26. fejezet

Tüskék

Anneliese döbbenten szívta be a látványt. Némán figyelte a párost, ahogy elválnak, érezte a fiú rászegeződő tekintetét. Halkan belesuttogott Karenn fülébe, aki szintén feléje fordult. Aztán leesett neki. A hasonlóság kézenfekvő volt, nem is értette, hogy nem vette eddig észre.

– Anneliese! – a fiú elindult feléje. Látta, hogy Karenn kíváncsian, mégis gyanakodva figyeli kettősüket. – Kerestelek.

A lány bőrén forróság futott végig, ahogy Nevra ujjai végig simítottak a karján. Elhátrált tőle.

– Nevra… Komolyan gondoltam azt, amit mondtam. Adj időt, hogy kibogozzam ezt az egészet. Kérlek. – a fiú néhány percnyi hallgatás után bólintott. Szemében, mintha megbántottság tükröződött volna, de hamar szórakozottság vette át a helyét.

– Rendben van. De ez ugye nem kifogás az edzés alól? – vigyorgott.

– Nem.

– Remek. Akkor tíz perc múlva a parton.

A tenger nyugodt hullámzása víz permetet köpött a lány lábára, de a szikrát hányó nap, hamar felszárította. A lábujjai közé homok süppedt, az apró szemcsék a talpába fúródtak. Összekötött haja kiszabadult a harcban, a szél vidáman táncoltatta a levegőben. Anneliese reménykedett benne, hogy úgy néz ki, mint egy harcos istennő, aki ádáz, fenyegető tekintettel néz az ellenségére. Nevra azonban cseppet sem tűnt úgy, mint aki megijedt volna. Szórakozottan figyelte a lányt, minden egyes rezdülését tanulmányozta. Anneliese is próbálta a fiúét, de kiszámíthatatlan volt, nem tudta kikövetkeztetni a lépéseit. Így hát ő támadott előbb.

A lábujjai a homokba fúródtak, hogy ne veszítse el az egyensúlyát, majd ütött. Nevra könnyedén kivédte, és kicsavarta a karját. A lány kezébe fájdalom nyílalt, az adrenalin végig száguldott a testén. Hátra rántotta a fejét. A koponyája keményen ütközött a fiúénak, és úgy érezte menten szétreped a feje. A szorítás a karján engedett. Kitépte magát, és rúgott. A talpa Nevra gyomrába érkezett, nem túl erősen, de elég volt ahhoz, hogy levegő után kapjon. Anneliese megperdült, hogy ne veszítse szemelől az ellenfelét. A fiú elégedett vigyorral egyenesedett fel, homlokán vöröslő folttal nem is foglalkozott. A lány elég tételt érzett, de nem tartott sokáig. Nevra rávetette magát. Anneliese kitért balra, de nem elég gyorsan. A bal oldalának csapódott testtől hátra tántorodott. Botladozva igyekezett visszanyerni az egyensúlyát, de Nevra, kihasználva az alkalmat, kisöpörte alóla a lábát. A lány fogsora durván összecsattant, ahogy a homokos talajra esett.

– Szép, de nem elég gyors. Ha kisebb vagy a támadódnál, azt az előnyödre kovácsolhatod. Gyorsabb lehetsz, és azt ki kell használnod.

– Nem mintha nálad bárki is gyorsabb lehet… – morogta Anneliese. A fiú halkan nevetett, és a kezét nyújtotta. A lány elfogadta, majd lerántotta maga mellé a fiút. Pont, ahogy gondolta. Nevra testtartása laza volt, könnyű volt kibillenteni az egyensúlyából. Anneliese felpattant, és megpördült, lábával egy kevéske homokot rúgott a felszökkenő ellenfele arcába. A fiú hátra tántorodott, mérgesen próbálta kidörzsölni a szeméből a homokot. A lány diadalittasan állt előtte, majd mikor a fiú még mindig nem fordult feléje, aggódnia kezdett.

– Nevra? Jól vagy? Sajnálom, nem akartam… – óvatosan feléje nyúlt. Nem volt ideje reagálni. Nevra teste az övének vágódott, és ledöntötte a lábáról. A fiú leszorította a lábaival a térdét, a kezét a feje fölé húzta. Anneliese legyőzöttnek érezte magát. Hiába próbált kifordulni a szorításból, nem tudott. A fiú erősen tartotta. Végül feladta. Szuszogva ernyedt el a teste, szeme a fiújéba olvadt. Annyira közel volt hozzá az arca, hogy érezte a fiú forró lélegzetét, és az illatát, ami enyhe izzadtsággal keveredett.

– Mit is sajnálsz?

– Hogy ilyen tökkel ütött vagy.

Nevra felnevetett.

– Ha már itt tartunk, szép fejes volt.

– Fáj is a koponyám. – bólintott a lány.

– És a homok is jó ötlet volt. Fel kell használnod bármit, ami a közeledben van.

– Igen, de… megijedtem… nem akarom, hogy miattam veszítsd el a másik szemed. Mi történt a másikkal?

– Néha áldozatot kell hozni, ha valami különlegeset akarunk.

– Ez meg mit jelent? – ráncolta a lány a homlokát.

– Nevra és az ő idióta ötletét. Csak nem zavarunk? – mindketten a hang irányába fordultak. Karenn somolyogva állt nem messze tőlük, mögötte Alajéa botladozott. Még Ezarel és Valkyon is ott volt.

– Mit csináltok itt? – Anneliese hagyta, hogy a fiú felsegítse.

– Szép az idő, és arra gondoltam, hogy piknikezhetnénk egyet. – rántotta meg a vállát a lány.

– Karenn, edzünk.

– Akkor tartsatok szünetet. – oda se figyelve sétált el mellette, leterítve az árnyékba egy pokrócot. Anneliese nem tétovázott, mikor felé nyújtott egy vizes kulacsot. Sajgó izmokkal telepedett le a takaró egyik sarkára Alajéa és Karenn mellé.

– El se tudom képzelni milyen lehet mindennap így edzeni – szólt Alajéa kikerekedett szemekkel. – Nem fárasztó?

– Egy idő után. De kezdek hozzá szokni.

– Karenn is szokott edzeni. Látnod kellene milyen gyors!

– Ugyan Alajéa – mosolyogott Karenn. – Inkább beszéljünk Anneliese-ről. Alig tudok róla valamit.

– Nem sikerült kikémkedned?

– Psszt! – Karenn a fiúkra sandított, de az ajkán ülő mindentudó mosolytól a lánynak nevetnie kellett.

– Nem tudok magamról mondani semmi érdekeset.

– A Földön éltél. Ez már érdekes.

– Lehet, de átlagos lány voltam, és átlagos dolgokat csináltam. Tanultam, a barátaimmal lógtam, rajzoltam… és gyakran a kistestvéreimet hajkurásztam az erdőben.

– Vannak kistestvéreid?

– Igen. Kettő.

– Akkor biztos rosszak voltak – állapította meg Alajéa az ajkát biggyesztve, s mintha szomorúság villant volna a tekintetében – Miért kellett őket hajkurásznod az erdőben?

– Szeretnek kint bújócskázni, főleg Jack. Melody pedig imád levelet gyűjteni.

– Ó, én is szeretek gyűjtögetni! Az Azúrgyöngy a legszebb kagyló, és nagyon sok színben található.

– A micsoda? – pislogott a lány. Még sosem hallott ilyen nevű élőlényről.

– Azúrgyöngy. A tenger a fenekén található.

– Mutasd meg neki, Alajéa! – szólt Karenn.

– Ó, rendben – mondta Alajéa, és már sietett is a víz felé.

– Én…

– Tényleg érdemes megnézned.

– Azt hiszem, inkább megvárom idekint.

– Félsz a víztől? – kérdezte Karenn félre döntött fejjel, ajkán halvány mosoly függött.

– Nem, én… –Anneliese elakadt. Nem félt tőle, csak nem szerette. Volt közte különbség… ugye?

– Alajéa sem kedveli különösképpen a vizet. Ne aggódj, csak a sziklák mentén mentek. Különben is – Karenn elfintorodott – Rád fér a fürdés.

– Kösz – morogta a lány, majd feltápászkodott, igyekezett utol érni Alajéát. A lány bokáig gázolt a vízbe, amikor ráeszmélt, hogy ruhástul akart bemenni. Végül a kíváncsian pislogó fiúk tekintetének kereszttüzében magán hagyta őket, és Alajéa után gázolt. A lány már a hullám ostromolta szikláknál járt, amikor Anneliese oda ért hozzá. A szíve vadul dobogott, ahogy a víz vadul a mellkasának csapódott, mintha csak magának követelte volna őt. Az ujjai belemélyedtek a sziklába. Az örvény durva cibálására gondolt, a rettegésre, amikor lehúzta a víz alá, elzárva a felszín friss levegőjétől. Nem is értette, hogy miért hagyta magát meggyőzni. Megmondhatta volna Alajénak, hogy kint megvárja. 

– Minden rendben, Anneliese?

– Csak… nem vagyok valami jó úszó.

– Ó! Sajnálom. Megvárhattál volna kint is – szólt Alajéa, s úgy tűnt tényleg sajnálja.

– Semmi gond. Karenn szerint rám fért a fürdés.

– Én sem rajongók különösen a vízért, ne aggódj! Várj meg itt! Sietek! – Alajéa lemerült, hajának fehér tincsei úsztak utána. Anneliese nem tudta, hogy milyen mélyen van alatta a talaj, és hiába mozgatta a lábujjait, nem érzett semmit.

A lány némán pásztázta a felszínt, de nem látott át rajta. Vajon Alajéa miért nem szereti a vizet? Hisz ő szirén. Szeretnie kellene, nem?

– Itt vagyok! – a barátnője feje emelkedett ki a hullámok közül, karján egy marék hínár lógott. A lányhoz evickélt, és eldobta a fölösleget, csak egy gyöngyös kagyló féle és egy apró hajtű maradt a tenyerében. Finom kidolgozású volt, a közepén egy…

– Alajéa… – a lány elvette tőle a hajtűt, ujjai végigsimítottak a kavicsméretű kristályon. Kékes fénye halványan derengett, a felcsendülő suttogás a fülét csiklandozta.

– Ez… a kristály. Találtam egy kristályt! – kiáltott fel boldogan Alajéa.

– Igen, de ilyen közel? És… miért van egy hajtűben?

– Az nem egy hajtű – Anneliese megfordult, kézfejének finom bőrét lemarta a szikla a nagy igyekezetében. De ez mégis semmi volt a lábába maró fájdalomtól. Felkiáltott, ujjai eresztették a hajtűt. Vékony vércsík úszott a felszínre, lába mintha elzsibbadt volna.

– Ha nem gond visszaveszem. Nem való gyerekek kezébe – a nő elégedetten csapott az uszonyával, zöld haja ázottan tapadt a fejére. Tincsei kígyókként úsztak körülötte, hosszú körmei mohón a vízbe martak a hajtűért.

– Add vissza! – Alajéa hangja meglepően határozottan szólt, de nem mozdult. Zavartan kapott a süllyedő Anneliese felé, s mire felkapták a fejüket, a szírén zöld hajzuhatagja már messze járt. – Anneliese, mi történt?

A lány megrázta a fejét. A zsibbadás fokozatosan terjedt szét a lábában, lassan az egész mellkasát is maga alá gyűrte. A tüdejébe fájdalom nyilallt, a szeme könnybe lábadt. Igyekezett segíteni Alajénak az úszásban, de kalitkában érezte magát, amire lassan fekete leplet húznak. Aztán elveszett minden fénynyaláb.