcsillanó vörös hajzuhatagot. Bármi is történik, az Ariel műve. Időt ad neki, hogy megszökjön. Hacsak nem az volt a terve, hogy beleborítsa a hajót a vízbe, mert akkor csak várnia kell, hogy megtörténjen.

Anneliese szorosan átölelte a fát, majd elrugaszkodott. A zöld hajú szirén a közelében fickándozott, úgy tűnt minél hamarabb el akarja érni a hajó szélét. A lány megragadta az uszonya végét, és visszarántotta. Kiáltás harsant, ahogy kitépett egy tüskét. Vér csöpögött a fedélzetre, vörösre festette a lány kezét. Úgy érezte mindjárt elájul. Nem a legkönyörületesebb megoldás volt, de hián volt a fegyvereknek. A vérrel nem törődve magához szorította a zsákmányt, és odébb gurult a dühösen csapkodó szírén mellől. A hajó immár veszélyesen oldalra dőlt, majd behódolva a gravitációnak, és a vad hullámoknak, vízbe fordult. Anneliese valami kapaszkodó után nyúlt, de ujjai csak a levegőt markolták. Torkából hang tört fel, ahogy neki vágódott valami keménynek, a neki ütköző testek kiszorították a tüdöjéből a levegőt. Aztán zuhant, zuhant, míg a hullámok el nem nyelték.